Sugárné Kádár Júlia: Tükörképek fénytörései

Separator item

2014 Budapest

 

„Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet,

hogy el ne felejtkezzél azokról, melyeket

láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedből teljes életedben, hanem

ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak fiaival.”

(Szent Biblia, Mózes V. Könyve 4:9, ford.: Károli Gáspár)

 

„Csak vigyázz magadra és őrizd lelkedet gondosan, nehogy elfelejtsd a dolgokat, amelyeket szemed látott és

nehogy eltávozzanak szívedből egész életeden át,

hanem ismertesd meg azokat gyermekeiddel és gyermekeid gyermekeivel”

(Mózes Öt Könyve és a Haftarák, Deuteronomium IV.9., Szerk.: Dr. Hertz J. H.)

 

Előszó

 

A magyarországi holokauszt túlélők írásos visszaemlékezéseit többnyire a velem hasonló korú, az üldöztetés idején 6-12 éves szerzők írták, például Ember Mária (Hajtűkanyar. Szépirodalmi Könyvkiadó 1977), Benedek István Gábor (Bergeni keringő. Vince 2011), Lantos Péter (Sínek és sorsok, Scolar 2009), Kádár András Ariel (Bergengóciától Galileáig. Ulpius 2003). Valamennyien édesanyjukkal, gyerekkorú testvéreikkel, unokatestvéreikkel és más, női vagy idős férfi családtagjukkal vergődték végig a szinte azonos utat: valamennyien az Alföldről származnak és az abádszalóki, tótkomlósi, makói, törökszentmiklósi, stb. gettókból a szolnoki cukorgyári- vagy a szegedi téglagyári gyűjtőtáborból Strasshofba, onnan ausztriai munka-lágerekbe, utána Bergen-Belsenbe, végül többnyire Terezienstadtba kerültek.

Fájdalommal tudjuk, azok a gyerekek, akiket nem Ausztria felé hurcoltak, nem tudnak visszaemlékezni. Rájuk csak mi tudunk emlékezni.

Ezekből a visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy nemcsak a pontosan megszervezett útvonalak és körülmények voltak azonosak, hanem a fizikai szenvedések feltételei, a megalázás módjai, a gyermeki lélek számára még inkább megrázó, halálfélelmet kiváltó benyomások sora is hasonló volt.

A mi családunk útja és sorsa is szinte megegyezett a fenti szerzőkével – az út szinte azonos azzal, amit az akkor szintén hatéves Lantos Péter tett meg édesanyjával: ausztriai mezőgazdasági kényszermunka, bergen-belseni koncentrációs tábor, a 2500 zsidó foglyot szállító, Terezienstadt felé haladó vonat felszabadítása az előrenyomuló amerikai hadsereg által, átmeneti elhelyezésünk a Magdeburghoz közeli Hillerslebenben, majd ahogy Lantos Péter az édesanyjával, néhányadmagunkkal mi is elindultunk Prágán keresztül haza, Magyarországra.

Édesanyám – megküzdve az üldöztetés életveszélyeivel, szenvedéseivel, megaláztatásaival – hazahozta a gyerekeit.

Szüleit Auschwitzban, egyik testvérét – úgy tudjuk – Mauthausenben ölték meg.

De viszontláthatta és szeretetben élhette le az életét a munkaszolgálatot végigvergődő, onnan visszatérő apánkkal.

Szűk családunk tehát a „szerencsés túlélő” kevesek közé tartozott. Szüleink újrateremtették az életünket.

A száz évet megélt édesanyámnak az ifjúságáról, családunk háború előtti életéről, üldöztetésünkről, szülei és más rokonok, barátok elvesztése okozta fájdalmáról, a holokauszt utáni életünkről, az „újrakezdés” nehézségeiről, gyötrő emlékeiről, a biztonságos, nyugodt élet felcsillanó reményéről és „újkori” félelmeiről évtizedeken át lejegyzett emlékezéseinek megismerése vezetett el a jelen kötet összeállításához. Felmerült bennem a gondolat, hogy a Holokauszt idején fiatal édesanyám időskori, naplószerű visszaemlékezéseit összefonom édesapám, Kádár Imre, munkaszolgálatos naptár-naplójával, a deportálás idején 12-13 éves bátyám emlékeit leíró könyvének részleteivel és az én, az akkor 5-6 éves kislány lelkében nyomot hagyó emlékekeimmel, melyeknek néhány eleme megjelent a Múlt és Jövő folyóiratban 1992-ben.

