Sólyom Gábor:Az 1145-ös számú bori munkaszolgálatos visszaemlékezése

Visszaemlékezés

Separator item

Látlak, Kóbi, látlak! – hangzott az üvöltés, és a fáradt munkaszolgálatosok – mindegyikük kezében tizenkét darab tégla – zihálva vánszorogtak el az emelvény előtt. A durva deszkákból sebtében ácsolt emelvényen egy cigányképű, az ötvenes éveinek elején járó, cingár termetű, karikalábú jutasi huszár főtörzsőrmester ült, kezében lovaglóostorral, amellyel időnként odacsapott közénk. Ez akkor történt, amikor lassúnak vélte a menetet, vagy valamelyikünk törött vagy kevesebb téglát vitt a kezében.

Sólyom Gábor:

Az 1145-ös számú bori munkaszolgálatos visszaemlékezése

Látlak, Kóbi, látlak! – hangzott az üvöltés, és a fáradt munkaszolgálatosok – mindegyikük kezében tizenkét darab tégla – zihálva vánszorogtak el az emelvény előtt. A durva deszkákból sebtében ácsolt emelvényen egy cigányképű, az ötvenes éveinek elején járó, cingár termetű, karikalábú jutasi huszár főtörzsőrmester ült, kezében lovaglóostorral, amellyel időnként odacsapott közénk. Ez akkor történt, amikor lassúnak vélte a menetet, vagy valamelyikünk törött vagy kevesebb téglát vitt a kezében.

1944 kora ősze volt, a zsidó naptár szerinti legnagyobb ünnep, a „jom kippur”. Az akkor szokásos böjt idejét, a „hosszúnapot” Császár János főtörzsőrmester parancsára a bori munkaszolgálatosoknak ekképpen kellett megünnepelniük: reggeltől estig, oda-vissza történő, céltalan meneteléssel, mintegy negyven kiló súllyal megterhelve.

Közöttük voltam én is, tizennyolc évesen, frissen érettségizetten. Hogy elviselhetővé tegyem a feladatot, 6-6 db téglát összeszíjazva, egyenletes teherelosztással a mellem előtt, illetve a hátamon lelógatva, ruganyosan lépkedtem el az emelvény előtt. Ezen események a bori rézbányaterület Berlin lágerében történtek, a nagy visszavonulás megkezdése előtt.

A történet azonban nem itt kezdődött. 1944 kora tavaszán, március 19-én Hitler megszállta az országot, megelőzendő Horthynak a háborúból való kiugrását, amit a kormányzó a nyilvánvaló német vereséget látva tervezett. A megszállást követően egyre-másra jelentek meg a zsidókat súlyosan korlátozó intézkedések. Lakhelyelhagyási és utazási tilalom, csillagos házakba való összeköltöztetés, munkahelyekről való kitiltás, közlekedési eszközök igénybevételének tilalma, rádiók beszolgáltatása, és végül, mindezek betetőzéseként, a sárga csillag kötelező viselése.

Családunkat már áprilisban többszörös veszteség érte. Apámat egy utcai razzia során elfogták, és többé nem tért vissza. Fivéremet illegális szervezkedés miatt lakásunkról kora hajnalban vitték el.

Abban az időben a gimnázium nyolcadik osztályát végeztem, és érettségi előtt álltam. Tanulásra nem sok időm jutott, mert úgynevezett segédtűzoltói szolgálatra voltam behívva, ami 24 órás szolgálat után 48 órás pihenőt jelentett.

Ilyen előzmények után egy kora nyári napon öles plakátokon jelent meg a behívóparancs, mely szerint 18–42 éves korig minden zsidónak számító férfinak június 4-én éjfélig be kell vonulnia munkaszolgálat teljesítésére.

E helyütt szeretnék kitérni gyermekkoromra és annak a családi környezetnek a leírására, amelyből forgószélként szakított ki a német megszállással megkezdődő brutális események sorozata.

Kispolgári családban születtem. Apám kereskedelmi utazó volt, aki egész héten távol volt a családtól; a vidéki kalaposüzleteket látogatta, hogy az általa képviselt kalapgyár termékeit eladhassa. Anyám, mint a korabeli nők legtöbbje, a háztartás vezetésével, és fivérem, valamint az én nevelésemmel foglalkozott.

Apám egy nyolcgyermekes vidéki zsidó családból származott, amelyben a gyerekek iskoláztatása anyagiak híján a hatosztályos elemi iskola elvégzésében ki is merült. Anyám ezzel szemben ötgyermekes pesti polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. A családfő korai elvesztése után annak tehetős fivére vállalta magára a gyerekek felnevelését. Anyám ugyan csak négy polgári iskolát végzett, ennek ellenére igen erős érdeklődést mutatott az irodalom és a zene iránt, és jól is zongorázott. A könyvek és a zene szeretetét tőle tanultam.

Otthon – mint az akkori zsidó családok legtöbbjében – a haza szeretetére neveltek. Alighogy megtanultam olvasni, faltam a magyar irodalom nagyjainak: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Gulácsy Irén, Kodolányi János történelmi regényeit. Ezen könyvek nagy részét anyai unokafivéremtől kaptam ajándékba. Nyolc–tíz éves korom között ezen irodalom hatására elhatároztam, hogy ha felnövök, Kőrösi Csoma Sándor nyomán én is felkeresem a magyarok őshazáját Ázsiában.

Hazafias lelkesedésemet némileg lehűtötte 1936-ban, tízéves koromban, hogy gimnáziumi beiratkozásom váratlan nehézségekbe ütközött. Kitűnő elemista bizonyítványom ellenére csak a hetedik kerületi templomkörzet főrabbijának ajánlásával sikerült bekerülnöm az állami Szent István Gimnáziumba, ahol ő hittantanár volt.

Akkortájt az állami gimnáziumokba alig-alig vettek fel zsidó gyereket. A két latin szóval, „numerus clausus” (zárt szám – a zsidókat az élet minden területén háttérbe szorító rendelet), is akkor ismerkedtem meg. Gimnáziumi tanulmányaimat az ötödik évfolyam végéig, 1941-ig jeles eredménnyel végeztem. Ekkor azonban iskolánk élén igazgatónk, Nagy Pál hirtelen halála miatt változás történt. Az őt követő igazgató az akkori kurzusnak megfelelően más szellemiséget honosított meg iskolánkban. Ez az én tanulmányi eredményem romlásában is hamarosan megmutatkozott.

Ma is előttem van némettanárom zavart arckifejezése és hebegő válasza, amikor megpróbálta megmagyarázni, hogy miért adott elégségest év végi bizonyítványomban – jeles osztályzataim ellenére.

Magyar nyelv és irodalomból, valamint történelemből ugyancsak lerontották addigi jeles eredményemet, alig titkolva édesanyám érdeklődésére annak tényleges okát.

