Rábai Imre: Törtrészek

Visszaemlékezés

Separator item
Egy matematikatanár vallomásai

Rövid életrajz

Mezőkovácsházán születtem 1926. július 9-én. Apám Róth Nándor (1897) asztalos volt. Anyám Kohn Stefánia (1902) háztartásbeli, bátyám Róth Tibor (1924).
1920-ban költöztünk Szegedre.
1932–36: Szegedi Zsidó Elemi Iskola.
1936–40: Klauzál Gábor Gimnázium.
1940–41: Vegyipari Technikum előgyakorlat.
1941–44: Baross Gábor Gimnázium V–VII. osztály.
1944. június 6-tól munkaszolgálat (Hódmezővásárhely, Nagykőrös 1944. október 14-ig), majd erőltetett menetben, gyalog Wienerneustadtig, majd koncentrációs tábor (Dachau, Mühldorf).
Felszabadulás: 1945. április 30-án. 1945 decemberében érettségiztem.
1948–51: Szegedi Pedagógiai Főiskola matematika-fizika-kémia szak.
1951: Szegedi Pedagógiai Főiskola Matematika Tanszék.
1951–56: Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézet (tanársegéd).
1956–57: Pécs, Janus Pannonius Gimnázium (tanár).
1957–58: Budapest, Toldy Ferenc Gimnázium (tanár).
1958–66: Budapest, Fazekas Mihály Gimnázium (vezető tanár). Itt kaptam megbízást az első matematika tagozatos gimnáziumi osztály tanítására. Ebből az osztályból többen világhírűek lettek (Lovász László, Laczkovich Miklós, Major Péter akadémikusok).
1965–1992: Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkari Matematika Tanszék adjunktusa.
1992-ben nyugdíjaztak.

  • Sok matematika módszertani könyvem, cikkem jelent meg.
  • 1999: Magyar Köztársasági Aranyérdemkereszt
  • 2003: Rátz Tanár Úr Életműdíj

Sóska

1945. április 28-án történt, a háború utolsó napjaiban. A lágerből egy zöld gallyakkal álcázott, fegyverszállítmánynak látszó vonattal, fegyveres SS katonai őrizettel, április 25-én indítottak el bennünket. Már igen leromlott állapotban voltunk, napok óta minden élelem és víz nélkül. Kaptunk egy amerikai légitámadást. Az SS-ek elszaladtak, mi meg valamilyen módon kinyitottuk a vagon ajtaját és kimásztunk. Egy sóskamezőt találtunk, nekiestünk a sóskának és faltuk. Véget ért a támadás, visszajöttek az SS-ek, elmenekülni nem tudtunk. Betereltek a vonatba, és még két napot vittek. Többször kikukucskáltunk a tehervagonból, és április 30-án hajnalban egyszer csak láttuk, hogy a németek puskája nem fölfelé néz, hanem lefelé. Körbenéztünk, és láttuk, hogy ott vannak az amerikai csapatok. Az amerikai katonák foglyul ejtették és elvezették őreinket. Aztán kinyitották a vagonok ajtaját. Szabadok lettünk. Sajnos, mivel a fegyveres harc a közelben folyt, nem foglalkoztak velünk. Pockingban, egy kis német faluban voltunk. A bátyám 1946-ban kiment Izraelbe. Úgy tíz évvel ezelőtt egy szívoperáción esett át. Megkérte egy vele egy házban lakó barátját, aki feleségével Magyarországra készült, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, hozzon valami kis ajándékot. A bátyám (Róth Tibor) a J’hosua Argaman nevet vette fel. Egy nap csöng a telefon, felveszem, és idegen akcentussal kérdezi egy hang: – Argaman lakás? – Hiszen a testvérem Argaman. Majd találkoztunk és beszélgettünk. Kiderült, hogy munkácsi, egy lágerben voltunk, és a szabadulásunk előtt ugyanazon a vonaton. A beszélgetés közben feltette nekem a kérdést: – Mondd, mi volt az, amit mi ott a földről ettünk? – Sóska. Sóska. Ezt a szót kereste 30 éven át. Ha szépíró lennék, megírnám ezt a történetet Sóska címen.

Kartonok

Nagyon sokszor mondják, hogy meg sem történtek a deportálások, és nem is voltak koncentrációs táborok. Nekem van olyan dokumentumom, amelyet a németek állítottak ki rólam, és olyan is, amelyet 1945-ben az amerikaiak. Az utóbbi a felszabadulásról szól, és igazolása annak, hogy Dachauban és Mühldorfban lágerben voltam. Amikor felszabadultam, és már tudtam járni, Feldafingból elmentem a Mühldorfer Waldlager-be, arra a helyre, ahol őriztek, és meglepő módon megtaláltam az SS-ek irodáját. Kiemeltem azt a kartont, amit rólam állítottak ki Dachauban, 1944-ben. Ma az összes kartont kiemelném és elhoznám. Mindkét igazolást a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak adtam át megőrzésre egy olyan 18 éves kori fényképemmel együtt, amelyen sárga csillaggal vagyok látható.

A család

Szegedi vagyok, de nem Szegeden születtem. Zsidó iparos családból származom. Asztalos dinasztia volt a miénk, nagyapámtól kezdve, aki Mezőkovácsházán volt asztalos. Az I. világháborúban ő is katona volt, később került Szegedre. Ott volt asztalosüzeme, és apám is ott volt asztalos fiatalemberként.

Érdekes, hogy annak idején a zsidók hogyan kapcsolódtak a magyarsághoz. Egy fénykép hátuljára apám saját kezűleg ráírta, hogy milyen kitüntetéseket kapott az I. világháborúban. 1897-ben született, tehát 1915-ben vonulhatott be, amikor 18 éves volt. Gyerekkoromból úgy emlékszem, azt mesélte, hogy az olasz fronton, Doberdónál volt kint.