Így az inkább tematikusan, mint időrendben összeállított kötet olvasása során felismerhetővé válhat, hogy melyek azok az események, körülmények, érzelmek, kapcsolatok, személyi és tárgyi veszteségek, amelyek másképpen érintették meg és más-más „fénytörésben” jelennek meg a fiatal anya, a serdülő fiú és az éppen iskoláskorba lépő kislány évtizedek távolából felidézett és idős korukban is megjelenő gondolataiban, érzelmeiben. Melyek azok a benyomások, élmények, amelyek életre szólóan rögzültek emlékezetünkben, s amely zárványok felnyílnak asszociációinkban, előkúsznak álmainkban, amelyek tudat alatt vagy tudatosan befolyásolták az élettörténetünket.

{

Júlia, Mama, András (Sugárné Kádár Júlia, Kádár Imréné, Kádár András Ariel)

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Az Út -  1944 május -1945 augusztus

 

Törökszentmiklós – Szolnoki Cukorgyár – a Vagon

 

Mama:

{

Deportálás előtt, 1944

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

„Törökszentmiklóson, a ház udvari részén egy nagy terrasz volt,fehér spírea bokrok voltak körülötte – milyen szép volt!

Eszembejutott a fecskefészek, a terraszról nyíló bejárati ajtó felett.

Milyen boldogok voltunk. Akkor született Julika, 1939 eljején és tavasszal odaköltöztek a fecskék!

Milyen jó volt ott, szép életet élni, szeretni és szeretve lenni.

Tizenkilencévesen, idealista boldog kislányként, 1930-ban kerültem oda és élvezhettem a szép, nyugodt életet.

Persze a Zsidó Törvények kezdetétől és főleg 1939-től, a háború kitörésétől, már szorongásokkal, izgalmakkal éltünk.”

„Az ebédlőszőnyeget Imre szüleitől kaptuk nászajándékba. Azért emlékszem vissza megrendülten erre a szőnyegre, mert az ovális ebédlőasztal alatt volt és a lábai körül keringett Andriska merklin-vasútja, állomással, alagúttal, jelzőlámpákkal. Az édesapjával, Imrével játszottak ott, együtt.

Amikor a csendőrök kiséretében, a németek a parancsnokságra elvitték a foteljeinket, elvitték ezt a szőnyeget is. Feldúlták az otthonunkat”

„Amikor a gettóba kellett költöznünk, 33 éves voltam és addig az ideig, egy csinosan öltözködő nő voltam és a hirtelen kialakult, tragikus helyzetemet nem tudtam felmérni. Még a kalapjaimat is magammal vittem a gettóba és persze a gyerekek játékait is.”(1998.05) .

 

„A gettóban elérkezett a nap, amikor reggel riasztottak bennünket: Csomagoljunk és vigyük magunkkal az értékeinket! Legyünk készen az elszállításunkra!

Mindenki a legerősebb cipőjét és - júniusban – a legmelegebb kabátját vette magára, összeszedtük a papírjainkat, a tisztálkodó holminkat.

Központi helyre tereltek bennünket, ahol a falubeli csendőrök és kegyetlen, pimasz ismeretlenek közölték velünk, hogy minden értékünket adjuk át nekik. Mindenünket elvették – az óránkat, jeggyűrünket, minden igazolványunkat. A csendőrök ott járkáltak körülöttünk.

A helybeli bábaasszony engem nem nézett meg, nem nyúlt hozzám .

Egy falubeli csendőr ült egy széken, két oldalán egy-egy ruhaszárító kosár, abba dobálta be a rólunk szinte lekopasztott holmikat. Kivette a kabátomból a meleg bélést, levette szegény Lajos bácsiról a bekecsét. Amikor a kis, megmaradt motyónkat is átkutatva, kivette a fogkefémet is, azt mondta: „Erre magának már nem lesz szüksége!”(2000.12.)

 

 

Júlia:

 

Megdöbbenve olvastam újra Ember Mária, Hajtűkanyar című könyvének idevágó szakaszát, amelyben a gettóból való elhurcolás előtti motozásról, kifosztásukról ír: az Alföld egy egészen más pontján, szinte szóról szóra ugyanúgy zajlottak a megalázó események, mint ahogy azt édesanyám leírta. A csendőrök ugyanolyan durvák, gúnyosak, kegyetlenül, szinte élvezettel gyötörték meg a kiszolgáltatott embereket, akiket mindenüktől megfosztottak –a jeggyűrűjüktől, személyes irataiktól,családtagjaik fényképeitől. És ugyanaz a mondat is elhangzott , amikor  a csendőr eldobta az asszony fogkeféjét:

„...Az iratokat meg sem nézte, úgy tépte szét. Nem lesz maguknak már arra szükségük – mondta egyszerüen. A hátizsákokat egy mozdulattal kirázta. Anyu szálegyenesen állt, mintha el sem tudna mozdulni többé. A csendőr a retikül tetejére dobta a két bolyhos frotirtörölközőt, Anyu kék pöttyös ruháját, a gyerek flanellingét, a fogkeféket, a piros és zöld bakelittartóban. A fogkeféink   moccant újra Anyu. A csendőr odébb rugta a kupacot. Nem mosnak maguk már fogat – mondta nyugodtan és elfordult.”(111.old.)