Utólag visszatekintve ez ugyancsak kis sérelemnek tűnik annak fényében, hogy akkor már javában folyt a németek által már megszállt országokban az úgynevezett „Endlösung”, a zsidóság gyökeres kiirtása. Azonban bennem mint serdülő fiúban igencsak mély sérülést okozott ezen igazságtalanságok sorozata.

Otthon is feszültté vált a hangulat. Apám a zsidótörvények következtében elvesztette állását, és kénytelen volt „feketén” dolgozni, hogy a megélhetéshez szükséges anyagiakat előteremtse. Az állandó feszültség hatására cukorbetegség támadta meg szervezetét, amely fizikuma gyors leromlását okozta.

Ilyen körülmények között jött el az 1944-es esztendő, amely a magyar zsidóság számára a végső romlást hozta.

Június 4-én az esti órákban anyámtól érzékeny búcsút véve, jókora hátizsákkal megterhelve igyekeztem a Józsefvárosi teherpályaudvarra. Bevonulásom rosszul kezdődött, mert menet közben egy kiálló kockakőben megbotolva egyensúlyomat vesztettem. Ennek az lett a következménye, hogy a súlyos hátizsák tarkóm irányában felcsúszva, engem kíméletlenül a földre nyomott. Így utamat a vonathoz homlokomon egy tekintélyes dudorral folytattam.

A tehervagonba beszállva – amely indulásra készen állt –, további meglepetés ért. A sötétben élénk vitatkozásra lettem figyelmes olyan nyelven, amely számomra idegennek tűnt, leginkább valamely skandináv nyelvre emlékeztetett. Meglepődtem, mert a behívás tudtommal csak magyar állampolgárokra vonatkozott. Később derült ki, hogy a hangosan beszélgető fiatalok valamelyik süketnéma-nevelőintézet lakói voltak, akik ugyancsak a behívóparancsnak tettek eleget.

Jászberénybe megérkezve a több ezer munkaszolgálatos óriási, e célra kiürített hombárokban nyert elhelyezést. A következő nap az újabb érkezők befogadásával telt, sok ismerősömmel, iskolatársammal találkoztam.

Június 6-án reggel Zentai Iván alezredesnek, a kiegészítő parancsnokság vezetőjének parancsára egyenes sorokba rendeződtünk. Rettenetes Iván – ez volt a gúnyneve – a sorok között sétálva, egyes emberekre lovaglópálcájával rámutatva válogatott. A kiválasztottak egy másik csoportot alkotva várakoztak. Ismerőseim és barátaim zöme a másik oszlopba került. Mivel a válogatás szempontjai ismeretlenek voltak, és úgy gondoltam, hogy ilyen körülmények között jobb barátok közt lenni, mikor az alezredes hátat fordított, minden további meggondolást félretéve közéjük álltam. Mint utóbb kiderült, választásom nem bizonyult a legokosabbnak, de szerencsésnek igen, mert életben maradtam.

A kiválasztottak csoportja ment Borba, amely város létezéséről eleddig semmit nem hallottam.

Ezen nap másik nagy eseménye volt, hogy megtörtént a nyugati hatalmak partraszállása Normandiában. Ez a várva várt második front megnyitását és egyben felszabadulásunk és a háború megrövidülésének reménysugarát jelentette. Erről a június 7-én megjelenő napilapokból értesültünk, amelyeket a jászberényi polgárok hoztak a nyílt pályán veszteglő, elszállításunkra összeállított hosszú tehervonathoz.

Tejárusoktól indulás előtt friss tejet vásároltunk, amelynek, valamint az ebédre kapott sárgaborsó-főzeléknek az utazás során rendkívül kínos következményei lettek. Mind az ezerötszázan hasmenést kaptunk. Szükségletünknek a mozgó vonaton menet közben történő elvégzése igencsak nagy feladatot jelentett számunkra. Azonban a találékonyság hozzásegített a megoldáshoz, ami abból állt, hogy a soron lévő delikvens az ajtóban guggolva végezte a dolgát, miközben másik kett ő a kezét fogta, hogy ki ne zuhanjon.

A vonat megállás nélkül zakatolt át Budapesten. A Ferencvárosi pályaudvaron átmenve sikerült egy anyámnak címzett levelező lapot kidobnom, abban bízva, hogy egy jószívű ember továbbítja azt. Anyám meg is kapta egy korábban, még Jászberényből írt lapommal együtt. Íme a két, anyámat vigasztaló hangvételű lap szövege, amelyek az ő gondossága folytán megmaradtak.

„Jászberény, 1944. VI. 8.

Drága Anyukám!

Ezt a lapot még Jászberényből írom. Most várjuk az indulást, de még nem tudjuk, hogy hová fogunk menni. Drága anyukám, ne aggódj értem, jó helyre kerültem, együtt vagyok egy csomó ismerős fiúval. Nagyon kíváncsi vagyok az otthoni hírekre, de választ sajnos csak akkor várhatok, ha megérkezünk állomáshelyünkre. Az étel ízletes, és van mosakodási alkalom is. Ez a kirándulás, remélem, nagyon jót fog tenni nekem. Okvetlenül írd meg válaszodban, hogy mi van Apával és Imivel. Csókol fiad: Gabi.”

A lapon széljegyzetben írt egy pár sort unokanővérem férje is, akivel Jászberényben véletlenül találkoztam össze. A második levél:

„1944. VI. 11.

Drága Anyukám!

Ezt a lapot már a vonatból írom. Kifogástalanul érzem magam. Sok bajtársra tettem szert. Eddig az egésznek kirándulás jellege van. Az induláskor kisebb incidensek értek, így többek között a kulacsomat elvesztettem. Majd ha megérkeztünk, és csomagot lehet küldeni, kérek egy másikat. Mi hír van Apáról és Imiről? Az írásom csúnyaságát a vonat rázása okozza. Remélem, hogy nem laksz már egyedül. Ismét kérlek, hogy ne aggódj miattam, ez a kis edződés csak javamra válhat. Egyébként Pesten épp az előbb mentünk keresztül. Minden rokont és Téged sokszor csókol fiad: Gabi.”

Ez utóbbi lapot a postabélyegző tanúsága szerint Simontornyán dobta be valaki a postaládába. Abban a gyűlölködő világban is voltak jószívű emberek. Ebből a helységnévből arra következtetek, hogy Kaposvár–Pécs irányában léptük át Horvátország felé a határt.

{

Levelező lap 2.

