Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története

Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története.

Separator item

Az anyag PDF formátum letöltéséhez kattintson IDE.

 

Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története

 

Bevezetés

 

Az antiszemitizmus, mint fogalom csak a XIX. században vált általánossá a zsidóellenesség meghatározásra. Mindennapi szóhasználatban ma már jelentheti tágabb értelemben véve is a zsidóellenességet, pontosabb fogalomhasználat esetén azonban leginkább a XIX. században keletkezett, és ideológiává szerveződő politikai antiszemitizmust értjük alatta. A korábbi századok hasonló mozgalmainak megnevezésére különféle további kifejezéseket használhatunk. Ilyen például a judeofóbia, amely az ókori xenophóbia (idegengyűlölet) egy altípusa. Egy másik, az antik görögség körében kialakuló forma volt az irodalmi jellegű zsidóellenesség. A középkorra a teológiai indíttatású antijudaizmus volt jellemző, amely azután éppen az újkorban váltott alakot, és vette fel a politikai antiszemitizmus formáját. A német nemzetiszocializmus azután a faji alapú politikai antiszemitizmust tette egyik uralkodó eszméjévé. A második világháború után újabb mutációk jelentek meg, ilyenek többek között a holokauszttagadás és az anticionizmus.

 

Az eddigi felsorolásból is látható a zsidóellenesség végig kíséri az emberiség szinte egész írott történetét. Vajon miből fakad ez az állandóság? Természetesen nem szabad a különböző korok antiszemitizmusa (a fogalmat most általános értelemben használva) közé egyenlőségjelet tenni, hiszen ahogyan a zsidó identitás is folyamatosan változott, részben éppen az üldöztetések hatására, az üldözőkre is érvényes az, hogy gyakran éppen az üldözöttekkel szemben alakítják ki bonyolult kölcsönhatásban saját azonosságtudatukat. A folyamatosan változó identiástelemeket figyelembe véve is felismerhetőek azonban a zsidóellenesség alakváltozásai mögött jelen lévő visszatérő tényezők. Ráadásul az üldözöttek, jelen esetben a zsidók szempontjából, lényegében mindegy, hogy az üldözött zsidó közösség, vagy a közösségen kívül bárki mit gondol a zsidó identitásról éppen egy adott korban, hiszen őket, mint „zsidókat” üldözik, jelentsen az bármit is éppen akkor.

 

A másik fontos sajátosság, amely az antiszemitizmus történetének különlegességét adja, a zsidó vallásnak, kultúrának a nyugati civilizáció kialakulásában játszott kitüntetett szerepe. Sajátságos, hogy éppen az a kereszténység biztosítja a zsidó hagyomány kivételes szerepét a nyugati kultúrában, amely egyben a zsidóellenes toposzok többségét is közvetíti.

 

A harmadik fontos tényező - és ez ennek az üldöztetéstörténetnek a következő különlegessége -, hogy nehéz ezt a történeti folyamatot nem a holokauszt felől „visszafelé” olvasni, mintegy okot keresve a nehezen megmagyarázhatóra: miképpen történhetett az meg Európa közepén, hogy éppen a modern állam, amely, mint intézmény méltán tekinthető a nyugati kultúra egyik legfontosabb civilizációs eredményének, a zsidóság teljes elpusztítására tör, faji alapon kiirtandónak ítélve kortól, nemtől függetlenül állampolgárainak egy részét?

 

Kereshetjük a magyarázatot a történelmi körülményekre koncentrálva, bemutatva azokat a történeti okokat, amelyek elvezetnek a holokauszthoz, de előbb-utóbb mindenképpen beleütközünk abba a problémába, hogy önmagában ezekkel a szélsőséges antiszemitizmust megmagyarázni nem lehet. A történelmi okok mellett tehát fontossá válhatnak a téma iránt érdeklődők számára a háttérben rejlő egyéni-, illetve társadalmi- és egyéni szinten működő pszichológiai tényezők.

Természetesen egy ilyen rövid, alapjában véve oktatási célokat szolgáló összefoglalásnak nem lehet feladata az antiszemitizmus pszichológiai, szociálpszichológiai vonatkozásainak teljes körű bemutatása, néhány fontosabb vonatkozó elmélet ismertetésére a történeti áttekintés után mégis sor kerül majd, így segítve a megértés teljességét.

 

Ókor

 

Az ókori-keleti birodalmak és a zsidóság

 

A zsidósággal kapcsolatos legkorábbi üldöztetéstörténeteket a Bibliában olvashatjuk. Hiba lenne azonban ezeket az elbeszéléseket kizárólagosan az antiszemitizmus történetén belül értelmezni, azaz az üldözés motívumai között valamiféle kifejezetten a zsidók ellen irányuló különleges okot keresni. Egy, a különböző ókori birodalmak között sodródó, őrlődő nép üldöztetése egyáltalán nem kivételes történet. A zsidó nép kezdeti sorsa ebből a szempontból nem tartalmazott más népek kialakulásától gyökeresen eltérő elemeket.[1]

Az üldöztetéstörténetek kivételessége a korokon átívelő fennmaradásukban rejlik, természetesen összefüggésben magának a zsidóságnak a fennmaradásával, túlélésével. A vonatkozó bibliai elbeszélések ugyanakkor legtöbbször visszatekintő jellegűek, céljuk a tanítás, a példa, pontosan annak a különleges identitásnak a kialakításában van nagy szerepük, amely végső soron éppen a nép túlélését szolgálta. (Megfigyelhető, hogy az identitás legfontosabb elemévé váló egyistenhit, illetve az ezzel együtt megjelenő kiválasztottság tudata a későbbiek során kiváltja a homogenizáló nagy birodalmak türelmetlenségét, tehát az üldözés ekkor már bizonyos szempontból mégis „zsidó specifikussá” válik.)

 

Az üldöztetésről szóló első történet a Kivonulás Könyvében[I] található. Az egyiptomi birodalomban élő zsidókról olvashatjuk, hogy a fáraó a zsidók nagy számát, „megsokasodását” már a birodalom szempontjából veszélyesnek érezve, ellenlépésekre határozta el magát.[2] Ezek az intézkedések vezetnek el majd az exodushoz, az Egyiptomból való kivonuláshoz.

A történet fontos alapüzenete, valamely istennel kötött különleges szövetség megkötésének a kinyilatkoztatása, még nem különösebben egyedi az ókori népek, vallások történetében. Hasonló törekvésekkel találkozhatunk, Mezopotámiában Marduk vagy Assur, Egyiptomban Ámon-Ré vagy Atón kultuszában. A monolátriának vagy henoteizmusnak nevezett egyistenimádat átalakulása, átalakítása következetes egyistenhitté, monoteizmussá azonban csak a zsidó vallás estében történt meg, később pontosan a zsidó államiságot ért támadások hatására.

Így a történetnek az elsődleges jelentősége a monoteizmus kialakulása szempontjából van, hiszen, mint majd látjuk, Biblia könyveinek megfogalmazása, az addigi részben szóbeli hagyomány írásba foglalása, az i.e. 600-as évekre tehető, amikor az asszír hódítást még átvészelő Júdea királya Jósiás, az Újbabiloni Birodalom fokozódó nyomása miatt kezd vallási reformok sorozatába.[3] A zsidóellenesség története szempontjából mégis van egy fontos vonatkozása a mózesi elbeszélésnek. A hellenizmus, majd a római világ görögsége zsidóellenes érvei között tűnik majd fel az a motívum, amely szerint a zsidóknak Egyiptomból azért kellett távozniuk, mert bélpoklosságot terjesztettek. [4] (A vád továbbéléséről, változataira később a görög irodalmi zsidóellenesség történeténél még visszatérek.)

 

Történeti szempontból következő fontos eseménysor a zsidó államiság felszámolása az i.e. VIII- VII. század során.

Az első támadó tehát, az asszír hatalom volt. I.e. 721-ben II. Sarrukinu elfoglalja az északi királyságot Izraelt, és az ott élő lakosság nagyobbik részét deportálja. A deportáltak teljesen eltűnnek az ókori népek tengerében. Egy ország, egy nép megsemmisítése egyáltalán nem különleges esemény a korban, az asszír nagyhatalom rutinszerűen űzött gyakorlata volt ez. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a népeket, akik az asszíroknak köszönhetően tűntek el a történelem porondjáról. Róluk a nevükön kívül, ha az egyáltalán fennmaradt, ma már semmit nem tudunk.

 A déli Júda adófizetéssel elkerüli a hódítást, de komoly belső válságon ment át. Ennek a válságnak a hatására indul meg a már említett Jósiás–féle reform.

Az új nagyhatalom, az asszírokat legyőző Újbabiloni Birodalom azonban már nem volt kíméletes, az ellenszegülő Júdeát elpusztítják, Salamon templomát lerombolják, a lakosság egy részét (elsősorban az értelmiséget) Babilonba hurcolják, aminek következtében a babiloni fogság néven ismert korszakban így egy zsidó kisebbségi csoport került idegen környezetbe. Az új helyzet egyrészt a monoteizmus, a templomi kultusz nélküli judaizmus formájában való megszilárdulását eredményezte. Rendkívül jelentős folyamatról van szó, hiszen így vált a zsidóság a szigorú monoteizmus, az ókori népek között egyedülálló vallása miatt könnyen beazonosíthatóvá. Másrészt éppen ez a különválás, a diszpóra lényegéből fakadó idegenség a zsidóellenesség új típusainak a megjelenését is eredményezte. Ókori „antiszemitizmusról”, tehát egyfajta elvi jellegű zsidóellenességről lényegében csak a diszpóra létrejöttétől beszélhetünk.

Az ókori népek történetében a vallásnak fontos állami-politikai szerepe is volt. A győztes birodalom hivatalos kultusza legyőzte, beolvasztotta a legyőzött népek isteneit, azonban ez a zsidóság esetében nem volt lehetséges, hiszen egy mindenható, kizárólagos istent nem lehet legyőzni, beolvasztani. Ettől kezdve a szerveződő birodalmak, illetve a többségi, általában politeista kultuszokat folytató társadalom gyanakvással, értetlenséggel nézett a zsidókra.

Perzsa Birodalmat megalapító II. (Nagy) Kürosz (i.e.600/599- 530) hazaengedte Babilonból a deportáltakat, egy részük azonban a városban maradt, így az újra létrejövő államiság mellett immár folyamatosan létezett a diaszpóra zsidósága is. A babiloni fogság utáni időszakban a diszpóra állandósulása mellett, a templom nélküli kultusz továbbélése megerősítette a monoteista vallás kereteit, ami így a legfontosabb identitásképző, identitásmegőrző erővé is vált egyben.

Érdekes körülmény, hogy az egyébként vallásilag általában toleráns Perzsa Birodalomhoz kötődik a később nem kanonizált[5] Eszter Könyvében olvasható történet, amely szerint a birodalomban élő zsidókat a gonosz, zsidógyűlölő Hámán, Ahasvérus király tanácsadója teljesen ki akarta pusztítani, és akik csak zsidó Eszter közbenjárására kerülhették el sorsukat.

A történet nagy valószínűséggel teljes egészében kitalált, és a már részben diaszpórában élő zsidóság körében keletkezett, és nem elsősorban a zsidók és a perzsák, hanem a kialakuló judaizmus és a zsidókat körülvevő „pogány” világ ellentétéről szól,[6] határozottan identitáserősítő szándékkal.

 

Elephantiné

 

Az egyik legrégebbi zsidó kolónia, még a zsidó államiság ókori megszűnése előtti időkben i. e. 570 körül a Nílus első zuhatagánál, az egyiptomi-szudáni határon jött létre Elephantiné szigetén. Az egyiptomi állam zsidó katonákat telepített ide, akiknek a feladata az állam déli határainak a védelme volt. A családjukkal együtt itt élőknek széleskörű autonómiát adtak, szabadon gyakorolhatták az akkor még nem teljesen monoteista vallásukat, még templomot is építhettek. Amikor a perzsák i.e. 525-ben meghódították Egyiptomot, szintén zsoldjukba fogadták az itt élő zsidókat. Az i.e. 5. században perzsa ellenes felkelés robbant ki Egyiptomban, ebben a zsidók a perzsák oldalán harcoltak. A helyi lakosok és a kolónia között részben ezért, részben vallási okok miatt kiéleződött a viszony. Elephantiné szigetén állt ugyanis az egyiptomi Hnum kosisten legfontosabb szentélye, a zsidók templomában viszont bárányokat is áldoztak. A konfliktus i.e. 410-ben robbant ki. Hnum papjai valószínűleg megvesztegették az egyik perzsa tisztviselőt és ezt követően a perzsa katonaság a helyi lakossággal együtt betört a templomba, amit kirablása után leromboltak. A tartomány perzsa helytartója a zavargást elfojtotta, a felkelés elfogott résztvevőit kivégeztette.[II]

 

Görög világ és a zsidóság

 

Sajátos módon a görög világ a hellenizmus koráig nem vesz tudomást a zsidóságról. Ennek az oka az lehetett, hogy a zsidók által lakott terület határa egészen a i.e. 3. századig nem érte el a Földközi-tengert. A későbbi Judea területét Hérodotosz még „filiszteus föld” néven ismeri. Ráadásul mivel a zsidók ekkor még többnyire földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, nem jelentettek gazdasági konkurenciát, a görögök számára, így azután szempontjukból érdektelenek voltak. Nagy Sándor hódításával (i.e. 323-283) megváltozott a helyzet, a zsidók immár a nagy görög-makedón birodalomhoz tartoztak, és bár a birodalom Sándor halála után részeire esett, a zsidók új helyet találtak ebben az új, „globalizált” görög világban. Tudjuk, hogy Alexandriában, az új világ egyik reprezentatív városában már I. Ptolemaiosz Szótér (i.e. 367-i.e. 282) korában kialakult egy kisebb zsidó közösség. Ettől datálható egy a kezdetben jóindulatúnak mondható, még mindig igen mérsékelt zsidók iránti görög érdeklődés. Az i.e. 2. században gyökeresen megváltozik a kép, a jóindulat eltűnik, a viszony ellenségesebbé válik, majd az évtizedek múltával már ez az új, kicsit sem barátságos attitűd válik uralkodóvá. A változást nagy valószínűséggel IV. Antiokhosz szeleukida uralkodó(i.e. 215-i.e.164) kudarcba fulladt erőszakos hellenizálási kísérlete, és az ennek ellenhatásaként kirobbanó makkabeus felkelés[7] okozta.

A felkeléssel fontos eseményhez érkeztünk a zsidóellenesség történetében. A görög világban ekkor fogalmazódnak meg azok a vádak, amelyek később visszatérő, korokon átívelő módon jelennek meg a zsidókkal kapcsolatban. Az ellenségesség kialakulása mögött nem nehéz felfedezni a gazdasági motívumokat: a zsidók a kereskedelembe bekapcsolódva a görögök komoly konkurenseivé váltak. Jellemző és érdekes, hogy mivel a vádakat megfogalmazó művek jelentős része elveszett, ezek nagy részét a római történetíró, a zsidó származású Josephus Flauvius hagyományozza ránk, amikor a rágalmak cáfolatára megírta saját művét (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról).[III]

A vádak egy része titkos kultuszokról szólt, amelyek során a zsidók a jeruzsálemi templom szentélyében egy arany szamárfejet imádnak. Itt említi meg Flauvius azt a már korábban említett történetet, amely szerint azért kellett a zsidóknak Egyiptomból távozniuk, mert a bélpoklosságot terjesztették. Bár a közvetlen kontinuitás szövegszerűen nem bizonyítható, nem nehéz felismerni ebben a középkorban oly elterjed kútmérgezési, pestisterjesztési vádakat. Megfogalmazódott a görög szerzőknél az is, hogy a titkos kultusznak része a kannibalizmus: a zsidók minden évben feláldoznak egy görögöt, és a húsából mindannyian esznek. Ez a vádpont a későbbi vérvád előképének tekinthető. Megjelenik az összeesküvés vádja is: a zsidók megesküsznek, hogy ellenségei lesznek minden idegennek.

Az ellentétek a már a római világba betagolt Alexandriában zsidóellenes pogromba torkollottak. Az eseményeket Alexandriai Philó[8] leírásából ismerjük. I.e. 38-ban a görögök, nyilvánvaló provokatív céllal, az követelték a város római helytartójától, Flaccustól, hogy utasítsa a zsidókat Caligula császár szobrának a templomaikban való felállítására. Flaccus csapdába került, mert tudta, hogy nem sértheti meg a császárt, viszont a rendeletet a zsidók nem fogják végrehajtani, hiszen az bálványimádás lett volna, amit vallási törtvényeik ekkor már szigorúan tiltottak. A félelme beigazolódott, a rendelet kiadása után a felheccelt görög-egyiptomi csőcselék a rendeletnek ellenálló zsidókra rontott. Valóságos hajtóvadászat indult: korra, nemre való tekintet nélkül folyt a gyilkolás, a zsidók házait kifosztották, az életben maradottakat a város legegészségtelenebb részébe szorították, ezzel lényegében létrehozva az első gettót. Aki kilépett erről a területről a halál fia volt.

A történet folytatáshoz tartozik, hogy amikor Caligula tudomást szerzett a történtekről, rendet teremtett, Flaccust leváltotta. Utóda, az új császár Claudius pedig kárpótolta az életben maradt áldozatokat, a főbűnösöket pedig kivégeztette. A feszültség a görögök és zsidók között azonban továbbra is megmaradt.[IV]

 

Zsidók a Római Birodalomban

 

Az alexandriai eseményekkel már egy új korszakba léptünk át, a makkabeus felkelés után a Hasmoneus dinasztia által újjászervezett zsidó államot a Kr.e. 63-ban érte el a római hódítás. Korábban a Hasmoneus állam szövetségesi kapcsolatban állt Rómával, de ekkor Pompeius, aki Szíriát meghódította, Júdeát is betagolta a birodalomba, bár az egyelőre még látszólag önálló maradt, széleskörű autonómiát biztosítva a rómaiak megtűrték Nagy Heródes és utódainak uralmát. Augustus alatt i.e. 6-ban a terület Júdea és Szamaria néven római provincia lett.

A rómaiak valláspolitikája általánosságban, néhány szabály betartása mellett, toleránsnak volt mondható. Róma szent határán belül (pomerium) csak Róma ősi isteneinek, illetve azokkal azonosítható isteneknek lehetett oltárt és szentélyt építeni. A Város szent határán kívül azonban minden olyan kultusz gyakorolható volt, amely nem sértette Róma politikai érdekeit, illetve amelyet nem akartak a rómaiak körében terjeszteni.[9] Tiltottak voltak továbbá a titokzatos módon, zárt csoportban gyakorolt kultuszok. Azokat a vallásokat, amelyek megfeleltek a kritériumoknak u.n. collegiumokba sorolták, és így gyakorlásukat engedélyezték. Ezek közé tartozott a zsidó is. Látható, hogy a rómaiaknál a birodalmi szempont volt az elsődleges, ha egy vallásban nem láttak biztonsági kockázatot, gyakorlásukat tolerálták.