Apám kisebbik öccse munkaszolgálatosként halt meg. Ő is faipari iskolát végzett. A másik öccse fémipari iskolába járt, a Szegedi Fémipari Technikumba. Apámnak több szakmája is volt. Nem végzett középiskolát, de nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. 1928-ban valahol Csehországban volt egy nagy Thonet-gyár. Thonetnek nevezték a tulajdonost, aki hajlított fabútorokat készített. Apámék elkezdtek kísérletezni, a kísérlet bevált, és alapítottak egy hajlított bútorokat gyártó üzemet.

Ma is van az otthonomban négy olyan szék, amit ők készítettek az 1930-as évek végén. Kifogástalan állapotban vannak, a mai napig hozzá sem kellett nyúlni.

Apámék készítették 1936-ban az első Szegedi Szabadtéri Játékokra a székeket, azokon ültek az első nézők. Emlékszem, ott voltam annak idején gyerekként, és néztem, ahogy elhelyezik a székeket a Szegedi Szabadtérin. Őseim beépültek a szegedi társadalomba. Annak idején a családnál az anya otthon volt, az én anyám is mindvégig velünk volt.

Anyai nagyapám kereskedő volt, tönkrement, meghalt.

Nagyanyám a háborúban halt meg 1945 februárjában, lágerben. Annak idején sok gyerek volt. Apámék is heten voltak testvérek. Van egy fél vagon unokatestvérem Izraelben, Budapesten, máshol.

A fahajlítást ma is tudnám csinálni, gyerekkoromban megtanultam. Betanított munka volt, nem kívánt szakértelmet. Tömegmunka volt, íveket csiszolni, hajlítani. Apámék üzeme 1942-ig a szegedi Csillag börtönben működött, akkor kitették őket onnan. A gyár egy mosókonyhában, a mosókonyha szárítóhelyiségében és egy sufniban működött tovább Szegeden, és nagyon szépen termelt egészen 1944-ig.

Kétéves voltam, amikor a család átköltözött Mezőkovácsházáról Szegedre, a gyár miatt. Mezőkovácsházán nem tudták eladni az árut. Az iparosodás mindig a nagyváros felé ment. Egy kis faluban nem lehet iparosodni, mert nem lehet eladni az előállított terméket. Egy nagyvárosban lehet, ott van befogadóképesség. Nagyon halvány emlékem van a gyerekkoromról, arra emlékszem, hogy először a Móra utcában laktunk, és a politikát kivéve boldog gyerekkor volt. Neológ család volt a miénk. Anyámnak a távoli rokonai között voltak nagyon ortodoxok is. Szegeden Löw Emánuel főrabbi ugyanabban az utcában lakott, mint mi, talán négy-öt házzal odébb. Amikor születésnapja volt, mindig elvittek bennünket felköszönteni. Kevés kapcsolatunk volt vele, már idős volt akkor. A zsidó vallást megtartva éltünk, de nem voltunk szigorúan véve vallásosak. A háború után minden szétesett. Nyoma sem maradt annak, ami volt. Bevallom, én egy kicsit rebellis voltam. Szegeden két zsinagóga volt: egy öreg és az új. Igazságtalannak tartottam, hogy az ünnepeken mindig meg kellett venni a helyet, fizetni kellett érte. Ez egyben társadalmi rétegződést is jelentett: akinek több pénze volt, az jobb helyet vett, a nagy zsinagógába mehetett. Ott laktunk a templommal szemben, 30 méterre a templomtól. Azt a területet direkt úgy adták, hogy oda, a zsinagóga köré építkezzenek. A nagy háznak, amiben laktunk, a tulajdonosa is zsidó volt. Egy szoba-konyhás szuterénlakást béreltünk. Fiatalemberként soha nem fizettem kapupénzt, mindig az ablakon keresztül másztam be, mert alacsonyan volt az ablak. 18 éves koromig soha nem laktam szobában, a konyhában aludtunk ketten a bátyámmal, amíg nem került Pestre tanulni. 1941-ben, miután a németek elfoglalták Belgrádot, a vajdasági zsidók megpróbáltak elmenekülni. Így került hozzánk anyámnak egy fiatalabb unokatestvére (nálam hat-nyolc évvel volt idősebb). Innen kezdve vele laktunk a konyhában, amikor a bátyám Pestről hazajött, hárman. Háromemeletes házunkban két család kivételével mindenki zsidó volt. Nem sokan maradtak életben. Az iskolák