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

A vagonban negyven embert helyeztek el. Mindenkinek jutott fekvőhely. Az étkezés is megoldott volt, mert délidőben a vonatot egy állomás külső vágányán félreállították, és ott történt meg az ebédosztás. Utunk körülbelül egy hétig tartott, egyetlen jelentős eseménye már Szerbiában, Niš előtt történt, ahol éjszaka angol légitámadás érte a várost. Szerencsésen átaludtam volna az egészet, ha vagonparancsnokunk, akit Szekeresnek hívtak – egyébként fehér karszalagos (kikeresztelkedett) volt, és tartalékos tiszti voltának köszönhette ezen beosztását –, el nem kiáltja magát, mondván: „Mindenki forduljon hasra!” Ez a felszólítás – mondanom sem kell – puszta fontoskodás volt a részéről, ami ezt az embert egyébként is jellemezte. De azt elérte vele, hogy ezután mindenki rettegve, ébren figyelte a nem túl távoli bombabecsapódásokat. Szerencsénkre a mi szerelvényünk a nyílt pályán vesztegelt. Később láttuk, hogy az állomást lebombázták a szövetségesek. A „hősies” keret azonban ránk zárta az ajtókat, és maga a mezőn keresett menedéket.

Megérkezve Zajecsar szerb kisvárosba, a rendes nyomtávú vasútról – amely itt véget ért – át kellett szállni egy keskeny nyomtávú vasútra, amely Bor városáig vitt bennünket. Borba az esti órákban érkeztünk. Ebben a kis bányavárosban nyílt színi rézkitermelés folyt, és a második világháborúig a bánya francia tulajdonban volt; Franciaország német megszállása, valamint Jugoszlávia lerohanása után került a németek tulajdonába. A magyar és a német kormány között 1943-ban történt megállapodás szerint – amelynek értelmében rézért munkaerőt igényelt a náci birodalom – már egy éve háromezer munkaszolgálatos szenvedett itt rettenetes körülmények között. Eleinte, Balogh alezredes parancsnoksága alatt az itt dolgozók viszonylag emberséges bánásmódban részesültek. Helyzetük akkor változott meg, amikor Marányi Ede alezredest nevezték ki parancsnoknak, talán éppen azért, hogy az elviselhető bánásmódot megszüntesse.

Mi minderről mit sem tudtunk. Megérkezésünkkor megdöbbenve láttunk néhány csontig lesoványodott, rongyos ruhájukon elöl-hátul hatalmas sárga csillaggal megjelölt munkaszolgálatost, akikkel azonban nem beszélhettünk, szigorúan megtiltották. Hangulatunkat tovább rontotta a rohadt krumpliból főzött vacsora, amelyet meg kellett enni, mert aki ki merte önteni, azt a bennünket átvevő helyi keretlegények irgalmatlanul felpofozták. A sorok között járkálva ordítoztak: „Zsidók, mától kezdve vége a finnyáskodásnak!”

Ez a fogadtatás előrevetítette eljövendő sorsunkat, és véget vetett annak a bizakodó hangulatnak, amely ifjúkorunkból és ebből fakadó optimizmusunkból táplálkozott. A későbbi események ezt csak megerősítették, és nyilvánvalóvá tették, hogy itt bennünket megvetendő páriaként, legjobb esetben foglyokként kezelnek.

Megtörtént a táborokba való szétosztás. Bor körül a hegyekben számos láger létesült azon feladattal, hogy az itt elhelyezett munkaerő Belgrádig vasútvonalat építsen. A táborokat különböző német és osztrák városokról nevezték el. Mi a Bregenz lágerbe kerültünk, ahova többórás erőltetett gyalogmenetben érkeztünk meg. Újonnan épült fabarakkokban helyeztek el minket, a barakkok kétszintes fapriccsekkel voltak berendezve. A napi munkarend a következő volt: öt órakor ébresztő, utána reggeli, majd a munkára való kivonulás hat órakor. Tizenkét órától tizenhárom óráig ebédidő, fél hatkor a táborba való bevonulás, vacsora hat órakor, takarodó este kilenc órakor.

Étrendünk két napra: hetven deka fekete német katonakenyér, reggelire fél csajka feketekávé vagy leves, délben burizs- vagy krumplifőzelék (hetenként két alkalommal és vasárnap hús feltéttel), vacsorára pedig tészta volt. Nehéz fizikai munkát végző fiataloknak ez nem volt elegendő , természetes, hogy állandó éhség gyötört bennünket. Harmadosztályú német katonai ellátmányt kaptunk, de úgy vettük észre, hogy a keret még ennek is ellopta egy részét.

Megérkezésünk másnapján a bőr bakancsokat le kellett adni, helyettük fatalpakat osztottak ki a szökések megakadályozása céljából. Ezután minden ruhadarab elejére és hátuljára sablon segítségével húsz centi nagyságú sárga csillagot kellett olajfestékkel festenünk. Ennek a könnyű felismerhetőségen kívül elsődleges célja a megalázás volt. Marányi alezredes vezette be, és Boron kívül sehol nem alkalmazták. Ha éjszaka valamelyikünk szükségét akarta végezni, menet közben megállás nélkül azt kellett kiabálnia: „ Őrség, alázatosan jelentem, latrinára megyek!” Erre, mint mondták, a partizánveszély miatt volt szükség.

Rozsnyai István tartalékos főhadnagy volt a tábor parancsnoka. Szikár, szemüveges, a negyvenes évei közepén járó, rossz arcú férfi, aki a civil életben banktisztviselő volt. Megérkezésünket követően a felsorakoztatott mintegy hatszáz fő táborlakó előtt a domboldalon „hegyi beszédet” tartott, amelynek fő mondanivalója a mocskolódó, megalázó kijelentések között a következ ő volt: „Zsidók! Vége az eddigi jólétnek, amelyet a keresztények kiszipolyozásával teremtettetek meg magatoknak! Itt véres verejtékkel kell dolgoznotok, mert különben súlyos büntetések várnak rátok! Ez hadműveleti terület, a fegyelem súlyosabb megsértéséért vagy szökési kísérletért kikötés, illetve halálbüntetés jár!” Ilyen bevezetés mellett a munkára való kivonulás már valóságos felüdülést jelentett. Oda ugyanis a tíz-tizenkét fős munkacsapatot a munkát irányító todtistán kívül csak egy keretlegény és egy fehér karszalagos munkaszolgálatos kísérte el.

Mielőtt a történetet tovább folytatnám, e helyütt rövid magyarázattal kell szolgálnom a fehér karszalagosokról. Ilyen színű karszalagot viseltek a törvény szerint zsidónak minősülő személyek, akiknek két nagyszülőjük zsidó volt, de már kereszténynek születtek, vagy áttértek valamely keresztény hitre. Ők külön barakkban laktak, és közülük kerültek ki a munkabrigádok felügyelői, valamint a zsidók barakkjainak parancsnokai. Sárga csillagot sem kellett viselniük. Mindez az Oszd meg és uralkodj!, a római kor óta jól bevált elv alapján működött. Ellátásuk és a velük való bánásmód – az előbbiekben említetteken kívül – nem különbözött a mienktől.