Fontos megjegyezni, hogy zsidó vallással szemben, legalábbis kezdetben nem teljes mértékben érvényesülhetett a birodalmi politika. Ezt egyrészt megnehezítette a zsidóság hosszú ideig érezhető, időnként fegyveres felkelésbe torkolló politikai ellenállása a római uralommal szemben. Megnehezítette az integrációt a rituálé néhány, a nem zsidókkal való érintkezést megnehezítő mozzanata, illetve a zsidók elzárkózása minden vallási jellegű szinkretizmustól[10]. Ezekkel a kitételekkel együtt egyértelmű, hogy a római állam zsidóellenessége nem valamely zsidó sajátosságnak, hanem egy, a birodalom érdekeivel, törekvéseivel szembehelyezkedő népnek szólt. Ilyen ellenállást a Birodalom nem tűrt.

További római jogi sajátosság volt, hogy a római polgárjog, eltérően a korábbi a görög poliszokban követett eljárástól, nem kapcsolódott kötelező vallási rítusok elfogadásához. Ellenkezőleg, Julius Caesar például több rendeletben általános elvként szögezte le, hogy a zsidók vallásuk előírásainak megtartása mellett is részesülhetnek a teljes polgárjogban.

A zsidó állam betagolása a római birodalomba már a nagy zsidó háborúk, felkelések előtt lehetővé tette a zsidóknak a nyugatra költözést, így azután az időszámítás kezdete körüli időben már jelentős római diaszpóráról tudunk. Az első század első felében a város zsidó lakossága nem keltett különösebb feltűnést. Róma zsidó lakossága nagyrész kézművesekből állt, egyetlen kirívóan gazdag zsidóról sem tudunk, a pénzügyek területén semmiféle különleges szerepet nem játszanak. Josephus Flavius zsidó szerint Augustus korában a számuk már több ezerre volt tehető.

Josephus Flavius beszámol az ottani zsidók prozelita-tevékenységéről is[11], valószínűleg ez, illetve Tiberius (14-37) császár időszakára már érezhető júdeai politikai feszültség vezetett oda, hogy a császár, zsidógyűlölő kegyence, Aelius Seianus hatására, tömegesen utasítja ki a zsidókat (és tegyük hozzá az Izisz-hívőkkel együtt) titkos kultusz folytatásának illetve térítésnek a vádjával. Így történt, hogy i.e. 19-ben 4000 zsidót Szardínia szigetére internáltak. I.sz. 32-ben Tiberius visszavonta a rendeletet, hogy azután Claudius i.sz. 50-ben újra kitiltsa a zsidókat Rómából.[12] [V]

 

A helyzet drámai módon változott az i.sz. 66-70 között zajló nagy zsidó felkelés után.

Titus diadalíve.png

Titus diadalíve. Róma. Rómaiak a Templom kincseivel. (Kép: bible-histori.com)

A felkelés a római uralom ellen tört ki, történetét a már többször idézett Josephus Flauvius elmondásából ismerjük. Kirobbanásának közvetlen oka vallás jellegű volt. I.sz. 66-ban Florus prokurátor tizenhét talentum aranyat elvitt a jeruzsálemi templomból, ez a zsidók vallási érzékenységét oly súlyosan érintette, hogy a nép felkelt a rómaiak ellen. A felkelés leverése során ismét elpusztult Jeruzsálem, benne a második templommal, és valóságos pogrom sorozat söpört végig a főleg görög lakta keleti városokban. A háborúban százezrek pusztultak el vagy kerültek rabszolgasorba.

A felkelés után a császár, a felkelés leverésében kezdetben aktívan részvevő Vespasianus (i.sz.70-79), elrendelte a zsidóadó bevezetését, kifejezetten a felkelésben részt nem vevő diaszpóra zsidóságát sújtva.[13] Fia Domitianus szigorította az adó beszedését, illetve megtiltotta mind a zsidó, mind a keresztény szokások követését, ennek a rendeletnek részeként a származásuk szerint nem zsidókon a körülmetélés végrehajtását is.Az állam istenei iránti tisztelet elmulasztását istentagadásnak minősítette. A következő császár Nerva, viszont megint jelentősen enyhített a szigoron.

Vespasianus a zsidó felkelés leverése után veretett éreme.jpg

Vespasianus a zsidó felkelés leverése után veretett éreme. (Judea capta = Judea legyőzve.)

Hamarosan újabb véres események következtek. Már Hadrianus császár uralkodása alatt került sor az utolsó kétségbeesett júdeai szabadságharcra. Ez volt a Barkochba-felkelés (132-135), amely kegyetlen leverése után a császár kitiltja zsidókat Jeruzsálemből, még a város nevét megváltoztatta, a Templom-hegyen pedig Jupiter tiszteletére emeltetett templomot. A felkelés következményeképpen egyre inkább a diaszpóra lett a zsidóság fő élettere.

Ezután a zsidóság helyzete egy időre rendeződött. A birodalom szempontjából már semmiféle veszélyt nem jelentettek, így súlyosabb konfliktusok nem alakultak ki. Pragmatikus gyakorlat alakult ki vallási kérdésekben is: a zsidók nem mennek be a császár géniuszának emelt templomba, de a zsinagógákban imádkoznak a császárért, a születésnapját megünneplik.

Via Appia Olaszország.jpg

Via Appia, Olaszország , zsidó katakomba Rómában., i.sz. II-III. század. (Fotó: Wikimedia Comons)

A római (és görög) világba való beilleszkedés leginkább nyelvi téren volt érezhető. A júdeai, szíriai és mezopotámiai zsidóság beszélt nyelve a héberrel közeli rokon arameus volt, az ettől nyugatra fekvő diaszpórában azonban leginkább a görög. (A Rómában feltárt zsidó katakombák sírfeliratainak kb. 70%-a görög, 25%-a latin és csak 4-5%-a héber. A nevek kb. kétharmada idegen, görög vagy latin hangzású, csak egyharmada bibliai eredetű héber név.)

 

A kereszténység és a zsidóság. Az keresztény antijudaizmus kialakulása

 

A korai évek. A konstantini fordulat előtt.

 

A kereszténység zsidó szektaként keletkezett, a két vallás elválása egymástól főként krisztológiai kérdések miatt történt meg. A kereszténység történetének kezdeti időszakában a zsidó többség – kezdetben legalábbis ők voltak többségben – Jézust, mint messiást nem fogadta el. A kereszténység a páli fordulattal lépett ki a zsidóság népi-vallási kereteiből, ettől kezdve gyorsan terjedt, először elsősorban görög környezetben, majd megállíthatatlanul hódította meg a birodalom távolabbi nyugati területeit is. Hamarosan a nem zsidó születésű keresztények alkották a túlnyomó többséget az új valláson belül, az ő teológiájuknak már nem volt semmi aktuális kapcsolata a zsidósággal. Jeruzsálem pusztulásával és a templomi istentisztelet megszűntével a távolság a két vallás között még nagyobb lett.

A római hatalom kezdetben rendkívül bizalmatlan, időnként kifejezetlen ellenséges volt az új vallással szemben. A magatartás oka most sem teológiai természetű volt elsősorban. A kereszténység titkos szertartásai, a térítő jellege elegendő volt a hatósági gyanakvás felkeltéséhez. Ez a gyanakvás többször eredményezett birodalmi méretű üldözést. Jellemző, hogy a később a zsidókkal szemben hangoztatott irracionális vádak, mint például a vérvád, a korai keresztényekkel szemben is megfogalmazódtak. Mindeközben azonban ekkorra a zsidóság és kereszténység viszonya is ellenségesre fordult, bár ez az ellenségeskedés ekkor még nem lépet túl a teológiai vita keretein.

 

Zsidóellenesség az Újszövetségben

 

Sajátos körülmény, hogy már az Evangéliumokban több zsidóellenes kijelentés található, ami első látásra talán kissé furcsának tűnhet, hiszen mint köztudott, nemcsak az első keresztények, de az evangéliumok megfogalmazói is zsidók voltak. A jelenség Ószövetségi párhuzamokkal együtt érthető meg legjobban. Amikor ott a próféták Izráelt ostorozzák, kritikájuk nem kifelé irányul, hanem elsősorban a nép vezetőinek szól. Az Evangéliumok szerzői, amikor a zsidókat kritizálják, a messiást el nem fogadó zsidók ellen beszélnek, ezek a kritikák nem tekinthetők általában zsidóellenesnek. Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység keletkezésének időszakában még a zsidó vallás sem tekinthető dogmatikai értelemben zártnak. Főleg a messiással kapcsolatos kérdésében intenzív teológiai viták folytak az időszámítás kezdete körüli századokban, a zsidó hittant akkor még nagyfokú pluralizmus jellemezte. Az azonban teljesen világos volt már akkor is, hogy a zsidó valláson belüli értelmezés szerint a keresztre feszített, szenvedő-ember Jézus nem lehet a Messiás.

Ezzel együtt ezek az evangéliumi helyek rendkívül fontosak, hiszen az éppen ezekben a kezdeti vitákban formálódó, majd a konstantini fordulat után határozott alakot öltő vádak a keresztény antijudaizmus számára jelentenek majd folyamatos hivatkozási alapot. Tehát amikor Máté evangéliuma szerint elhangzik, hogy „vére rajtuk és fiaikon”[14] [VI], vagy ahogyan a János evangéliumában olvasható „Sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni.”[15], vagy ugyanitt:” ti nem vagytok az Istentől valók”[16] hosszútávon ezek a mondatok antijudaista tartalommal telítődtek a későbbi keresztény teológia zsidóellenes fejtegetéseiben.[17] [VII]

Láthatóan Jézus emberi vagy isteni természetéről, messiásságáról folyó vita már a konstantini fordulat előtt élesen szembeállította a korai (gyakran zsidó) keresztényeket és az eredeti hitüket megtartó zsidókkal. Miközben zsidó részről talán már a II. században[18] belekerült a 3 napi fő ima részeként elmondott az úgynevezett 18 áldásba[19]  [VIII]az eretnek Názáreti elátkozása, a keresztény oldalon a vita közben formálódnak azok az elméletek, amelyek a zsidóság helyét, sorsát az immár hatalomra jutott keresztény világban kijelölték.

Ezekben a korai elvi jelentőségű vitákban egyre kevesebb szó esett azokról a körülményekről, amelyek biztosíthatták volna a két vallás békés egymás mellett élését, pedig ilyen szöveget is találhatunk az Újszövetségben. Pál a Rómaiakhoz írott levelében egyértelműen fogalmaz, az üdvösség a zsidókon keresztül vezet, a zsidóság az a nemes olajfa, amelynek törzsébe a kereszténységet beleoltották.

Szent Cyprián a III. században már egészen más hangon szól, lényegében összefoglalva az alakuló antijudaista koncepciót: 1. A zsidókat Isten haragja kíséri, mert elszakadtak tőle, és bálványoknak hódolnak. 2. Nem hittek a prófétáknak sem, és meggyilkolták őket. 3. Meg volt jövendölve, hogy Jézust nem fogják elfogadni. 4. Nem értik az Írásokat, Krisztus eljövetele óta csak az egyház érti és magyarázza ezeket helyesen. 5. Amíg a zsidók Krisztust nem fogadják el, soha nem is fogják megérteni a Szentírás igazságait. 6. A zsidók szükségszerűen elvesztik a nekik ígért országot, és helyükbe a pogányságból származó keresztények lépnek, akik új törvényt kapnak Istentől, új prófétákat, új választottságot és vezetést. Ez az úgynevezett helyettesítési elmélet vált uralkodóvá az elkövetkező századokban.[20] [IX]

Az egyházatyák fogalmazzák meg a kollektív bűnösség elvét is. „Így érte végül is utól az isteni büntetés a zsidókat, akik kezet mertek vetni Krisztusra” – írja Euszebiosz Jeruzsálem pusztulása kapcsán..[21] Szent Jeromos[22] is kivette a részét a későbbi közgondolkodás formálásában. Műveiben a zsidókat kígyónak nevezi, akik gyűlölik az emberi nemet, példaképük Júdás, az áruló apostol; imádságaik, a zsoltárok pedig olyanok, mint a szamarak ordítása.

Aranyszájú Szent János[23] [X] úgy véli, hogy a zsidók kéjelgő, kapzsi, álnok banditák, gyilkosok, csalók, ördögtől megszállottak, s kegyetlenebbek a vadállatoknál is. Azért ennyire elfajzottak, mert megkínozták Jézust. Ezért nem lehet számukra semmiféle kiengesztelődés vagy bocsánat. A bosszúnak nem lehet vége, a zsidóknak örökké templom és haza nélkül kell maradniuk. Elvetettségüket Isten haragja okozta, aki teljesen elfordult tőlük. A keresztények kötelessége gyűlölni a zsidókat. Aki szereti Krisztust, az sohasem küzdhet eléggé a Krisztust gyűlölő zsidók ellen. Alakot öltött immár a krisztusgyilkosság vádja, amely ugyan soha nem válik hivatalosan dogmává, de mélyen beivódik a keresztény közgondolkodásba.

A nyugati egyház legtiszteletreméltóbb atyáinak egyike, Szent Ágoston[24] azzal érvelt, hogy a Káin és Ábel közötti gyilkos összeütközés előrevetítette a keresztények és zsidók közötti állandó ellenségeskedést. Figyelemre méltó Szent Ágostonnak a vándorló zsidóról szóló elmélete is. Ezek szerint Krisztus meggyilkolásáért voltaképpen már el kellett volna pusztulniuk, Isten azonban kegyesen megengedte végzetük elkerülését - hogy tanúsítsák a kereszténység felsőbbségét. A zsidók tanúskodása abban áll, hogy az ő sorsukon látható hová vezet, hogy nem fogadták el Krisztust. A zsidóknak büntetésül folytonosan bolyonganiuk kell, sehol sem telepedhetnek meg hosszabb időre, , mert meggyilkolták a földre szállt istent. Ágoston szerint szüksége van az egyháznak a zsidóság fennmaradására, de a zsidóknak nem szabad túlzott jólétben élniük. Mindig szolgai szerepet kell betölteniük.[25]

Ágoston másik maradandó gondolata a megvalósuló egyház világi uralmának ideológiai meglapozása. Az ő fejtegetései nyomán[26] az egyház egyre inkább úgy tekint magára , mint Isten országára, a messiási dicsőség megvalósítójára , amelynek elhívatása, hogy uralkodjék az egész földkerekségen. Ha viszont ebben a birodalmi önfelfogásban az egyház Isten megvalósult királyi uralma a földön, akkor a zsidóság léte ennek a felfogásnak eleven tagadásává válik.

 

„Ebben, a patrisztikus irodalomban fejlődnek ki azok a toposzok, jellemző képek és fordulatok, „klasszikus” szidalmak, vádak, káromlások, gondolkodásbeli öntőminták, amelyek meghatározták a keresztények zsidóellenes szemléletét.”[27] – írja Nyíri Tamás a már idézett művében.

 

A konstantini fordulat után

 

Mint láttuk, az egyház teológiai, vallási indíttatású antijudaizmusa főbb vonalakban már készen volt, amikor a kereszténység a formálódó középkori Európában kizárólagos vallássá vált. Nem egyszerűen csak az új, zsidó ellenes érvrendszer alakult ki, de egyben közvetítésre került az ókorban, elsősorban a görög világban kialakult judeofób toposzok nagyobb része is.

Fontos megjegyezni, hogy az antijudaizmus nem a zsidóság mint nép, főleg nem mint faj ellen lép fel. Ámbár az alapelv, miszerint az egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus), időnként elvezetett az elv, az egyházon kívül nincs élet formában való gyakorlati alkalmazásához is. Azt is látnunk kell, hogy a keresztény Európa nem pusztán a zsidókkal türelmetlen, hasonló kíméletlenséggel lép fel többek között az eretnekmozgalmakkal, az iszlámmal szemben is. A célja nem az ellenfél elpusztítása, hanem elsősorban a megtérítése. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az egyház ugyanakkor a Szent Ágostoni gondolatból kiindulva időnként a zsidóságot védelmező szerepet is vállalt.

Hiba lenne azt gondolni, hogy a teológiai antijudaizmus csak a középkorban virágzott. A gondolkodásmód ma is jelen van, sokszor éppen az antiszemitizmussal keveredve, annak alapjául szolgál. Szükséges ezért röviden áttekinteni melyek a főbb ismérveit, amelyek alapján az előítéletesség antijudaista módja felismerhető.

Az első legfontosabb ilyen jellegzetesség természetesen a már említett Krisztus-gyilkosság vádja, amely alapján a zsidók bűnössé váltak, és így elveszítették a kiválasztottságot. Ez utóbbi a keresztényekre szállt, ezt neveztük korábban helyettesítési elméletnek. Az antijudaista keresztények gyakran különbséget tesznek az Ószövetség szigorú, kegyetlen, azaz a zsidók istene, és az Újszövetség, a keresztények irgalmas, megbocsátó istene között. Megtörténik a szembeállítás az Írás felosztásában is. Az Ószövetség és Újszövetség elnevezések antijudaista tartalmúak, hiszen azt sugallja, hogy ember és isten között egy új szövetség jött létre, amelyből a zsidók kimaradtak. (Természetesen használatuk nem feltétlenül jelent kirekesztő szándékot, hiszen ezek közkeletű, mindennapos elnevezései ma már a Biblia részeinek.)

Az antijudaista a zsidó kiválasztottság gondolatát gőgnek, más népek lebecsülésének tekinti. A zsidó felfogás szerint azonban a kiválasztás nem érdem szerint történt, egyoldalú isteni döntés volt, és következményeiben sokszor terhes kötelességként a zsidóságnak az a rendeltetése, hogy a többi nép elé állítsa azt a spirituális és etikai mintát, amelyet a Tóra fogalmaz meg, és tanít, hogy "általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége”.[28]

Gyakran tekinti az antijudaizmus a mózesi törvényeket merev, idejétmúlt szabály gyűjteménynek, megfeledkezve a jézusi tanításról : "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. (…) Míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből"[29]

Ezzel kapcsolatos a vád, miszerint a zsidók a mózesi törvények alapján a zsidóság a megtorlás, a bosszúállás etikáját követi, ezzel szemben kereszténység, Jézus tanítása nyomán, a szeretet etikáját gyakorolja.[30]

 

Zsidók helye a középkori-, koraújkori Európában

 

A középkori zsidók helyzete sajátosan változik meg az ókorhoz képest. Míg akkor a monoteizmus volt idegen, a középkorban ez már általánossá vált. A zsidók mégis páriává, megtűrt, időnként üldözött néppé váltak. A korábban ismertetett ideológia alapokon azután zsinati határozatok százai keletkeztek, amelyek az egyház ellenségeiként tartották számon a zsidókat.[31]

Ecclesia_Synagoga_Zeichnung_1.jpg

Egyház és Zsinagóga (zsidó vallás) középkori ábrázolása. 