Szegeden minden zsidó gyerek zsidó elemibe járt. Akkor volt zsidó elemi, nagyon jó iskola volt. Egy évfolyamon 30-40 diák tanult. Négy férfitanító volt. Minden évben más tanított: a Székely tanító volt a negyedikes, a Fuchs volt az elsős, a Löwinger a harmadikos, a másodikos nevére nem emlékszem. Mindegyik tanító nagyon bedolgozta magát abba az egy évbe, hogy mennyire jól, az csak a gimnáziumban derült ki. Elemiben nem vették észre, hogy én számtanban jobb vagyok, mint a többi. A gimnáziumi tanárom az első órán észrevette. Az első szülői értekezleten anyámnak azt mondta, hogy ebből a gyerekből matematikatanár lesz, mert a felmérő dolgozatoknál annyira kiemelkedtem a többi közül. Lehet, hogy elemiben a többi gyerek is ugyanolyan jó volt, vagy még jobb, mint én, és ezért nem tűnhettem ki. Az elemi után gimnáziumba lehetett menni. Szegeden három állami gimnázium volt, és egy magángimnázium. Nagyon sokan mentek a Kegyesrendi (Piarista) Gimnáziumba. Volt a Baross Gábor Gimnázium, és volt a Klauzál Gábor Gimnázium. Engem apámék a Klauzál Gábor Gimnáziumba írattak. Aztán kiderült, hogy az volt a jobboldali iskola. 12 éves koromban kaptam az első zsidózást egy osztálytársamtól. Nem bántottak, de a „fúj, zsidó” gyakori volt annak idején. Azután odajártam még két évig, nem volt könnyű elviselni. Elviselni azért lehetett mégis, mert volt néhány barátom, és a tanárok között nagyon sok komoly ember volt, főleg a matematikatanárom, Simon Elemér, akivel a későbbiekben leveleztem is. Volt egy Detre Andris nevezetű nem zsidó barátom az osztályban, vele ma is kapcsolatom van. Előttem Detre Andris nevelőapja, Sz. Szigethy Vilmos a „polgár” mintaképe. Főlevéltáros volt, rendkívül intelligens. Mint kisdiákot, teljesen egyenértékű partnerként kezelt. Iparosnak akartak adni, vegyipari technikumba. A szegedi vegyipari technikumban egy év előgyakorlat után felvételi volt. Akkor ütköztem először a numerus claususba. A felvételin én voltam a legjobb. Fel is olvasták a nevemet a felvettek között – hatodiknak vagy hetediknek –, de az igazgató azt mondta: „Ez nem érvényes”. Matematikából volt a felvételi, nem okozott gondot, biztos a legjobbak között voltam. Mégsem vettek fel. Egyetlen zsidó gyereket vettek fel, és az nem én voltam. Ezután a Baross Gábor Gimnáziumba kerültem. Itt volt egy olyan barátom, aki, amikor a sárga csillagot föl kellett tenni, belém karolt, és együtt jött velem. Ilyen is volt, olyan is volt. A Baross Gimnáziumban két vagy három tanár kivételével mindenki rendesen viselkedett. Az utolsó időszakban, 1944 februárjától, amikor levente óra volt az iskolában, nekünk, zsidóknak sárga szalaggal takarítani kellett volna. Én karakán gyerek lehettem, azt mondtam, hogy nem veszem fel a sárga szalagot, mert én az iskolába tanulni jöttem. Az osztályfőnököm volt a levente főparancsnok, kiabált velem, én meg beszaladtam az igazgatóhoz, és elmondtam neki, hogy én diáknak jöttem ide. Ha arra nem vagyok jó, akkor elmegyek. Az igazgató, Fiskbás Oszkár, nagyon rendes volt, azt mondta, legyek nyugodt, majd ő elintézi. És valóban semmi bajom nem lett belőle, és takarítanom sem kellett. Az osztályfőnököm azonban nem állt többé szóba velem.

Ágoston György

Szegeden működött egy zsidó cserkészcsapat. Egy Miskolcról származó szegedi egyetemi hallgató, Ágoston Gyuri akkoriban került a csapatunkhoz, amikor én 13 éves lehettem.

Nagy lendületet adott a csapatnak. Sok ötlete volt, és a többi, nálunk egy-két évvel idősebb cserkészvezetővel együtt nagyon sokat tettek azért, hogy ne legyen hátrányunk. Mindent meg tudtak szervezni. Mindig volt valaki, aki a szervezést vállalta. Érdekesen állították össze a programokat, hogy ne érezzük kiközösítetteknek magunkat.

gazi cserkészcsapat volt, még cserkészjelvényünk is volt. Ezek a fiatal vezetők, akkor 20–22 évesek, nagyon komoly dolgot csináltak. Köztük volt két későbbi neves színész és rendező. Az egyik Horvai István, akkor Hoffmann Pista, a másik pedig Rozsos István, akkor Róth Pista. Volt egy önképzőkörünk, amelyben irodalmi előadások és színházi előadások voltak, ehhez nyilvánvalóan az ő megszállottságuk kellett. Az egyikből nagy rendező, a másikból nagy színész lett. Nagyon komoly kirándulásokat, kerékpártúrákat szerveztek nekünk. Minden évben volt kerékpártúra valahova, a kerékpártúra után beszámoló. 1940-ben a bátyám és két barátja, Kellner Károly és Blum Tibor Munkácsra és Ungvárra mentek el kerékpárral. 1941-ben ugyanezzel a Kellner Károllyal és egy másik barátommal hárman mi mentünk el Szegedről Kolozsvárra kerékpáron. Az egyik legszomorúbb tapasztalatunk 1942-ben volt, amikor heten elmentünk Újvidékre Szegedről. Nem tudtunk az újvidéki vérengzésről, melynek során a magyar hadsereg szerbeket, zsidókat a Duna jegére terelt, és a Dunába lőtte őket. Egyikünknek, Fleischner Sanyinak (tömegsírban van eltemetve Szegeden, ő Ausztriában halt meg az utolsó napokban) rokonai voltak Újvidéken, hozzájuk mentünk. Mesélték, hogy ők is kint voltak a Duna jegén.

Sportoltunk is. Én nagyon jól pingpongoztam. Annak idején KISOK Sportegyesületnek nevezték a középiskolások sportegyesületét. Ebben mi nem vehettünk részt, mivel minden sportból kitiltották a zsidókat. Szegeden nagyon jó gyakorló gimnáziumba, a Baross Gimnáziumba jártam. A Baross Gimnázium sportköre nem tudott engem nélkülözni, én voltam a legjobb sportoló. Egy szélsőjobboldali szervezettel kellett játszani, tehát ilyen néven, hogy Róth Imre, nem játszhattam, másik nevet kellett választanom. A háborúban mi a szovjet csapatokat vártuk, ez nem volt vitás. Ratáknak nevezték a repülőket. Rata. Akkor úgy döntöttem, Rátainak nevezem magam. Meg is jelent a szegedi Délmagyarban, hogy a KISOK csapatában a Rátai volt a legjobb. Természetesen ez csak egyetlen alkalomra felvett név volt. De később, a háború után néhány évvel, egy betűs eltéréssel Rábaira magyarosítattam a nevem.

