Várnai Pál: Gyermekéveim

Részlet a szerző Életeim című könyvéből

Separator item
A Zachor könyvek sorozatban megjelent Várnai Pál: Életeim című önéletrajza. A kötet egyik, Gyermekéveim című írását tesszük közzé. A kötet egy másik fejezete Anyuka címmel a Szombat folyóirat weboldalán olvasható (http://www.szombat.orók rg/anyuka.htm). A könyv megrendelhető szerkesztőségünkben, illetve kapható Budapesten az Írók Boltjában (Andrássy út 45.), a Láng Tékában (XIII. Pozsonyi út 5.) és a Vince Kiadó könyvesboltjaiban.

 

Gyermekéveim

 

Apám emlékére

 

„Jaj, a gyerekkor mily tündéri szép volt…”

(Kosztolányi Dezső)

 

Amint a történelemben, úgy az ember életében is találhatók kivételes súllyal rendelkező dátumok. Az enyémek: 1935, 1944, 1956, 1974, 1989, és biztosan lesz még egy, Nádas Péter kifejezésével, a „saját halál” időpontja.

Az első dátum: világra jöttöm éve, amely nélkül a többi sem lenne.

Nosztalgiámnak az a része, „mely túlnyomónak mondható”, 1944-re vonatkozik. Akkoriban még nem volt divatban, hogy kiskorú gyermeket „nagyvilágot látni” vittek. Velem ez történt. Persze a halálos drótkerítések mögül nem sokat lehetett látni a világból. Így 1956-ban, hogy egy másféle, eleddig előlem elzárt világhoz való jogomnak érvényt szerezhessek, magamtól mentem el. 1974 anyám halálának éve. Nem kommentálom. 1989. Ez az év számomra nem csak azért volt nevezetes, mert sorra omlottak le a falak, hanem azért is, mert egy, a lakóházamban történt gázrobbanás életemet ismét kétségessé tette. Egy barátom szerint újságírói kérdésre azt találtam mondani: „mi, zsidók, megszoktuk a gázt.” Vannak kételyeim, hogy valóban ezt mondtam-e, igaz, mondhattam volna, nem idegen tőlem ez a fajta „gázkamrahumor”. Az utolsó említett évről, remélem, még korai szólni. Végiggondolva életemet, azt hiszem, hogy igazán csak az első mintegy húsz év számít.

A német megszállás előtt nem sokkal történhetett, hogy áldott emlékű nagymamám valami csúnya szóval illette a Führert, s én, a kisfiúcska, olyan „mit vétett ő neked?” arcot vágtam. A magyarázat nem késett, s ezzel véget is ért gyermeki ártatlanságom. Volt egy nagy, kiteríthető Európa-térképünk, amelyen egyes országok vízszintes, mások pedig függőleges vonallal voltak áthúzva aszerint, hogy az illető országok kormányai melyik oldalon álltak. Apám természetesen – s persze titokban – a BBC híreiből tájékozódott éjszakánként. Én korán megtanultam olvasni, és a nekem való ifjúsági regények mellett szorgalmasan bújtam a Tolnai-féle Világtörténelmet és a Révai-kislexikont. Földrajzi ismereteim meghazudtolták a koromat. Szinte minden ország fővárosát kapásból mondtam, minden nagyobb város lélekszámát tudtam. Mesélték, hogy egy ízben apám nyiratkozni vitt Németh Félix borbélyüzletébe. Büszkélkedni akart kisfiával, s fővárosokról kérdezgetett. Amikor Németországon volt a sor, én azt találtam mondani, hogy fővárosa Berlin, de Moszkva (London?) lesz. Szerencsénkre a jelen lévő urak között nem akadt „másként” gondolkodó.

Alföldi kisvárosban cseperedtem, hagyományos életformában, nehezedő időkben. Gyermekkorom biztonságos volt, mint a korai évek általában.

A halasi hitközség ortodox volt, igaz, a mintegy hatszáz lélekből talán száz se tartozott a szigorúan vallásosak, a mindig kalapban járó, naponta többször imádkozó, pajeszos zsidók közé. Ugyanakkor a többség megtartotta az ünnepeket. Apám tüzelőanyag-kereskedésében tanultam meg fát fűrészelni (apám, ha ideje engedte, együtt vágta a fát a favágókkal), az irodában megtanultam gépelni. Az egyébként szállításra szolgáló stráfkocsit húzó lovakat télen szán elé fogták, és a bakon ülve boldogan csilingeltünk végig Kiskunhalas főutcáján.

Apám többször is tönkrement. Valószínűleg nem volt igazán jó üzleti vénája, érettségi után valahogy mégis belekényszerült a családi hagyományba. Mindig mosolyogva gondolok vissza arra az esetre, amikor a baráti körhöz tartozó drogéria-tulajdonosnő, Wolf Blanka egy ízben panaszkodott, hogy a nálunk vásárolt koksz nem jó, mert ha rálépnek, eltörik. Apám erre azt felelte, hogy akkor ne lépjen rá.

Akkoriban szüleim megengedhették maguknak azt a luxust, hogy dajkám legyen, és háztartási alkalmazottakat is tarthattak. Kistáskámmal a hátamon vittem az uzsonnát az iskolába, amelynek tágas udvarán szünetekben futóversenyeket rendeztünk és „adj király katonát” játszottunk.

Az iskola-, illetve templomudvar délután is igen élénk volt az ott lakó hitközségi alkalmazottak számos gyermekének zsivajától. Ismerősök és rokonok vettek körül. Szinte minden utcasarkon volt egy-egy bolt, ahova beszaladhattam, ahol szívesen láttak. Orvosaink a család barátai voltak, a közeli gyógyszertárban is ismerősként fogadtak, családomat városszerte ismerték, szerették, becsülték (nemcsak a saját társadalmi körünkön belül, hanem a környékbeli parasztok is, akik dédnagymamám „főszögi” boltja vásárlóinak zömét alkották). Szüleim előfizettek nekem Pósa bácsi gyermeklapjára, Az Én Ujságomra. Gyűjtöttem az alma- és barackmagokat, mert, a hírek szerint, pénzt lehetett kapni értük. Kis piros spórkasszámban pedig lassacskán gyűltek a pengők és fillérek, melyeket más községekből, városokból – Kalocsáról, Bácsalmásról – időnként odalátogató rokonainktól kaptam. Büszkeséggel töltött el, hogy tudtam már kétkerekű biciklin járni.