Munkavezetőnk egy hatvan év körüli, vidéki osztrák kőművesmester, a Todt szervezet egyenruhájában, csendes, jóindulatú embernek bizonyult, Franz Ramäder névre hallgatott. Vakon hitt a németek győzelmében. Egy nyári napon, amikor már kellőképpen összemelegedtünk vele, a következőket mondta: „Ha itt befejeztük a munkát, akkor mindnyájan Hollandiába, a tengerpartra megyünk, gátépítésre.” Ehhez még kérdésünkre hozzátette, hogy jó bánásmódban lesz részünk, de családalapításra nem lesz módunk, így természetesen utódaink sem lesznek. Mindezeket akkor mondta, amikor a szövetséges haderők már sikeresen nyomultak előre a nyugati fronton.

A munka nem volt túl nehéz, csak szokatlan a nagy többségében fizikai munkát sosem végzett emberek számára. Erdőirtás és vasúti sínek részére földkitermelés és töltésépítés volt a feladat. A júliusi nyárban a szabadban végzett munka nekünk, tizennyolc éveseknek még talán szórakoztató is lett volna, ha nem nyomasztott volna bennünket az otthontól való kényszerű távollét, valamint az a körülmény, hogy a munkáról történő bevonulás után ki voltunk szolgáltatva a keret kénye-kedvének, élén Császár János főtörzsőrmesterrel, aki szolgálatvezetői beosztásban volt. Ő mindent elkövetett, hogy a munkaszolgálatosok szabadidejét valamilyen táboron belül kitalált foglalatossággal elvegye. Állandóan hallani lehetett, amint részegen ordítozik. Fő mondanivalója a következő volt: „Cigány baszta anyámat, oláh baszta anyámat, magyar baszta anyámat, zsidó nem baszta anyámat!”

Rozsnyai főhadnagy a bemutatkozó beszéden kívül a továbbiakban nem nagyon mutatkozott, rábízta a tábor feletti uralmat erre a többnyire delíriumos állapotban lévő szadistára. A vasárnapi munkaszüneti napot mindnyájan rettegve vártuk, mert ezen a napon délelőtt tíz órakor kihallgatás volt. Ez abból állt, hogy a hét közben elkövetett legkisebb vétségért kétórás vagy kétszer két órás kikötéssel büntették az elkövetőt. Ez az akkori honvédségnél rendszeresen alkalmazott büntetés abból állt, hogy az illetőt – kezét hátul összekötve – kötéllel felhúzták egy gerendára oly módon, hogy csak lábujjai hegyével érintette a földet. Ez a helyzet rendkívüli módon igénybe veszi az ember fizikumát. Rendszerint hamarosan elájult az elítélt, akkor leengedték, fellocsolták, majd folytatódott az eljárás a kiszabott idő lejártáig.

Egy alkalommal engem is fenyegetett ez a büntetés – a mai napig sem tudom, hogy mit követtem el –, ugyanis a csoportunkhoz beosztott, Róna nevű fehér karszalagos közölte velem, hogy parancsba kapta egy fő kihallgatásra való rendelését. Így hát elnézésemet kéri, hogy rám esett a választása.

Vasárnap reggelre váratlanul rosszul éreztem magam, éreztem, hogy lázas vagyok. Megkértem a szomszédomat, hogy jelentse a betegségemet a kihallgatáson. Hamarosan megjelent egy lázmérővel a kis Halász doktor, és megállapította, hogy harmincnyolc fokos lázam nem teszi lehetővé a kihallgatáson való megjelenésemet. Ez természetesen nem jelentette a büntetés elmaradását, csak egyhetes haladékot. A sors azonban mégis megkímélt ezen igaztalan megpróbáltatás elviselésétől, mert egy hét múlva már a reggeli órákban kétszázadmagammal egy másik táborba, az úgynevezett Stráflágerbe vezényeltek. Így a büntetést végleg megúsztam.

A Stráflágerbe történő átszállításunkat megelőzően a délelőttöt szikrázó nyári napsütésben a táboron kívül egy domboldalon töltöttük az értünk küldött teherautókra várakozva, amikor egyszer csak megjelent előttünk Császár főtörzsőrmester, és hosszú, részegségtől összefüggéstelen beszédben bizonygatta, hogy milyen jó dolgunk volt eddig, és hogy vissza fogjuk sírni őt és az itt töltött időt.

A Bregenz lágerben eltöltött időszakban egy igen jelentős, a további sorsunkat eldöntő hírhez jutottunk. A munkahely közelében létesített latrinán higiéniai céllal odakészített Donauzeitung (a balkáni német hadsereg lapja) egyik oldalán fedeztem fel az alábbi hírt: „Románia 1944. augusztus 23-án felmondta a németekkel kötött szövetséget, Antonescu tábornokot letartóztatták, és az ország kilépett a háborúból.” Ez az esemény mindnyájunknak a közeli felszabadulás reményét vetítette előre. Megszűnt az amerikai légierő Liberator bombázóinak délelőttönként a magasban látható impozáns felvonulása, midőn a ploesti olajvidék bombázására vonultak, és amelyeknek a látványa szívünknek oly kedves volt.

Császár főtörzs jóslata, amelyet eltávozásunk előtt tett – ami a Stráflágerben történő elhelyezésünket és az egyéb körülményeket illeti – sajnálatosan bevált. A láger már külsejében sem emlékeztetett egy katonai létesítményre, miként az Bregenzre még elmondható volt. Ez már egy börtönláger volt.

Bor város szélén, néhány drótkerítéssel körülvett mocskos, elhasznált fabarakkból állott. Csak háromemeletes fapriccsek voltak a barakkokban. Élelmezésünk sem mutatott jó képet. Reggelire fél csajka feketekávé, ebédre rántott leves és többnyire sárgaborsó-főzelék. Mindehhez egy kenyérnek nevezett, kukoricalisztből készült, ragacsos képződményt kaptunk. Szerencsénkre éhségünket csillapítani tudtuk a drótkerítésnél időnként megjelenő szerb asszonyok által árult szilvalekváros palacsintával.

A munkakörülmények is sokkal rosszabbak lettek. Többedmagammal a bánya vízellátásához szükséges vezeték fektetését végeztem, térdig hideg talajvizes árokban állva. Munkavezetőnk egy civil ruhás, a hatvanas évei derekán járó, gyomorbajos külsejű és mindig bosszús, munkánkkal elégedetlen vízvezeték-szerelő mester volt.

Egy alkalommal egy éles kődarab felsértette a lábamat. A seb nem hegedt be, mivel állandóan vízben álltam. A komolyabb fertőzéstől az mentett meg, hogy a Balkán kiürítése miatt beszüntettük itt a munkát.

