Személyes múlt és történelem: memoárok

Kónya Anikó írása.

Separator item

Az emlékezés eredendően szóbeli természete kevéssé szorul igazolásra; a személyes történetek még a kitalált történetekhez képest is közelebb tűnnek a beszédhez, mint az íráshoz. Mégis, az emlékezés Istennője bal kezében papírt, jobb kezében pedig tollat tart. Miközben az elbeszélő tollat és papírt tesz maga elé, műfajt vált: az önéletrajzi emlékezés, amely elbeszélő formát ölt, történet- és történelemírás egyben. Személyes történelem. Az emlékező szándéka, mellyel Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének nyitánya végződik: „ a zűrzavar, amit most rendezek,/ hogy értsem magam s hogy megértsetek:/ örök véget és örök kezdetet”. E szándék a mindennapi visszaemlékezésben is benne van, és az írás tovább fokozza annak tudatosságát.

 

Memoárok

Francia eredetében többet árul el a szó. Az írásbeli alkotás hímnemű a nőnemű mémoire szóval szemben, utóbbi az emlékezés folyamatát, más tekintetben az emlék tudattartalmát jelenti. Emellett az emlékírás többes számba kerül: Les Mémoires emlékeink folyamatának írásban való rögzítése, a múltra való reflexió, melyet emlékező gondolatok vezetnek. A memoár írójának szándéka, hogy írásban emlékezzen, emlékeztessen, megismertesse és megértesse másokkal azokat az átélt eseményeket, amelyeknek valamiként tanúja volt. Az örökkévalóság ifjúkori vágyát tetőzi az intellektuális küzdelem az én beteljesülése érdekében. Az írott visszaemlékezés rokonsága a regénnyel tagadhatatlan, azt keresztezheti is. A visszaemlékezés alapja a történetiség, olyankor is, mikor nem szépíró írja. A regényben a mások, a személyes történetírásban a saját megértésünk irányítja a történet elbeszélését. A fikciós történetek modellként szolgálnak az eltérő társas helyzetekre; s a bennük élő önmagunk megértésére. A saját történet megírásakor ennek szándéka felerősödik. Ez a történet azonban mindig egyes szám első személyben íródik, valós krónikára törekszik, és tudatábrázolása is valós élményen alapul. Olyan elbeszélés születik, amely az önéletrajzi időre építi az elbeszélést, miközben a jelenből visszatekintve az élettörténet egészét is átérzi. A klasszikus irodalom stílusában vallomás, önigazolás vagy okítás, a modern irodalom stílusában önelemzés és mások elemzése, általánosan befelé tekintő.

A narratív gondolat fonala erősen tartja az írott elbeszélést olyankor, amikor magunkat élettörténetünk által kívánjuk tolmácsolni, amikor az önéletrajzi visszaemlékezés az ént bemutató történet – átélve eközben az emlékezés törékenységét, szelektív voltát, hézagait s mindamellett újat alkotó erejét.

 

Az emlékező én

A szövegben való gondolkodás az én megjelenítésének módja, s ezen belül az emlékezeti elbeszélés kitüntetett szerepet kap. Az emlékezés során sémákba rendezve értelmezzük, majd rekonstruáljuk az eseményeket, az emléket konstruktív módon alkotjuk meg. Az emlékezeti elbeszélés által kialakult én alapgondolata tárgyalásunknak. A megalkotott élettörténet értelemadás is egyben, a történet szerkezete ebben a tekintetben másodlagos. A személyes történet kohéziója az én kohézióját is jelenti, ugyanakkor az önéletrajzi elbeszélés nem mindig feszes, sőt élményszerűen színezi az elbeszélést. Az elbeszélő szándékától és az elbeszélt élettörténettől is függ az emlékezés tényeken alapuló vagy élményszerű stílusa. A személyes tényeket az objektív időhöz kapcsolva akkor is önéletrajzi írást tartunk a kezünkben, amikor fukarkodik a szerző az élmények felidézésével. A jól előkészített élettörténet, amely kiforrott gondolatokat emlékezeti példákkal szemléltet, kerekebb s élénkebb is lehet, mint az a történet, amelyik még értelmezést követel. Igaz lehet, meg nem is, hogy minél magasabb ívű a történet, azaz minél szilárdabb történetszerkezetet alkot az emlékező, annál inkább konfliktusmentes értelmet nyernek az élet eseményei. Belső értelemben igaznak tetszik, de a történet váza nem azonos annak kidolgozottságával, élményszerűségével és kommunikálásával. Az élettörténeti elbeszélést keményebb és lágyabb történetsémák is irányíthatják, és az elengedettebb elbeszélés annak jele is lehet, hogy életünk elméletét – legalábbis bizonyos beállításban – sikeresen megalkottuk. Máskor a gyeplőt nem engedjük ki a kezünkből.

Életünk történéseire időnként tudunk lazább és szigorúbb gondolatvezetésben is emlékezni, a kohézió megtartása az intelligens elbeszélő problémamegoldása, amelyben támaszkodik a befogadó ismereteire, átélésére. Miként a regényíró, az emlékező is tud bánni az elbeszélés perspektívájával, és alkalmasint beleéli magát az eseménybe. Ilyenkor kevésbé értelmezi, inkább újraéli az emléket, és élményminőségekben gazdagon gondolatok, érzelmek, képek színezik a felidézett emléket. A beszéd módja is megváltozik, gyakori a párbeszéd, a függő és egyenes beszéd, a játék az igeidőkkel. Az emlékező az élményt osztja meg velünk, míg a történettel életéről elmélkedik. Történeti múltunkat életünk megismerésére és igazolására használjuk, és talán arra, hogy változtassunk, felülkerekedjünk rajta.