Társadalmi állapotuk a nem szabadokéval volt egyenlő. Tilossá vált a vegyes házasság, kizárták a zsidókat legtöbb foglalkozási ágból, megkülönböztető öltözéket írtak elő számukra, és mindennek betetőzéséül gettóba zárták őket.(A történelem iróniája: azután bizonyos mértékben éppen a gettó segített zsidó azonosságuk megőrzésében.)

Kitüntetett jelentőségű a zsidóság helyzetét sok száz évre meghatározó III. Ince által 1215-ben összehívott IV. lateráni zsinat . A zsinat négy constitutiója (c.67-70) külön a zsidókkal foglakozott, törekvése szerint átfogóan szabályozva a zsidók helyét a keresztény világban. A 67. constitutio a kamatszedésről szólt, mérsékletre intve a keresztényeket, felhatalmazta az uralkodókat a kamatláb meghatározására. A 68. egységesen előírta a zsidójel viselését, a 69. megtiltotta, hogy a zsidók közhivatalt viseljenek. A 69. constitutio megtiltja a zsidó hitbe való visszatérést. [32]

V04p294001.jpg

Zsidókalap középkori ábrázolása.

Az egyház ellenségessége a zsidók társadalmi, jogi helyzetét is meghatározta. Az antijudaizmus teológia érvei mellett az üldöztetésnek azonban gyakran igen prózai gazdasági, pénzügy okai is voltak A zsidó társadalom foglakozás szerkezetében tovább erősödtek már a későantikvitás időszakában jelen levő tendenciák. A társadalom peremére szorított zsidók számára csak néhány foglakozást engedélyeztek, így körükben jellemző tevékenységgé a kereskedelem, pénzügyletek váltak. A zsidók szerepe a pénzügyletek területén a zsidóellenesség kialakulásánál egyfajta objektív feszültségforrásaként is szerepet kapott. Ugyanakkor a társadalmi környezetnek a zsidókkal szemben tanúsított kirekesztésben megnyilvánuló ellenséges magatartása nagymértékben felelős is ezért a szerepért, így egyfajta „circus vitiosus”[33] jön létre, ami egyébként az előítéletek működésénél igen gyakori jelenség. A zsidók keresztény társadalomban, az uralkodó rétegek hitelezőivé lévén könnyen az üldözés célpontjaivá válhattak, hiszen gyakran ez volt az adóság leírás legegyszerűbb, kézenfekvő módja. Ráadásul a zsidók városokban csak meghatározott helyen, gettókban élhettek. (A középkori gettó mást jelentett, mint a korábban az ókorban kialakult zsidónegyedek, ezek már lényegében kényszerlakhelyekké váltak.[34]). Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy főleg társadalmi krízishelyzetekben a zsidóság a bűnbakképzés mechanizmusainak megfelelően, szinte menetrendszerűen újabb és újabb üldöztetési hullámok elszenvedője legyen.

Az üldözésnek jól kialakult menetrendje alakult ki. Általában valamely az ókorban is ismert váddal illették a zsidókat. Ilyen volt a jól ismert vérvád, amely szerint a zsidók rituális módon keresztény gyermekeket ölnek meg, majd vérüket veszik, és az elfogyasztják valamilyen formában. Ez az elképzelés, mint már láttuk, az ókorig visszavezethető, azonban dokumentálhatóan csak a keresztes hadjáratok idején jelenik meg Európában, és a nagy pestisjárvány[35] után vált igazán virulenssé. Részletes elbeszélésével Alphonsus de Spina[36], egy zsidóból lett ferences szerzetes  művében találkozunk, amely A hit erődjének (Fortalitium fidei) címmel jelent meg.

spina.jpg

Alphonsus de Spina : Fortilitium fidei kezdőlapja. (1524, Lyon)

A könyv harmadik kötetében veszi sorra a zsidók 17 bűnét felsorolva többek között az uzsorát, a kútmérgezést, rituális gyermekgyilkosságokat, azt, hogy orvosként teszik el láb alól keresztény pácienseiket, s végül hogy naponta imádkoznak az egyház és a keresztény fejedelmek pusztulásáért. Itt adja elő, hogy a zsidó férfiak Krisztus halála óta vérfolyásban szenvednek, melyet keresztény vérrel igyekeznek csillapítani.

Ezekhez a vádakhoz társult gyakran a mise szertartáshoz használt szent ostya[37] a meggyalázásának a vádja. A vádak sokszor pogromba, majd a kiűzetés elrendelésébe torkollottak. Egy idő után általában a kedélyek megnyugodtak, a zsidókat visszaengedték – hiszen a pénzügyek területén általában nélkülözhetetlenek voltak - majd minden kezdődött előröl.

A zsidók a keresztény Európában a keresztes hadjáratokig alapjában véve békében élhettek. Lényegében egy jelentősebb üldözés történt a XI. század előtt. A hispán területen berendezkedő Nyugati – Gót Királyság Sisibut (612–621) nevű királya, arianus keresztény hitén felbuzdulva erőszakkal akarta a zsidókat megkeresztelni, és aki erre nem volt hajlandó, azt kiűzte az országból (615.169) . A IV. toledói zsinat (633) már a király halála után úgy határozott, hogy a zsidókat nem szabad hitük elhagyására kényszeríteni, Bár a rendelet azt is megfogalmazta, hogy akik, akár kényszernek engedve már áttéretek, keresztények maradnak.

A keresztes hadjáratok és a már említett nagy pestisjárvány gyökeres fordulatot hoztak a zsidók sorsában. A hadjáratok bebizonyították, hogy egyház előző évszázadokban kialakított antijudaizmusa már a társadalom széles rétegeinek gondolkodását áthatotta.  Különösen nagy erővel jelentkezett ez az első hadjárat során (1096-1099), amelynek indulásakor a keresztesek az útjukba eső német városok zsidóságát - mondván, hogy először az ott élő eretnekeket kell elpusztítani - mészárolták le.[XI] A II. hadjáratban francia és újra német városok, a III. hadjáratban London és York zsidó lakosai következtek. Közben a keresztesek kiirtották a palesztinai zsidóságot, 1290-ben kiutasítják a zsidókat Angliából.

A járvány kitörése után pedig több helyen a zsidók ellen fordult az indulat, járványterjesztéssel, kútmérgezéssel vádolták őket. Többeket égettek el elevenen, egész vidékek zsidó lakosságát gyilkolták le. 1348 és 1349-ben háromszáz zsidó közösséget pusztítanak el a Német-római Birodalomban. A vádak azután újra és újra szárnyra kaptak, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1479-ben pedig Portugáliából űzik el a zsidó lakosságot. Az események más szempontból is „felszabadító erővel” hatottak. Kiderült a zsidó közösségek sebezhetősége. Világosan látszott, hogy adott esetben a mégoly virágzó közösségek, amelyek látszólag a királyok, fejedelmek védelme alatt álltak, adott pillanatban tökéletesen ki vannak szolgáltatva a csőcselék szándékainak.

A középkor különleges eseményei voltak az egyház által meghirdetett hitviták.

Disputation.jpg

Disputa ábrázolása. Johann von Armssheim (1483) metszte. (Wikipedia)

1239-ben IX. Gergely körlevélben rendeli el a Talmud példányainak összegyűjtése, megvizsgálását, majd 1240-ben Párizsban hitvitát (disputa) rendeztek. A vita lényegét tekintve inkább vizsgálat, egyfajta koncepciós per volt, ahol annak ellenére, hogy Rabbi Jehél- bár nagyon korlátozott mértékben kapott csak lehetőséget érvei kifejtésére-, sikeresen védte meg a zsidó álláspontot, 1242-ben elrendelik a Talmud példányainak elégetését, Párizs főterén 10 szekérrakomány Talmudot vetettek tűzre. 1247-ben újabb fordulat következett, az új pápa IV. Ince elrendeli a megmaradt Talmudok visszaszolgáltatását, illetve bullában cáfolja a vérvádat.

1413-14 XII. Benedek Tortosában rendez újabb vitát, ahol a zsidókat igyekszik meggyőzni a Talmud alapján, hogy Jézus a megváltó. Mivel a meghívottak ellenállnak (a pápa Aragónia és Katalónia összes zsidó közösségének képviselőit részvételre kényszerítette) és a 21 hónapig tartó vita után sem voltak hajlandóak az áttérésre, a pápa eltiltotta a keresztényeket a Talmud tanulmányozásától.[38]

Még a forgatókönyvszerűen ismétlődő események sorában is kivételes volt az Ibériai-félszigeten 1391-ben lejátszódó pogromsorozat[39]. Nem a pogrom a különleges, annak következményei figyelemreméltóak. A mintegy hatszázezres lélekszámú spanyol (szefárd) zsidóságnak csupán egyharmada tudta zsidó létét, identitását megőrizni, másik harmada mártírhalált halt, harmadik harmada pedig elfogadta a kényszerkeresztséget. Megkeresztelkedésük folytán a marranusok jogilag keresztények lettek, így fel kellett adniuk zsidó múltjukat, de mind vallási meggyőződésükben, mind társadalmi kirekesztettségüket tekintve zsidók maradtak. Így lényegében egy későbbi korokra jellemző faji alapú zsidóellenesség jött létre, ezt a létszámában egyre gyarapodó közösséget, a merev spanyol társadalom képtelen volt integrálni vagy asszimilálni, így a csoport mintegy kereszténység és a zsidóság között lebegett. A gyanakvás velük szemben odáig fokozódott, hogy az is megfogalmazódott, hogy a zsidóskodó marranusok eretnekséggel kacérkodó keresztényeknek minősülnek. A zsidó szokások követésének megakadályozására ezért életre kell hívni a spanyol nemzeti inkvizíciót, a marranusok elszigetelésére pedig ki kell űzni a zsidókat az országból. Amikor 1492-ben sor kerül a zsidók kiűzésére Spanyolországból, ez a gyanakvás a szintén menekülő maranusokkal illetve szefárdokkal együtt a Német-római Birodalomba transzportálódott. Így lényegében már a XV. században Közép-Európában jelen van, ha a korban még egyáltalán nem meghatározó jelleggel, a zsidósággal szemben a származási alapú diszkrimináció is. [40]

 

Hatásában sokkal jelentősebb az a változás, amely következtében az üldözések hatására a zsidóság területi elhelyezkedése Európában jelentős mértékben átalakult, hiszen később ez a földrajzi sajátosság a zsidóság üldöztetése szempontjából rendkívüli jelentőségre tett szert. Míg a középkor kezdeti időszakában nagy zsidó központnak egyrészt az arab uralom alatt álló Ibér félsziget, illetve Nyugat- és Közép –Európa számítottak, a keresztes hadjáratok, illetve a pestisjárvány nyomán felcsapó üldöztetések a zsidóság tömegeit Kelet-Európa felé mozdítják.

 

Koraújkor -  A reformáció kora

 

Bár lényeges változást a korszak a zsidók helyzetében nem hozott, néhány olyan tényező hatása már érezhetővé vált, amely a következő korszakban alapvetően alakítja át a zsidók helyzetét az újkori Európában.

A reformáció, amely gyökeres fordulatot hozott a keresztény vallások történetében egyfelől,  legalábbis látszólag, újraértelmezte a zsidó és keresztény vallás viszonyát. A reformátorok közül többen újra határozottan a keresztény vallás zsidó gyökereihez fordultak vissza, újrafordították a Bibliát, gyakran a héber eredetihez visszanyúlva. A német egyetemeken sorra nyíltak a héber tanszékek, a nyomdák ontották a héber szótárakat és grammatikákat. Az istentiszteletek külsőségeit a zsinagógai gyakorlathoz közelítették, gondoljunk itt a képszerű ábrázolások tilalmára. A Biblia olvasását minden hívőtől elvárták, és a tanulmányozás kötelezettsége a Biblia Ószövetségi könyveire és az Újszövetségre egyaránt vonatkozott. Azonban ezek a jelenségek csak a felületes szemlélő számára jelenthetik a viszony valódi újragondolását. Valójában, amikor a kereszténység különféle irányzatai időről időre az Ószövetséghez fordultak, ezzel nem a zsidó vallás felé közeledtek, hanem pusztán a különböző keresztény irányzatok közötti távolságot növelték. Így ezek a jelenségek nem zsidó-keresztény teológiai különbségek csökkenését jelemtették, hanem keresztény-keresztény teológiai távolodást. Módszertani hiba lenne a későbbi, felvilágosodás-kori toleranciafogalmat a reformáció korára alkalmazni. Még a leginkább filoszemita kijelentéseket hangoztató reformátorok is egyetértenek azzal a gondolattal, amely szerint a zsidók is csak Jézus Krisztusban, megígért és eljött Messiásukban lelnek üdvösségre. Ezzel lényegében nem lépnek túl a középkori antijudaizmus keretein. Ebből a teológiai alaptételből következik az az egységes álláspont, hogy a zsidók a polgárosodás útján elindult rendi társadalomba is csak keresztényként illeszkedhetnek be, keresztényként érhetik el az egyenjogúsítást, juthatnak gazdasági lehetőségekhez. Innen pedig már csak kis lépés az, amikor az emancipáció korában (XIX. század)  már nem a kikeresztelkedés, hanem a nemzeti azonosulás fogalmazódik meg emancipációs feltételként.

Ezzel együtt ennek az elméleti szemléletváltásnak egyelőre nem sok hozadéka volt a zsidók sorsának jobbra fordulásának szempontjából. A reformáció hívei, mint láttuk, ugyan nem vetik el a zsidó emancipáció gondolatát, azonban a reformáció nyomán fellépő vallási szenvedélyek fellángolása sokszor inkább újra a zsidók üldözését eredményezte.

A zsidósággal szembeni reformátori ambivalencia legjobban éppen a mozgalom elindítója esetében figyelhető meg. Bár a vallástörténészek némelyikének véleménye szerint a fiatal Luther inkább filoszemita volt[41] mintsem zsidógyűlölő, köztudott, hogy a nagy reformátor élete végén élesen zsidóellenes álláspontot foglalt el, ezzel lényegében megerősítve az antijudaizmus kontinuitását a reformáció által érintett területeken. Még 1523-ban a Jézus Krisztus zsidó származásáról címmel kiadott munkájában így ír:

 

„De mivel erőszakkal űzzük, és rágalmakkal pocskondiázzuk őket, szemükre vetjük, hogy keresztény vérre volna szükségük ahhoz, hogy ne bűzhödjenek, s nem is tudom, még miféle egyéb ostobaságból bánunk velük úgy, mint a kutyákkal, mi jót érhetünk el ezek után náluk? Hasonlóképpen, ha tilos nekik közöttünk dolgozni, ipart űzni, s más emberi kapcsolatot fenntartani, amivel csak uzsorára ösztönözzük őket, hogy is várhatunk tőlük javulást.”

 

Élete végén megfogalmazott zsidóellenes műve az 1543-ban megjelent A zsidókról és hazugságaikról című könyv már egészen más hangon szól:

 

„Ha ránézel vagy rágondolsz egy zsidóra, azt kell mondanod magadban: Ó, jaj, az a száj, amelyet ott látok, minden szombaton káromolta és átkozta és befeketítette az én drága Uramat, Jézus Krisztust, aki drága vérével váltott meg engem… Ha ilyen ördögi szájjal kellene ennem, innom vagy beszélnem, ördögökkel enném és innám tele magam a tál étellel és csésze itallal együtt; és így az összes ördög társává tenném magam, amelyek a zsidókban laknak, akik kigúnyolják Krisztus drága vérét. Őrizzen meg engem ettől az Isten!”[42]

 

Az 1543-as művéhez Luther minden bizonnyal felhasznált egy korabeli antiszemita iratot, amelyet Antonius Magaritha[43] adott közre. Feljegyzések szerint Luther élvezettel olvasta az asztalnál Margaritha írását, és előszeretettel idézte azokat valahányszor a zsidókérdéssel foglalkozott. Kedvenc történeteinek egyike volt, amely előadta, hogy a zsidók szerint Jézust házasságtörés gyümölcse, a szajha Máriának egy patkolókováccsal folytatott viszonyából származó gyermek. Ezért Luther úgy vélte:

 

„Hibásak vagyunk, ha nem öljük meg őket. Sőt megengedjük nekik, hogy szabadon éljenek köztünk az összes gyilkolásuk, átkozódásuk, istenkáromlásuk, hazugságuk és rágalmazásuk ellenére; védjük és oltalmazzuk zsinagógáikat, házaikat, életüket és javaikat. Így lustává és magabízóvá tesszük őket, és arra bátorítjuk, hogy bátran kifosszanak minket, elvegyék pénzünket és javainkat, valamint kigúnyoljanak és kinevessenek minket…”[44]

 

A Lutherrel elmondottakkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az előítéletei minden bizonnyal mélyen a német területeken a reformáció korában létező a zsidókkal kapcsolatos népi előítéletekben, közkeletű hiedelmekben gyökereztek. Ezeknek a babonáknak képszerű megjelenítése a Judensau (’zsidódisznó’) képe a wittenbergi katedrális falán a mai napig látható.

Juden-evangelisch.jpg

(Foto: epd-Bild)

Ezen az obszcén ábrázoláson a zsidók egy hatalmas anyakoca alá gyűlnek, hogy a tisztátalan állat tejét szopják, miközben rabbijuk egy Talmud-könyvvel a kezében az állat végbeléből az ürüléket eszi.

Hosszasan lehetne még Luther durva antiszemita kijelentéseit sorolni, amelyek alapján, például az 1543-as könyvének azon kívánsága szerint, hogy Németországnak meg kell szabadulnia a zsidóktól, indokolttá teszik azt a feltételezést, hogy Luthernek lényeges és fontos szerepe volt a német antiszemitizmus kialakításában.[XII]

 

Az emancipáció kora. Az újabb kori antiszemitizmus kiformálódása.

 

A zsidóság helyzetében újabb alapvető változást eredményező történelmi folyamatot a 17-18. században, az emberek természetjogban gyökerező jogegyenlőségét a közgondolkodás részévé tevő felvilágosodás indította el. Az eszme, amely szerint minden ember bizonyos egyenlő-, természetes jogokkal születetik, és amelyet a francia forradalom jutatott győzelemre írott jogi normákba formulázva, 1770 és 1870 között ugyan majd minden nemzet társadalmát gyökeresen átalakította, de a legnagyobb változást kétségkívül a zsidó közösségek életében eredményezte, lényegében megszüntetve a diszpóra addigi kereteit. Hiszen míg a korszak kezdetén úgy lehetett a zsidókra tekinteni, hogy egy bár szétszórattatásban élő, de lényegében egységes zsidó nemzet tagjaira, az 1860-as évekre ez a meghatározás egyre kétségesebbé vált. A változásokhoz mindenképpen szükséges volt továbbá, hogy egyre inkább elfogadottabbá váljon a szekularizált állam gondolata, hiszen ez alapfeltétele volt annak, hogy a zsidókat anélkül fogadják be a társadalomba, hogy az áttérést elvárnák tőlük[45], túllépve ezzel mind a középkori antijudaizmus, mind a koraújkorban a reformáció által felvetett integrációs feltételrendszeren.