A sportról még valami eszembe jut: 1944. március 18-19. Március 19-én jöttek be a németek. Még ekkor is nagyon szervezett volt a zsidó ifjúság, Békéscsabán voltunk, mert az összes alföldi zsidó szervezetnek rendeztek egy pingpongbajnokságot, amit meg is nyertem. Este már nem tudtunk hazajönni, mert bejöttek a németek, és 24 órára leállították a forgalmat. A hazafelé úton a vonatból mindenütt német tankokat láttam. Az iskola még tartott egy-két hétig. 18 éves voltam. Akkor kellett volna érettségiznem. A háború után, 1946-ban emlékversenyt rendeztünk Ágoston György és Kellner Károly emlékére (Kellner Károllyal végig együtt voltunk a lágerben, és ő a felszabadulásunk után a kórházban halt meg, nem tudták fölerősíteni). Próbáltunk tenni annak érdekében, hogy az emlékük megmaradjon. 1946-47-ben Szegeden volt egy nálunk tíz évvel idősebb fiú, Vadas Pál, akinek az az ötlete támadt, hogy csináljunk egy csapatot Szegedi Hapoel néven. A sportújságban meg lehet nézni, évekig részt vettünk ezzel a névvel. Ekkor még Izrael állam nem létezett. A Szegedi Hapoel sportegyesületet senki nem támogatta. Vadas Palinak volt egy üzeme, ő vállalta az anyagiakat. Az NB II-ben szerepeltünk, nem is rosszul. Kuriózum volt akkor is, ma még inkább annak tűnik. Aztán később edző lettem, NB I-ben játszottam, nagyon jó játékos voltam. A korabeli szervezett zsidó élethez hozzátartozott a futballcsapat is. A szabadkai zsidó gyerekekkel játszottunk futballmérkőzést többször is. Mi mentünk Szabadkára, ők jöttek Szegedre.

1941-ben vagy 1942-ben megszüntették a zsidó cserkészcsapatokat. A cserkészcsapatunk megszüntetése után Ágoston György megszervezte, hogy mégis tovább tudjon működni a csapat. Az eredeti cserkészcsapatból egyetlen raj maradt meg. Ide szegény kereskedők, iparosok, segédmunkások gyerekei jártak, én is közéjük tartoztam. A gazdagabbak, a nagypolgárok nagyon féltették a gyerekeiket. Ma is van olyan Izraelben élő barátom, aki, amikor - majd minden évben - találkozunk, elmondja, hogy a szülők, nagyszülők, rokonok nem engedték ebbe a közösségbe. Ágoston Gyuri arra ösztönzött bennünket, hogy ne szűnjünk meg, hanem „csináljunk valamit”. Tanuljunk, szórakozzunk, ne érezzük kirekesztettnek magunkat.

És a tiltás ellenére a vezetésével létrehoztunk egy illegálisan működő zsidó cserkészcsapatot, egy valódi zsidó cserkészcsapatot. A régebbi gyakorlattól eltérően a rajoknak héber nevet adtunk. A mi rajunk lett a Kadima raj.

Az illegális cserkészcsapatnak nem adtak segítséget más zsidó szervezetek, pedig tehették volna. Egyetlen egy dolog volt: engedtek bennünket a cserkészcsapat épületében létezni. A föloszlatott zsidó cserkészcsapat épületét továbbra is használtuk. A ház a Margit u. 24. alatt állt, ma is ott van még. A szegedi zsinagóga környékéről készült fényképen is pontosan lehet látni az épületet. Az épület a zsidó hitközség tulajdona volt, és a zsidó ifjúságot szolgálta. A második épület volt a zsidó hitközség háza után. Ott volt a zsidó elemi is. A Magyar Honvédség 1943-ban egyszer csak elfoglalta a zsidó elemit. A gombfocicsapatom bent maradt, és soha többé nem tudtam kimenteni. Tevékenységünk zárt területen történt: amikor bementünk, bezártuk a kaput, nehogy valaki megzavarjon bennünket. A cserkészképzés ugyanúgy folyt tovább, mint annak előtte, azzal a kivétellel, hogy Ágoston Gyuri átszervezte a cserkészpróbákat kimondottan zsidó történeti próbákra (annak előtte a zsidó cserkészcsapat programja és a cserkészpróbák ugyanolyanok voltak, mint az ország többi cserkészcsapatában). Gyuri azt is mondta, hogy nagyon nagy próbatétel vár ránk, ezért nagyon erőseknek kell lennünk. 1942-től minden vasárnap délelőtt hátizsákban téglákat vittünk, és órák hosszat jártunk körbe az udvaron. Csak később, amikor gyalog vittek Nagykőrösről Ausztriába Wienerneustadtig, akkor tudtuk meg, milyen fontos volt Ágoston Gyuri „edzése”, mert így kibírtuk a megpróbáltatást. Mi, akik a cserkészcsapat munkájában részt vettünk, évekig készültünk, hogy a hátizsákkal együtt bírjuk azt, amit vinni kell. Jobbára bírtuk. Ennyire előrelátó volt az a fiú 24 éves korában. 1942-ben behívták munka­szolgálatra, kivitték a szovjet frontra. Egy képeslapot írt nekem búcsúzóul Nagykőrösről még abban az évben. Soha többet nem hallottam róla. Ágoston Gyuri igazi hős volt. A mai napig csodálattal és rajongással őrzöm az emlékét. Ágoston Gyuri munkaszolgálatba vonulása után néhány idősebb cserkész (Kellner Károly, Blum Tibi és a bátyám) vezetésével tovább működött illegális cserkészcsapatunk. Az illegális cserkészcsapatban a próbák a zsidó történelemről szóltak. Ismerkedtünk a zsidó irodalommal: novellákat olvastunk a Múlt és Jövő című folyóiratból. Emlékszem, Franz Werfel, Sólem Alechem, Stefan Zweig és más zsidó szerzők műveit olvastuk. Más programjaink is voltak. Amikor a németek lerohanták Lengyelországot, nagyon sok lengyel zsidó menekült Magyarországra, többségük teljesen illegálisan élt itt. Az idősebb fiúk közülünk megszervezték ezeknek az embereknek az étkeztetését. Nekem is volt egy címem, minden nap ételhordóban ebédet kellett vinnem oda. Meg volt szabva, hogyan kopogjak. Bevették az ételhordót az ebéddel, kiadták az üres ételhordót, én azt sem tudtam, hogy ki volt. Annyit tudtam csak, hogy lengyel menekültek, akik ott bujkáltak, mi pedig enni vittünk nekik. Blum Tibit, aki ezt az egészet megszervezte, hamarabb elvitték. Rájöttek a szervezkedésre, a Gestapo letartóztatta és elvitte. Később a vonaton találkoztam vele, amikor a sóskát ettük. A háború után ő nem jött haza, franciásította a nevét Manise Tiborrá. Egy francia zsidó házaspárhoz került a háború után, akiknek volt egy kis szövőüzemük. A házaspár kivándorolt Amerikába, és nekiadták a kis szövőüzemet. A nehéz évek