Egy időben az is szóba jött, hogy hegedűleckéket veszek. Ez végül nem valósult meg, mert a Szabadkán élő hegedűtanár, származásánál fogva, nem jöhetett többé át hozzánk vonattal.

Kiskunhalas földrajzi helyzeténél fogva mindig is katonaváros volt. Ezekben az években énekelték, hogy „visszatért szép Délvidékünk, visszaadta Horthy nékünk”. Megjegyzem, úgy tíz év múltán, a Tito-időkben is rengeteg volt a katona mifelénk. Akkor meg az a dalocska volt divatban, hogy „nem léphet már határunkon Tito-banda többé át, hű fiai védik ezt az áldott szép magyar hazát”. Egy magamfajta bámész kisfiúcskát meglehetősen boldoggá tett e parádés átjáróház látványa. A tőlünk néhány háznyira lévő téren vasárnaponként katonazenekar játszott. Igen magas rangú tisztek, méltóságos és kegyelmes tábornokok díszelegtek ott. Kitüntetésekkel a mellükön, csillagokkal a parolijukon, rangjukhoz illő széles csíkokkal a nadrágjukon ünnepeltették magukat. A negyvenes évek elején a déli határszélhez közeli városka felvonulási pont lett. Egy ízben egy álló napig vonultak át a csapatok, nyilván a frontra. Tüzérek és gyalogosok páncélsisakban, hátizsákjukhoz szíjazott gyapjútakaróval, utászok, kerékpárosok és lovasok végtelen tömege. A város főutcáján meg állandóan lehetett látni, amint snájdig alhadnagyok, hadnagyok, zászlósok feszítettek fényesre suvickolt csizmában, délceg testtartással, makulátlan kesztyűjüket hanyagul lengetve. A helyi hajadonok szemében ellenállhatatlannak tűnhettek. Mindez vajmi kevés hatást gyakorolt rám: későbbi két hónapos katonai szolgálatom igazi kudarc volt.

A háború éveivel aztán szigorodtak a törvények, zárult a kör, nem lehetett nem észrevenni szüleim sokasodó gondjait. Anyám fiatal és rendkívüli művészi tehetséggel megáldott öccsei egymás után tűntek el, hogy soha többé ne kerüljenek elő.

Nehezen éltünk. Apám nem kapott árut, könyvelést vállalt, helyben és Szegeden. Később egy jó ismerős tanyáján napszámosként is dolgozott, nemcsak a megélhetésért, hanem azért is, hogy ne szúrjon szemet a hatóságoknak. A gyűlölet abban az időben terjedt mint a járvány. Szélsőjobboldali, nyilas érzelmű bolttulajdonosok kirakataikban arra figyelmeztették a polgárokat, hogy csakis keresztény üzletekben vásároljanak, mivel tisztességes magyar ember zsidótól nem vásárol. Rövidesen ez már nem is volt kérdés, mert a zsidó üzleteket bezáratták. Voltak, akik nem köszöntek. Igazán otthon sem volt biztonságos, a férfiak egy részét már elvitték. A háború vészjóslóan közeledett. Gyakran szólalt meg a közeli városházán elhelyezett óriási sziréna. „Légiveszély, Baja” – ismételgette a rádió. Minden házban kötelezővé tették a légvédelmi pince kiépítését, apám nagy árkot ásott erre a célra. Már láttam magam, amint majd ott elbújok a csúnya, felettünk naponta nagy zajjal elhúzó gépek elől.

De már otthonunk se volt sokáig. Egy szép tavaszi napon eljöttek hozzánk, hogy összeírják maradék kis pénzünket, ékszereinket, ingóságainkat, bútorainkat. Náthás voltam éppen, ma is érzem a duzzadást az orrom alatt. Majd lezárták, lepecsételték a lakást, és bevittek bennünket a gettóba. Időnként ma is benézek a zsinagóga közelében lévő Hecht házba, ahová sok családdal együtt bennünket is bezsúfoltak. A bezártság, a szegényes élelmezés nemigen zavart minket, gyerekeket. Kapitaliztunk, fel-alá szaladgáltunk, labdáztunk. A sok óbégatástól szörnyen berekedtem, nem tudtam beszélni, mézes kecsketejjel kúráltak. Sokáig a szájamban maradt az íze, hiszen pár hét múlva mindez rendkívüli luxusnak tűnt. Egy ízben apám nagyon magasra rúgta fel a labdát, ez a bravúrja emlékeztetett a hajdani sportemberre. A gyerekek ámulva nézték a labda röptét, én meg dagadtam a büszkeségtől. Híre ment annak is (a szerénység nem volt erősségem), hogy jól sakkozom, így felnőtt bácsik kitüntettek azzal, hogy partnerükül fogadtak.

A gettóbeli tartózkodás utolsó hetében történt, hogy kiterjesztették a munkaszolgálatra behívottak korhatárát, s így negyvenöt évével apámra is sor került. Apám különben tizenhét éves korában hadiérettségivel megjárta az olasz frontot, tűzharcos volt, hadseregbajnok, számos érmet szerzett.

Büszke volt a sikereire, jó magyar és jó zsidó volt, de mindenekelőtt igazságszerető és -osztó. Most azonban tehetetlen volt, szuronyos emberek jöttek érte. Amikor apám megpillantotta a vezetőjüket, akivel sportintéző korában kapcsolatban állt, rámutatott az asztalra, s röviden annyit mondott, hogy ha visszajön, széttöri a most magas pozíciót viselő, nyilas érzelmű ember fején. Sajnos erre nem nyílt többé lehetősége. Viszont az illetőt, Bácsalmási Tónit, később viszontláttuk egy ausztriai táborban, amint híveivel együtt énekelte azt a fülbemászó nótát, hogy „egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi, bátorság, éljen Szálasi, éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel”. Csekély vigasz, hogy Tóni sem került vissza, legalábbis többé nem láttuk. Érdekes véletlen, hogy a fia, Zoli, kissé félénk, halk szavú fiú, később osztálytársam lett a gimnáziumban.