Hát tudták, hogy mi fog velünk történni?! Más-más településen, a semmi-beosztású, motozó csendőr is tudta, hogy a halálba küldenek bennünket!

Milyen más bizonyíték kell még a tudatosan elkövetett gyilkos szándék bűnére?!

 

 

Mama:

 

„Tele félelemmel telt a nap, amikor előálltak a teherautók, amikre felraktak bennünket. Végig a falun robogtunk és nem tudtuk, hogy még mi vár ránk. Szorosan fogtuk egymást, tele rémülettel.”

„ A szolnoki Cukorgyárba érkeztünk, ahol már voltak a környékről odaszállított zsidók. A gyárépületbe zsúfolták az egyre érkező, nyomorúlt tömeget. A levegőtlen zsúfoltságban töltöttük az éjszakát, miközben SS katonák, csak úgy szórakozásból, néha lövöldöztek, hogy fokozzák a rémületünket.”(2000.12)

 

András:

{

Deportálás előtt, 1944

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

„A szürke sapkám, amelyben egyszer lefényképezett a nagybátyám, eltünt. Amikor elindultunk a gettóból, még rajtam volt. Talán lesodorták a fejemről a nagy tülekedésben, amikor felszálltunk a teherautóra. Még életemben nem utaztam teherautón. A ponyva alól kinéztem a sötétedő ég alatt magunk mögött hagyott házakra, a mindenhonnan látható víztoronyra, az utcánk végében nyújtózkodó templomtoronyra. Esteledett, alig jártak az utcán. Jobb is így. Szégyeltem volna, ha ismerős lát ebben a furcsa helyzetben. Még a rendesnél is inkább zavart most a mellemre varrt sárgacsillag. Még a gettóba költözés előtt, ha egyedül mentem az utcán, úgy éreztem, hogy mindenki engem néz és csúfolni készül (többnyire  igazam is volt). Most a teherautón, körülöttem a többtucatnyi sárgacsillag ellenkezést keltett bennem, rossz előérzetet. Kigördültünk a város felé vezető országútra. A legszélső házak körvonalai is eltünedeztek az esti homályban. Utolsónak az útszéli kereszt maradt mögöttünk (idáig karikáztam mindíg a biciklimen, innen fordultam vissza a falunk felé.) A kereszten lógó Krisztus töviskoszorús feje tehetetlenül félrebillent. Az volt az érzésem, ha nem volna odaszögezve, talán velünk jönne...(BG-.9-10)

„Sötét gyárudvar. Ahogy bemegyünk a kapun, jobbról földszintes raktárépületek, balról hosszú drótkerítés, a kettő közötti hosszúkás tér vége, valahova a sötétségbe vész..... Fák is vannak az udvaron, alattuk és körülöttük alakok kuporognak, csomagokon, pokrócokon. Az épületek mentén keskeny út, azon haladunk lassan a tömeggel, neki-nekiütődve a mellettünk-, sarkára lépve az előttünk haladóknak.

Anyu hátán nagy zöld hátizsák, egyik kezében valami csomagot cipel, a másikkal ötéves húgom kezét szorítja, hol vonszolva, hol maga előtt tolva, védi a lökdösődéstől. Az én hátamon is hátizsák, kisebb, mint anyué, de tele van. Egyik kezemben összetekert hálózsák, a másikban barna vizeskanna. Botladozva tuszkolódunk előre a félhomályban.Tömeg. Ismeretlen emberek csapata sodor. Hátak görbülnek, fordulnak, vállak surlódnak, taszítanak, lábak taposnak, rugnak. Nincsenek külön arcok, csak sejteni lehet a fojtott, vagy hangos kiáltásokból, lihegésekből, hogy körülöttünk szájak nyílnak. A számomra új és ismeretlen, durva testi közelség, a zaj, a szagok – taszítanak. Az idegen tömegben elveszettnek érzem magam.”

„Hirtelen megszólaló hangszóró, amely parancsot ad, hogy akik az udvaron vannak, hurcolkodjanak be az épületbe. Sodródunk a többiekkel együtt a legközelebbi ajtó felé. A sötét terem tele a már ott lakókkal, akik a csomagjaikon ülnek, fekszenek és dühös felháborodással veszik tudomásul, hogy újak érkeztek. Talpalatnyi hely sincs. Csomagokon, lábakon bukdácsolunk át a sötétben.Megállapodnánk, de hátulról, a bejárat felöl, egyre jönnek az emberek, akiket az udvaron fel-le rohangáló őrök, csendőrök, vagy ki tudja, kik, kergetnek befelé.