Többször, már az 1930-as években felmerült, hogy elmenjünk Magyarországról. De ahhoz pénz kellett, és az sosem volt elég. És bennünk volt, hogy velünk az nem történhet meg, ami másokkal. Mindenütt azt írják, és mi is abban éltünk, hogy velünk nem történhet meg akármi. Úgy éreztük mi, magyarországi zsidók, hogy minket meg fognak védeni. Az volt bennünk, hogy lesz egy kis szenvedés, de túl fogjuk élni. Nem tudtunk a lágerekről. Még amikor Dachauban megálltunk a vonattal, akkor sem tudtam, hogy hova érkeztünk. Ki volt írva, hogy Dachau. Gót betűkkel volt kiírva. Az ilyen pillanatok megmaradnak. Nem tudtuk, mi vár ránk. Tudtuk, hogy szenvedés vár, hogy elmentek a munkaszolgálatosok, és aztán nem láttuk őket. Az apám öccsét 1942-ben hívták be, és évekig semmi jelet nem adott magáról. Soha többet nem tudtunk róla. Nyoma sem volt. Volt egy kislánya, ő nem is tudta, ki az apja, örökbe fogadta az anyja nővére. Ők azért maradtak életben, mert Szegedről nem Ausch­witzba vitték őket, hanem Ausztria csehországi részébe, Terezinbe. Mi nem tudtuk pontosan, mi van. Csak azt tudtuk, hogy megpróbáltatás vár. Amikor 1944. április közepén kijött a rendelet, hogy sárga csillagot kell viselni, akkor már tudtuk, hogy nagyon nagy baj van. Jellemző, hogy én mint matematikus, gyönyörűen megszerkesztettem a hatszöget, celluloidból csináltam, nem textilből. Volt sárga celluloidom, abból vágtam ki, és erősítettem fel. Jött egy rendelet 1943 végén vagy 1944-ben, hogy a rádiót be kell szolgáltatni. Volt, aki nem szolgáltatta be. Az aranytárgyakat is be kellett szolgáltatni. Nekünk komoly értéktárgyunk igazán nem volt, csak a jegygyűrű, és nekem volt egy aranyórám, amit valahol, az utcán találtam egyszer. Ezt elástam az udvarunkban. A háború után nem tudtam megkeresni, mert akkor mások laktak ott, és lekövezték azt a részt, ahol elástam annak idején az órát. Én álltam sorban, amikor leadtuk a rádiót. Azelőtt minden éjjel hallgattuk az angol rádiót. A ti-ti-ti-ta volt a „V” betűnek, a viktória szó kezdőbetűjének a morzejele. Az angol rádiónak ez volt a szignálja. Amíg volt rádió, minden éjjel hallgattuk, nagyon halkan, nehogy kiszűrődjön. Az apám mindig mondta, hogy ő már egy háborút fiatalon végigélt, ami persze más volt, mert ő akkor katona volt. Lévén, hogy voltak belgrádi és délvidéki rokonaink, tudtuk már, hogy mi történik ott, és tudtunk arról is, hogy a Felvidékről elvitték a zsidókat – csak azt nem tudtuk, hogy Ukrajnába vitték és kivégezték őket. Tudtuk, hogy a kárpátaljaiakat hamarabb vitték el. A rádió adta a fontos híreket. Először az apámat, aztán az egyik öccsét, a másik öccsét, majd a bátyámat hívták be munkaszolgálatra.

Van egy írásom, az apám írása 1944-ből. Egy ismerősének írt, kérte, hogy szerezzen pénzt, hogy vegyen nekem kabátot, mert nem volt télikabátom.

A szegedi nagyzsinagógában a tóraszekrény előtt volt egy vastag függöny, abból varrtak nekem és még egy barátomnak télikabátot.

Ez a télikabát elkísért Dachauba. Nem emlékszem, mikor szabadítottak meg tőle, vagyis mikor vették el tőlem. Azt tudom, hogy nagyon gyorsan el akarták venni, mert vastag anyag volt, és a kinti hidegben nagyon fontos volt, hogy az ember ne fagyjon meg. Apámat nem egyszer hívták be munkaszolgálatra. Behívták, hazaengedték, behívták, hazaengedték. Erről csak egymás között beszéltünk a zsidó osztálytársaimmal, a többi osztálytárssal erről soha nem esett szó. A zsidó osztálytársakról persze mindent tudtunk. Nagyjából ugyanaz volt a helyzet mindenkinél. Az üzem végül rám maradt, egy-két napig még működött a kezem alatt, aztán jöttek 1944 sorsdöntő pillanatai. 1944. június 6. Ez volt a nyugati partraszállás napja. Aznap vonultam be munkaszolgálatra. Az utolsó korosztály volt az enyém, a 18 éves korosztály. Mi már aznap, amikor utaztunk, tudtunk a partraszállásról, mert volt olyan közöttünk, aki hallgatta éjjel az angol rádiót. Azt gondoltuk, most már nem tarthat soká a háború. Sajnos tévedtünk.