Sajátságos, hogy éppen a felvilágosodás kori emancipációs viták során történt meg az új típusú, immár politikai természetű antiszemitizmus ideológiai megalapozása is. A kor vitairodalmának áttekintése közben hamar világossá válik, hogy az emancipációt ellenzők ellenérveinek többsége az ősi zsidóellenesség fegyvertárból származott, biztosítva ezeknek a némiképp az új történelmi helyzethez hozzáigazított sztereotípiáknak a továbbélését. A zsidó emancipációért folytatott harc első szakasza (1780-1814) tehát újra felszínre hozta a legjellemzőbb vádakat, most már az új idők eszméinek, a racionalizmusnak és nacionalizmusnak a jegyében. Így azután ezek közül a legtöbb a zsidó vallásnak és mentalitásnak az emberi egyenlőség eszméjével, az állampolgári kötelezettséggel, a nemzeti célokkal való azonosulásra való képtelenségének kérdése körül fogalmazódott  meg.

A felvilágosodás meghatározó alakjai, többek között Holbach, Diderot, Voltaire a zsidóságot, mint vallási atavizmus képviselőit támadják, miközben körvonalazódott az új, faji koncepció is. Voltaire élen járt az előítéletek közvetítésében. Ezek forrása egyrészt nála is a racionalista deizmus, amelyek legnagyobb hatású filozófusa, szószólója éppen ő maga volt. A deizmus képviselői minden kinyilatkozáson alapuló vallást babonaságnak tekintettek, személetük szerint az ilyen jellegű vallások alaptípusa éppen a zsidó vallás. Fontos háttérkörülmény lehetett még Voltaire esetében, hogy ifjú korában a jezsuiták tanítványa volt, így a hagyományos antijudaizmus is hathatott a zsidókkal szembeni ellenszenvének a kifejlődésében. Több írásában (főleg leveleiben) fejti ki, miszerint a Biblia egy elmaradott törzs meséje, amelyek irracionális primitív szokásokat tükröz. Ezek a szokások vezettek a zsidók kirekesztő hagyományaihoz, amely szerint a saját fajtájuk kivételével nincsenek tekintettel senkinek a jogaira. [XIII]

A vita a zsidók helyzetével kapcsolatban leginkább a német területeken izzott fel. A zsidók helyzete a politikailag rendkívül széttagolt Német-római Birodalomban nagyon változatos volt. A jogi státusz kérdésében a helyi hatalmak döntöttek, sokszor rivalizálva a különböző szinteken eltérő erővel jelen lévő központi hatalommal. Mint láttuk, hosszú története van a zsidóság összekapcsolódásának a pénzügyletekkel, már a diszpóra viszonyai közepette kialakultak azok a társadalmi kompetenciák, amelyek a kereskedelem területén hatékonnyá tették a zsidókat, de a pénzügyletek, a kereskedelemi tevékenység uralkodóvá csak a középkorban vált a körükben, minden más foglakozás tiltva lévén a számukra. A formálódó kapitalizmus viszonyai között a hosszú történelmi korokban generációról generációra felhalmozott készségek váratlanul, de egyáltalán nem meglepő módon, igen hatékonyan kezdtek érvényesülni. A kora újkorban – párhuzamosan a kapitalizmus kiépülésének kezdeteivel- fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert néhány, a kortársaknál nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkező zsidó család. A német területeken jellegzetes figurává vált az udvari zsidó, a faktor, akik az uralkodók számára a modern bankéletet pótolandó folyamatos, személyes hitelforrásként álltak rendelkezésre. Velük szemben továbbra is fokozottan jelen volt az ellenszenv, a bizalmatlanság.[46] Rajtuk, szerepükön keresztül jelenítődött, rögzült meg a kapzsi, haszonleső zsidó figurája. Ezzel együtt a faktoroknak, komoly részük lehetett az emancipáció előremozdításában is.

A leghíresebb, vagy inkább hírhedtebbé váló „faktor” vagy udvari zsidó a XVIII. században a Jud Süss néven ismert würtenbergi Joseph ben Issachar Süskind Oppenheimer (1688-1738) volt.

judsüss.jpg

Oppenheimer kivégzése. Korabeli metszett.

Oppenheimer néhány év alatt vált a Würtenbergi Hercegség ura, Károly Sándor herceg legfőbb pénzügyi tanácsadójává, az állam első embereként élvezve az uralkodó teljes bizalmát. A herceg váratlan halála azonban gyors bukását hozta, bebörtönzik, majd olyan koholt vádakkal, mint sikkasztás, árulás, halálra ítélik és felakasztják. Története több szempontból hordoz fontos tanulságokat. Egyrészt rámutat arra tényre, hogy a zsidók, akár még az oly magasra jutott zsidók is, mint Oppenheimer, társadalmi státusza még mindig rendkívül labilis. Másrész köztudott a történet utóélete, hiszen Jud Süss életét számos formában feldolgozták. Ilyen feldolgozás volt náci Németországban szélsőséges antiszemita propaganda céljából 1944-ben Jud Süss címmel forgatott propagandafilm. A film a mai napig fel-feltűnik az antiszemita propaganda szolgálatában.

Jud Suss Advertisement.jpg

Jud Süss c. film korabeli plakátja

Az emancipációs vitákban éppen az udvari zsidó alakját általánosítják az emancipációt ellenzők. Adolf von Knigge bárónak, a német felvilágosodás neves publicistájának egy írásában 1788-ban úgy jellemzi az átlag zsidót, mint a mindenütt jelenlévő üzletembert, aki ott van, ahol a haszon reménye feltűnik, aki roppant hatékony a pénzügyek területén, részben veleszületett képességeinek köszönhetően. Ezen kívül kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel is rendelkezik, mindenütt számíthat testvérei támogatására, és akit semmilyen erkölcsi megfontolás nem érdekel, csak a haszon. A zsidó úgy jelenik meg Kniggénél, mint a pénzhajhász szenvedélyének önkéntelenül is hódoló kapzsiság szimbóluma. [47] Knigge lényegében már a felvilágosodás korában megfogalmazza a későbbi bal- és jobboldali kapitalizmuskritikákban felerősödő sztereotípiákat, amelyben a pénz, a vállalkozás, a gazdasági modernizmus, mint zsidó sajátosság jelenítődik meg.

Friedrich Traugott Hartmann[48] a német felvilágosodás másik fontos alakja, egyébiránt a szekularizált állam híve. Szerinte a zsidókkal azonban különbséget lehet és kell tenni szekularizációs szempontból, hiszen őket éppen szokásaik akadályoznák a kötelességeik teljesítésében (pl. katonaság, zsidó ünnepek problémája), így ők természetesen nem lehetnek az új típusú állam teljes jogú polgárai.

„ Azok a különbségek, amelyek a polgár, a paraszt és a nemes, a városlakó, és a vidéki, a harcos és a fegyvertelen tudós (…) közt fennállnak, mind eltörpülnek a zsidók és a keresztények közt fennálló különbségekhez képest,”[49]

Hartmann kifejti továbbá, hogy a zsidók erkölcsileg megbízhatatlanok, hiszen körükben általános a keresztények elleni hamis eskü. A zsidóktól nem lehet lojalitást várni, hiszen a messianizmus ideiglenessé teszi tartós elkötelezettségüket. Sajátos, hogy a vallástalan Hartmann az áttérésben látja a megoldást.

Kevésbé ismert író volt a szintén ateista Johann Heinrich Schultz, mégis fontos megemlíteni, mert az elképzelés, amit felvázol, később fontos szerepet kap, más, nálánál jelentősebb szerzők interpretálásában. Schultz kifejti, hogy a zsidókkal szemben az általános tolerancia korában is megengedhető a türelmetlenség, hiszen éppen ők találták fel a vallási türelmetlenséget, a politeizmus ezt nem ismerte. A zsidók emelték a falat, maguk és a többi ember közé, lehetetlen befogadni őket.

Johann Andreas Eisenmeger[50] 1700-ban megjelent művében az Entrdecktes Judenthumban lényegében szintén régi sztereotípiákat közvetíti. Poszt-biblikus forrásokon keresztül igyekszik bizonyítani, hogy a zsidó erkölcsiség egy szűklátókörű, intoleráns rendszer, amely megengedi, hogy becsapják, vagy akár meg is öljék a keresztényeket. Megpróbálja bizonyítani, hogy a rabbik a nem zsidót nem tekintik embernek.[51] Eisenmeger célja, hogy meggyőzze a zsidókat vallásuk ostobaságáról, így bírva rá őket az áttérésre.

Az egyik legnagyobb hatású véleményformáló nem más, mint a neves filozófus Johann Gottlieb Fichte[52]. 1793-ban a francia forradalom igazolására írt nagyhatású esszéjében lényegében Schultz elméletét emeli be a közgondolkodásba az állam az államban vád megfogalmazásával (Egy állam állam nélkül. 1793 [53] ). Véleménye szerint a zsidóság „hatalmas és ellenséges hajlamú állam” „amely állandó háborúságban áll az összes többivel Európában”.[54] [XIV]

Sajátos helyzetet teremtett a német területeken az a tény, hogy a zsidók egyenjogúsítását a francia forradalmi expanzió hozta el, azaz főleg a napóleoni seregekkel, idegen hódítók által érkezett. Így a liberalizmus, az emberi egyenlőség eszménye, a demokrácia a zsidó emancipáció együtt, a németektől idegen importként volt később értelmezhető. Napóleon bukását a nacionalizmus erősödése követte, amelyek rögtön súlyos zsidó ellenes atrocitásokban is megmutatkozott. A kifejlődő német romanticizmus túláradó érzelmekkel kísérve fogalmazza újjá a nemzet fogalmát, felfedezve, felidézve ezzel kapcsolatban a Szent Német-római Birodalom dicsőségét. Ebben az új nemzetben a zsidóknak nem lehetett helye. Figyelemreméltó, hogy azok a német liberálisok, akikre a romantikának ezek a múltba visszarévedő vonásai kevésbé hatottak, hasonló következtetésre jutottak, látva, hogy a jogegyenlőség nem hozta el a zsidóság teljes felszívódását az új nacionalista alapokon kialakuló német nemzetbe.

 

Látható, hogy a felvilágosodás korában megkezdődő, majd a romantika korában folytatódó emancipációs viták során világosan kirajzolódott az az érvrendszer, amely már egy rasszista jellegű judeofóbia formálódását jelezte. A társadalmi integráció feltétele már nem „egyszerűen” a vallás elhagyása, a kitérés, mint a korábbi évszázadokban. A formálódó modern nacionalizmus, amely ugyan többféleképpen  határozza meg a nemzet fogalmát, mindenképpen etnikailag homogén nemzetállamokat kíván létrehozni. A zsidóságnak ezekben a nemzetállamokba kellene a következő évszázadokban helyet találnia[55], és az ezzel kapcsolatban a XVIII-XIX. században megfogalmazott vélemények egy része immár rasszista alapon, a vallási szempontoktól függetlenül ítélik erre alkalmatlannak a zsidóság egészét. Ez az új típusú zsidóellenesség már azt a modern antiszemitizmust előlegezi, amely a XIX. század második felében szerveződik politikai irányzattá.

 

Különösen figyelemre méltó az a körülmény, hogy amikor a szkeptikusok a zsidóság egészéről mondanak ilyenformán véleményt, addigra a zsidóságon belül is komoly változások játszódtak le, amelyek következtében a zsidóságot már korántsem – még a korábbi korszakokhoz képest is egyre kevésbé- lehetett egységes egészként kezelni. Egy részük megmaradt lényegileg a vallás által meghatározott, de alapjaiban etnikai jellegű, a népiségben gyökerező identitásnál. Ez a csoport, amelyet ezek után leginkább ortodoxként azonosított a társadalmi környezet, csak erős fenntartásokkal, vagy egyáltalán nem fogadta el a nemzetállamok etnicizáló, homogenizáló, asszimilálódó elvárásait. A zsidóság egy másik, számban, jelentőségében egyre nagyobb része a mendelssohni[56] programmal azonosulva annál inkább. Franciaországiból francia, németországiból német, magyarországiból magyar zsidóvá (stb.) kívántak válni, pusztán vallási meghatározottságú társadalmi alcsoportként azonosítva magukat.

Ennek a reformelkötelezettségű (Magyarországon neológnak nevezett) csoportnak a polgárosodásban, a társadalmi, gazdasági modernizációban, az adott nemzeti kultúra megteremtésében mindenhol igen jelentős szerepe volt, és Európában nyugatról keletre haladva azt láthatjuk, hogy ez a szerep egyre hangsúlyosabb. Ennek az oka nyilvánvaló: Európa keleti térségeiben ugyanis lényegében hiányzott az a vállalkozó polgárság, amely ezt a modernizációt a nyugat-európai modell szerint véghez tudta volna vinni. Ezt a társadalmi hiányt pótolta a zsidóság egy része. Azonban mind a zsidóságon belül létrejött szakadás, mind a kelet-közép- európai társadalmakban a fejlődésben tapasztalható késettség a későbbiek során végzetes következményekkel járt.

Európának ez az először némi lemaradással, majd annál robbanásszerűbben modernizálódó középső-, keleti régiója képtelen volt, az arra egyébként is kevesebb hajlandóságot mutató, sokszor zárt vallási közösségekben élő ortodox zsidó tömegek gyors integrálására. Így azután a modernizációra, asszimilációra törekvő, abban éppenséggel kulcsszerepet játszó reform-neológ csoport mellett létezett a sokak által megvetett, a régi, a társadalmi perifériára szorított zsidó lét keretei között élő csoport, amely ezentúl hivatkozási alapként szolgált azok számára, akik azt kívánták bizonyítani, hogy a  zsidó eleve, örökölt és örök tulajdonságai miatt képtelen hazafias, nemzeti célokkal azonosulni. Ezt a vélekedést azután a rasszista alapozású diskurzus a zsidóságnak a nemzetállami célokkal egyébként maximálisan azonosuló részére is kiterjesztette, faji alapon egyenlőségjelet téve a különböző csoportok között.

 

Német egység 1871. Gazdasági válság 1873.

 

A XIX. század Európa nyugati és középső régiójában lényegében, kevés kivételtől eltekintve, elhozta a zsidóság jogi egyenjogúsítását. A zsidók a formálódó nemzetállamok állampolgárai lettek. A zsidóellenesség azonban, ezzel sokak számára csalódást okozva, nem tűnt el, ellenkezőleg új formákban jelentkezett. Az asszimilációt választó rétegek kiábrándultan vették tudomásul, hogy a társadalom egy része továbbra is gyanakvással, előítélettel tekint rájuk. A jogkiterjesztéssel kapcsolatban eleve fenntartásaikat hangoztató „befogadók” is beigazolódni látták gyanakvásukat, hiszen számukra csak a teljes feloldódás volt elfogadható, ez láthatóan nem következett be, még az egyébként a nemzeti azonosulást sokszor, bizonyos túlkompenzálási kényszer miatt némiképp túlteljesítő zsidó csoportok is ragaszkodtak zsidó identitásuk több eleméhez. A társadalmi választóvonalak láthatóan továbbra is fennmaradtak, a modernizálódó nemzeti társadalmakban is nehezen átjárhatóak maradtak a zsidó és keresztény részek közötti válaszfalak.

A XIX. században lényegében a liberális asszimilációs program később bekövetkező kudarcát jelezte egy bonyolult, összetett ideológia folyamat, amely során megfogalmazódott egy újfajta, lényegében nacionalista jellegű zsidó ideológia is, a cionizmus, amely önálló zsidó nemzetállam létrehozásában látta a zsidóellenesség megszüntetésének a megoldását. Ezzel együtt, azzal azonos ideológiai környezetben, a cionizmussal összetett kölcsönhatásban a korábbi judeofób alapokon politikai ideológiává formálódott az antiszemitizmus is.

1873-as gazdasági válság sok szempontból ismét fordulópont, amely a korábban vázolt összetett folyamatot jelentős mértékben felgyorsította. Nyilvánvalóvá vált, hogy a felvilágosodáskor optimista szemlélete, miszerint a szabadság minden ember boldogulását elhozza, túlzott reményeket táplált. A Bécsből elinduló krach első ízben hozta el a nyugati ember számára gyors lecsúszás, az egzisztenciavesztés élményét. A pénzügyi válsággá szélesedő tőzsdei összeomlás elhúzódó agrárválságot is okozott, amely főleg a kelet-európai területeken komoly megélhetési gondokkal járt az agrárnépesség számára. A válság vesztesei, mint az minden hasonló helyzetben törvényszerű, nyitottá váltak minden radikális rendszerkritikával szemben. Nem véletlen, hogy ekkor kapnak jelentős hangsúlyt azok a nézetek - baloldaliak és jobboldaliak egyaránt -, amelyek erőteljes antikapitalista nézeteket fogalmaznak meg. Az antikapitalizmus pedig kezdettől összekapcsolódott a zsidóellenességgel, így immár egy antikapitalista antiszemitizmussal is számolnunk kell, amelynek egyes zsidóellenes toposzait később a radikális jobboldal is sajátjává tette.

Közismertek a baloldalon Proudhon és Marx zsidóellenes kijelentései, bár talán túlzás lenne őket antiszemitának tekinteni. Proudhon a zsidókat „ellenforradalmárok” tartotta, a Rotschildokról szólva kijelentette: „Tehát a zsidók, ismét a zsidók, mindig és ismét a zsidók! A köztársaság alatt, Lajos Fülöp alatt, ahogyan XIV. Lajos alatt is mindig ki voltunk szolgáltatva a zsidóknak.” [57]

Karl Marx A zsidókérdéshez címmel írt tanulmányt, amely Párizsban jelent meg 1844-ben. „A zsidók agyrémszerű nemzetisége a kereskedők, általában a pénzemberek nemzetisége.” – írja. A zsidót a kapitalizmussal azonosítja, ennek megfelelően jelenti ki: „A zsidó, zsidó módra van emancipálva, nemcsak hogy eközben pénzhatalomra tett szert, hanem általa és nélküle a pénz világhatalomhoz, s a gyakorlati zsidó szellem a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálódtak, amennyiben a keresztények zsidóvá váltak.”[58]

A válság láthatóan nem csak a gazdaság válságát hozta el, az addig uralkodó polgári-liberális normák is csorbát szenvedtek, így kedvező ideológia környezet jött létre a kirekesztő, bűnbakképző eszmei áramlatok számára.

             Az emancipálódó zsidóság, mint azt már láttuk, a koraújkortól kezdve összekapcsolódott a kapitalizációval, a gazdasági modernizációval. Mivel az emancipációval a zsidóság csoportjellege egyáltalán nem szűnt meg, szinte törvényszerű, hogy a kapitalizmus első komoly válságának éveiben lényegében találkozott a régi antijudaizmus hagyománya az új típusú, legtöbbször már rasszista indíttatású zsidóellenességgel, így indítva el a XIX. század utolsó évtizedeiben egy újabb jelentős immár egyértelműen a politikai antiszemitizmus fogalmával leírható zsidóellenes hullámot.