A  hangszóróból harsognak a fenyegető parancsok. Az udvaron kiáltozás, a teremben sötétség és zűrzavar. Lökdösődünk, tapossuk egymást. Az egyetlen, lehető mozgás irány: előre. A falig. Ott megállunk egymáshoz szorulva. Nincs annyi hely, hogy leülhessünk.

Lövés dördül. Közel, az udvaron.

Még soha nem hallottam lövés zaját. Ez igazi lövés volt El is találhatott valakit a sötétben. Az éles hangra mindenki összerándul. Én is. Félek.”

„Bent a teremben csend van, csak halk szavak hallatszanak néha. Mindenki várakozva figyeli, hogy mi lesz. A levegő egyre sűrűbb és melegebb. A falnak támaszkodom. Hol az egyik lábamra támaszkodom, hol a másikra. A fejem kóvályog. Lassan lecsúsztatom hátam a falon és guggolásba kuporodom. Homályosan észlelem, hogy ugyanazt érzem, mint amikor az iskolai ünnepélyeken, a hosszas ácsorgás miatt, el szoktam ájulni...”(BG.8- 16. részletek)

 

Júlia:

{

Deportálás előtt, 1944

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Kékesszürke hóviharban lassan gurulunk a debreceni egyetemtől az alföldi kisváros, Törökszentmiklós felé, sokat késünk, mégis megvártak a sötétedő, november végi délutánon. Kedvesen vezetnek körbe a szép architekturájú, öreg iskolán – tudom, a bátyám a másikba járt, ez a getto melletti iskola.

„Nagy tisztelettel és szeretettel...” üdvözölnek, aztán beszélek, beszélek. És közben felmerül kisgyermekkorom kedves környezete: a fehér virágban ragyogó spirea bokrok a terasz körül, az ebédlőasztal lábai között szaladó, kishúgi csodálattal követett villanyvonat, a rivaldafényes, bordó bársonyfüggönyös bábszínház, amelyben a díszlet erkélyén a királykisasszony még ki is tudott hajolni a királyfihoz. Mama együtt készítette Apu iparművész unokaöccsével, László Pistával – Ő sem tért vissza, szegény..Mama mesélte, hogy mennyire szeretett engem. Nem emlékszem rá.

Szakirodalmat idézek, ajánlok a lelkes, képzett, többnyire hasonló korú pedagógusoknak. Nevelési lehetőségeket, módszereket vitatunk meg.

 Vajon melyiküké lett a Zsuzsi babám?

.... Hallom a csendőrök sürgető ordítását, Látom Mama izgatott, kapkodó csomagolását. Lajos bácsi és a bátyám rosszul van az izgalomtól, hány. El kell hagyni az épületet, lelakatolják az ajtókat. Bent maradt a ZsuzsiHallom a csendőrök sürgető ordítását, látom Mama izgatott, kapkodó csomagolását.Lajos bácsi és a b babám.

Már nem lehet visszamenni a babáért. Mama könyörög az egyik ismerős csendőrnek. Ordít a Mamával. Nincs babám!....

Az igazgató kikisér a pályaudvarra, „Járt már itt korábban?”-kérdezi.

Nem adom ki magam! Szorongó, görcsbe rándúlt lélekkel nézem a havas estében veszteglő marhavagon-szerelvényeket. Nem emlékszem, hogy kerültünk a szolnoki cukorgyárig, csak az onnan induló vagon-utazásra emlékszem, a félelemtől sűrüsödő, zakatoló levegőre.

„Csak átutazóban jártam erre”-válaszolom.

 

..... A cukorgyár nyirkos, mészszagú gyárterme.

Összepréselődve ülnek, állnak az emberek  - ki, ahogy tud helyet kiharcolni magának – szorítva, félrelökve a másikat. Éjszaka van. Sem fény, sem levegő. Innen-onnan felszakadó kiáltások. Valaki rosszul lett és álltában összecsuklott mellettünk,vagy csak elaludt és rádőlt a másik emberre?

Mama ügyes volt: a fal mellett van helyünk. Ő is és a bátyám is neki tud támaszkodni a falnak. Én Mama ölében kuporgok. Egyre mélyebbeket kell lélegeznem, egyre kevésbé frissíti fel tüdőmet az elhasználódott levegő. Áporodott, nehéz szag terjeng. A sok egymáshoz izzadt ember, egymás kilehelt levegőjét szívja.

Alvás, vagy ájulás – süllyedek.

A vagonban félhomályban sűrűsödő, zakatoló levegő. A félelemtől és összezsúfoltságtól feszült emberek veszekedése. Egymáson és a bugyrokon átbukdácsolva érik el a sarokban a küblit, s akik nem érik el, vagy remegő kétségbeesésben feladva önmagukat- el sem indulnak.