Pár napot még a gettóban töltöttünk, a csonka család, férfi nélkül (bátyámat addigra Szegeden hívták be munkaszolgálatra).

Gyalog tettük meg a kiskunhalasi állomáshoz vezető egy kilométernyi utat, amelyen pár hónappal később egész vagonra való munkaszolgálatost mészároltak le, ami még Magyarországon is példa nélküli volt. Az állomás előtt elhelyezett emléktáblán a legutóbbi időkig a zsidó munkaszolgálatosok csak mint „a fasizmus áldozatai” szerepelhettek. Sajnos nem emlékszem, így nem mondhatok semmit arról, milyen volt az utca népének reakciója. Gondolom, sokféle. A vonatindulás előtt marhavagonunknál megjelent egy parasztember, és az ablakon át benyújtott egy papírzacskót néhány szem cseresznyével. Apám a közeli mezőn dolgozott, ő küldte a kisfiának. Ez volt utolsó életjele a számomra.

Kálváriánk következő állomása a szegedi sportpálya volt, ahol sátrainkban tönkreáztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy az ember mindent kibír. Pár nap múlva a helyi téglagyár barátságtalan kőpadlóján szárítkozhattunk. A közeli városokból és községekből idehurcolt zsidókból bizottságokat szerveztek – tagjaik a tehetősebbek közül kerültek ki –, akiknek össze kellett állítaniuk a transzportokat. Itt került sor egy emlékezetes és megrendítő epizódra. Váratlanul beállított hozzánk egy rövid szoknyás, bájos, tizenöt éves, mosolygós nagylány, kezében bögrével és kistányérral, és Schwarcz Palika után érdeklődött. Miután megfeleltem a leírásnak, átnyújtott nekem egy bögre teát és egy szelet baracklekváros kenyeret, szabadkozva, hogy nem tudott cukrot szerezni a teához. Herzog Babinak hívták a lányt, a bátyám szerelme volt. Ő is, családja is elpusztult.

Volt ott nyöszörgés, jajgatás, haldoklás! Idős embereket nem engedtek ki éjjel szükségre, féléves unokaöcsém babakocsiját a csendőrparancsnok kidobta. Őt egyébként évtizedekkel később, kanadai bírósági tárgyalásain rendre felmentették. Nem ez volt a legnagyobb bűne, csak a Primo Levi által leírt „felesleges kegyetlenség” nyilvánult meg itt.

 

Haladékot, mondhatnám, egérutat kaptunk a sorstól. Arra a vonatra osztottak be, családunkból húszunkat, amely nem északi, hanem nyugati irányba tartott. Izgalommal hallottam, hogy a Ferencvárosi pályaudvarra érkezünk. Természetesen a legendás futballcsapat jutott eszembe, s gyermeki fantáziámmal arra számítottam, hogy mind egy szálig felsorakoznak majd a fogadásunkra. Csalódnom kellett. Az út egyéb részleteire alig emlékszem.

Kiszálláskor csodálatos, illatos, fenyőkkel övezett tisztáson találtuk magunkat, a Wiener Neustadt közelében lévő strasshofi fertőtlenítő- és elosztótáborban. Csomagjainkat elvették és fertőtlenítették, bennünket pedig – férfiakat, nőket természetesen elkülönítve – a zuhanyozóba küldtek. Itt anyám fivérére bíztak, aki kézen fogva vezetett. Engem kicsit sokkolt az ülepek azelőtt soha nem látott tömkelege. Legnagyobb rémületemre viszont elvesztettük egymást nagybácsikámmal, ekkor kétségbeesetten kezdtem kiabálni: „Doktor Várnai (vagy akkor még Winter?) Dezső Szegedről!” Szerencsére előkerült, s ezzel lelki egyensúlyom is helyrebillent. Valamiért az orvos családok maradtak legtovább Strasshofban, s minthogy két orvos is volt köztünk, mi hat hétig maradtunk. Rossz álomnak tűnt az egész. Órákig tartó sorbanállások a szárított zöldségből készült, ehetetlen levesért (Dörrgemüse), a barakkok kibírhatatlan levegőtlensége, a hőség, az éjszakáinkat megkeserítő poloskák, a korbáccsal fel-alá járkáló ukrán és litván kápók. Nagyon meg voltam rémülve, amikor anyámat egyikük elvitte valami súrolómunkára. A közelben levő vitorlázórepülő-tér felett a magasban naponta láttuk lezuhanni a kigyulladt gépeket, s odahallatszott a Wiener Neustadt-i gyárakra zuhogó bombák zaja. Június elején érkeztünk, és augusztus 5-én még biztosan Strasshofban voltunk.

 

A felszabadulás után előkerültek apám levelezőlapjai, amelyeket a munkaszolgálatból címzett egy kedves, segítőkész ismerősnek, egy rendőraltisztnek és feleségének, akik csomagokat is küldtek neki a munkaszolgálatba.

Apám 1944. júliusi és augusztusi keltezéssel Zagyvapálfalváról hozzájuk küldött, azóta megfakult levelezőlapjait azóta is őrizgetem.

Valamikor az idő tájt írhatta apám a következőket, amikor mi éppen a születésnapjáról emlékeztünk a magunk szerény módján:

„Igazán jól esik, hogy ilyen mostoha körülmények között akadnak jó emberek, akikhez ilyen helyzetben, amiben most vagyunk, fordulni lehet.”

„Kedves Juliska. Végtelenül hálás vagyok, hogy a már annyiszor igénybe vett szívessége után ismét gondolt rám finom hazaival, ami igazán igen jól esett. Figyelmességét sohasem fogom elfelejteni és még el sem tudom képzelni, hogy azt miképpen fogom tudni viszonozni.”

„Sajnos kedveseimről közvetlen hírt nem kaptam, de megnyugtató, amit kedves Julika ír, hogy szegények valahogy megvannak. Miattuk annyit aggódok, és olyan izgalomban élem a napjaimat, hogy ez már nem embernek való. De a jó Isten talán reánk is fog tekinteni, és megengedi, hogy annyi megpróbáltatás után szeretteinkkel boldogságban együtt lehessünk.”