Én voltam a legfiatalabb munkaszolgálatos Nagykőrösön. Munkaszolgálatra úgy kellett vinni dolgokat, hogy egész télen minden legyen velünk. Persze annyit, amennyi egy hátizsákba befért. Élelmiszert nem lehetett vinni. Ennek ellenére egy pár cipőért vettem szalonnát valahol, hogy valami élelmem legyen. Júniusban vonultunk be, de minden téli holmit kellett vinni. Tudtuk, hogy a tél előtt nem kerülünk haza. A következő fontos dátum a Horthy-proklamáció napja 1944. október 15-én. Akkor már úton voltunk, elindítottak bennünket gyalog Németország felé. Lajosmizsén ért bennünket a Horthy-proklamáció. 18 évesek voltunk. Egyetlen egy fiúnak volt annyi esze, hogy fogta magát és elment. Azóta sem láttam. Horváth Andrásnak hívták, kiskunhalasi fiú volt. Ő volt az egyetlen, aki észlelte azt, hogy innen el kell menni. Azon az úton többen megszöktek. Én is voltam kint szökésben, de a barátomnak, Kellner Károlynak (aki egy évvel volt idősebb nálam) föl volt törve a lába, és nem merte vállalni, hogy megszökjön, és akkor végül én sem mentem.Végül a boriakkal együtt érkeztünk Wienerneustadtba. Bor Jugoszláviában van, egy rézbánya volt ott, nagy munkaszolgálatos táborral. Onnan jött Radnóti is. Mi is ott mentünk el Győr környékén, Abda mellett. Győr környékén a magyar csendőrök körülvettek, nagy ellenőrzést, kutatást tartottak, és fizikailag is bántalmaztak bennünket. Mindent elvettek tőlünk. Láttuk, hogy kidobálják a fényképeket, mi erre a pokróc alatt gyorsan elástuk őket. A fényképek tartották bennünk a lelket. Persze ezek a fényképek soha nem lettek meg. Nem is találtam volna vissza arra a helyre.Wienerneustadtnál, ahol vonatba helyeztek bennünket, már a boriakkal együtt voltunk. Innen vittek bennünket, akkor még nem tudtuk, hova. Dachauba. Dachau volt az első németországi láger, 1933-ban hozták létre Hitlerék. Az első koncentrációs tábor volt, Münchentől úgy 30 kilométerre.

Dachauban, a lágerben, megérkezésünk után mindenkitől megkérdezték, hogy mivel foglalkozik. Volt egy barátom, Kaufman Gyuri, aki, azt mondta, diák. Én bediktáltam, hogy Tischler.

Apám utolsó tanácsa volt ez. Munkásra szükség volt, diákra nem. Sajnos, akik diákot mondtak, azokat másnap már nem láttuk. Sikerült megmenteni a fogkefémet és a fogporomat, amit a nagykabátom belső zsebében tartottam. Meztelenre vetkőztettek, és mindenünket elvették, mielőtt megkaptuk a rabruhát. De a nagykabátomat, ami a tóraszekrény előtti függönyből készült, meghagyták, mert nem tudtak rabköpenyt adni. Befestették a hátulját, ezzel jelölve, hogy rabruha. Az nagyon fontos volt, hogy én ott három hónapig tudtam fogat mosni.

Néhány nap múlva Dachauból a talán 30 kilométerre levő Mühldorfba vittek minket. Ott nagyon erős kényszermunkát végeztünk, 12 órán keresztül cementet cipeltünk. Egy nagy építkezésen vettünk részt, állítólag a Messerschmidt gyár nagy bunkere lett volna. Úgy 20–25 évvel ezelőtt néztem a televíziót, és legnagyobb megdöbbenésemre láttam azt az épületet, amiben dolgoztunk. Kiderült, hogy az a láger, amelyikben voltam – Mühldorfer Waldlager – erdőben volt. Tudom, hogy Mühldorf és Ampfing nevezetű falvak között van. A fiaimmal és a feleségemmel végigjártuk a környéket autóval, nem találtuk meg. Természetesen, amikor a németeket kérdeztük, senki nem tudott semmiről. Ők mindent el akartak hirtelen felejteni. Nem találtam meg. Dachauba elmentem a háború után többször is. Mindig fizetni kellett. (Először nem.) Dachauban van egy emlékkönyv. Soha nem a nevemet írtam be, hanem a számot, a lágerszámot: Hundert vier und zwanzig, sechs vier und achtzig. Ez az egyetlen kifejezés, amit mindig németről fordítok magyarra, mert ezt mindig németül kellett jelentenem, vagy németül mondták a névsorolvasást, a számsorolvasást. Kevesen maradtunk életben a lágerben. Volt, aki jelentkezett, hogy elvigyék és felerősítsék. Hát elvitték őket kivégezni. Ezt akkor nem tudtuk. Én sokáig nem gyengültem el, nagyon életben akartam maradni, de volt egy-két napom, amikor gyenge voltam. A mühldorfi lágerben a második napon már farkaséhesek voltunk. Amit adtak – mi bunkersuppénak neveztük –, az nem étel volt. Volt egy nagyon kicsi repeta, a tömeg rázúdult, én meg félreálltam. Egész egyszerűen azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom. Az ételt egy Fuchs nevű cseh zsidó osztotta. Jó pszichológus volt. Kijelentette, hogy ilyen rendetlen embereknek nem ad. Aztán intett nekem, aki oldalt álltam: „Komm her, Junge!” – mondta németül. Nekem adott. Jóban lettem vele, támogatni kezdett. 45 év körüli volt, én 18, szinte az apám lehetett volna. Elmondta nekem egyszer, hogy a feleségét és a gyerekét élve temették el a szeme láttára a németek. Megfogadta, hogy bosszút áll. Egyszer bementem a revírbe, a kórháznak megfelelő barakképületbe. Egyszer csak jön a Fuchs, meglát, azt mondja: „Azonnal kijönni, nem szabad itt lefeküdni!” Ez volt a két gyenge napom.

Két barátommal, Kellner Károllyal és Holczer Tamással együtt vonultunk be munkaszolgálatra, és a lágerben is együtt voltunk. Ők nem élték túl. Mint már említettem, Kellner Károly a felszabadulásunk után a kórházban halt meg. Holczer Tamás volt a legzseniálisabb köztünk, mindig kitűnő volt. Nem is tudom, mi lehetett volna belőle, ha életben marad. Viszonylag szerencsés volt, mert az édesapjával együtt volt a lágerben. Még egy fiúnak volt ott rajta kívül az édesapja. Hol­czer Tamás és az édesapja azonban beugrott annak, hogy azt mondták, elviszik őket fölerősíteni, és aztán visszahozzák őket. Elmentek, és aztán soha többet nem hallottunk róluk. Két sebhelyet örökre őrzök magamon ezekből az időkből. Az egyik a tenyeremen van, valamilyen fertőzéstől csupa seb volt a tenyerem, a másik a bokám mellett. A sebeket ott nem ápolták, elfertőződtek, és a felszabadulás után csak nagyon lassan gyógyultak be. A lábamon lévő sebet az a drót okozta, amivel fölerősítettem a lábamról különben leeső rabcipőmet. A cipőnk vászoncipő volt vastag fatalppal. Ezt olcsó volt előállítani, és arra a két-három hónapra, amit a kényszermunkások átlag élve kibírtak, kitarthatott.