 A dokumentum filmeken csak azt látni, hogy a csendőrök ordítva siettetik és egymásra lökve nyomják fel az embereket a vagonokba és a német katonák rátolják a reteszeket és ordítva jelt adnak az indulásra.

De mi volt belül? Beleivódik a holminkba, bőrünkbe, a lelkünkbe a félelem és a bűz. Egyre mélyebbeket kell lélegeznem, egyre kevésbé frissíti fel tüdőmet a beszívott levegő.

Alvás, vagy ájulás – süllyedek!

Gyerekkorom és ifjúságom visszatérő álma:

Bűzös, sűrű, agyagszerű közegen vergődöm keresztül –talaj, levegő vagy folyadék – nincs levegőm, de át kell jutnom rajta, mélyen belefúródva – csak így menekülhetek meg.A felszínen vakító fény pásztáz, ordítás, lövések – jaj, süllyedek!

Belesüllyedek!

 

András:

 

„A vagon egyik sarkában fedeles vödör. Azt mondják, arra a célra, ha valaki nem bírná visszatartani a következő állomásig. Én visszatartom, az biztos.

A vagon egyetlen ablakán szögesdrót. A négyszögön át rácsosan süt be a júniusi nap. A tető felöl fejünkre sugárzik a meleg. A vizeskannánk nem lett meg, de találtunk valami csatosüveget, amelybe vizet töltöttünk az útra. A víz már langyos, de egy-egy korty enyhíti a szájam szárazságát.

A velünk utazó férfiak közül az egyik az ablak alatt áll és időnként kinéz rajta: az útmenti, meg az épületeken lévő feliratokról számol be a többieknek – az útirányt találgatja.

Órák múltán egyszerre felénk fordul és rekedten mondja:

-Kassa!

Hirtelen elnémul mindenki, a felnőttek arca összerándulva elkomorul. Úgy látszik tudnak valamit, amit én nem és ez valami félelmetes lehet. Talán rossz irányba megyünk?

...Mindegy. Fő, hogy kikerültünk a szögesdrót mögül és megyünk valahová. Majd lesz valahogy ott is. Kár, hogy a szemüvegem elhagytam valahol, de talán nem lesz rá szükségem ott, ahova megyünk.” (BG/20-21)

 

Mama:

 

„A vallatások után, szinte szédülten vártuk a sorsunkat. Amikor már bent voltunk a vagonban, én már alig vártam, hogy eliduljon a vonat. De csak álltunk, nem tudtuk, mi vár ránk.

Még Szolnokon átéltünk egy nagy bombatámadást – bezárva a lelakatolt vagonba, tehetetlenül, védtelenül.

A vagon-utazásról nem írok bővebben, csak egy eseményről:

A vagonban összezsúfoltak közül csak az összevert, idős emberre emlékszem, aki azt hiszem a törökszentmiklósi szeszgyárnak volt a tulajdonosa. És persze a Kovács családra emlékszem – Editre, a nagylányára, Tecára és a kisfiára, Öcsire. Ők közvetlenül mellettünk kuporogtak a szűk és bűzös marhavagonban. Ott megfogtuk és az egész deportálás alatt fogtuk egymás kezét. Ők voltak az erősek. Én elvesztettem a lelkierőmet a félelemtől.

Teca hőstettéről akarok írni: Ő volt az a hősnő, aki fölkapta a szörnyű, bűzös, emberi ürülékkel teli   vödröket és felemelve a magasan lévő, berácsozott ablakhoz, kiöntötte. A nyomorult megalázás teteje: a 60 vagy több emberre két vödör volt szánva.

A húszéves Teca csodálatos lelkiereje, élniakarása és konstruktív személyisége magasra emelte őt a szememben. Az egész következő év során is mindíg ő volt az, aki fel tudott emelni bennünket a szeretetével és a túlélésünket segítő ötleteivel.” (2001. 04.)

 

 

Strasshof – Markgraf Neusiedl, az életmentő kényszermunka

 

Idézetek Szita Szabolcs, Utak a Pokolból című könyvéből (1991):

„A deportáló szerelvények.. a transzportok a bevagonírozás után öt-hat nappal érkeztek a strasshofi pályaudvarra.”

Az un. átmenőtábort 1941-től működtették a meghódított „keleti területekről áttelepülőknek”, a német hadiiparba érkező „önkéntes” munkavállalóknak. A fogadótábornak használt, ekként is nevezett komplexum, nyolchektáros területet ölelt fel, eredetileg hatezer személy részére.”(41.old.)