Nem engedte meg.

Egy szép napon lovaskocsi jött értünk, s tízünket elvitt az osztrák–cseh határ közelében, német fennhatóság alatt álló, a cseh oldalon található Annahof (csehül Annenský Dvůr) nevű uradalomba, mezőgazdasági munkára. A család másik fele Znaim (Znojmo) városába került. Az ottani konzervgyárban dolgoztak, s mint látni fogjuk, nálunk lényegesen jobban jártak. Az annahofi uradalom valamiféle grófi birtok lehetett, egyszer a gróf is megjelent, lovon, sportos osztrák viseletben. A munkaépületeket, szállásokat, istállókat magas fal vette körül. Télen mindig elég nagy volt a sár, abban cammogtak a nagy lajtokat húzó ökrök; kocsisaik szüntelen káromkodás közepette hajtották őket. A körülmények aránylag tűrhetőek voltak. Lengyel munkafelügyelőnk, Dembinski úr emberségesen bánt velünk. A lányával játszottunk is, és egyszer-egyszer, talán éppen karácsonykor, bejglit is kaptunk tőle. Mit játszottunk nálam két évvel idősebb unokanővéremmel, Évával? Például azt, hogy én szegedi orvos vagyok, ő a feleségem, és deportálnak bennünket.

Rajtunk – a három deportált zsidó családon – kívül voltak ott lengyelek, osztrákok, csehek, szlovákok. Ők, azt hiszem, nem voltak rabok, hanem munkára szerződtették őket. Az épkézláb felnőttek kemény fizikai munkát végeztek, krumplit szedtek, szaladtak az eke után. A nagymamák kevesebbet dolgoztak, emellett ellátták a háztartást. Mi, gyerekek, segítettünk, ahol tudtunk, például kivittük a tízórai sült krumplit, a „Frühstücköt” a dolgozóknak. Emeletes ágyakon aludtunk valamilyen mezőgazdasági épületben. Az élelmet előre megkaptuk egy hétre, abból kellett gazdálkodnunk. Ahogyan az erdélyi jiddis népdal mondja: „hétfőn krumpli, kedden krumpli, szerdán krumpli…” Az igazság kedvéért olykor porból készített puding is került! El is vermeltünk ötven kiló krumplit télire. Hogy sajnáltuk, amikor távozásunkkor mind ott kellett hagynunk! Vasárnap barangolhattunk a mezőn, persze bizonyos korlátokon belül; fürödhettünk a közeli Thaya (csehül Dyje) folyóban, szedhettünk földre hullott almát. Voltak német felügyelőink is, azoktól tartottunk. Az inspektor félkarú volt, a sáfár, aki egyszer rám ijesztett, és bemenekültem előle a vécére, púpos. Nem voltak gonoszak, csak gonoszkodók, Lombroso teóriája ez esetben igaznak bizonyult.

Néhány éve ellátogattam Dél-Csehországba. Nagyon megörültem, amikor megpillantottam a Thaya folyót – sokkal nagyobb volt, mint ahogyan emlékeimben élt. Amikor azonban többszöri átszállás után eljutottam a szomszédos Hevlín (Höflein) falucskába, megtudtam, hogy az uradalmat nyolc évvel korábban lebontották. Egy világ omlott össze bennem. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

Pedig régóta készültem oda. Jobb híján átsétáltam a pár kilométernyire fekvő osztrák történelmi városkába, Laába. Ekkor tudtam meg, hogy 1944-ben súlyos károkat okoztak itt a bombázások, s eszembe jutott, hogy Annahofból néztük a lángokban álló Laát.

 

Valahol fent döntés születhetett, hogy a tízből csupán három munkáskéz nem éri meg, hogy ott etessenek bennünket, és levegőváltozásra is szükségünk van. Pár napra visszavittek bennünket Strasshofba, ahol a korábbinál sokkal embertelenebb körülmények uralkodtak. A koszt, ha lehet, még rosszabb volt, a kápók még kegyetlenebbek. Ráadásul súlyos ízületi gyulladást kaptam, és nem bírtam lábra állni. A bécsi átszállás forgatagában nagymamám egyik csomagja is elveszett, ruhaneművel, pár üveg lekvárral. Pótolhatatlan kincsek. Észak felé indítottak bennünket, a Hamburg és Hannover közötti Celle kisváros melletti Bergen-Belsenbe. Hosszú gyalogút vezetett a táborig, magyar katonák lakta kaszárnya mellett, körülöttünk csodálatos fenyvesek. Ami a tájakat illeti, abban a németek verhetetlenek!

Óriási, nedves, fűtetlen barakkokban szállásoltak el bennünket, a kétemeletes faágy, a „priccs” volt egyetlen bútorunk, faforgáccsal töltött papírzsák a fekhelyünk, amelyen kettesével aludtunk. A mennyezetről csepegett a víz. A mosdóban viszont kevésbé. Mintegy húsz méter hosszú, szürke épület volt a mosdó, bádogvályúk felett fekete csapok, amelyekből alig-alig jött valamicske víz. Gyengeségünkben nagy akaraterő kellett már ahhoz is, hogy odáig kitántorogjunk, nem is beszélve a szabadban lévő latrinákról, ahova éjjel kimenni az öngyilkossággal ért fel. Szegényes ruháinkat megtarthattuk, dolgoznunk sem kellett. A téli hideg elől, ha tehettük, nappal is egy szál takarónk alá bújtunk. Naponta kellett Appellre mennünk. Nem is tudom, hogyan bírtuk ki az órákig tartó álldogálást a dermesztő hidegben, hóban. Nemritkán újra kellett számolni. A katonák között akadt egy nagy bajuszú, középkorú őrmesterféle, aki időnként megszánt minket, és egyikünket-másikunkat beengedte a barakkba. Popeye-nek hívtuk, az a hír is járta róla, hogy angol kém.