Nyilván nem véletlen, hogy az antiszemitizmus kifejezés is annak a kornak a terméke. A fogalom megalkotójának Wilhelm Marrt tartja történeti közvélemény, az ő egyik pamfletjében[59]1879 őszén jelent meg először nyomtatásban[60] [XV]a kifejezés. Ebben művében Marr a zsidóság és a németség harcáról értekezik. A mű jelmondata a latin Vae Victis! (Jaj, a legyőzötteknek) sokat elárul a mű mondanivalójáról. Marr szerint a zsidóság és a németség egy hosszan elhúzódó harcot folytat egymással. Ebben a küzdelemben a németek részéről hiba volt az emancipáció, hiba volt a német pénzügyeket, ipart átengedni a zsidók számára. A konfliktus mögött a német és zsidó faj között meglévő minőségi különbség rejlik. A harc az egyik fél győzelmét hozza majd el, amely győzelem a másik pusztulásával jár együtt. Így az esetleges zsidó győzelem a germánság végzetét okozhatja. (Figyelemreméltó, hogy Marr már ebben a korai művében megfogalmazza azt a manicheus[61] természetű mítoszt, amely később a náci antiszemitizmus legfőbb sajátosságává válik, és a zsidó és árja faj küzdelmét a jó és a rossz kozmikus küzdelmeként mutatja be.) A germánság bukását megelőzendő 1879-ben Marr alapította meg az első olyan zsidóellenes egyesületet, amely az antiszemitizmus kifejezést nevében hordozta, és amely a zsidók Németországból való eltávolítását tűzte ki céljául. Bár a fajelmélet elméleti alapjait lerakó Arthur de Gobineau műve az Az emberi fajok egyenlőtlensége [62] már 1853-ban megjelent Franciaországban, Gobineau művét azonban csak 1898-ban fordítják le németre, így gondolataival Marr jó negyedszázaddal megelőzi német területen a fő ideológust. Nem kizárható az sem, hogy Marr olvasta korábban franciául az eredeti művet, azonban a fajok harcának a zsidók és németek harcaként való értelmezése mindenképpen Marr időtálló „újítása”.

Az új eszme, a fajelmélet fontos megalapozói közé tartozott Heinrich von Treitschke [63]. A már egyesített (1871) Német Császárságban egyrészt a német agresszív gyarmatosítás mellet érvelve beszél a fajok harcáról, amelyben a bátrak győznek, míg mások pusztulásra vannak ítélve. A német zsidókat azzal vádolta, hogy visszautasítják az asszimilációt. Ő népszerűsíti „A zsidók a mi szerencsétlenségünk!” jelszót (Juden sind unser Unglück!), amelyet alig néhány évtized múlva mottóként használ majd a nácik egyik fő lapja a Der Strümer. A megoldás szerinte a zsidók Lengyelországba való áttelepülésének a kikényszerítése lenne. Véleménye szerint a zsidóknak fontos szerepük volt a német történelemben, hiszen öröklött képességeik a kereskedelem és pénzügyek területén hosszú ideig nélkülözhetetlen voltak. Most azonban, hogy az árják (!) már elsajátították a szükséges ismereteket ezen a téren, nincs rájuk tovább szükség.  Treitschke-féle antiszemitizmusnak egyébként nyilván fontos szerepe volt az egyesült németség új identitásának a kiépítésében, tehát a zsidó újra, hasonlóképpen a formálódó korai kereszténység esetében, mint ellenidentitás jelenítődik meg, amellyel szemben válik lehetségessé egy új germán, teuton, árja önmeghatározás.

A politikai antiszemitizmus kialakulásában fontos szerepet kapott a formálódó politikai katolicizmus, a keresztényszocialista mozgalom is. A válsággal egy időben játszódott le a már egyesített Németországban a kulturkampf, amely során Bismarck a liberálisokra támaszkodva harcot indított az egyház és állam szétválasztásáért. A konzervatív és katolikus körök a harc során fontos eszközként használták a zsidóellenes szólamokat, az egyházat érintő reformokat a zsidók Bismarckra gyakorolt hatásának tulajdonítva. A kultúrharc alatt vált hangadó lappá a Germánia. A sajtótermék hasábjain valamennyi zsidóellenes vád napvilágot látott, egyszerre hirdetve harcot a zsidóktérfoglalása”, és a velük azonosított kapitalizmus ellen. Adolf Stoecker (1835-1909) lutheránus lelkész, teológus, az első német keresztényszocialista párt[64] alapítója volt az egyik legnagyobb hatású propagátora az új irányzatnak. Stoecker felfigyelve arra, hogy a szocialisztikus mozgalmakban jelentős a zsidó részvétel, ezt ő a zsidó, keresztény- és nemzetellenes világösszeesküvés bizonyítékaként interpretálta. Szerinte is hiba volt a zsidók emancipálódása, amely azt eredményezte, hogy a zsidók domináns szerepre tettek szert a kapitalizmus területén. Mivel azonban kereszténység ellenesek, idegenek, képtelenek valójában integrálódni, azonosulni a német nemzeti értékekkel. Stoecker szerint korlátozni kell a zsidók politikai jogait, javasolja, hogy kvótával szorítsák vissza a zsidók túlsúlyát néhány foglakozás területén.[65]

A formálódó német antiszemitizmus különböző irányzatai 1879-től a Berlini Mozgalomban találkoztak. 1880-ban a bochumi kongresszuson a különböző antiszemita szervezetek egyesítették erőiket, és így 5 képviselőt juttatathattak a Reichstagba. 1881-ben azután Németországban, Drezdában Alexander Pinkert-Waldegg megalapította az első német antiszemita pártot, a Deutsche Reformpartei-t. 1882. szeptember 10-e és 15-e között Drezdában tartották meg az első nemzetközi antiszemita kongresszust. A kongresszuson német, osztrák (1882-ben különböző antiszemita csoportokat egyesített Georg Ritter von Schönerer az Österreichisches Reformverein nevű pártban) és magyar antiszemiták vettek részt. Ezen az első kongresszuson még érezhető volt az ellentét a konzervatívok, akik inkább a teológiai zsidóellenességet képviselték, és az új, a fajelméletet hangoztató irányzatok között. Mindenesetre a kongresszus által kiadott Drezdai Manifesztum [XVI]után egyfajta "antiszemita internacionálé" létesült, amely intenzív propagandatevékenységet fejtett ki, könyvek tucatjaival terjesztették nézeteiket az orosz és a német lakosság körében. A nézetkülönbségek ellenére a század végén több olyan párt jött létre Németországban is, amely politikai elkötelezettségét a nevében is jelezte. (1884-ben Német Antiszemita Szövetség, 1890-ben az Antiszemita Néppárt alakult meg.)

 A XIX. század végén nagy erővel felszínre törő zsidóellenességének az 1873-as gazdasági válság mellett a másik kulcseseménye a franciaországi Dreyfus per. A hazaárulással 1894-ben igaztalanul megvádolt, elítélt zsidó származású francia katonatiszt ügyéhez kapcsolódva intenzív vita alakult ki antiszemiták és az antiszemitizmust elutasítók között. A vita következményeiben igencsak messze hatónak bizonyult.

dreyfus.jpg

Dreyfus egy korabeli francia lap karikatúráján

Köztudott, hogy a budapesti születésű Herzl Tivadar a Neue Freie Presse bécsi lap párizsi tudósítójaként a per kapcsán megnyilvánuló antiszemitizmus hatására írta meg a Der Judenstaat címmel értekezését, amelyben a zsidó nemzeti állam megteremtésének szükségességét taglalja. Ezt követően kerül sor 1897-ben az első cionista kongresszusra Baselben, amelynek vezetőjeként Herzl konkrét cselekvési tervet dolgozott ki az akkor a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinában megteremtendő zsidó állam létrehozására.

Fontos és érdekes kitekintést lehet tenni ezen a ponton a korszak francia antiszemitizmusára, hiszen a Dreyfus-ügy a 3. köztársaság korszakában ott vetett hatalmas hullámokat, lényegesen nagyobbakat, mint Németországban. Köztudott, hogy a fajelmélet egyik megalapozója Gobineu francia volt, műve „Értekezés az emberi fajok eredetéről” franciául jelent meg, és aki a szintén francia Hippolyte Taine-nel együtt dolgozta ki a fajelmélet eredeti francia változatát[66]. Mindenestre Gobineau-nál ugyan szerepel az árja faj felsőbbrendűségének a tétele, azonban a zsidó faj ártalmasságáról ő nem ír. Az említett szerzőkön kívül a rasszista antropológiának több olyan vezéregyénisége tevékenykedett Franciaországban, akik már ezt a tételt is kibontották. Ilyen szerző volt többek között Éduard Drumont. Műve a La France Juive (1886) nagyobb népszerűségre tett szert a francia felsőbb körökben, mint bármi, amit német antiszemiták írtak. Hatásához csak Chamberlain (róla később) munkásága mérhető.

Nem hagyható említés nélkül az a meghatározó szerep, amelyet a francia katolikus egyház játszott az antiszemitizmus terjesztésében. Az ilyenfajta propagandát tartalmazó műveknek, amelyek 1870 és 1894 között megjelentek, a szerzői körülbelül egyharmad részben a papság köréből kerültek ki. A papság erőteljes részvétele a modern antiszemitizmus kialakításában itt is biztosította az új ideológiában a régi sztereotípiák erőteljes továbbélését.[67]

A németországiakhoz hasonló antiszemita politikai pártok azonban nem léteztek Franciaországban, egyedül a Ligue Antisémitique Francaise említhető, amely bár nem volt politikai párt, jelentős szerepet kapott a francia politikai életben. A Dreyfus-per hatására több mint hatvan antiszemita megmozdulást szervezett Franciaországban. Gyilkos pogromokra ugyan csak Algériában került sor, de a megmozdulások nagy károkat okoztak országszerte.

Különleges szerepet játszott Action Francaise  (illetve a mozgalomhoz tartozó azonos nevű újság) a francia, illetve az európai politikai antiszemitizmus történetében. A mozgalom 1898-ben alakult meg. A szervezetben, az ahhoz korán csatlakozó Charles Maurras vált a meghatározó ideológussá. Nézeteiben-saját bevallása szerint- sokban támaszkodott Joseph de Maistre, a 18. század ultrakonzervatív katolikus filozófiájára. Ennek megfelelően ellenforradalmiként határozta meg magát, elsősorban a francia forradalom eszméivel szembehelyezkedve. Ehhez az eszmei ellenforradalmisághoz monarchista nacionalizmus, radikalizmus, antikapitalizmus, xenofóbia és antiszemitizmus társult. Dreyfus per kapcsán fogalmazza meg az elméletét, miszerint a katolicizmus nem egyeztethető össze a demokráciával. Szerinte Franciaország hanyatlását a zsidók, a hugenották és a szabadkőművesek okozzák. Folyóiratában évtizedekig hadakozott az idegenek ( „meszticek”, ahogyan nevezte őket), a zsidók, s egyúttal a „pénzügyi hatalmasságok ellen”.[68]Véleménye szerint a forradalom előtti törvényeknek megfelelően ismét alkalmazni kellene a kiűzetés, illetve a jogkorlátozás régi hagyományát. Bár a mozgalom joggal tekinthető prefasiszta mozgalomnak, a harmincas években a radikalizmusa jelentős mértékben csökkent, és az 1934-es szélsőjobboldali mozgolódások alatt az AF meglehetős óvatosságot tanúsított.

A szabadkőművesség judaiuzmus összekapcsolása áll Leon de Poncins (1897-1975) műveinek központjában[69]. Maistre-hoz hasonlóan a francia forradalom kirobbantásáért a szabadkőművességet teszi felelőssé, amelye mozgalmat véleménye szerint, a zsidók összeesküvésszerűen irányítanak. Azonban de Poncins itt nem állt meg, lényegében minden forradalomért a szabadkőműveseket (értsd nála: zsidókat) tette felelőssé., aki még a Vatikánt is irányításuk alá vonták.[XVII]

Fontos megjegyezni, hogy mivel Franciaország nem esett át olyan bonyolult, elhúzódó identitásválságon, mint Németország az egyesítés után, az antiszemitizmus politikai formái következményükben sokkal jelentéktelenebbek maradtak, nem váltak a francia identitás meghatározó elemévé. Ezzel szemben Németországban az antiszemitizmus, mint láttuk Marr, Treitschke, Stoecker és mások műveivel kapcsolatban, egyértelmű és lényegi szerepet játszott a német identitás újraépítésében. A német történelem egészét a folyamatosság hiánya jellemezte. Az egyesítés előtt több mint 300 független politikai egység létezett a német területen. A folyamatban, amelyben az egység megteremtése szorosan összekapcsolódott a nemzeti öntudat megerősítésével, újra és újra természetszerűen merült fel a kérdés: mi a német. A választ megfogalmazók gyorsan eljutottak a faji értelmezéshez, a vérségi felsőbbrendűség gondolatához, amely ideális megoldásnak tűnt a német nemzeti identitás megszilárdítása szempontjából. Viszont, ha van felsőbbrendű faj, léteznie kell alsóbbrendűnek is. Az zsidó „faj” ideális volt az ellenfaj szerepének betöltésére, hiszen minden olyan ideológia, kulturális sztereotípia élt és virágzott a német területeken, amelyekkel a koncepciót alá lehetett támasztani. „Tökéletesen eltekintve tartalmi elemeitől, a zsidóság nemkívánatos, mivel idegen és teljes mértékben, mint valami nem-német (Undeutsches) és ellen-német (Wiederdeutsches) jelenségként érzékelhető. Minden számunkra terhes zsidó súlyos akadálya a mi németségünk valóságosságának és hamisítatlanságának. (…) Minél élesebben dolgozzuk ki karakterünk nemzeti jellegét, annál kevesebb hely marad Németországban a zsidóknak.”- írja Lagarde.[70]

Most sem lehet elmenni a tény mellett, hogy a formálódó antiszemitizmus német, francia ideológusai éppen azzal a gyorsan integrálódó nyugati zsidósággal szemben fogalmazzák meg emancipáció-kritikájukat, amely tagjai azokban az időkben kevés zsidó nemzeti identitástudattal rendelkeztek, és bár körükből kerültek ki a cionizmus ideológiájának megfogalmazói is, a cionizmus eszméi kezdetben igencsak szerény visszhangot keltettek saját közegükben. Annál jelentősebb volt a cionisták hatása a kelet-európai (Oroszország, Lengyelország, Románia) nagy zsidó tömbjeiben, ahol a zsidó nacionalizmus már a szekularizációval együtt megjelent, ráadásul úgy, hogy az emancipáció és az asszimiláció ezekben a térségekben lényegesen lassabban érvényesült. Az ottani zsidó tömegek saját nyelvüket használva, saját kultúrájukat ápolva egyre inkább valódi nemzeti kisebbséget alkottak. A zsidó nacionalizmust kifejező ideológia művek már az 1880-as évek orosz pogromjai előtt megjelentek, tehát nem jelenthető ki, hogy az antiszemitizmus váltotta ki a zsidó nemzeti mozgalmat, természetesen az 1870-80-as években a zsidóellenes hullám hatalmas, újabb impulzust adott a zsidó nacionalista törekvéseknek.[71]

Ettől kezdve a formálódó cionizmus és politikai antiszemitizmus, mint arra korábban már történt utalás, különleges kölcsönhatásba került egymással. A cionizmus alapítóinak hamarosan érzékelniük kellett ugyanis, hogy politikai programjuk bizonyos összefüggésben van a 19. századi antiszemitizmussal, de nem egyszerűen csak a hatás ellenhatás viszonylatában. (Moses Hess már 1862-ben megírja Róma és Jeruzsálem című művét, amelyben sok tekintetben megelőlegezi a klasszikus cionizmus alapgondolatait.) A XIX. század második felében, még azelőtt, hogy az emancipáció megtorpant, vagy esetleg visszafordult volna, világossá vált, hogy mind a zsidóságon belül és kívül is jelentős erők munkálkodnak azon, hogy a zsidók beolvadását a nem zsidó társadalomba megakadályozzák. Ezért időnként úgy tűnik, hogy a zsidók és a judaizmus ellenfelei mintha ugyanazt a nyelvet beszélnék, annak ellenére, hogy a két csoport végső szándékai nyilván tökéletesen ellentételesek egymással.

 Ennek a furcsa ideológiai egymásra hatásnak a szempontjából érdekes Heinrich Eberhard Gottlob Paulus heidelbergi teológus még 1830-ban írt röpirata (A zsidók nemzeti elkülönülésének eredete, következményei és javítási eszközei) amelyben azt mutatja be, hogy a zsidók mindaddig külön nemzetet alkotnak, amíg vallásukhoz ragaszkodnak, ezért egy olyan országban, amely nem az övék, nem követelhetnek maguknak egyenlő politikai jogokat. (Sajátos, ahogyan ezzel lényegében összhangban Schopenhauera neves német filozófus már 1840-ben a zsidó fajt úgy írja le, mint amely nemzetiségéhez példátlan módon ragaszkodik. A zsidó anyaföldet szerinte, a többi zsidó testesíti meg. Schopenhauer tiltakozik a „felekezet” kifejezés ellen, szerinte a zsidó nemzet a helyes kifejezés.)

A zsidó közösségnek Palesztinába történő áttelepítésének gondolata is időről időre megjelenik a korai antiszemiták írásaiban. A Palesztinában megalapítandó zsidó államot érintő részletes javaslata volt például Istóczy Győzőnek, a magyar antiszemitizmus vezéralakjának, és ezt 1878-ban a magyar parlament elé be is terjesztette. Istóczy kérte a magyar törvényhozást, hogy támogassa a zsidó állam létrehozását. Kifejtette, hogy a zsidó népben hatalmas potenciál van, éppen ennek a potenciálnak az érvényesülése miatt lenne szükség egy nemzetállamra. Érvei alapján azt gondolhatnánk, hogy Istóczy nemhogy nem antiszemita, ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha ő a politikai cionizmus elkötelezett híve lenne. Nem sokkal ez után, Istóczy maga tette nyilvánvalóvá az igazi szándékait. Javaslatával tulajdonképpen azt akarta bebizonyítani mondta, hogy a zsidók, ha akarnák, ugyan megalapíthatnák a saját nemzetállamukat, azonban a világuralom megszerzése ennél fontosabb cél számukra.

A fentiekkel kapcsolatos volt az a gyanakvás, amely az Alliance Israélite Universelle franciaországi megalapítását kísérte 1860-ban. A szervezet a közös zsidó érdekek nemzetközi védelmét tekintette feladatának, az antiszemiták szemében az adott nemzetállamba való beolvadásra való képtelenség vádját igazolta. A képzeletükben az Alliance kapcsán vetődött föl egy titkos központból irányított zsidó összeesküvés rémképe, amely később a Cion bölcseinek jegyzőkönyve témájául szolgált.