A tábor keretlegénységét két fő alkotta: egy Juhász nevű tizedes és egy hatalmas termetű , erdélyi román nemzetiségű közlegény. Juhász részeges szadista volt, civil foglalkozását tekintve nyomdász, aki minden este leitta magát, és a részeg állapotban találomra magához parancsolt munkaszolgálatost fapapuccsal agyba-főbe verte. Akinek nem tetszett a képe, azt minden ok nélkül két órára kikötötte.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy az arcom jobb fele kétszeresére dagadt egy rossz fogamtól. „Mi az, zsidó? Kivel verekedtél az éjjel?” – fogadott Juhász tizedes, akinél jelentkeztem, hogy kezelésre, orvoshoz mehessek. Válaszom után azonban nem látott hozzá, hogy arcomat saját kezűleg szimmetrikussá tegye, hanem nagy kegyesen engedélyezte az orvosi kezelést. A kis Halász doktor, aki egyszer már megmentett a kikötéstől, kezdetlegesen felszerelt orvosi rendelőjében megszabadított az ínyemen keletkezett tályogtól. A hatalmas termetű, bivalyerejű román látszólag jóindulatú volt, de néha – bizonyságot téve elkötelezettségéről főnöke, Juhász előtt – lórúgásszerű pofonokat osztogatott.

A tisztálkodást hetenként egyszeri zuhanyozás jelentette. Barakkunkban volt egy szellemileg visszamaradott negyven év körüli, gyenge fizikumú, alacsony férfi, aki teljesen elhagyta magát, és hétszámra nem tisztálkodott. Ennek következtében hamarosan eltetvesedett, és a barakk lakóit is megfertőzte. Ezek az élősködők, ha elszaporodnak, nagy szenvedést és szűnni nem akaró viszketést tudnak okozni: úgy érzed, hogy mindened mozog, holott te mozdulatlan vagy. A helyzet tűrhetetlenné vált, és ezért mindnyájunkat a városka fertőtlenítőjébe vezényeltek, ahol minden ruhadarabunkat forró gőzben fertőtlenítették.

Néhány itt töltött hét után a balkáni német főparancsnokság úgy látta, hogy amennyiben nem ürítik ki a Balkán félszigetet, az előretörő szovjet hadsereg elvágja a visszavonulás útját. Így elrendelték a Bor körüli hegyekben lévő táborok kiürítését és a munkaszolgálatosoknak a városba történő visszavonását. Ez 1944. szeptember első hetében meg is történt: a Borban lévő Berlin lágerbe. Egy kisebb csoport a Brünn lágerbe került.

Az ezt követő kiürítést kétlépcsősre tervezték. Az első csoportba azok kerültek, akik már több mint egy éve Borban dolgoztak, és így előnyt élveztek azokkal szemben, akik az év nyár elején kerültek Szerbiába. Irigykedve néztük őket, akik – mintegy háromezren – 1944. szeptember 17-én gyalogmenetben elindultak az otthon felé. Egyesek a mielőbbi hazatérés reményében mindent elkövettek, hogy bekerüljenek az első menetbe. Egy iskolatársam féltve őrzött óráját adta oda a helyért cserébe egy kárpátaljai fiatalembernek, aki tudta, hogy senkit nem talál már otthon a családjából.

Ha a jövőt sejthették volna, nem igyekeztek volna ebbe a csoportba bekerülni. A háború végét mindössze hetvenen érték meg.

Az indulásunkig hátralévő időt a kiürített Berlin lágerben töltöttük, kiszolgáltatva a két szadista kerettagnak, Császár főtörzsnek és Juhász tizedesnek. Mindketten folytatták kedvenc időtöltésüket, az emberek kínzását. Császár napközben, Juhász éjszaka, most már sokkal nagyobb emberanyaggal ellátva. Juhász tizedes az egyik éjszaka fatalppal a felismerhetetlenségig összeverte Somogyi Vilmost, az Esti Kurír című polgári napilap neves publicistáját.

Így telt az idő, míg elérkezett 1944. szeptember 29-e, az indulás napja. Kaptunk egynapi élelmet a várhatóan kéthetes gyalogútra. Visszakapott bakancsainkban elindultunk Pozsarevác felé. A helyi kórházban körülbelül háromszáz fő menetképtelen munkaszolgálatos maradt. A mintegy kétezer ötszáz munkaszolgálatost százhúsz főnyi keretlegénység kísérte negyven-negyven fős szakaszokban az országúton hosszan elnyúló menet elején, közepén és végén. A partizánveszély miatt mindegyiküknél géppisztoly volt, ami számomra igencsak fenyegetően hatott. Meglepődésünkre egy-egy általuk megbízhatónak tartott fehér karszalagos is feltűnt a fegyveres keret sorai között, így barakkparancsnokunk, Szekeres is. (Mindenütt vannak árulók. Vajon a deportálások során miért működtek együtt a „zsidótanácsok” a német és magyar hatóságokkal?)

Az első nap végén mintegy negyven kilométer gyaloglás után a Heydenau láger elszenesedett barakkjai mellett éjszakáztunk – a barakkokat ugyanis a kiürítés során felgyújtották.

A második nap kora reggelén a menet szemerkélő esőben egy kétoldalt erdőkkel szegélyezett szerpentinen kanyargott. Az erdő irányából géppisztolysorozatok hallatszottak. Mind a kétezer ötszázan hasra vágódtunk, és mozdulatlanul vártuk a fejleményeket. Ellenség vagy jó barát? Hamarosan választ kaptunk. Szájról szájra jött elölről a parancs: a keretlegénység tegye le a fegyvert ott, ahol van, és úgy menjen az úton előre! Majd jött a következő utasítás: a menet induljon el az úton előre! Mintegy ötszáz méternyi gyaloglás után a következő látvány tárult a szemünk elé: három lovas partizántiszt állt az út mellett, sapkájukon elöl vörös csillag. Tito-partizánok – morajlott végig a tömegen. Tőlük tisztes távolságban állott a lefegyverzett keretlegénység. Köztük a gyűlölt Rozsnyai főhadnagy és Juhász tizedes, a félelemtől eltorzult arccal. A partizántisztek mellett ott állt mosolyogva egy korábban a táborból megszökött kárpátaljai fiú, aki most a tolmács szerepét töltötte be. A menetoszlopot az útról az erdőbe irányították. Félórás út után egy erdei tisztáshoz érkeztünk, ahol a partizánok őrhelye volt. Mint később megtudtuk, a partizánok mindössze tízen voltak, egy nagyobb egység járőrei, akik felderítőik útján előre tudtak indulásunkról, és az erdőben várták menetünket.