Az élelmezés minősége, illetve hiánya volt a legborzasztóbb. A menü általában marharépaleves volt, szárított zöldség, időnként émelygős kenyérleves, olykor pár krumplihéj, urambocsá, egy-egy krumpli vagy vöröskáposzta-foszlány is bekerült a hatalmas, ötvenliteres kondérba. Kezdetben egy falatot sem tudtunk lenyelni, de mindent meg lehet szokni, s az éhség nagy úr. Anyám gondoskodott róla, hogy minden ellenkezésem dacára pár kanál leves lemenjen a torkomon. Óriási dolog lehetett egy gyereknek, hogy ott volt mellette az anyja, a nagymamája. Reggelire ízetlen kávét kaptunk, mellé fűrészporból készült kenyeret, nagy néha pár deka Wurstot. A nők, jobb híján, a forró kávéban mosták a hajukat. Az étkezések rendje „kissé furcsa” volt: megtörtént, hogy az ebéd hajnalban jött, a reggeli este, óriási szünetekkel, és így tovább. Amikor elhangzott a várva várt kiáltás: „Ételhordók a kapuhoz”, mi, gyerekek, az éhezéstől kidülledt szemekkel, izgatottan, hogy végre történik valami, versenyt futottunk a szögesdrót felé, ahol a kaput pár percre kinyitották az ételhordóknak. Már a kondérok puszta látványa is csiklandozta ízlelőbimbóinkat. Nagy ritkán svéd vagy dán szeretetcsomagok érkeztek, pástétomkonzerv például. Ilyen alkalmakkor tizennégyen körbeálltuk az ezzel megbízottat, és sóvár szemekkel vizslattuk, amint centi- vagy milliméterrel egyenlő részekre osztotta az áhított csemegét. Speciel a koszt miatt kár volt bennünket olyan messzire vinni. Hazaérkezésünkkor nem is voltam valami pirospozsgás! No igen, az éhezés megtette a hatását.

Nem sokkal utánunk budapestiek érkeztek, szinte mind egyedülállók: munkaszolgálatosok, védett házakban összefogdosottak. Elegáns öltönyt viseltek. („Ilyen időkben mindig a legjobb ruhánkat kell viselni” – mondta nagynéném 1956-ban.) Cigarettájuk is volt. Megkezdődött a „csencselés”, a táborlakók kedvelt időtöltése. Akik elcserélték öltönyüket, órájukat kenyérre, élelemre, s rögtön felfalták, amit csak lehetett, azok rövid időn belül felfordultak. A cigaretta viszont a legnagyobb kincs volt, birtokában meg lehetett menekülni az éhhaláltól. Mint mindenütt, voltak kivételezettek is, köztük érdemesek és érdemtelenek. Egy fiatalember, aki kitűnően rajzolt, a tisztek portréjáért cserébe dupla tál ételt vagy kenyéradagot kaphatott. Voltak olyanok, vezető pozícióban, akik a többiektől vették el, amit tudtak. Egy nő az egyik parancsnok szeretője lett; saját lakása, konyhája volt, sütött-főzött, míg mi éheztünk. Másokon nem segített – vagy nem akart, vagy nem tehette. Fenn is hordta az orrát. Elítélhető vajon az ilyen ember, aki ezt tette azért, hogy a gyerekén segítsen az iszonyú körülmények között? Nem tudom. Akkor legalábbis megvetettük. Egy reggel riadtan értesültünk arról, hogy egy szomorú, hosszúkás arcú, rokonszenves szerb fiatalember megpróbált kiszökni a konyhára, hogy marharépát lopjon, s az őrtoronyból lelőtték. Mindig valami szívfájdítóan gyönyörű dalt énekelt, szövegét nem tudom, de a dallamára máig emlékszem. Még soha nem találkoztam senkivel, aki azonosította volna számomra ezt a dallamot. Örkény írja valahol, hogy mindig van olyan dal, amelyet csak egyvalaki ismer, s amikor az illető meghal, elfelejtődik a dal is.

Egyszer átköltöztettek bennünket a láger egy másik részére, ugyanis újabb foglyok érkeztek. A háború vége felé a németeknek az volt a mániájuk, hogy a sok, még életben lévő szerencsétlent táborról táborra vonultatták. Sokan elhullottak útközben, vagy agyonlőtték őket. Amikor kiürítették a barakkunkat, helyünkbe csíkos ruhás élő csontvázak kerültek. Kirakták az ágyakat, s ők a sáros földre feküdtek. A Sondernlagerből (a kivételezettek lágeréből) úgynevezett Vernichtungslager (megsemmisítőtábor) lett.

Kertész Imre Sorstalanságából is tudjuk, hogy a koncentrációs táborban unatkozni is lehet. De még mennyire. Dolgoznunk nem kellett. Mikor cserélnek már el bennünket gyógyszerre vagy tankra? Két földim, öröklött testi hibás, igen művelt testvérek, arról beszélgettek, hogy vajon megérnek-e még ők – ebben az állapotukban – egy aszpirint? Mindketten elpusztultak a táborban, talán végelgyengülésben, mint oly sokan.

Az időt valahogy mégiscsak el kellett tölteni. Gyakran kiabálgattak, üzengettek a kerítésen keresztül az emberek, neveket mondtak, hozzátartozókat kerestek. Igazi bábeli zűrzavar volt, egész Európa ott szorongott. Ki tud erről vagy arról, házastársról, gyerekről, szülőről? Nagybátyám kenyérbélből sakkfigurákat készített, s valami hokedliből táblát csinált, azon sakkoztunk. Egy fiatalember maga köré gyűjtött bennünket, gyerekeket, s a jövő Palesztinájáról mesélt nekünk lelkesen: „Mindent lehet, csak akarni kell” – mondogatta. Számos színész, művész is volt közöttünk. Volt olyan éjszaka, hogy a hangos mókázástól, nevetéstől nem tudtam aludni. Sokan lehettek ott az egykori kitűnő pesti kabaréból. A „főzés” volt még gyakori és kedvenc passziójuk a felnőtteknek, főként a nőknek. Mit eszünk majd először, amikor hazakerülünk? Úgy látszik, a felnőtteknek már volt némi fogalmuk arról, hogy mi történik a frontokon, s hogy rabságunknak talán rövidesen vége szakad. Anyám tejberizsre meg tejbegrízre szavazott: ennyi éhezés után kímélni kell majd a gyomrunkat. Én lelkesen helyeseltem, azóta is ezek a kedvenc ételeim. Apám nővére megjegyezte, hogy fivére, apám – férfias, vezető egyéniség és szókimondó ember lévén – már bizonyára polgármester lett a városunkban. Szeretném remélni, hogy ha hazatért volna, az új urak közé sem akart volna tartozni.