Azonban, ha még a látszat néha az is, hogy az antiszemiták és cionisták azonos célokat követnek, valójában az olyan radikális antiszemiták, mint Bruno Bauer vagy Eugen Dühring, a zsidó államnak még a lehetőségét és szükségességét is tagadták, a zsidókat különösen ártalmas fajnak tartva, akiket sehol, semmiféle körülmények között sem szabad megtűrni. (Éppen a zsidó lét ilyen módon való feltétel nélküli tagadása miatt tarthatjuk Dühringet Hitler egyik ideológiai előfutárának. )

 

Az idézet szerzők publicisztikáiban létre jött a modern antiszemitizmus kifejezéskészlete, megteremtve a kapcsolatot a zsidókérdés, a szociális kérdés[72], az antidemokratikus nacionalizmus és a politikai konzervativizmus között „… elérve azt, hogy ami addig radikális szélsőségnek minősült és politikai különcök hóbortja volt, az a politikai-kulturális szimbólumrendszer egyik meghatározó elemévé váljék.”[73]

Ebben a folyamatban fontos szerepet kapott Houston Steward Chamberlain (1855-1927), aki műveiben Gobineau, Treitschke és a többi korai antiszemita munkáit szintetizálta. Szerepét az teszi különösen fontossá, mert ő személyében kapcsolja össze a XIX. századi antiszemitizmus és a XX. század elején formálódó rasszista náci zsidóellenességet. Chamberlain ugyan Angliában született, de Németországban telepedett le, ahol Richard Wagner[74] lányát, Evát[75] vette feleségül. Személyesen ismerte, csodálta Hitlert, 1926-ban belépet a náci pártba. 1899-ben  megjelent kétkötetes munkájának egyik vezérgondolata (A XX. század alapjai , eredetileg: Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts), a szocáldarwinizmus. Elméletének Darwinhoz csupán annyi köze van, hogy a kölcsön veszi a faj fogalmát, társadalmi kategóriaként a létért folyó küzdelem tételét az általa feltételezett emberi fajok egymás közötti harcaként értelmezve. Kifejti, hogy a történelem a teuton és a zsidó faj küzdelmének színtere. Véleménye szerint, a teuton faj nem készen jelenik meg, hanem egy evolúciós folyamat során alakul ki. Már az első világháborús vereség után, Németország november 11-ei kapitulációjával kapcsolatban kijelenti, hogy e mögött a nemzetközi zsidóság összeesküvése áll. [XVIII]

Az angolszász világ másik, nem mellékesen Hitlerre nagy hatást gyakorló antiszemita híressége az autógyártást megújító Henry Ford (1867-1947). A nemzetközi zsidó című értekezésében[76] [XIX] az amerikai államot, pénzvilágot, szórakoztató ipart behálózó összeesküvésről vizionál. Véleménye szerint az összeesküvés célja a világuralom megszerzése. Újabb kutatások szerint[77] Hitler példaképként tekintett rá, amikor 1923-ban Ford azt tervezte, hogy elindul az elnökválasztáson, Hitler feltétlen támogatásáról biztosította. A New York Times 1922-es beszámolója szerint Ford pénzzel támogatta Hitler pártját. A Mein Kampf 1925-ös első kiadásában Henry Ford az egyetlen név szerint említett amerikai. A későbbi kiadásokból már kimaradt a neve, nagy valószínűséggel, azzal összefüggésben, hogy Ford felhagyott a radikális antiszemitizmussal.

 

Az 1870-es évektől tehát két új vonással egészült ki az antiszemitizmus. A zsidóellenesség politikai szervezetek programjává vált és a fajelmélet megjelenésével a korábbi főleg vallási indíttatású ideológia tartalmilag is átalakult. A zsidóságot immár nem elsősorban valláshoz kötődő módon azonosítja környezete, a zsidó fogalma immár szekuláris, vallástól független értelemben is használatos. Lényegében innentől kezdve beszélhetünk a zsidóellenesség új formájáról, a politikai antiszemitizmusról. A „szó”, az „eszme” már majd minden részletében készen állt. Ahhoz azonban, hogy a „szó tetté váljon” még további tényezők voltak szükségesek. Különösen világossá válik ez akkor, ha megvizsgáljuk az antiszemita pártok működését a német császárság időszakában. Az 1893-ban a választásokon összesen 2,5 százaléknyi szavazatot kaptak, 1907-ben pedig mindösszesen két százalékot. A Reichstagban az antiszemita képviselők javaslatait általában gúny fogadta. A korszak egyik antiszemita képviselője Heinrich Class, aki Alldeutscher Verband (Össznémet Szövetség) elnöke volt 1908-tól, 1912-ben jelentette meg Wenn ich der Kaiser című művét, amelyben antiszemita nézeteit adta közre. Class egy közeli munkatársa memorandum formájában, némiképp visszafogottabban fogalmazva, eljuttatta Class javaslatait Bethmann – Hollweg kancellárhoz. A memorandumhoz még maga a császár is megjegyzéseket fűzött, a javaslatokat „gyermekdednek” nevezve, kitartott amellett, hogy az eszmék ellentétesek a német állam érdekeivel.  Tehát önmagában a nácizmus alatt történteket a német antiszemitizmus első világháború előtti történetéből megmagyarázni, levezetni nem lehet, annál is inkább, mert a XIX. század német antiszemitizmusa, mint már korábban láttuk, tartalmában nem különbözött például a kortárs francia antiszemitizmustól.

 

Zsidóellenesség a cári Oroszországban

 

A korábban ismertetett történelmi kényszerítő okok miatt az európai zsidóság zöme a középkor során fokozatosan kelet felé húzódott. Oroszországban Nagy Péter korában csak néhány kikeresztelkedett zsidó élt, a kelet-európai zsidók többsége ekkor még a kelet lengyel és litván területeken tömörült, Oroszország tiltott hely volt számukra. Ez a helyzet változott meg 1772-95 között, amikor a három szomszédos nagyhatalom (Habsburg Birodalom, Poroszország, Oroszország) Lengyelországot felosztotta egymás között. A harmadik, immár teljes felosztás után mintegy 700000 zsidó került az Orosz Birodalomba.[78] Nagy Katalin 1795-ben rendeletben szabályozta a zsidók letelepedésének a helyét, ezzel létrejött az úgynevezett letelepedési övezet[79]. Ennek területét a zsidók nem hagyhatták el, kétszeres adót kellett fizetniük, nem birtokolhattak földet, nem forgalmazhattak alkoholt, nem látogathatták az egyetemeket.

A XIX. század végi Oroszország sok mindenben különbözött a korabeli Európától, és ezek a leginkább az elmaradottságból eredeztethető különbségek a cári birodalomban élő milliós zsidó népesség sorsát is alapvetően befolyásolták. A zsidóellenesség sok szempontból még mindig középkorias mintákat követett, eredendően vallási ellentétekből fakadt, és ezek a hagyományos teológiai ellentétek keveredtek babonákkal, misztikus hiedelmekkel. Középkorias vonás például az is, hogy az orosz társadalomban időnként felgyülemlő objektív körülményekből fakadó társadalmi feszültségek véres zsidóellenes pogromokat eredményeztek. A fennálló hatalom a feszültségek levezetetésekén ezeket a megmozdulásokat, nem hogy nem akadályozta, de egyenesen támogatta, esetenként szervezte.

Az XIX. századi orosz antiszemitizmus érvrendszere meglehetősen különbözik a korabeli, fejlettebb európai országokban kialakuló mozgalmakétól. Míg nyugaton, mint láttuk, a korban egyre uralkodóbbá válik a világuralomra törő kapitalista zsidó toposza, Oroszországban a zsidó a rendszert aláásó forradalmár-szocialista felforgatóként jelenik meg a zsidóellenes érvrendszerben. Ezt a képet erősítette meg hivatalos propaganda 1881 után. Abban az évben követtek el halálos merényletet II. Sándor cár ellen. A merénylők között felmutatható zsidó származású személyekre hivatkozva a zsidóság egészét vádolták meg felforgatással. Ehhez az eseményhez, azaz a korabeli propaganda megfogalmazása szerint II. Sándor „zsidók általi meggyilkolásához” kapcsolódik a XIX. század végének első pogromsorozata. 1881 tavaszán és nyarán több mint 100 gyülekezetet dúlt fel a csőcselék. A cári kormányzaton belül Ignatyev gróf volt a pogromok legfőbb támogatója. A pogromok célját legjobban Konsztantin Pobjedonoszcev az 1880-as évek vezető egyházi vezetője foglalta össze, amikor annak a reményének adott hangot, hogy az lenne a legjobb, ha „…a zsidóság egyharmada kivándorol, második harmada átkeresztelkedik, a fennmaradó rész pedig elpusztul a pogromokban.”[80]

Az 1882 májusában a „helyi lakosság védelmében” hozott törvények a korábbi letelepedési korlátokat kibővítették, zsidók számára megtiltották a földvásárlást, a földbérletet. Már korábban miniszteri rendeletben korlátozták a zsidó orvosok számát a hadseregben, 1889-től pedig a zsidó orvosok és ügyvédek számára a magángyakorlat folytatását igazságügy miniszteri engedélyhez kötötték.

A numerus clausus bevezetésének gondolata, amellyel a zsidó fiatalok tovább tanulását kívánták korlátozni, már 1881-ben felmerült, néhány szakmában meg is történt a bevezetése, de átfogó szabályozásra csak 1887-ben került sor. Ekkor a középiskolába és felsőoktatásba felvehetők számát korlátozták.[81]  Ezek a rendelkezések voltak az első ilyen jellegű intézkedések az újabb kori Európában.

1903-1907 között zajlott le a második nagy pogromhullám. Az időközben uralomra került II. Miklós alatt sem változott a kormányzat zsidópolitikája. Ellenkezőleg, maga a cári hatóság gyártotta a zsidóellenes röpiratokat, felhívásokat. A legnagyobb hatású ilyen iromány volt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Az iratot még a 19. század végén az Ohrana, a cári titkosrendőrség tisztjei állították össze[82] felsőbb utasításra. A kétségkívül professzionális módon összeállított áldokumentum, egy genfi zsidó konferenciáról tudósít, amely során az ott jelenlévők a világuralom átvételének a módját, menetrendjét pontosították. A dokumentum megalkotása után először francia nyelven jelent meg még a 19. század végén. A Jegyzőkönyvek első megjelentetésének pontos dátuma nem ismert, mert a francia szöveg évszám nélküli, az azonban egészen bizonyos, hogy az időzítésben az 1897-es Bázeli Első Cionista Világkongresszus döntő szerepet játszott. Ennek megfelelően, illetve a benne lévő, további korra vonatkozó utalásokat is figyelembe véve, valamikor 1898 és 1900 között jelenhetett meg. Már, mint külföldről becsempészett iratok fordításaiként 1903-tól azután egymást követték az orosz kiadások. Hamarosan az egész világon ismerté vált az iromány, mint az antiszemita törekvések igazolásának egyik hivatkozási alapja. Hitelességi problémák már megjelenésekor felmerültek, főleg azok után, hogy egy független svájci bíróság a harmincas évek első felében Ohrana tisztjeinek vallomására alapozva kimondta az iratok hamisságát. Ezzel kapcsolatban azonban Hitler álláspontja a jellemzőbb, aki azt mondta, nem érdekli, hogy eredeti-e a mű, avagy sem, hiszen olyan kitűnően jellemzi a zsidókat.[83] Egyébiránt figyelemreméltó az a kapcsolat is, amely a 19. századi német antiszemitákat a cári Oroszország vezetőköreihez köti. Főként Stocker és Aldvart folytatott intenzív levelezést az orosz abszolutizmus szellemi képviselőivel, a cári Oroszországban a rend és az erős állam utolsó európai bástyáját látták.[84]

A Cion bölcsei 24 jegyzőkönyvet tartalmaz, a következő címmel: Szó szerinti feljegyzések a világ zsidó vezetőinek 24 titkos üléséről. akik azzal a céllal tanácskoztak, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. A folytatásban az irat az eljövendő judaista világállam működési mechanizmusát taglalja.   [85]

Az 1905-ben az orosz-japán háborúban bekövetkező megalázó orosz vereség tovább erősítették a bűnbakképzés mechanizmusait. A kormányzat által manipulált propaganda a zsidókat árulással, a hadsereg szellemét aláásó forradalmi propagandával vádolták meg. A háborút követő pogromok szervezésében jelentős szerepet kapott az ortodox egyház, illetve a feketeszázas alakulatok. A második pogromhullám csak 1907-re csillapodott le.

1911-ben a kijevi vérvád korbácsolta fel újra a zsidóellenes érzelmeket. Bár a rendőrségi nyomozás bebizonyította a vádak tarthatatlanságát, mégis vád alá helyezték, és két évig fogságban tartották Mendel Bejliszt. A vádlottat végül bizonyíték hiányában felmentették, a vérvád alaptalanságát azonban a bíróság nem mondta ki.

Érthető, hogy a folyamos zaklatásnak kitett oroszországi zsidóság a tömeges menekülést választotta. 1880-és 1914 között összesen mintegy 2 millió zsidó vándorolt ki az országból, 70-80 %-uk a kedvező életfeltételeket biztosító Egyesült Államokban telepedett le.

 

Az első világháború után. A náci antiszemitizmus.

 

Az első világháború kitörésekor az általános lelkesedés hangulatában az antiszemita hangok Németországban is elhallgattak egy időre. A fajvédő újságokat betiltották. Azonban amikor a háborús helyzet rosszabbra fordult, újult erővel támadt fel a régi zsidóellenesség. A bűnbakkeresésen kívül a korábbi előítéleteket látszott igazolni az a tapasztalat, amelyet a németek a keleti (lengyel) területek elfoglalásakor szereztek. A német csapatok itt kétmilliónyi a hagyományos nyomor körülményei között tengődő zsidó lakosságot találtak. Az itt élő, lényegében integrálatlan, saját jiddis nyelvét beszélő zsidó tömegekben az antiszemiták előítéleteik legfőbb bizonyítékát látták.

Németországban már a háború alatt megfogalmazódott a zsidókkal szemben az a vád, hogy egyrészt ugyan hasznot húznak a háborúból, másrészt azonban a harcokból minden eszközzel kivonják magukat, míg az „igazi” németek a frontokon esnek el. A háború elején a hadigazdálkodás megszervezésekor két zsidó pénzmágnást Walter Rathenaut és Albert Ballint kulcspozícióba helyezi a kormányzat. (Az előbbi a „Nyersanyagszolgáltatás” az utóbbit a „Központi Beszerzési Társaság „ élére nevezik ki.) A háború után megállapították, hogy hadigazdálkodással foglakozó szervezetekben a zsidók valóban felülreprezentáltak voltak. [86] (Ennek nyilván meg lehetne találni a német társadalomfejlődésben is a magyarázatát. Azonban az antiszemita nem keres bonyolult szociológiai magyarázatokat.)

A rohamosan terjedő zsidóellenes közvélekedés hatására 1916-ban elrendelik a harcoló zsidó katonák összeírását. Már a felmérés körülményei is furcsák voltak, ugyanis előtte számos zsidó katonát hazarendeletek. Még így is érdekes, hogy eredményét a háború alatt végül nem hozták nyilvánosságra. Jellemzően az elhallgatás tényét is antiszemita propagandára használták fel, úgy állítva be, mintha a zsidók érdekében történt volna, mondván, hogy nem akarták a zsidóellenes érzelmeket tovább szítani. A háború után azonban ismerté váltak a számok, és kiderült, hogy a harcoló zsidók aránya megfelelt a zsidóság népességen belüli arányának. A „lógós”, a „nyerészkedő hadigazdag” zsidó alakja azonban a háború során rögzült, bővítve a korábbi sztereotípiák körét.

A nacionalista előítéleteket erősítette, hogy miután a kezdeti háborús lelkesedés elmúlt, a mérsékelt liberális és szocialista pártok egyre inkább szkeptikus, majd józan pacifista álláspontot foglaltak el. A német zsidó közvélemény leginkább ezeket az irányzatokat támogatta, ezen vélemények mögött sorakozott fel. Így azután mind a liberálisok, mind a szocialisták megkapták a zsidó hazaárulás vádját.

A világ-összeesküvés vádját is igazolni látszottak a háborút követő kommunista-bolsevik típusú forradalmi mozgalmak, amelyek az antiszemita jellegű propagandában, mint zsidó törekvések jelentek meg. Kihasználva azt a kétségtelenül meglévő sajátosságot, hogy a mozgalmak vezetői között, mind német, mind orosz, vagy akár magyar területen jelentős számban voltak zsidó származásúak[87]. Különös, ám annál hatékonyabb ideológia konstrukció volt születőben, amelyben a zsidó egyszerre volt az antikapitalista kritika tárgya, mint a kapitalizmus legfőbb haszonélvezője, mások kizsákmányolója, illetve a bolsevik, aki a hagyományos magántulajdonon alapuló rendszert akarja megsemmisíteni.

 

Azok a zsidóellenes szerveztek, amelyek a nemzeti egység nevében a háború kezdetekor korlátozták a zsidóellenes propagandát újra akcióba lendültek. Például a „Pángermán Liga” tagsága, amelynek a programjában eredetileg nem szerepelt a zsidók elleni harc, 1918-ban elhatározta, hogy a jövőben erre koncentrál. A Rudolf von Sebottendrof által vezetett „Thule-egyesület” követte őket ebben a törekvésükben. „Ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a zsidó halálos ellenség és a mai naptól kezdve cselekedni fogunk” jelenti ki Sebottendorf 1918. januárjában.[88]

Hamburgban a Deutschvölkische Blatter már  1917-től a horogkeresztes jelet használja, azzal a kimondott céllal, hogy zsidóellenes harcát még feltűnőbbé tegye. Brémában, Münchenben különböző szervezetek alakulnak, amelye programjában a kommunizmus ellenesség szélsőséges antiszemitizmussal párosul. A müncheni csoportból, amelynek a vezetője ekkor Anton Drexler volt, alakul majd ki a Német Munkáspárt, amelyből 1920-tól Adolf Hitler Német Nemzetiszocialista Pártja lesz.

A világháborús vereség nem pusztán a németek önbecsülésén ejtett csorbát, és okozott újabb, mély identitásválságot, hanem követte azt egy rendkívül súlyos gazdasági válság is, amely hatására sokan voltak kénytelenek átélni az újabb anyagi, társadalmi lecsúszást. 1923-ban az ország lakói az német történelem legnagyobb inflációját élték át. A válság különösen a középosztályt érintette érzékenyen.