„A július első napjaiban regisztrált 15011 fős létszámot a korábbi irtózatos gettózás, a nyári hőségben tett vagonutazás kínjai és izgalmai tovább csökkentették: a bécsi Landes wirtschaftsamt (tartományi gazdasági hivatal) augusztusban 14700 magyar fogolyról tudott.”

„A magyar zsidók egyes csoportjai érkezés után nem jutottak be a barakkvárosba. Néhány napot előtte, a mezőségen vagy a tábor előtti temetőben töltöttek. A legtöbben távolabb lévő vízért küzdöttek, mások pihenni próbáltak a mezőn halomba rakott, sorokba rendezett holmijaik között.” (43. old.)

„Mindenkiről személyi kartotékot töltöttek ki. Ezen felül ujjlenyomatot vettek, a munkaképtelenek karját „R” betüvel jelölték meg. A hatjegyű sorozatba sorolt ötjegyű személyi számát nyomtatott kartonlapon minden fogoly megkapta. Voltak, akiknél feljegyezték, milyen tevékenységre: ipari vagy mezőgazdasági munkára foghatók.”

{

Forrás: Google Earth

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

„Az ötven fős alapegységű fogolycsapatokat a birtokokra, ipari, erdészeti, vagy mezőgazdasági üzemekbe az elosztóközpontokból irányították el.”(45. old.)

 

András:

 

„Strasshof udvarán, németül beszélő, csizmás civilek járkálnak közöttünk, SS-ek kiséretében. Meg-megállnak, szemügyre vesznek.

-Munkásokat válogatnak – mondja valaki.

-Mint a rabszolgapiacon.

A Tamás bátya kunyhója jut eszembe. Négerek lettünk?”

 

„A gumikerekű, nagy stráfkocsit traktor húzza. Zötyögve szorongunk rajta. Magunk mögött hagyjuk a hatalmas láger szögesdrót kapuját. Alattunk betonút fut, fölöttünk útmenti fák hajlanak össze. Az út mentén közönséges, mindennapi emberek mennek, igazi kocsisok lovaskocsikat hajtanak, a mezőn tehenek legelnek, a házak körül léckerítés van. Visszatérünk az emberek világába?”

„Ököristálló. Az etetőjászolra deszkasor támaszkodik, a deszkákon szalma, pokrócainkkal letakarva, azon fekszünk, szorosan egymás mellett, mint ólomkatonák a dobozban. Ha a szalma szálának hegyes vége belénk döf, a szomszédos pokrócok közén át, vagy rá kell húzni a pokrócot, vagy odébb húzódni, ha van hely – aztán aludni tovább.

A hajnali derengő fény bevilágít a kitárt istállóajtón. Az ajtó négyszögében, szétvetett lábakkal, szőke, bőrnadrágos fiatalember áll: csupasz térdei, csípőretett öklei és vigyorgó képe, egyaránt vörösek.

Heraus! Kifelé, munkára!- ordítja belevörösödve.”

„A szántóföldön szerteszét heverő kévék. Az aratógép kévékbe kötve szórja maga mögé a levágott gabonát. Kupacba kell rakni. Eleinte buzgón futok, botladozva szorítom magamhoz a nehéz kévét, odatámasztom a többihez- majd én megmutatom nekik! Később lassítok, végül már csak csoszogok, a földön vonszolva a kévéket.Bakkancsom fölött elérik lábszáram a szúrósra vágott szárak. Ha úgy lépek, hogy csúsztatom a talpam, letaposom őket, de a karomban cipelt kévék szúrós vége akkor is leér a csupasz lábszáramig. A sebek helye viszket és ég a lecsurgó, sós izzadságtól.

Csak bírjam ki ebédig, akkor felnőttadagot kapok! – bíztatom magam és nyögök, lihegek, cipekedek tovább.

A krumpliszedő gép mély barázdát vág és kifordítja a felhányt halom mélyén megbújt krumplit. Meggörnyedve, szinte négykézláb igyekszem a gép nyomába, magam után húzva a kosarat. Gyors mozdulatokkal kapkodom fel és hajigálom a kosárba a krumpliszemeket. Anyu mögöttem hajlong, szedegeti az ottfelejtett gumókat.

-Csak bírjam ki ebédig, akkor felnőttadagot kapok!- és nyögök, lihegek, hajlongok tovább”.(BG.25-27.)

 

Mama:

 

„Szép, tiszta kis osztrák falu, Wien-Florisdorf gyárváros mellett.

A gazdaság, ahol dolgoztunk, eredetileg zsidó főldbirtok volt.

Az elhelyezésünk a gazdasági udvar ököristállójában volt, szemben a trágyadombbal. Az ököretető vályúra épített deszka volt a fekvőhelyünk, rajta szalma. A plafonján, középen lógott egy olajlámpa.