A háború a vége felé járt, az angol csapatok pár napi távolságra lehettek tőlünk, egyre sűrűbben hallatszottak a bombázások. A hannoveri kenyérgyárat bombázzák – mondta valaki. Április első hetére szinte minden „szolgáltatás” leállt, a németek sorra elszállingóztak, bezárt a konyha is, magunkat kellett ellátnunk. S milyen jó volt a marharépát, a céklát végre nyersen is ehetni, az ízetlen koszt után! Egyszer a szabadban kockából levest is főztünk. Azután, három transzportban, útnak indították részlegünket. Szerencse volt ez is, mert ha tovább maradunk, az elhatalmasodó tífusz a biztos halált jelentette volna. Gyalog indultunk el a táborból a több órányira fekvő Celle városa felé. Valami csoda folytán mind a tízen megvoltunk, beleértve több tüdőgyulladást túlélt, rettenetesen visszamaradott, másfél éves unokaöcsémet. Anyám és nagybátyám vitte őt szakajtóban. Szintén legyengült édesanyja képtelen lett volna rá: lefogyott, huszonnégy éves létére többször kisfiúnak nézték. Megint elmentünk a magyar kaszárnya mellett. Nemrég jutott tudomásomra, hogy 1944. október 15. után magyar csapattesteket helyeztek át Észak-Európába, így Bergen-Belsen közelébe is, sőt a felszabaduláskor magát a tábort is magyar katonák adták át az angoloknak. Semmi nem változott, csak mi változtunk. Ahogy bandukoltunk a sík vidéken, szembejött velünk egy csíkos ruhás, népvándorlásra emlékeztető sereg. Batyu nélkül, fapapucsban, szakadt pizsamában vánszorogtak, hetek óta utaztak vagonokban, étlen-szomjan. „Ókori diadaloszlopok reliefjein láttam a rabszolgák tömegét így, egy tömbbe forrva menetelni. Félholtak bukdácsoltak egymás hátán a vesztőhelyre” – írja róluk Az ember fiai című könyvében Kőműves Imre. Időnként lehajoltak egy-egy krumplihéjért vagy csikkért, földre vetették magukat bármiért. Ezeknek a Dachauból jövő Häftlingeknek nem volt már ember formájuk. Ilyen kísérteteket dokumentumfilmekben láttunk jóval később.

Pár éve összeakadtam egy idős kanadai zsidóval, aki részt vett Bergen-Belsen felszabadításában. Amikor megemlítettem, hogy én is ott voltam, nem akarta elhinni: – Az nem lehet – mondta –, hiszen ott senki nem maradt életben.

 

Aztán ismét úton voltunk. Úgy látszik, már nem jutott nekünk marhavagon, amelyet Kilenc koffer című regényében Zsolt Béla a 20. század homo sapiensének leginkább testre szabott közlekedési eszközeként aposztrofál. Így kényelmesebben, úgynevezett pullmankocsikban utaztunk, kupékban. Lassan döcögött a vonat, egyik oldalon síkság, a másikon erdő. Mindenütt a háború nyomai: szétlőtt sínek, vonatroncsok, lebombázott állomások. Gyakran megálltunk, órákig, napokig vesztegeltünk. Ide-oda tologattak bennünket. Majd akadt mozdony, járhatóvá vált az út. Az SS-parancsnok meg az idősebb Wehrmacht őrök már csak ímmel-ámmal törődtek velünk, inkább a maguk bőrét próbálták menteni. Amikor álltunk, le lehetett szállni. Ilyenkor az élelmesebbek elmentek élelmet, vizet keresni. Egy-egy közeli vonatból, raktárból zsírt, lisztet, krumplit, műmézet zsákmányoltak. A szerelvény mellett tüzet raktak, főztek, sütöttek, amit lehetett. Temették az útközben tífuszban meghaltakat. Mint korábban a lágerben, a túlzott mohóság itt is sokaknak megártott. Egyszer kitoltak bennünket egy állomásról, s amikor néhány óra múlva visszaértünk, az állomás már eltűnt, lebombázták.

Átkeltünk az Elbán, két tűz között haladtunk előre. Épp a mosdóban voltam, amikor iszonyatos ropogást, csattanást hallottam. Fejvesztve szaladtam be a családomhoz, aztán azonnal kirohantunk, szinte lezuhantunk a vonatról, lóhalálában igyekeztünk lefelé a magas töltésről. Már aki bírta – nagymamám például a vonatban maradt, mások a vonat alá bújtak. Tizenöt-húsz méter magasságból két amerikai repülőből géppuskázták a vonatot. Ötágú csillag alakjában terültünk el, anyámmal és nagybátyám családtagjaival, kitűnő célpontként szolgálva a golyóknak. Körülöttünk hullottak az emberek, jajgatás mindenhonnan. A mozdony lángokban állt. Én, miközben valami csodában reménykedve imádkoztam, egyre csak egy fiúra függesztettem a szemem, akinek a combján hatalmas, vörös lyuk tátongott. A vonatban maradt barátomat a fején találta a golyó. Sokakat itt ért a halál. Az egész nem tarthatott tovább pár percnél, de örökkévalóságnak tűnt számunkra. Fehér lepedőkből zászlókat tűztek ki a vonat oldalára. Mentőautók szirénája váltotta fel a rettenetes puskaropogást. Ápolónők, orvosok érkeztek a közeli városkából. Talán ironikusan hangzik itt, hogy bajban ismerszik meg az ember, de ebben a rettenetes pillanatban a német segítség megható volt. Kiderült, hogy a vonat elejéhez csatolt, azóta már lángokban álló német harckocsik váltották ki ezt az „égi” haragot, s ez eléggé gyakori volt a vonatoknál azokban a napokban. Azóta is elfog a rémület, ha eszembe jut ez az epizód, életem egyik legiszonyúbb napja.