Az 1918-as év forradalmi eseményei kapcsán alakul ki a német társadalom jelentős részében az a vélemény, hogy a zsidók forradalmi tevékenysége szoros kapcsolatban áll Németország háborús vereségével, így fogalmazódott meg a „tőrdöfés hátulról” legendája. Maga Ebert, aki a weimari köztársaság első elnöke lesz, már 1918 decemberében a következő szavakkal köszönti a frontról Berlinbe érkező csapatokat: „Üdvözlöm önöket, akiket nem győztek le a harctéren, s akik így térnek vissza.”[89]

Az új Németország ingatag alapokra, a versailles-i megaláztatásra, a sértettségre épül. A hárítás, a bűnbakképzés mechanizmusainak megfelelően a weimari időszak, mint zsidó uralom jelenik meg az antiszemita diskurzusban A weimari időszak a német nacionalisták szemében a hanyatlás, a zsidó dekadencia kora. 

A kultúra területén valóban érezhetően kinyíltak a lehetőségek a zsidók számára, egyetemi tanszékek, művészeti és tudományos társaságok fogadták soraikba őket, olyanok, amelyek a császárság idején még elzárkóztak a felvételüktől. Nobel-díjak sorozata bizonyította tehetségüket, amelyeket természetesen, mint németek kaptak. Sajátos és jellemző, hogy a közvélemény a gazdaság területén hasonló zsidó előretörést véleményezett, pedig a zsidóság gazdasági befolyása az első világháború után folyamatosan csökkent.[90]

Az új mítosz kialakulásának folyamatában fontos esemény volt Rathenau meggyilkolása. Walter Rathenau Németország első és egyetlen zsidó külügyminisztere volt. Nevéhez fűződik az a teljesítési politika, amely megnyitotta az utat a weimari rendszer konszolidálása felé. Az ő sikere volt a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés is, amikor Rapallóban sikerült Szovjet-Oroszországgal megállapodnia. A teljesítési politika a tőrdöféssel kezdődő zsidó árulás betetőzése volt a nacionalisták szemében, a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel pedig a zsidó-bolsevizmus bevezetésének az előkészülete.  Rathenau ellen, több halálos fenyegetés után 1922. június 22-én követnek el halálos kimenetelű merényletet. Gyilkosainak egyike a per során elmondta, hogy a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveinek hatása alatt követte el a tettét. Úgy tudta, hogy Rathenau a 300 bölcs egyike.

A weimari állam legválságosabb korszakában a korai húszas években, fogalmazódik meg az új antiszemita zsidó mítosz, amely a régi vallási, az újabb faji vonatkozású mítoszok alapmotívumaira épült, azonban alapvetően már egy teljesen szekularizált antiszemitizmus. A hangsúlyok máshová kerültek, uralkodóvá a zsidó világ-összeesküvés vádja vált. A Sion Bölcseinek jegyzőkönyve ekkor kapott igazán publicitást.[91] Az iratot 1920-ban német területen egy bizonyos Müller von Hausen adta ki először. Néhány év alatt több százezer példányban kelt el. A kiadások antiszemita kommentárokkal jelentek meg. (A kommentár írók között szerepel például Rosenberg, a náci párt későbbi főideológusa.)

A másik vezérmotívum a vérvád-pestisterjesztés vádjának új variánsa lett: amely szerint a zsidók germán nép szétbomlasztására törekszenek úgy, hogy a germán vért szándékosan megfertőzik. Ezzel a zsidók elleni vádak aligha fokozható módon kerültek át az irracionális szférába. Már a „Jegyzőkönyvek” is utaltak a szexuális megrontásra, mint a zsidóknak a nem zsidók leigázására használt eszközére. Arthur Dinter[92] nagy sikert ért el A Bűn a Vér ellen (Die Sünde wider) c. regényével. Regényének hőse egy árja tudós, akinek első felsége zsidó volt. Második árja feleségétől született gyermeke sémita arcvonásokat hordozott. Ekkor kiderült, hogy a nőnek fiatal korában egy zsidó katonával volt szexuális kapcsolata, aki a vérét megfertőzte. A férj nyomozásba kezd, rábukkan első feleségének levelezésére, amelyből rájött, hogy annak apja egy egész „panziót” üzemeltet, ahol szőke, árja nőket fertőznek meg. Dinter regénye több mint 260 ezer példányban jelent meg 1934-ig.[93] Az ilyesfajta irodalomnak másik jellemző példája a Theodor Fritsch[94] könyve A zsidókérdés kézikönyve (első megjelenés 1893-ben, 1944-ig 49 kiadást ért meg[95]). A szerző szerint rendőrségi iratok bizonyítják, a zsidók fiatal árja lányokat és gyermekeket erőszakolnak meg. Az erőszak célja az árja vér megrontása.

Az irracionális alapokra a világháború után nagyon is racionális elképzelések épültek. A már említett Pángermán Liga már 1928-ban követeli a zsidók teljes elkülönítését. Javaslatuk szerint, a zsidóknak különleges igazolványt kell adni, még a kikeresztelkedett zsidókat is meg kell különböztetni. Törvény által kell megtiltani, hogy zsidó orvosok nem zsidókat kezeljenek. Minden zsidó vállalatot Dávid-csillaggal kell megjelölni.

A húszas években a rendőrség egy nacionalista csoportnál „Sürgős rendelkezések” címmel talált egy tervezetet, amely a zsidó vagyon elkobzásáról, illetve a zsidók táborokba zárásáról értekezett. 1932-ben egy szónok egy berlini szélsőjobboldali gyűlésen a zsidók teljes kiirtását követelte. A közönség (a rendőrségi jelentés szerinti jelzővel: „ jó polgári”), lelkesen megtapsolta szónokot.[96]

 

Az eszme tetté váltásában azonban fontos volt az a szemléleti változás, amely elsősorban Hitler színrelépésétől volt érezhető. Hitler zsidóellenes kirohanásaiban egyértelműen kimutatható az elődök szóhasználata, antiszemitizmusa motivikus szempontból nem tartalmaz újat. Erre, mint láttuk nem is volt szükség, a végzetes elegy a politikába lépésekor már készen állt. Így nála is kimutatható az a két vezérmotívum, amely a kor antiszemita közbeszédében éppen a huszadik század elő felében vált hangsúlyossá. Az egyik ilyen motívum volt, a zsidó világuralom toposza. Hitler szemében a nyugati világ liberális demokráciája éppen úgy a zsidó világuralmi törekvés eszköze, mint a bolsevizmus.

„Látjuk, milyen csodálatosan működik együtt a tőzsde zsidaja és a munkásvezér, vagy a tőzsdei újság és a munkások lapjai. Egyik is, másik is a közös politikát és ugyanazt a célt követi. Kohn Mózes arra buzdítja saját kereskedelmi társaságát, hogy utasítsák vissza a munkások követeléseit, ugyanakkor saját testvére Izsák lázítja a tömegeket az üzemekben, és így kiált : ’Látjátok! Csak elnyomni akarnak bennetek! Zúzzátok össze láncaitokat!’ De a testvér vigyáz arra, hogy a láncokat jól kovácsolják össze, azok erősek legyenek. Mi a céljuk ezekkel a mesterkedésekkel? Hogy a nemzeti függetlenséget megsemmisítsék, elpusztítsák a gazdasági életet csak azért, hogy így végül a tömegeket örök időre a zsidó faj uralma alá vessék.” (1922. július 18-ei beszédből.)[97]

Ezek a gondolatok, amelyeket azután a Mein Kampfban  is visszatérnek, amikor a kettős, gazdasági és politikai zsidó forradalomról vizionál. A zsidó, miután aláássa az nemzeti államok erejét, és minden pozíciót megszerez, megteszi az utolsó lépést:

„ A demokrata zsidóból, a nép barátjából a vérengző zsidó lesz, a népek zsarnoka. Néhány év alatt kiirtani igyekszik az értelmiség képviselőit, s így megfosztja a népeket azoktól, akik-természetüknél fogva-szellemi vezetők voltak és teljesen alkalmassá teszi őket az örök időkre leigázott rabszolgák szerepére.” [98]

A másik visszatérő, lényegében középkori (ókori) eredetű téma a zsidók vérfertőző, járványterjesztő tevékenysége. Hitler szemében a zsidó kórokozó:

„A zsidó egész életére a tipikus élősdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élősdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb időn belül kihal a gazdanép.” –írja a Mein Kampfban.

Egy másik helyen: „Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak előtte. Mialatt õ "felvilágosodásról", "előrehaladásról", "szabadságról", "emberségről" stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán őrzi.

Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nőt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nőt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek.”

 

Ez az a téma, amely Hitler antiszemitizmusában a leginkább patologikus vonások hordozója.  Sokan elemezték ennek a pszichózisnak a lehetséges lelki eredetét[99] (a gyűlölt apafigura, lehetséges zsidó származása, anyjához fűződő viszonya, a nőkhöz való ellentmondásos kapcsolata, stb.).

Időnként felmerül annak a gondolata is, hogy Hitler antiszemitizmusa elsősorban pragmatikus szempontokat követet, felismerve a zsidóellenesség mély beágyazódottságát a német közgondolkodásba, lényegében politikai célból erősítette azt fel, tette a náci párt programjának központi elemévé. A zsidó téma konzekvens, állandó jelenléte, lényegében beteges, mániákus körbejárása ennek a lehetőségét kizárja. A kortársak visszaemlékezési is tanúsítják, hogy Hitler őszintén hitt a zsidó félelmetes mítoszában.

Kérdésként vetődik még fel, hogy a személyiségében rejlő nyilván kezdettől meglévő hajlamosító tényezőkön kívül, mikor, minek a hatására vált Hitler mániákus antiszemitává. A Mein Kampfban azt állítja, hogy sem a családja, sem környezete nem volt antiszemita.

„Nem emlékszem, hogy az apai házban apám életében ezt a szót hallottam volna. Azt hiszem, hogy ez a derék ember elmaradottnak tekintette volna azokat, akik e szót bizonyos hangsúllyal ejtették volna ki.” (Mein Kampf)[100]

Hitler gyerekkori barátja írja : „Mindez hihetőnek tűnik, de az én emlékeimmel nem egyezik teljesen. Mindenekelőtt az apáról adott leírás látszik- liberális irányban megváltoztatottnak. A leondingi környezet –amelyben forgott – teljesen magáévá tette Schönerer eszméit. Az apa, már ennél a ténynél fogva is biztosan ellenségesen volt beállítva a zsidókkal szemben.”[101]

Hitler vélhetően korán megformálódó zsidógyűlölete minden bizonnyal Bécsben teljesedett ki. A német antiszemitizmus teljes kifejlett formájában megtalálható volt a kettős monarchiában, azonban annak sajátos történeti fejlődése, társadalmának torlódott jellege miatt az antiszemitizmusnak még kedvezőbb talaja volt ott, mint a Német Császárságban. Bécsnek 1910-ben 175318 zsidó lakosa volt (az összlakosság 8,6%-a, Budapesten ekkor ez 203687, 23,1%), helyzetük, szerepük alapján sokan gondolták azt, hogy a város, elsősorban a gazdasági és pénzügyi hatalom, a zsidók kezében van.. Szemükre vetik az 1873. évi tőzsdei összeomlást, a vasúti társaságok körüli panamákat. A társadalom nem zsidó részének jelentős hányada nehezményezte, hogy a zsidók elfoglalják a szabad értelmiségi pályákat. (A bécsi egyetemen 1910-ben a diákság 33,6 százaléka (az orvosin 38,6 %) zsidó vallású volt.[102])

Ennek az érdekes városnak izgalmas atmoszférájában a zsidó tehetség oly erőteljesen bontakozik ki, mint Granadában a muzulmán uralom alatt. Mindez az antiszemitizmus melegágya volt.” – Írja Julius Brunenthal Önéletrajzában.[103]

Bécsben virágzik az antiszemitizmus, számtalan agitátor, ideológus fejtette ki ott a tevékenységét. Karl von Vogelsang, Ernst Scheinder, Joseph Decker, Georg Ritter von Schönerer és nem utolsó sorban Karl Lueger. Az ő személye különösen fontos, hiszen 1897-től 1910-ig ő volt a császárváros főpolgármestere. Hitler többször nyilatkozott nagy elragadtatással a Mein Kampfban mind Schönerer, mind Lueger nézeteiről, anélkül, hogy idézné azokat. (Az egyetlen antiszemita jellegű sajtótermék, amit viszont név szerint említ a Luegerhez közel álló Deutsches Volksblatt.) Arról tényszerű adat nem maradt fent, hogy Hitler az akkor Bécsben megjelenő szépszámú antiszemita kiadványok közül melyeket olvasta, annyi bizonyos, hogy a kissé bizonytalan antiszemita nézetekkel Bécsbe érkező Hitler, a várost, már, mint rögeszmés, meggyőződéses antiszemita hagyta el. A fegyverszünet után Münchenben ezek a meggyőződései csak tovább erősödtek. A nagyszámú antiszemita egyesület közül a Karl Harren és Anton Drexler vezette Német Munkáspárthoz  (Deutsche Arbeiterpartei) csatlakozott 1919-ben. Ezek Hitler antiszemitizmusa szempontjából a rendszerezés, az elmélyítés évei. Politikai tanfolyamokra jár, ahol megtartja első beszédeit. Itt találkozott Alfred Rosenberggel és Max Erwin von Scheubel-Richterrel, valószínűleg ők adják kezébe a Sion bölcseinek jegyzőkönyvét. A legnagyobb hatással azonban kétségkívül Dietrich Eckart volt rá:

„Az ő példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet ők maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú: Eckart Dietrich.”- írja róla nagy elragadtatással a Mein Kampf végén.

 

Eckart Hitlerrel való megismerkedésének idején az Auf Gut Deutsch című lapot adta ki, amely dühödt antiszemita cikkeit legtöbbször ő maga írta. Az ő befolyása erősítette meg Hitlerben azt a meggyőződését, hogy a zsidókérdés jelentősége minden mást felülmúl.

 

Hitler antiszemitizmusa a húszas évekre végleg kialakult, és nem változott meg haláláig. Láthattuk, hogy tartalmilag radikálisan nem más, mint elődjeié. Hitler, saját kifejezésével élve, „tudományos antiszemitizmust” alakít ki, a „tudományosságot”, a fajelméleti, szociáldarwinisztikus alapok „biztosították”.  A lényeges újítása inkább abban állt, hogy az elődök nem rendelkeztek cselekvési tervvel, amely eszméik gyakorlati végrehajtását szolgálta voltak. Pontosabban: munkásságuk nem irányult cselekvésre. (Bár Dühring kidolgozta javaslatait a zsidókérdés megoldására, még fizikai megsemmisítésükre is tett célzást, azonban kiábrándultan jegyzi meg, hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a javaslatait bármilyen formában végrehajtsa.) Így azután más antiszemitákkal együtt megmaradt az írott szónál. Hitler azonban kezdettől megvetően nyilatkozott a „tintanyalókról”, ő nem a leírt, hanem a kimondott szóban, és leginkább a tettekben hitt. Egyetlen teoretikusnak mondható könyvét a Mein Kampfot is kényszerűségből írta, amikor megfosztották a szónoklás lehetőségeitől.

A nácizmus szóbeli kultúra volt. (…) Olyan kultúra, amelyben a szóbeli agresszió nem a tett helyettesítését, hanem az arra való felkészülést szolgálta.”–írja Shulamit Volkov.[104]

A másik fontos vonása a náci típusú antiszemitizmusnak a hangsúlyozottan univerzalista megközelítés. Nem pusztán Németországból akarják a zsidókat eltávolítani, mint a német konzervatív nacionalisták nagyobbik része.

Hatalomra kerülésekor Hitlernek sem volt a zsidókérdés megoldására semmiféle átfogó menetrendje, ez a Holokauszt történetéből világosan látszik. Ez majd a háború alatti folyamatos rögtönzések sorozataként alakul ki, de az egyértelmű, hogy hatalomra kerülése után antiszemitizmusa kezdettől fogva tetteken keresztül nyilvánul meg.

Az antiszemitizmus egy átfogó politikai koncepció legfontosabb építőkövévé vált. Emellett Hitler antiszemitizmusa nemcsak a német zsidóság, hanem a „nemzetközi zsidóság, ’Júda’, pontosabban az ’össz-zsidóság’ (Alljuda) ellen irányult, az antiszemitizmus a nemzeti szocializmusban világtörténelmi dimenziót kapott egy manicheus világkép értelmében.”[105]

Az 1914 előtti lényegében irodalmi jellegű antiszemitizmus jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen egyrészt a régi kódok folyamatosságát biztosította, másrészt olyan új kódokat vezetett be, amely a szekularizálódó társadalomban is biztosíthatta, éppen a náci antiszemitizmus számára, az eszme immár tettekben megnyilvánuló, hatékony politikai célzatú felhasználást.