A háborúnak vége

1945. április 30-án szabadultunk fel. Kinéztünk a tehervagon ablakán, és láttuk, hogy a németeket az amerikaiak elvezetik. Az amerikaiak kinyitották a vagonajtókat, és ott voltunk szabadon, éhesen. Háborús övezet volt, még dörögtek az ágyúk a környéken. Ők mentek tovább. Mi meg mehettünk, ahova akartunk. Mászkáltunk egész nap a városban, minden házba bementünk, kerestük, hogy hol lehet valamit enni. Le voltunk gyengülve, a gyomrunk elszokott a normális étkezéstől, nem lett volna szabad sokat enni. Sokan egy napon belül meghaltak emiatt. Aztán bekerültünk egy iskola tornatermébe, ahol ápolónők is voltak. Ott aludtunk szalmazsákokon. Én is rosszul lettem, annak ellenére, hogy csak tejterméket ettem, semmi mást, a gyomrom mégsem bírta. Másnap az ápolónők azt mondták, elvisznek bennünket. Kivezettek a kórház elé, az ápolónő elment valahová. Jött egy mentőautó, ott állt mellettem egy pécsi fiú, akivel együtt voltam a lágerben. Kérdeztem tőle, hová megy. Azt mondta, viszik őket valami kisebb helyre, hívott, hogy menjek én is. Így aztán fölszálltam a már ott levő mentőautóra, nem vártam meg az ápolónőt – azóta is keres. Elvittek egy Ansdorf nevű kisebb helyre, ahol egy amerikai katonai kórházként működő iskolába helyeztek el. Ez volt a szerencsém, mert így orvoshoz kerültem. Olyan állapotban voltunk, hogy egy hónapig fel sem tudtunk kelni. Zabpelyhet adtak, és fertőtlenítettek. A ruhánkat azonnal el kellett égetni, mert fertőzött volt. A kórházban amerikai katonai ellátást kaptunk. Ugyanazt, amit az amerikai katonák. Kakaókonzervet is kaptunk, föl kellett pattintani, meggyújtani egy melegítőszálat, és meleg lett a kakaó. Minden volt, sajnos cigaretta is. Az első naptól kezdve minden nap járt egy doboz cigaretta. Járni nem tudtunk, nemhogy dohányozni. 30 nap után óriási érték birtokosa voltam: volt 30 doboz cigarettám. Sajnos rágyújtottam. Nem dohányoztam azelőtt. Rágyújtottam, és egy jó évtizedembe került, amíg le tudtam róla szokni. Nem kívántam, de nem volt magyar nyelvű könyv, újság. Ott volt az ember a kórházban, és volt 30 doboz cigarettája. Amikor már tudtunk járni, elvittek minket egy nagyobb táborba, Feldafingbe. Itt kaptunk ruhát. Az amerikaiaknak nem volt civil ruhájuk. A német katonai raktárakból öltöztettek minket. Német katonai ruhában érkeztem haza Magyarországra is. Feldafingben két-három hónapot töltöttem. Ott láttam egy alkalommal egy katonai létesítményen angol, amerikai és francia zászlók mellett egy zászlót fehér alapon kék Magen Daviddal. A későbbi izraeli zászló az angol hadsereg zsidó hadosztályának a jele lehetett.

Volt egy igazolványunk, amivel Németországban szabadon közlekedhettünk, de az országot nem hagyhattuk el.

A hazajövetel előtt, amikor már teljesen gyógyultnak tekintettek, az amerikaiak adtak egy igazolványt. Ezzel már az országhatárokat is átléphettük. Mégis amikor még nem volt meg ez az igazolásom, és jött hazafelé egy vonat, megszöktem. Eljutottam egészen Ljubljanáig, de mivel nem voltak irataim, a jugoszlávok nem engedtek tovább. Vissza kellett utaznom. Életem legszebb útja volt a Dél-Alpokon keresztül: egy egész vonat csak a miénk volt, hárman vagy négyen utaztunk visszafelé Münchenbe. Csak mi! Visszamentem, és még egy hónapot ott kellett maradnom. Küldtem haza egy fényképet, amit Münchenben csináltattam. Ráírtam, hogy Hozzátartozóim, élek! Német ruhában vagyok a képen, anyám meg is őrizte. Elbeszélgettek velünk, mielőtt iratot adtak. Megkérdezték, hova akarok menni: Kanadába, Angliába? Nagyon sok barátom ment Angliába. Ha akkor azt mondom, amit a barátaim, hogy Angliába, akkor angol egyetemet végzek, és most nem itt vagyok. Hazajöttem. Talán életem nagy tévedése volt. Hazajöttem, és elmentem Szegedre, ahol a bátyám és az anyám vártak. Megtudtam, hogy az apám nem él. Az üzemet államosították. Kis üzem volt, a három testvéren kívül összesen két segéd volt: egy betanított munkás és egy segédmunkás. 24 óra alatt szétszedték az üzemet, semmit sem kaptunk belőle.

Anyámat Szegedről vitték el, nem Németországban, hanem Ausztriában került lágerbe. Egy gyárban dolgoztak.