Rögtön a szélére, a falhoz mentünk, Julika feküdt a fal mellett, mellette én, Kovács Edit,és Teca, a lánya,mellette  Kovács Öcsi és Andris. Kovácsék is Törökszentmiklósiak voltak. A Cukorgyárban lettünk barátok és végig együtt voltunk.

A szalmán feküdtünk,a szűk hely miatt, szorosan egymás mellett. A Kovács családnak volt egy takarója, egy cserge és két dunnájuk.Az egyik dunna alatt aludt Edit és Teca, a másikat nekünk adták, az alatt aludtam én, Julikával. Julikának reggelenként csupa szalma volt a haja. A cserge alatt aludt a két kisfiú. Nálunk nem volt semmi takaró, mert a Cukorgyár udvarán mindent elloptak, csak Imre hálózsákja maradt meg, abban aludt Lajos bácsi.”  (2006.06.)

 

„A munkánk először répa egyelés, széna gyűjtés volt, utána krumpli kapálás és borsószedés. Később, az októberi hideg reggeleken, a dérrel borított zöldparadicsom szedés következett.

Néha az ukrán hadifoglyokkal együtt voltunk kivezényelve. Ez nehéz volt, mert nekünk, főleg nőknek és gyerekeknek is tartani kellett a tempót, a sort, a jólmegtermett, hatalmas tenyerű ukrán férfiakkal.”

„Ruházatunk, persze csak az a néhány darab volt, amit a csendőrök rajtunk meghagytak. Cipőnk is csak az volt, ami akkor, júniusban a lábunkon volt. Külön szenvedtünk ettől is.”

„Az egyik munkavezetőnk egy gonosz, bőrnadrágos német fiú volt és parancsolgatott nekünk. A másik munkafelügyelő Antal bácsi volt, egy kistermetű magyar paraszt bácsi. Amikor kapáltunk, ott ballagott, pipával a szájában a három, 12-15 éves fiú (Andris, Kovács Öcsi és Pilczer Peti) mögött és hallgatta, amint a gyerekek, munka közben Verne és más, volt olvasmányaikat idézték fel egymásnak.”

 

„Lajos bácsinak és Bőhm Bercinek, az idős, törökszentmiklósi gyógyszerésznek,Ney Dániel, törvényszéki bírónak a gazdasági udvart kellett takarítani. Lajos bácsi a tíz év alatti gyerekekre is vigyázott.

A szabály az volt, hogy aki dolgozik, az kap heti 1 kenyeret, aki nem, az csak felet. Igy nekünk heti három kenyerünk volt.

Még sötét hajnal volt, amikor kelni kellett és felsorakozni az udvaron a munkához .A tehénistállóból kihozta két férfi , nagy kannában a frissen fejt tejet és ott az udvaron kiosztották nekünk. A kisgyerekeknek reggelire, bögrébe, üvegbe – kinek, mije volt, félre lehetett tenni”(2008.08.)

 

 

Júlia:

 

Öt és félévesen, kis sorstársaimmal  a kényszermunkára hajtott felnőttek életének „hátországában” éltem.

Később ébredhettem a „jászolban”. Mama és a bátyám már régen elmentek a földekre.

Mama mindíg a fejem mellé készitette a reggeli tejosztásból félretett részemet – a reggelimet.

Egyik reggel, nyúlva az edényért, valami fekete, pont szerű piszkot vettem észre a tejben. Belenyúltam, hogy kivegyem, de mindíg kicsúszott az összecsippentett ujjaim közül. Végül, ahogy ügyeskedő igyekezetemtől kicsurrant a tej, megláttam, hogy egy hosszú, undorító hernyó, vagy giliszta tekereg a reggelimben. Talán a szalmából, vagy a vályog falról mászott bele.

Életreszóló iszonyodás járt át a tej ízétől és szagától.

Ezt az érzést,később, csak a maró éhség és félelem a megsemmisüléstől győzte le a holland kórházbarakkban és évtizedekkel később is, a tejes ételek  készítése közben, a gyerekem, unokáim iránti szeretet önfegyelme képes legyűrni.