Nemsokára megérkeztünk a romos Berlinbe. Csigalassúsággal döcögtünk át a fővároson, melynek történelmi szépségéből nem sokat láthattunk: merő romhalmaz volt szinte az egész. Itt is, mint a falvakban, kisvárosokban, amelyeken áthaladtunk, megdöbbentett a dolgok abszurditása – sétáló, dolgukra tartó, templomba, iskolába, munkára igyekvő, hétköznapi vagy ünneplő ruhába öltözött embereket láttunk –, az a tudat, hogy csupán néhány kilométernyi távolságra a munka- és megsemmisítő táboroktól egészen másféle élet zajlik.

Közel kétheti vonatozás után megérkeztünk a Prágához közeli Theresienstadtba (Terezín). Várát II. József építtette, és anyjáról, Mária Teréziáról nevezte el; a kaszárnya- és börtönvárosból a németek csináltak „mintavárost” az odalátogató svájci Vöröskereszt megtévesztésére. Sajnos azok hagyták is magukat megtéveszteni. Voltak ott kávéházak, játszóterek, pénzt nyomtattak. A hivatalos vöröskeresztes látogatások idején a gyerekek körhintáztak és labdáztak. Élénk művészeti élet folyt. Számos zenei kompozíció, még opera is született a táborban. A gyerekek ötvenszer adták elő a Brundibar című operát. Az utolsó előadás után mindnyájukat elvitték Auschwitzba, ahova innen is folyamatosan mentek a vonatok. Volt színház, és sokan láthatták világszerte a fennmaradt gyermekrajzokat. Minderről – mint annyi más dologról – mi semmit sem tudtunk. Megérkeztünk, még mindig mint cserefoglyok. Számos koncentrációs táborból hozták ide a túlélőket, de útközben is sokan meghaltak. Itt összetalálkoztunk sok ismerőssel, többek között apám három testvérével és azok családjával; ők mindvégig Znojmóban maradtak.

A Dresden-kaszárnyában – a sok fabarakk után végre kőépületben – szállásoltak el bennünket. Itt is emeletes ágyak voltak, a villany éjjel-nappal égett, aludni sem lehetett. A Dörrgemüséhez képest az élelmezés valamivel jobb volt: Theresienstadtban mindennap úgynevezett burist (gerslifélét) kaptunk. Nem volt szögesdrót kerítés, és kijárhattunk az épületből. Szükségünket nem kellett mínusz tizenöt fokban a szabadban végeznünk, angol vécék voltak. Németet nem sokat láttam, hiszen a vereség már csak napok kérdése volt. Egyszer a parkban játszottam, amikor két egyenruhás német tiszt jött felém. Nagyon megijedtem, és gyorsan kereket oldottam.

A fő ellenség most a tífusz volt, nagyon sokan megkapták, így orvos nagybátyám is. Egyik reggel észrevettem, hogy két orvos meghalt mellettem tífuszban. Sok évvel később, egy látogatás alkalmával tudtam meg azt is, hogy a tábor másik részében bunker volt, ahol foglyokat kínoztak és végeztek ki.

Az utolsó napokban minden rendbeli német katonák vonultak az úton. Időnként fellőttek az ablakunkra, ilyenkor igyekeztünk az asztal alá bújni. A helyi civil lakosság is menekült. Anyám és fivére elmentek a közeli Litomĕřicébe, s amikor benyitottak a lakásokba, hogy valami ennivalót találjanak, észrevették, hogy sok helyen még meleg az étel a tűzhelyen. Később olvastam arról, hogy a háború végén tervbe vették a tábor felrobbantását, de erre szerencsére nem került sor.

Aztán beköszöntött a nap, amikor szovjet tankok érkeztek, itt vonultak át Prága felé. Mindenki kitódult az útra. Örömünk elképzelhetetlen volt. A katonák dobáltak nekünk mindent, amijük csak volt: cigarettát, csokoládét. Mindez hihetetlennek, és ugyanakkor természetesnek is tűnt. A tábor őreit és dolgozóit hamarosan nehéz fizikai munkára fogták. Mi csodálkozva néztük a szokatlan jelenséget. Volt, aki elégtételt érzett, valaki fel is pofozta egyiküket, mások sajnálkoztak, ezen megint mások méltatlankodtak. Ilyen az emberi természet. Egy nagybátyám, aki még az első világháborúban hadifogságba esett, és megtanult oroszul, most tolmácsnak ajánlkozott.

Aztán vártunk a sorunkra. Azon kívül, hogy rabságunk megszűnt, annyi változott csak, hogy a buris helyett mindennap sárgaborsót ebédeltünk. Beoltottak bennünket tífusz ellen, hátha még segít. Vártunk és vártunk. Óriási probléma lehetett a több száz táborban a hullák eltemetése, a betegek ellátása, a rend megszilárdítása, majd végül az emberek hazajuttatása.

[1]

Családunk egy részéért eljött egy unokabátyám Szegedről teherautóval, és hazavitte őket. Mi pár nappal később indulhattunk – olyan útra, amely megint csaknem két hétig tartott. Persze nagy volt a káosz, a háború épp csak véget ért, s az oroszok nem voltak éppen a legjobb szervezők. Gyakran napokig állt a vonat, mert nem volt mozdony. Ellopták, kellett valakinek. Akkor valahogy – a jóég tudja, honnan, mindezek után! – került például egy aranyóra a szovjet tiszt részére, aki aztán vagy hozott mozdonyt, amelyet újfent elloptak, vagy nem. Azért mégiscsak haladtunk valamicskét hazafelé. Kútnál három, vagy talán öt napig is ácsorogtunk. Rettenetes volt. Mentünk a faluba kenyeret kunyerálni. Egy ismerősünk egyéves fia meghalt a vonaton, nem volt mivel táplálni. Útközben énekeltünk, roppant aktuális dolgokat: „Nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még? Vár otthon reám az édesanyám, visszavár a szép magyar hazám.”