Godó Ágnes Magyarok a jugoszláv népfelszabadító háborúban című könyvéből később megtudtam, hogy a 14. partizán-hadtestparancsnokságnak 1944. szeptember 18-án jutott tudomására a bori táborok kiürítése, és az, hogy megindult a munkaszolgálatosok menete nyugatra, a Zagubica–Petrovca-országúton. A 23. hadosztály 9. dandárja, amely ekkor ezen a terepszakaszon tevékenykedett, utasítást kapott rajtaütés végrehajtására. Ezzel egy időben a 25. hadosztály is elindult Borba.

Rövid ideig az erdei partizán-hadiszálláson tartózkodtunk, majd a menet továbbindult, és hegyi utakon Majdanpek városába érkezett. Útközben vettem észre, hogy a keretlegénység egyesek által rendesebbnek minősített tagjai – valakik segítségével – sárga csillagos kabátra cserélték honvédségi egyenruhájukat. Így a Stráfláger erdélyi román származású, bivalyerejű honvédje is. A többség némán beleegyezett, ám amikor Rozsnyai főhadnagy is feltűnt közöttünk sárga csillagos kabátban – egy máig ismeretlen jóakarója segítségével –, kitört a felháborodás, és közös erővel tépték le róla a megmenekülését jelentő ruhadarabot.

Majdanpekben a partizánok rövid haditörvényszéki tárgyalás után az öregebb, sokat megélt munkaszolgálatosok által megjelölt keretlegényeket és tiszteket, így Rozsnyai főhadnagyot és Juhász tizedest halálra ítélték és kivégezték. Juhász tizedest előzőleg vékony zsineggel ki is kötötték, és csak a két óra letöltése után végeztek vele. Ezen eseményeknek nem voltam szemtanúja, egyik bajtársam azonban végignézte és beszámolt róla. A tizennyolc éves gyerekemberek többsége lelkileg nem volt felkészülve a mégoly jogosan végrehajtott kivégzések végignézésére sem.

Az időközben a városba érkezett partizán őrnagy a főtéren üdvözölte az immáron szabadságukat visszanyert foglyokat. Tolmács útján közvetített beszédében föltette a kérdést, hogy csatlakozni kívánunk-e a partizánhadsereghez. Szavait kitörő lelkesedés fogadta, a volt rabok egységesen csatlakoztak.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a kerettől zsákmányolt fegyverek csak két-háromszáz ember felfegyverzésére elegendők. Mivel az élelmezés sem volt megoldható a mintegy két és fél ezer ember számára, a parancsnokság úgy döntött, hogy a felszabadultakat százas csoportokra osztja, a hegyekben rejti el őket, kíséretül ad melléjük egy partizánt és egy, a hegyi utakat jól ismerő pásztort. Ezután elkezdődött a hegyi utakon mintegy két hétig tartó barangolás. El kellett kerülni a főútvonalakat, ahol a balkáni német hadsereg alakulatai vonultak vissza.

Útközben – mivel ellátásunk nem volt –, a lábon álló, nyers kukoricát ettük, tűzrakási lehetőség esetén pirítva. Egyszer találkoztunk egy kecskenyájat legeltető pásztorral, aki levágta egyik állatát, és megvendégelte a társaságot. Egy másik alkalommal az út melletti kis falu utolsó házában berendezett iskola egyik termében tértünk éjszakai nyugovóra. A kíséretünkben lévő partizán berohant a már félig alvókat riasztva, azt kiabálta, hogy az úton német páncélosok közelednek. Annyi időnk volt, hogy felrántsuk bakancsunkat, és nekivágjunk a szemben meredező zergelejtőnek. Csúszva-mászva tíz körömmel kapaszkodtunk, hogy minél távolabbra kerüljünk az országúttól. Visszatekintve láttuk az úton elvonuló lánctalpasokat. A halálfélelem mindnyájunkat kiváló hegymászóvá tett, pedig volt közöttünk az akkor szemünkben már öregnek számító negyvenkét éves ember is.

Két héten át barangoltunk a Bort övező hegyekben, amikor hírt kaptunk arról, hogy Bor városát a szovjet csapatok felszabadították. A velünk lévő partizán ezek után feloszlatta csapatunkat, és közölte velünk, mehetünk vissza Borba vagy Romániába, immáron szabadon.

Mivel a város közel volt, Bor felé vettem az irányt. A várost övező hegyoldal sűrű erdejéből igyekeztem lefelé, az alattunk kanyargó szerpentinútra, amikor feltűnt az úton egy katonai teherautó. Mikor elhaladt előttem, a fák lombjai között észrevettem, hogy a Studebaker hátsó, nyitott platóján egy ferde szemű, olajbarna képű kirgiz katona áll vörös csillagos sapkával a fején. A teherautó Bor felé tartott. Határtalan öröm fogott el, ekkor éreztem meg, hogy végre szabad vagyok.

A környékről érkező társaimmal együtt Borban az üresen álló Brünn láger barakkjaiban találtunk szállást. Itt töltöttünk néhány napot, azonban élelmezésünkről szervezett módon a kifosztott városban senki nem tudott gondoskodni. Justus Pál, a későbbi neves szociáldemokrata politikus megpróbált nevünkben eljárni a város vezetőségénél élelmezésünk és hazaszállításunk végett, de eredménytelenül.

Ekkor elhatároztam, hogy megpróbálom kézbe venni sorsomat. A reggeli órákban többedmagammal kiálltam a Romániába vezető út mellé, integetésemre megállt egy szovjet katonai teherautó, és az orosz sofőr szívélyesen intett, hogy másszak föl. Nemsokára a határhoz értem, az utolsó jugoszláv településről komppal jutottam át a Duna másik partján lévő kis román kikötővárosba, Turnu Severinbe.

1944. október 15-e, vasárnap volt, a város békebeli hangulatot árasztott. Az utcákon ünneplő ruhába öltözött hölgyek és urak sétáltak. Elképzelhető megrökönyödésük, amikor meglátták a rongyos, hátukon és mellükön hatalmas sárga csillagos kabátban, de katonasapkájukon már az ötágú vörös csillaggal megjelenő csoportot.

A városban – amelyen a háborúnak semmi nyoma nem látszott – már elterjedt a híre, hogy Horthy bejelentette Magyarország kiugrását a háborúból. Mi a hír hallatán boldogan vonultunk a városka pályaudvarára, hogy egyenesen hazautazzunk Budapestre.

A gyorsvonaton a kalauz és az utasok nagy tisztelettel néztek ránk, mint Tito partizánjaira, így természetesen jegy nélkül tettük meg az utat Temesvárig, első osztályon.

Ebbe a bánáti városba az esti órákban érkeztünk meg, ahol megtudtuk, hogy a magyar fegyverletétel meghiúsult, és Szálasi, a németek bábja átvette a hatalmat. Így a hazautazásból nem lett semmi.