 

 

András:

 

„A november végi fagyok szinte lehetetlenné teszik a marharépa kicibálását a kőkemény földből. A végén már ráálltam a rövid, kétágú villa nyelére és ugrálva próbáltam meglazítani a kövér répák köré fagyott földet, hogy ki lehessen emelni a földből. Amit tudtam, kihúztam, a többit meg ott egye meg a fene! Úgyis utálom a marharépa levest.Meg úgyis vége lesz az itteni munkának, mert jön a tél, mindent belep a hó a földeken – a kupacba hányt, meg a földben hagyott marharépát is és már nem lesz, mit csinálni.”(BG26-27)

 

Bergen-Belsen felé

{

A kép forrása: Google Earth

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

András:

 

„Batyuinkat hátunkon vagy magunk után vonszolva gyalogolunk a kétoldalt húzódó táborok között vezető széles úton. A szögesdrót mögött csíkos ruhába öltöztetett, mezitláb, vagy fapapucsban csoszogó, szürkén sápadt arcú alakok kóvályognak, tárgyakat emelgetve, megrakott, vagy üres kocsikat tolva, miközben sötétkék ruhás, csizmás alakok botokkal, deszkákkal verik őket. Különösen azokat, akik üres szemekkel bámulnak a mi vonuló menetünkre. Ha a kimeredt szemekben felcsillan valami élet, vagy felhangzik egy kérdő, vagy a sorsukról hírtadó kiáltás – mindjárt zuhognak az ütések

Az egyik útmenti oszlophoz csíkos ruhás fogoly van kötözve, akinek a szájába egy nagy marharépát tömtek. A nyakában feliratos tábla lóg:”így jár, aki lop!” Él-e még – ki tudja?

Értetlenül, kimeredt szemmel bámulom a mellettünk elhaladó, halomba rakott, meztelen testeket szállító szekereket, amelyeket a holttestekhez hasonlóan sovány, de csíkos rongyokba öltözött kisértet-alakok húznak- tolnak. Mellettük, mögöttük csizmás, rendes ruhájú munkás-félék haladnak és a kezükben tartott botokkal ütik-verik őket.

Menetünket, két oldalról zöld ruhás, német katonák kisérik, markukban tartott láncon fékezett farkaskutyákkal. Rémülten tolakodunk a sor közepe felé, minél messzebbre próbálván kerülni a vicsorító ebektől.

Ahogy kikerülünk az erdőből és haladunk az emelkedőn, a széles, poros, szögesdróttal szegélyezett úton, úgy marad mögöttünk, egyre távolabb a valóságos világ, igazi házaival, iskoláival, embereivel, lovaival, teheneivel, autóival, vonataival. Mintha valamilyen soha nem látott-hallott, létező valóságnak el sem fogadható, rémisztő mesébe hurcolnának, kergetnének bennünket. Egy borzasztó Bergengóciába kerültünk.”(BG. 30-31.)

Júlia:

„Kenyértésztaként dobódik, hánykolódik, dagasztódik a

tömeg.

Tömény őssejt, püffeteg tapogatóit kibontja, nyúlik, válik

amőbaként más dudorait bevonja.”

szavalom egyetemistaként.

      Megyünk a sötétedő Bergen-belseni országúton, fáradt, meggörnyedt tömeg –

„Nyirkos, görbedő atyáim, édes sovány leánykáim a

tömeg.”

    Mamával húzatom magam. Lassan megyünk, de így is nehéz. A bátyám és Lajos bácsi némán vonszolják magukat, szorosan mellettünk -. jaj, el ne veszítsük egymást a tömegben!

Éles fény vág végig rajtunk és a magasból ordítás – meglódúlva sodródunk tovább. Újra az elvakító fény, s az útmenti őrtornyokból a korbácshang, aztán fegyverropogás – felmorajlik a tömeg.

Már majdnem alszom, úgy megyek, kapaszkodom Mamába, szinte lógok rajta. Felriadok- újabb gépfegyversorozat és benne Mama hangját hallom: ”Bárcsak eltalálnának!” Mama, kapaszkodunk beléd, már a nagyfiad is fogja a másik karodat! És te vigyázol a Lajos bácsira is ! Ne! Ne! Jaj ne találjanak el! Ne akard, Mama!

„Bolond, ki földre rogyván fölkel és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel”

 – mondom, s kapaszkodom a mélyülő tekintetekbe: értenek-e téged Mama? – én már megértelek.

(Részletek József Attila:Tömeg és Radnóti Miklós:Erőltetett menet c.versekből)

 

Bergen-Belsen – Farsleben –Hillersleben – Budapest

 

Júlia:

 

Mama egyetlen sort sem írt a visszaemlékezéseiben a Bergen-belseni haláltáborból való elszállításunktól kezdve a Budapestre érkezésünkig. Vajjon mi lehet ennek az oka, hiszen sokszor mesélt olyan részletekről, amelyek számunkra, gyerekei számára,együtt átélt, örök emléket jelentenek. Talán a végsőkig megalázott és a reménytelenségben kimerült ember végső erőfeszítése, akaratának cselekvéssé alakítására, hogy megmentse a gyerekeit, és a felszabadulásunk pillanatainak sokkszerű örömélménye, az emberi mivoltunk visszanyerése olyan lelki folyamatok voltak, amelyeket  csak  momentumonként elmesélni tudott,de nem volt képes írásban megfogalmazni.?

{

A kép forrása: USHMM

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!