 

Budapestre érkezésünk után onnan is hazajutottunk valahogy, jeggyel, jegy nélkül, segélyszervezetek útján. Egyébként akkoriban a vonat tetején volt divat utazni. Aztán mi hárman: anyám, nagymamám meg én, elvánszorogtunk a város végére, nagymamám „főszögi” házába, ahol összecsődült a ház népe meg a szomszédok. Sajnálkoztak, hogy mi mindenen mehettünk keresztül, s örvendeztek is, hogy visszajöttünk. Nem tudom, hogy hazánk mennyire várt vissza, de szerencsére akadtak segítőkész emberek, akik összeadtak mindenféle holmit, elláttak ennivalóval, előkerült a megőrzésre átadott ruhanemű, bútor, az elásott értékek. Folytatódott az élet, illetve megkezdődött az új élet. Anyám két öccse nem jött vissza az ukrajnai munkaszolgálatból, bátyám megszökött, így szerencsésen megmenekült. Nem jött vissza apám egyik nővére és férje (egymással nagy szeretetben élő, aranyos emberek) Auschwitzból – és hát apám sem.

Sokáig álmodtam róla. Anyámmal, aki szemérmes asszony volt, magában intézte el a fájdalmait, nemigen beszéltünk róla. Rokonaimmal sem tudtam beszélni apámról, ők nem kezdeményezték, nekem meg valószínűleg gátlásaim voltak. Reménykedtünk, legalábbis én. Annak ellenére is, hogy nem sokkal a felszabadulás után akaratlanul tanúja voltam, amint egy volt munkaszolgálatos társa elmesélte nagynénémnek apám utolsó napjait Dachauban. Ő volt a barakkparancsnok, s utolsó kenyerét is odaadta másoknak. Erről az értesülésemről valamiért mélyen hallgattam. Csak a hetvenes évek elején derült ki, miként teljesedett be a sorsa, amikor értesítés jött a Svájci Vöröskereszttől, hogy 1945 januárjában hunyt el Dachauban. Nem szeretek arra gondolni, hogy utolsó napjaiban hasonlíthatott azokra a kísértetekre, akik szembejöttek velünk Bergen-Belsenből jövet. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért is nem szökött meg. Hiszen sokan megszöktek az ő századából is – gyenge fizikumú, nyápic emberek. Apám még negyvenes éveiben is jól futott, izmai olyanok voltak, hogy a bicska visszapattant róluk, nagyszerű tornász volt. Mesélték, hogy amikor még futballozott és lerúgták, szaltóval kelt fel. Hát akkor ugyan miért? Talán félt? Túlságosan becsületes volt, mint a Sorstalanság Köves Gyurija? Igaz, a fiatalok jobban bírták. Ő negyvenöt évesen, egy vesével, bizonyára nehezen bírta, esetleg lelkileg is megtört. Valószínűleg nem lett volna képes rá.

 

Különbözetivel behoztam a vesztett évet. Sokáig ijedség fogott el, amikor repülő hangját hallottam, a zajokra azóta is különösen érzékeny vagyok. 1945 őszén a kiskunhalasi református gimnázium első osztályos tanulója lettem. Soha senki nem kérdezett arról, hol, merre jártam. Ebben a korban nem ez foglalkoztatja a diákokat, valószínűleg nem is tudtak semmit az egészről. De később sem faggattak. Azt hiszem, a túlélők élményeire nem voltak kíváncsiak az emberek, s bennünk sem volt hajlandóság a beszámolóhoz. Volt elég más bajuk akkor is: többeknek odamaradt apjuk a Donnál, kuláklista, beszolgáltatás, tapasztalatok a szovjet katonákkal, és így tovább. A „mi is szenvedtünk” kliséje (amiben persze volt igazság), ahogy mondani szokás, „relativizálta” a mi veszteségeinket. Nemrég egy érettségi találkozón kellett rádöbbennem: több osztálytársamnak fogalma sem volt arról, hogy bennünket deportáltak. „Téged is, Pali?” Nehezen hitték el, hiszen a gimnázium előtti évekről soha nem beszéltünk. Az első évben egyszer lezsidózott a matematikatanárom, mert renitenskedtem, egy többször bukott osztálytársam pedig Jézus meggyilkolása miatt zaklatott. Aztán mindez hosszú időre elfelejtődött. Gimnazista koromban nyaranta fizikai munkát végeztem. Egyszer valamivel kapcsolatban elmeséltem negyvennégyes élményeimet egy egyszerű munkásasszonynak. – Akkor maguk tényleg felszabadultak – mondta. Nem kellett többé feltüntetni a vallásomat. Új fogalmakat ismertünk meg: munkás származású, dolgozó paraszt, haladó értelmiség, egyéb, kizsákmányoló, osztályidegen. Érdekes – bár érthető – módon több együttérzést tapasztaltam külföldi barátaim, ismerőseim részéről. Ők békésebb tájakon nőttek fel, nekik az egész mindenestül borzalmasnak tűnt.

Nehezen éltünk. Rólam, a „hadiárváról” javarészt a napközben otthon tartózkodó nagymamám gondoskodott. Mindent megtett, hogy a kedvemben járjon. Mindig fiatalos, csinos és jó természetű anyám harmincöt éves korára megözvegyülve sokszor az éjszakába nyúlóan dolgozott, keveset lehetett velem.

Nagyanyám sokáig várta vissza a fiait, majd meggyászolta őket. Nagyon jó asszony volt. A valamikor délceg termetű nő a hatvanas éveire meggörnyedt, mindig feketében járt.

Felteszem magamnak a kérdést: valóban olyan volt „messzeringó gyerekkorom világa”, amilyennek emlékeimben él? Valóban azt láttam, amire most emlékszem, amit felnőtt fejjel gondolok erről? Tulajdonképpen mindent mindig azonnal le kellene jegyezni. Fognom kellett volna 1945-ben tüstént egy plajbászt, tintát meg tollat, és egy kockás vagy vonalas füzetet, s gyerekes betűimmel, pacákat ejtve, mindent megírni. Vajon meg tudtam volna-e írni mindezt akkor?

1956 decemberében, menekültként, Bécs felé vettem az utamat. De ez már egy másik történet.

{

Várnai Pál: Életeim című könyve

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Várnai Pál könyvéről készült recencziót ITT olvashatják.