A pályaudvaron a zsidó hitközség emberei vártak minket, itt ugyanis hittestvéreink bántatlanul vészelték át a háborút. [1] A templomkertben álló zsidó hitközségben elfogyasztott vacsora ízletes gulyáslevesből és kalácsból állt, a kiéhezett emberek mohón nekiestek, aminek következtében az éjszaka folyamán gyors orvosi segítségre volt szükség. Másnap reggel megjelentek a város zsidó polgárai, hogy magukhoz vegyenek egy-egy volt foglyot.

A templomudvaron történő kiválasztás során odalépett hozzám egy, a negyvenes évei elején járó férfi. Közölte, hogy elkísér nővére családjához. Lévén agglegény, nem tud rólam gondoskodni, de testvére majd igen. A családfő, Popper úr – baromfi és tojás export-importjával foglalkozó nagykereskedő – feleségével, annak édesanyjával és három gyermekével élt együtt egy négyszobás lakásban. Engem a lakás irodának használt szobájában helyeztek el. Ideiglenes fekhelyem a padlóra helyezett matracokból állott, ez számomra mennyei élvezetet jelentett a fapriccseken eltöltött éjszakák után.

A következő napokban ruhával is elláttak, s így felöltözve hamarosan visszanyertem polgári külsőmet. Ekkor városnézésre indultam.

Délelőtt kellemes októberi napsütésben a város főutcáján sétáltam, amikor megszólított egy román katona. Kérdő hangsúlyából arra következtettem, hogy egy utca után érdeklődik. Válaszolni természetesen nem tudtam, és ekkor gyanút fogott. Igazolványt kért, amelyet készségesen átadtam. Ekkor már rendelkeztünk egy orosz–magyar–román nyelvű , úgynevezett dovádával (magyarul: igazolvány), amelyet a temesvári hitközség állíttatott ki részünkre. Ezzel láthatóan nem elégedett meg, és úgy döntött, hogy bekísér a katonai parancsnokságra, bár kézzel-lábbal igyekeztem felvilágosítani a kilétemről.

Útközben szembetalálkoztunk azzal a kissé együgyű bajtársammal, akiről korábban már esett szó, és aki a Stráflágerben az alattam lévő priccsen aludt. Gyanútlanul érdeklődött, hogy hová tartok a román katonával. Időm nem volt a felvilágosításra, mert a román őt is karon fogva kényszerítette, hogy együtt menjünk a parancsnokságra. Arcán látszott a két, általa kémnek vélt személy elfogása feletti öröm. A katonai parancsnokságra beérve átadott bennünket az ügyeletes altisztnek, majd a jól végzett munka elégedettségével arcán eltávozott. Az őrmester igazolványainkat elvéve – mivel az őrnagy úr ebédidő lévén nem tartózkodott az irodájában – leültetett mindkettőnket a folyosói padokra, majd magunkra hagyott. Egy ideig ily módon tétlenül várakoztunk, mialatt együgyű társam váltig azon sopánkodott, hogy balszerencséjére miért találkoztunk. Eközben telt-múlt az idő, és gyomrom élénken kezdett arra emlékeztetni, hogy eljött az ebéd ideje. Az éhségérzet egyre jobban elhatalmasodott rajtam, így hát minden józan megfontolást félretéve úgy döntöttem, hogy elhagyom kényszerű rabságomat, és kielégítem éhségemet. Társamnak azt mondtam, hogy vécére megyek – ami egyébként tényleges szándékom volt –, és utána visszajövök. Ígéretemet elítélendő módon nem betartva, kisétáltam a kapun az ott őrt álló fegyveres katona mellett. Az őr nem fogott gyanút, mert öltözékem alapján ügyfélnek nézhetett, aki dolga végeztével az épületből távozik.

A házat elhagyva, a sarokig az utat nyugodt léptekkel tettem meg, hogy ne keltsek gyanút. A sarkon befordulva egy néptelen mellékutcába, eszeveszett futásba kezdtem, hogy a helyszíntől mielőbb távolra kerüljek. Ideiglenes otthonomba hazaérve a nagymama már aggodalmaskodva várt, mert az ebédelés szokott időpontját lekéstem. A történtekről nem beszámolva, az ebédet bámulatos gyorsasággal tüntettem el. Éppen a harmadik tányér diós tésztával foglalkoztam – amely mennyiség akkori étvágyamat tekintve nem volt túlzottnak tekinthető –, amikor megszólalt a telefon. A fia jelentkezett a vonal túlsó végén – aki a családhoz beajánlott –, és aziránt érdeklődött, hogy tud-e tartózkodási helyemről. Mire a nagymama közölte vele, hogy az ebédlőasztalnál ülök. Ekkor a fia röviden tájékoztatta a történtekről (feltételezésem szerint a munkaszolgálatosok elhelyezését nyilvántartásba vették, és így értesíteni tudták őt az eltűnésemről), és sürgette, hogy azonnal menjek vissza a parancsnokságra, mielőtt országos körözésemet elrendelnék. Vegyes érzelmekkel tettem eleget ezen felszólításnak, bár biztosított arról, hogy nem eshet bántódásom.

Ezen ígérete ellenére az a katona, aki mellett kisétáltam a kapun, egy társa segítségével az épület pincéjébe kísért. Itt egy hajlékony vaspálca segítségével igyekezett meggyőzni szökésem helytelen voltáról, valamint arról, hogy más alkalommal ne tegyek hasonló meggondolatlan lépéseket. Befejezve okításomat, mutatóujját szájára téve jelezte, hogy az oktatás ezen módjáról az őrnagynak ne tegyek említést, mert az megismétlődhet. Végül az őrnagyhoz bejutva tört magyarsággal elmondta, hogy háború van, és ők nem tudhatják, hogy milyen szándékkal léptünk Románia területére. Milyen szándékkal? – gondoltam. – Úri jókedvemben? Turistaként? Reméli azonban, hogy magatartásunk ellen nem lesz panasz a jövőben sem. Ezen szavak kíséretében társammal együtt kegyesen elbocsátott. Az elkövetkező időkben az utcán járva már távolról igyekeztem elkerülni a román egyenruhásokat. Ezen „rokonszenvemet” irántuk a mai napig is megőriztem. Az egész munkaszolgálatom alatt megúsztam a tettleges bántalmazást, és éppen a felszabadulásom után kellett ilyet elszenvednem, a „szövetségesektől”.

Az idő múlásával a család befogadott. Különösen a két fiúval, a tizennégy éves Frédivel és a tizenkét éves Robival kerültem jö viszonyba, ők szinte bátyjukként tekintettek rám. Nővérük velem egykorú volt, és talán emiatt lekezelően bánt velem, így hát nem alakult ki közöttünk különösebb rokonszenv.