Az életre való visszatekintés az érett, késői felnőttkor feladata. Az önéletrajzi emlékek ugyanakkor nem egyenletesen oszlanak meg időben, s ennek megfelelően a történetet sem feszítik egyformán az emlékek, ami a pszichológiában vizsgálódás tárgya. Az önéletrajzi írás témájától is függ, hogy mely szakaszok vannak puszta tényekkel áthidalva és melyek emlékekkel színezve.

Amikor nagyobb életperiódus áttekintése a cél, miközben az elbeszélő a történet fonalát vezeti, s ezzel együtt életét értelmezi, időnként elővesz példatárából egy-egy emléket élete és a világról megfogalmazott vélekedései szemléltetéséhez. A jól kidolgozott emlékek száma véges, vannak olyanok, amelyeket szinte változtatás nélkül használunk hasonló helyzetek átéléséhez; az igen fontos életesemények értelmezése azonban életen át folytatódhat, saját és közös történeteink, történelmünk tükrében. Az élettörténet lekerekítése a személyiség kiteljesedésének a célja, amely az élet haladtával alakul ki. Olyan emlékező perspektíva, amelyhez a kívülálló szemlélődése kell. Elkapott pillanatokból, de akár festményekről is ismerjük a múltba tekintő emlékező tekintetet. A festőket elsősorban a korosabb emberek merengő tekintete fogta meg. Érdekes perspektíva ez. Privát módon személyes és mindeközben külső: az emlékező reálát, visszatekint az életére. Az elbeszélés e külső perspektíváját a pszichológia és az irodalomelmélet is jól ismeri: a pszichológiában az emlékezeti tudatosság jelzése, az irodalomelméletben pedig a mindentudó elbeszélő (regényíró) perspektívája e kívülről tekintés. Az önéletrajzi elbeszélő esetében azonban mindez nem fikció, az emlékezet valós élménytalajon áll, egyes szám első személyben íródik; mégis, minthogy az emlékezés szándéka az értelmezés, a személyes események ez alá sorakoznak. Hihetnénk, hogy a személyes történeteknél valóban a mindentudó narrátorral állunk szemben, azaz valamely, úgymond hiteles történettel (a fiktívvel szemben), csakhogy – tapasztaljuk állandóan – minden történetnek több változata van.

 

A történelem és az emlékezés összefonódása a személyes élettörténetben

A legtöbb nyelvnek nincs kifejezése a megélt történelemre, a történelem a személytől elvált múltra utal. Még bonyolultabbá válik a kép, ha bevezetjük a személyes történelem, avagy az élettörténet fogalmát. A történet és történelem kifejezései átfedik egymást a személyes valóságban. Akkor, amikor szóban vagy írásban elbeszélt történelemre – a memoárokra, naplókra és szóbeli emlékezésekre – tekintünk, bennük a személyes módon megélt közéleti és politikai történések a történelmi tudás számára felkínálkoznak.

A személyes történelem társadalmi közegben zajlik, a publikus események természetes módon összefonódnak személyes életünkkel, közös kultúrát alkotnak. A személyes és publikus történelemről az élettörténet egyidejű keretében gondolkodunk, amelyben a történetírás személyességét az emlékezeti elbeszélés adja. Még olyankor is, amikor a külső valóság hangadó, háttérbe szorulhat vagy előtérbe kerülhet az emlékező személyes valóságában.

A publikus és személyes előtérbe kerülése változik életünk során, ezt mutatják a hosszabb életperiódust vagy az egész élettörténetet átívelő írások.

Az emlékezet felől tekintve természetes, hogy a közéleti, politikai eseményekre való emlékezet – amely részévé lett személyes történetünknek – törékeny. Az emlékek törékenységéről még legélénkebb, egyedi történésekre kiterjedő emlékeink is tanúskodnak, melyek fenomenális ereje gyakran becsap minket. A hosszabb és összefüggő emlékezeti elbeszélés során az emlékezés szó szerinti hitelessége még inkább lehetetlen. Előtérbe kerül az emlékező személy hitelessége, mondandója. Akkor, amikor a történelemmel az önéletrajzi írásokban találkozik az olvasó, a hitelesség ebben a személyes értelemben merül fel benne. Nem történész szemmel tekint az írásra, nem is az emléket teszi nagyítóüveg alá, hanem az emlékező ember hitelességét nézi, akiről feltételezi, hogy megpróbál hiteles lenni, és nem csak intellektuális, de morális erőfeszítéssel is rendezi a világot. Ennélfogva válik az emlékezetileg rekonstruált történelem igazságát tekintve hitelessé, amely a korról való tudás megbízható szubjektív forrása.

 

„Önarckép háttérrel” – egy kollektív önéletrajz

A múlt felépítése olyan emlékezeti alkotómunka, amelyet méltán nevezhetünk emlékezeti gondolkodásnak, amelynek során egybefonódik személyes, publikus és szakmai életünk a megélt történelemmel. Élettörténetünkben a közéleti események is szubjektívvá lesznek. Olyankor is így van ez, amikor az önéletrajzi háttér kiemelésére törekszünk, és a személyeshez képest fokozott hangsúlyt kap a külső történelem felhangja; amit az elbeszélés nemcsak jelképes dátumok, nevek, intézmények adatai által, hanem a megélt életesemény által is tolmácsol. A történelmi korra felfűzött személyes fontos történések és epizódok segítségével az elbeszélő feleleveníti a letűnt korszakot.

A szerző: Kónya Anikó