A bátyám a háború után elment egy deportáltakat gondozó bizottság munkatársaihoz, hogy segítsen. Egészen addig ment, míg megtalálta az anyánkat, és hazahozta. Ő ügyes volt. Két évvel idősebb volt nálam, strammabb is, és sokkal rátermettebb, mint én. Viszonylag szerencséje is volt, mert Szegedre hívták be munkaszolgálatra. Amikor el akarták vinni Szegedről, ő nem ment el. A barátaival együtt elbújtak a Városháza pincéjébe. Nem akárhova bújtak el, hanem a legfrekventáltabb helyre. Amikor jöttek az oroszok, akkor előjöttek.

1945-ben bekerült az akkori cionista mozgalomba, és 1946-ban ki is ment Izraelbe.

Az első Palesztinába menő hajók egyikén volt. Sokakkal együtt őt is Ciprusra deportálták, nem engedték be Palesztinába.

Később, Izrael állam megalakulása után katona lett, és végig hivatásos katona volt Izraelben. Ő volt a Libanonban harcoló részleg katonai parancsnoka. Sajnos meghalt.

Miután hazajöttem, az, hogy „hogyan tovább”, fel sem merült. Két-három évig semmi. Az ember örült, hogy lélegzett. Leérettségiztem, de nem volt türelmem tanulni. El kellett telni egy-két évnek, míg az ember úgy, ahogy helyrejött. A háború után nagyon sok zsidó szervezet létesített gyerekotthont – úgynevezett plugát – azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei elpusztultak. Miután leérettségiztem, egy ilyen zsidó gyerekotthonban nevelőként segédkeztem. Ezek a gyerekek szinte mindannyian kikerültek később Izraelbe.

{

A barátaimra mindig emlékezni akarok.

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Matematikatanár lettem

A matematika 1947 végén került elő. Sebők Lali barátom beszélt rá a tanulásra. Ő akkor már az egyetemen dolgozott. Én segítettem neki hazajönni – olyan beteg lett Feldafingben, hogy nem tudott volna egyedül hazajönni –, ő pedig úgy támogatott, hogy rábeszélt a tanulásra. 1948 szeptemberében indultam neki. Matematikatanár lettem, nem kutató. Úgy látszik, ehhez volt tehetségem. Az ember csinálja azt, amihez tehetsége van. Elvégeztem a főiskolát, az egyetemet, egyetemi tanársegéd lettem Szegeden, Kalmár professzor mellett. Megnősültem. Szegedről el kellett jönnünk, mert nem volt lakásunk. Pécsett a feleségem kapott lakást az egyetem révén. Pécsről viszont 1956 miatt jöttünk el. Emlékszem az első 1956-os gyűlésekre. A feleségem az egyetemen dolgozott, telefonált, hogy menjek oda. Mondtam, hogy nem érek rá, mert matematikadolgozatokat javítok. Bár ott éltem, nem voltam benne a pécsi életben (akkor szeptemberben kerültem Pécsre), fogalmam sem volt, hogy mi történik. A feleségem valamennyire részt vett az eseményekben. (Ő különben odavalósi, egy Baranya megyei kis faluból jött. Ott is járt iskolába.) Elvesztette az állását. El kellett jönnie, és én is eljöttem. Annak idején Pesten lehetett eltűnni.

A tanításban nagyon sok mindent csináltam, kimondottan a matematika-didaktika érdekelt. Az első matematikai osztályt én tanítottam a Fazekas Gimnáziumban. Ultra zsenik jártak az osztályba: Lovász Laci, aki a matematikai Nobel-díjnak megfelelővel rendelkezik, Laczkovich Miki akadémikus, egyetemi tanár, Pósa Lajos. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem tele van olyan oktatóval, akit a Fazekasban tanítottam. Zárszó

A háború után nem beszéltünk a történtekről. Még a saját gyerekeimmel sem. Tudom, hogy hiba, de ezt nem lehetett elmondani. Sokan írtak, gondolkodtak róla. Ha 40 évvel ezelőtt megkérdeztek volna, nem tudtam volna beszélni róla. A gyerekeim jóformán semmit nem tudnak, a zsidósággal sem volt semmi kapcsolatuk. Azt tudják, hogy zsidók, főleg a nagyobbik fiam, ő jobban benne van. A kicsi kevésbé. Egyik sem vallásos, semmi vallásos nevelést nem kaptak. Ők döntötték, vagy döntik el a valláshoz való kapcsolatukat. Olyan trauma volt, amit soha az életben nem lehet földolgozni. Azóta sem beszélek róla. Amiről inkább beszélek, az az előtte és főleg az utána lévő élet. Az előtte lévő élet, akármennyire is kirekesztettek voltunk, élet volt. Belterjes, de teljes élet, kulturális élet, sportélet. Mégis, most szívesen vállalkoztam rá, hogy elmondom, mi történt, mert hát elmegy a generáció. Magam is 80 éves vagyok. Nagyon-nagyon kevesen vannak már, akik emlékeznek valamire. A zsidó temetőkben mindig elmegyek a tömegsírokhoz. Apám is ilyen tömegsírban van, Pesten, a balfiakkal. Látom a fiatal munkaszolgálatosok tömegsírját, akik ugyanakkor születtek, mint én, ugyanarról a környékről valók voltak. Az embernek lehetett szerencséje vagy kisebb szerencséje. Volt, aki olyan helyre került, ahol kivégezték. Kivégeztek egy egész századot az Ausztriába vezető gyaloglás közben, ugyanannyi idősek voltak, mint én, ott van a nevük az emlékműre vésve. Ha kimegyek a temetőbe, mindig először őhozzájuk megyek, mert ugyanúgy ott lehettem volna köztük én is.A Holokauszt Emlékmúzeumba kivittem egy kis darab márványt, amire ráírtam a családom összes elpusztítottjának a nevét, és elhelyeztem oda a kavicsok közé. Ráírtam anyám egyik húga egyéves kislányának a nevét is, aki Auschwitzban égett el. A középiskolai Matematikai Lapokban 25 évig írtam a cikkeimet, amelyek az egyetemi felvételire készítettek elő. Legtöbbször valakinek az emlékére dedikáltam. A legutolsóban megemlékeztem a holokauszt idején elpusztított barátaimról. Elsősorban Ágoston Györgyről, Kellner Károlyról, Holczer Tamásról és a többiről.