Egyik nap hazatértemkor az előszoba fogasán egy szovjet tiszti köpenyt találtam. A szobába belépve egy szemüveges, középkorú őrnagyot találtam, aki a nagymamával németül társalgott. A bemutatkozáson túlesve megtudtam, hogy őt is Popperékhez szállásolták be, így hát összébb kellett húzódnunk. Hozzám Robi, a kisebbik fiú került be hálótársnak, így hát együtt hallgattuk Popper úr éjszakába nyúló román nyelvű, telefonon folytatott üzleti tárgyalásait. Ezek után soha nem mulasztotta el bocsánatkérését kifejezni.

Mint érdekességet, meg kell említenem, hogy az őrnagy – foglalkozására nézve orvos –, megtudva kilétemet, beszélgetésünkkor azonnal jiddis nyelvre váltott át. Merthogy ő is zsidó volt. Nagy erőfeszítésembe került, hogy meggyőzzem arról, nálunk a német nyelvnek ezt a zsargonját az asszimiláns zsidók nem beszélik, ellentétben a többi kelet-európai országban élőkkel. Ezek után arcán láttam, és ezt szóban is kifejtette, hogy nem tart „igazi” zsidónak.

Így telt el a tél egy része. Izgatottan figyeltük a rádióban a szovjet hadsereg előnyomulásáról szóló híreket. Budapest ostroma 1944 karácsonyán kezdődött a város körülzárásával, és 1945. február közepén fejeződött be. Az otthoniak sorsáról nem tudtunk semmit.

Februárban megköszöntem Popperék vendégszeretetét, és búcsút vettem tőlük. Jól bevált módszeremet követve, kiálltam az országút mellé egy vendéglátóim jóvoltából élelemmel teletömött hátizsákkal. Órákat kellett várnom, míg egy szovjet katonai teherautó lefékezett mellettem. A sofőrrel történt rövid útirány-egyeztetést követően felmásztam mellé a fülkébe. Az utat csak rövid távolságokra lehetett tervezni, így hol tehervonaton, hol teherautóval, hol parasztszekéren utazva közelítettem meg Budapestet. Egy tehervonat egyik fékezőfülkéjében utazva érkeztem Dunaharaszti vasútállomására, ahonnan a vonat nem ment tovább, mert a síneket szétbombázták az ostrom során. Leszálltam a vonatról, és az állomásépület felé tartva, egyenesen beleszaladtam egy barátságosan integető szovjet tiszt karjaiba. Az invitálás – mint hamarosan kiderült – nem személyemnek, hanem a gabonával megtömött zsákoknak a vonatról a raktárba történő cipelésének szólt. Elővettem „dovádámat”, és élénk taglejtésekkel fejtettem ki, hogy kényszermunkát végeztem a németeknek, és most éppen hazafelé tartok. Mire a tiszt barátságosan kifejtette álláspontját, hogy ha a németeknek négy hónapon át rabszolgamunkát végeztem, akkor most egy napot felszabadítóimnak is dolgozhatok. Érvelése olyan meggyőző volt, hogy álláspontját minden további nélkül elfogadtam, és egy napon keresztül hordtam a mintegy ötven kilogramm súlyú zsákokat a vonatról a raktárba.

A munka végeztével másnap reggel nekiindultam hazafelé tartó utam utolsó szakaszának. A Soroksári útig egy parasztszekéren utaztam, ahol – mivel utunk kettévált –, búcsút vettem a bakon ülő öreg paraszttól, és a továbbiakban gyalog folytattam utamat.

A Boráros tértől a Blaha Lujza térig a Nagykörutat szegélyező házak nagy része romokban hevert. A villamossínek felszaggatva, mint felkiáltójelek meredtek az ég felé. Az utcák néptelenek voltak, sokfelé lótetemek hevertek. Befordulva a Rákóczi útra, a Keleti pályaudvar irányába mentem tovább, ahol végig hasonló látvány tárult elém. Már csak kétsaroknyira voltam az otthonomtól, amikor a Rottenbiller utca sarkán állott egykori Debreceni étterem romjai közül egy zöld sapkás, húsz év körüli NKVD-s szovjet tábori csendőr bújt elő, és magához hívott: „Davaj! Davaj! Dokument jeszty? Készségesen, ám szívdobogva vettem elő „dovádámat”, amit elmélyülten tanulmányozott, majd elolvasva, utamra engedett. Mondván: „Pasli damoj! Ezen néhány perc alatt azon történetek fordultak meg fejemben, melyek ilyen igazoltatásokról keringtek, és amelyek rossz esetben hadifogolytáborban végződtek.

Szívszorongva mentem tovább, és befordulva az utcánkba megláttam, hogy a sarok után következő öt ház – nyilván egy szőnyegbombázás következtében – a földdel vált egyenlővé. Jóval később tudtam meg, hogy a légitámadás során úgynevezett láncos bombákat is alkalmaztak, vagyis két bombát egy lánccal összekötöttek, és így a közéjük kerülő épületeket ez a láncos szerkezet teljesen letarolta. „Ó, csak a mi házunkat találjam meg épségben!” – fohászkodtam az égiekhez. Könyörgésem meghallgatásra talált, mert a következő sarokház, ahol mi is laktunk, teljes épségben virított vörös, klinkertéglás falaival. Ez a környezetet tekintve valóságos csodának tűnt.

Anyám a függőfolyosón éppen egy szőnyeg lesöprésével foglalatoskodott, amikor feltűntem a lépcsőházi ajtóban. Ekkor már semmi sem akadályozott meg abban, hogy végre karjaimba zárjam őt, aki a világon a legkedvesebb volt számomra.

Anyám volt az egyetlen a közeli családtagjaim közül, aki épségben átvészelte a nyilasuralmat és az ostrom megpróbáltatásait egy svéd védett házban.

A hazatérők első csoportjának szörnyű sorsáról (az első lépcső) a későbbiekben túlélők tanúvallomásaiból értesültem. Úgy hallottam, hogy Császár főtörzsőrmestert a visszavonulás során Marányi alezredes repülőgépen menekítette ki Borból. 1945-ben Szegeden az utcán felismerték a szadista főtörzsőrmestert, akiről utólag kiderült, hogy több kivégzésben személyesen is részt vett. Népbírósági tárgyaláson kötél általi halálra ítélték. Marányi alezredes Nyugatra menekült. Nemrégiben értesültem a Holokauszt Dokumentációs Központ egyik munkatársától, hogy 1957-ben Párizsban – némi külső segédlettel – a Szajnába fulladt.

Imre bátyám a háború befejezése után, 1945 májusában, tizenhárom hónapi mauthauseni raboskodás után tért haza. Apám 1945 februárjában a Mühldorf nevű lágerben éhen halt.