A hitleri, nemzetiszocialista, szekularizált és univerzalista jellegű antiszemitizmussal a modern politikai antiszemitizmus addigi fejlődésének csúcspontjára érkezett. Hitler ennek az új, rögeszmés jellegű zsidógyűlöletnek vált a szócsövévé, politikai vezérévé, hamarosan kialakult körülötte egy olyan csoport, amely teljesen alávetette magát a Führer akaratának. A zsidóellenesség ugyanakkor olyan mélyen beivódott a német társadalom széles rétegeinek gondolkodásába, hogy nem maradt erő, amely a végső megoldás tervének végrehajtását megakadályozhatta volna. Az antiszemitizmus ráadásul nem pusztán Németországban, hanem egész Európában is erős volt a XX. század első felében. Tovább éltek az antijudaizmus sztereotípiái, hatottak a kapitalizmus igazságtalanságai, miközben a kapitalizmust és az anomáliákat a zsidókkal azonosították, az első világháború utáni felbomlásban előretört a bolsevizmus, amelyet szintén a világuralomra törő zsidóság számlájára írt a széles közvélemény. Jelen volt a homogenitásra törekvő nemzetállamok türelmetlensége a teljes asszimilációra képtelennek ítélt zsidósággal szemben. Ezek a romboló előítéletek, az első világháború utáni pacifizmussal együtt, hosszú ideig megakadályozták, hogy a nyugati államok bármit tegyenek a hitleri szélsőséges zsidóellenes politika ellen. Hitler hamar felismerte, hogy bármit megtehet, így ugyan valószínűleg az európai antiszemitizmus nem vezetett volna el a végső megoldáshoz, tehát annak semmiképpen nem előidézője, de végrehajtását nagymértékben megkönnyítette.[106]

A háború megindulásakor még a nácik is sok szempontból bizonytalanok a végrehajtás részleteinek tekintetében[107], de a katonai helyzet hamarosan lehetővé teszi, hogy ezeket a végrehajtásban, kezdetben még meglévő ellentmondásokat kiküszöböljék. A holokauszt egy folyamat végén álló „logikus végkifejlet”.[108]

 

A holokauszt után. Az új antiszemitizmus

 

„A középkortól korunkig az antiszemitizmus fejlődésében nincs cezúra.”[109] – írja Saul Friedlander, ezzel együtt világos, hogy a Holokauszt után antiszemitának lenni nagymértékben mást jelent, mint előtte. A háború után, amikor az alapvető tények felszínre kerültek és lassan a közvélemény szélesebb körben is megismerte azokat, világossá vált a népirtás mértéke, a klasszikus szélsőjobboldali antiszemitizmus egy időre szalonképtelenné vált. Társadalmi bázisa láthatóan beszűkült, míg korábban ez a szélső jobbtól a mérsékelt jobboldali erőkön keresztül a baloldal egyes csoportjaiig húzódott, a háború után lényegében a „nosztalgiázó” szélsőjobb maradványokon kívül mindenki elfordult korábbi nyíltan antiszemita nézeteitől. Európában egy új közmegegyezés formálódott. Ennek a közmegegyezésnek fontos eleme volt, hogy a nyugati világ meghatározó, véleményformáló erői a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden megnyilvánulását elítélik, a legszélsőségesebb formáinak büntetése a jogrend részévé vált.[110] Ezzel kapcsolatos a közmegegyezés másik fontos eleme is. A nyugati civilizáció alapelveiben sérült meg a háború alatt, amikor zsidók millióit helyezték jogon kívülre, amikor kiderült, hogy a nemzetállamok nem tudják, nem akarják megvédeni saját állampolgáraik egy részét. Ez a zsidóság számára is súlyos identitásválsággal járt, fontos illúzióval kellett leszámolnia, hiszen bármennyire is asszimilálódott, ez adott esetben semmiféle védelmet nem jelentett számára. A háború után a zsidók egy része a saját nemzetállam megalakítása mellett döntött, ehhez akkor, átmenetileg kedvezőbbek voltak a történelmi körülmények. Jelentős részük azonban Európában maradt. Számukra rendkívül fontosakká váltak a korábbinál erősebb jogi garanciák.  Ezeknek felvilágosodás kori eszményeken, az individuális jogegyenlőségen alapuló elemei azonban már nem voltak elegendőek, hiszen éppen ezek mondtak csődöt a háború éveiben. Új, a kollektívumra irányuló garanciákra volt szükség tehát. A háború után az önmagát újrafogalmazó Európa, legalábbis annak szabad, nyugati fele, ezeknek az elvárásoknak igyekezett eleget tenni. A különböző országok jogrendszerébe olyan törvények kerültek, amelyek tiltották a fasiszta és posztfasiszta szervezetek, mozgalmak működését, illetve akár a szólásszabadság jogi korlátozásával is akadályozták, büntették az antiszemita gyűlöletbeszédet, a holokauszt tagadását, relativizálását. Az életben maradt üldözöttek anyagi jóvátételt kaptak. 1948-ban megalakult a zsidó nemzetállam, amely az európai zsidók számára, mint kollektívum számára immár végső menedékül is szolgálhatott adott esetben. Az új, lényegében íratlan közmegegyezés, szerződés része volt az is, hogy a nyugati, a szovjet blokkon kívüli államok az új állammal különleges, alapjában véve támogató viszonyt alakítsanak ki. [111] (A szovjet befolyási övezet országaiban természetesen sok szempontból másképp alakult a zsidók helyzete, erre a későbbiekben még részletesebben kitérek.)

Az antiszemitizmus, amely mint láthattuk, sajnálatos módon sok szempontból a nyugati civilizáció alaprétegét érinti, természetesen nem tűnt el varázsütésre, a háború után elég hamar, új formákban, pontosan azon kérdések körül jelentkezett (holokauszt tagadás, Izrael állam létezése), amelyek látszólagosan végeleges rendezése, az új közmegegyezés szerint az Európában maradt zsidóság biztonságérzetének alapját képezték. Az új antiszemita kódok kialakítása során azután megtörtént a régi motívumok, mítoszok felmelegítése is (összeesküvés, világhatalomra törekvés, antikapitalizmus, hazátlanság, árulás). Eközben az új, posztmodern antiszemitizmus társadalmi bázisa is jelentős mértékben átalakult. Már nem a jobboldal volt az új irányzat legfőbb hordozója. Egy új, illetve egy új formában jelentkező, baloldali antiszemitizmus kapott erőre.

A baloldali antiszemitizmus természetesen nem új jelenség, már a 19. században létezett, ezt láthattuk. Az antikapitalizmuson, illetve a zsidóság és a kapitalizmus azonosításán alapult. A korabeli sztereotípiáktól eltérve, a zsidóságot nem nemzetietlennek tekintették, mint a nacionalisták; a baloldal alapvetően a nemzetet tekintette elavultnak, így a nacionalizmust is elítélte. Nem pusztán a zsidó vallást tekintették avíttnak, mint a felvilágosodás egyes képviselői, hiszen a baloldaliak minden vallást annak tekintettek. A kialakuló szocialista mozgalom egészére ezzel együtt sem volt jellemző az antiszemitizmus. Láttuk Marx zsidó pamfletjét korábban, azonban egészében még ezt sem lehet antiszemitának minősíteni.  (Ealanor Marx, Marx lánya, azzal mentegette apját, hogy nem ismert más zsidókat a családján kívül[112].) Viktor Adler osztrák szocialista vezető híressé vált szavai szerint pedig „ az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa”. Míg a radikális jobboldalon természetesen, de még jobbközépen, a mérsékeltebb csoportok között is, az antiszemitizmus a 19. század második felében többé-kevésbé elfogadott irányzattá vált, a baloldalon mindig lehetett számítani, hogy valaki, valakik felemelik a szavukat az antiszemitizmus ellen.

A helyzet a huszadik század második felében, Izrael állam megalakulásával, de igazán érezhetően a század hetvenes éveitől kezdve, megváltozott. A cionizmus ellenesség sem új jelenség a baloldalon, hiszen a nacionalizmus ellenesség, a baloldali internacionalizmus a cionizmust, mint nacionalista mozgalmat utasította el, ez még azzal együtt is igaz, hogy köztudott, hogy voltak szocialista cionisták is. A baloldali anticionizmus eredendően nem volt antiszemita színezetű, ahogyan ma sem feltétlenül az. Az azonban jól látható, hogy a mai baloldali antiszemitizmus az Izrael-ellenesség kérdése köré épül.[113] Sajátos politikatörténeti fejlemény, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb Izrael-ellenes nyelvezetében ma alig van különbség. A hagyományos, a 19. századból örökölt sztereotípia úgy szólt: zsidóság egyenlő kapitalizmus. Ez úgy módosult, hogy USA egyenlő globalizáció, a tőke uralma, az Államokat pedig a zsidók irányítják (lásd New York –Tel-Aviv –tengely víziója), tehát USA egyenlő Izrael. Ez a globális szövetség (lásd: zsidó világuralom) irányítja a világot, nyomja el a szegény népeket, elsősorban az arabokat. Ez a fajta baloldali, Izrael-kritikába bújtatott, anticionista antiszemitizmus természetesen nem cselekvő olyan módon, mint volt a szélsőjobboldali. Sőt, folyamatosan tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen. Magától értetődik, hogy önmagában sem Izrael politikájának elfogulatlan bírálata, sem az anticionizmus nem antiszemitizmus, amiről azonban egyértelműen beazonosítható az irányultsága, ha olyan régi sztereotípiák felelevenítésével jár együtt, mint a zsidó világuralom víziója.

A másik változást, amely Európában a zsidóság élethelyzetében bekövetkezett, sajátos módon a szovjet rendszer bukása utáni változás hozta el. A berlini-fal leomlását követő eufóriában úgy tűnt, hogy a holokauszt után kialakult különleges viszony, ami a különböző országok és az ott élő zsidók között létrejött, továbbra is fennmarad, sőt ez a különleges szerződés tovább erősödik, új legitimációs tényezőkkel gazdagodik. Egy röpke történelmi pillanatra felmerült annak a lehetősége, hogy az új identitást kialakító Európa szempontjából mérőpontként 1945 mellé 1990 kerül, vagy másképpen: az öndefinícióhoz szükséges Másik, azaz az ellenpont, amelyhez képest akar Európa más lenni Auschwitz, illetve a Gulág lesz.[114]

A fejlődés azonban más irányt vett, az új identitás a régi, kulturális-civilizatórikus alapokon látszik újraépülni. Jelzés értékű ebből a szempontból a 2000-ben elfogadott Európai Unió Alapjogi Chartája körül kialakult vita, amely azon kérdés körül forgott, hogy a szövegben megfogalmazódjon-e a kereszténység pozitív civilizatórikus szerepe, avagy csak a vallásszabadság legyen európai értékként definiálva. Miként az Európai Bizottság akkori elnöke, Romano Prodi megfogalmazta, nem „[…] kételkedhetünk abban, hogy a kereszténység hatalmas mértékben járult hozzá azon értékek, ideálok és remények létrehozásához, amelyek ma az európai kultúra részeit alkotják. Európa történelmének nincs értelme a kereszténység történelme nélkül, annak erejével és gyengéivel együtt.”[115]

A vita során alapjában véve senki nem kérdőjelezte meg a kereszténység pozitív, kultúraformáló, humanizáló jellegét. Azonban a keresztény Európának a történelmében nem csupán ezek a pozitív hatások érvényesültek. A zsidóság szempontjából láthattuk, hogy pontosan a keresztény egyház alakította ki teológiai antijudaizmus rendszerét, amely nélkül a modern antiszemitizmus sem fejlődhetett volna ki, és az alkotmány körüli vitákban Európa keresztény jellegének a hangsúlyozása, a holokauszt után is a hazájában, Európában maradó zsidók számára nem volt éppenséggel biztonságérzetet növelő tényező. (Nem beszélve az egyre nagyobb létszámban jelenlevő muszlim bevándorlóról.)

Természetesen az nem állítható, hogy kérdés felvetése közvetlenül a zsidóság ellen irányult volna, azonban mindenképpen jelzi az új Európa identitásépítésének az egyik lehetséges irányát. Végül az Alkotmányos Szerződést megfogalmazó Konvent tagjainak döntéseként, kimaradt Európa keresztény gyökereinek említése a bevezetésből.

 A másik, az új antiszemitizmus éledésének szempontjából érezhető tényező szintén nem új. Láthattuk, hogy a felvilágosodás, majd az éledező modern nacionalizmusok korában már sokan megkérdőjelezték azt, hogy a zsidók valóban képesek-e azonosulni nemzeti célokkal. Erre felvetésre többen válaszoltak nemmel, éppen a formálódó faji alapú antiszemitizmust megfogalmazva, a zsidót, mint fajt ítélve alkalmatlannak a nemzetállamokba való integrálódásra. Az európai zsidók számára a soá emlékének őrzése mellett érthető módon kikerülhetetlenül fontossá vált az Izraelhez való viszonyulás, érzelmi kötődés. „Ez a viszony a legkülönfélébb európai zsidó identitások közös nevezője”-írja Kovács András. Ezzel viszont a zsidó identitásban újra megjelenik egy etnikai ellem, attól függetlenül, hogy egy európai zsidó egyetért-e Izrael politikájával, vagy akar-e valaha ott élni. Így azonban ismét felvetődhet a zsidóság helyének, szerepének a kérdése a nemzetállami Európában, vagy akár a nemzetállami alapokra épülő Európai Unióban. A jövő kérdése, hogy milyen módon integrálja a formálódó új európai identitás a zsidóság új alapokon megfogalmazódó többes identitását. Ráadásul ebben az új identitáskonstrukcióban nem csupán a Szovjetunió összeomlása után folyamatos identitásproblémával küzdő európai baloldal számára kap szerepet az Amerika-ellenesség. Amennyiben Amerikát Izraellel, a zsidókat Izraellel és Amerikával azonosítják, az európai zsidóság könnyen ismét az ideológiai Másik szerepében találhatja magát.

 "hogy felmérjük azt, hogy az itt élő, és különösen a magyar országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Úgy gondolom, hogy adósai egy ilyen felméréssel Magyarországnak" – hangzott el a magyar parlamentben 2012-ben.

 

            Ez természetesen nyíltan szélsőjobboldali beszéd, és mint ilyen a nyugati közvélemény szemében egyelőre szalonképtelen. Azonban, ha felidézzük, hogy Belgiumban egy zöldpárti képviselő szabályos numerus clausust hirdetett, illetve arról cikkezett, hogy a radikális cionistákat ki kellene zárni a közhivatalokból, mivel nem lojálisak a belga államhoz. Ráadásul, hogy ez nem valami elszigetelt jelenség, egyéni hóbort, abból a felmérésből származó adat bizonyítja, amely szerint Nyugat – Európában a lakosság 30-40%-a szerint, az ott élő zsidóság inkább Izraellel lojálisak, mintsem azzal az állammal, ahol él.. [116]

2002-ben a New Statesman nevű brit baloldali lap egy Dávid-csillag által átdöfött angol lobogót ábrázoló címlappal jelent meg: a címe Kóser Konspiráció?

 

1.jpg 

 

Az osztrák Kleine Zeitung 2002. május 20-án a következő karikatúrát közölte:

 

2.jpg 

 

2002-ben a tekintélyes brit baloldali napilap karikatúráján Ariel Saron egy gyermeket marcangol szét. A szöveg: „Mi a baj? Soha nem láttatok még politikust, aki megcsókol egy gyereket?”

 

 3.jpg

 

Az olasz La Stampa karikatúrája. a jászolban térdeplő kis Jézus egy Dávid-csillagos tankkal néz szembe. A felirat: Csak nem akarnak megint kicsinálni?

 

4.jpg

 

Ezeken a karikatúrákon keresztül a következő jól bejáratott antiszemita sztereotípiák idéződnek fel: összeesküvés, gyermekgyilkos zsidó, Krisztus- gyilkosság.  Régi sztereotípiák, új csokorba kötve.[117]

Mintha valami tabu tört volna meg, újra szabadon lehet kritizálni a zsidókat.[118] Végső soron, ebben az antiszemita indíttatású Izrael kritikában szélsőjobb és szélsőbal újra összetalálkozik. A baloldal Izraelt népirtással, imperializmussal, a jobboldal az Izraelen kívül élő zsidókat hazaárulással, idegen érdekek képviseletével vádolja.

 

A holokauszttagadás, holokausztrelativizálás

 

A holokauszttagadás irányzata egyrészt általánosságban tagadhatja magának a genocídiumnak a megtörténtét, vagy annak bizonyos tényeit vonja kétségbe, kérdőjelezi meg. Ilyen például, hogy a nácik tervszerűen készültek volna a végső megoldásra. Tagadhatja továbbá a tömeges gyilkosságok elkövetésének technikai részleteit, például a gázkamrák, a megsemmisítő táborok létezését. Az irányzat képviselői szerint az áldozatok száma jóval az általánosan elfogadott 5-6 millió alatt volt.

A holokauszttagadás gyakran a történelmi revizionizmus álarca mögé rejtőzködik, vagy annak a nevében lép fel, amikor azonban régi sztereotípiákkal kapcsolódik össze jól látható az antiszemita szándék. Egyes képviselői megfogalmazzák például, hogy a holokauszt egy kacsa, történelmi hoax, amelyet zsidók terjesztenek, így része a világ-összeesküvésüknek azaz, hogy elfedjék valódi szándékaikat, adott esetben éppen Izrael állam, illetve a mögötte álló USA imperialista céljait.

Az irányzatra jellemző, hogy nem veszi tudomásul azokat a tényeket, amelyek arról tudósítanak, hogy a nácik a háborús vereség közeledtével tudatosan pusztították el a tömeggyilkosságok bizonyítékait. A bizonyítékok hiányát az események meg nem történésének bizonyítékaiként láttatják. Általában is jellemző - kevés kivételtől eltekintve - hogy a történészi munka legalapvetőbb kritériumait sem tartják be, legtipikusabban az elméletüket meghazudtoló bizonyítékokat egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hivatkozásaikban gyakran nem létező dokumentumokra, bizonyítékokra utalnak.

Az irányzat kialakulásának szempontjából Harry Elmer Barnes (1889 –1968) amerikai történész  említhető először. Barnes pályája kezdetén teljesen szokványos úton indult el. 1924-ben kezdődött együttműködése a Centre for the Study of the Causes of the War intézettel, amelyet a német kormány tartott fent azzal a céllal, hogy bebizonyítsa egyrészt, hogy a németek a nyugati hatalmak agressziójának az áldozatai voltak az első világháborúban, másrészt, hogy a háborút lezáró versailles-i béke erkölcstelen. A második világháború alatt Barnes meggyőződésévé vált, hogy az, ahogyan a németek és japánok háborús bűneit bemutatják, a kormány propagandájának a része, amelynek célja az USA háborúba belépésének az előkészítése.  Lényegében két állítás körül kristályosodtak ki nézetei: nem a németek kezdték a háborút, illetve a holokauszt valójában nem történt meg.

1962-ben jelentette meg pamfletjét (Revisionism and Brainwashing), amelyben kijelenti, hogy a háborús atrocitások jelentős része valótlan, hiszen az egyrészt ezek nyilvánvalóan ellentétesek a német kultúra szellemiségével. Ellenkezőleg a szövetségesek által elkövetett atrocitások voltak valójában a brutálisak, és lényegében a német bűnökről szóló propaganda ezekről a valódi bűnökről tereli el a figyelmet. Barnes gyakran hivatkozik a francia Paul Raissiniert-re, akit figyelemreméltó történésznek nevez. Raissiniert 1964-ben publikálja Az európai zsidóság drámája c. könyvét. Raissiniert maga is túlélő volt, Buchenwaldból szabadult, ahol egyébként francia zsidóknak segített a szökésben. A holokauszttagadók szemében műve alapmű, Branes elismerően írja, hogy a francia történésznek végre volt bátorsága kijelenteni, hogy a holokauszt hazugságait az Izraeli kormány terjeszti, csak azért, hogy kártérítést követelhessen.

1961-ben David Hoggan, akit pályáján Barnes hathatósan segített, jelentette meg a Der Erzwungene Krieg (A kierőszakolt háború) c. művét. Ebben kifejtette, hogy Németország 1939-ben egy angol-lengyel összeesküvés áldozatává vált. Ebben a művében még nem jut el a holokauszttagadásig, bár a németek zsidók elleni intézkedéseket már ebben is jogosnak mutatja be. (A kristályéjszakán szerinte egyetlen zsidót sem  öltek meg.) 1969-ben azután túllépet ezen a viszonylag mérsékelt állásponton. A hatmillió mítosza címmel jelentetett meg azt a művét, amellyel Hoggan vált a korai holokauszttagadás legtöbbet olvasott szerzőjévé.

Arthur Butz A huszadik század hazugsága ((The Hoax of the Twentieth Century) 1976-ban, majd David Irving 1977-ben Hitler Háborúja c. műve széles körben tették ismerté a holokauszt relativizálók nézeteit. 1979-ben Robert Faurission a Lyoni Egyetem professzora két nyílt levelet publikált a Le Monde francia baloldali napilapban. Ezekben azt állította, hogy a nácik soha nem használtak gázkamrákat zsidók megsemmisítésre. A történet folytatásához az is hozzátartozik, hogy Faurisson egyik kollégája, Jean-Claude Pressac, aki kezdetben osztotta Faurisson véleményét, 1979-ben a helyszínen végzett kutatásokat, és igazolta az auschwitzi gázkamrák létezését. Eredményeit Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers címmel publikálta.

 

1978-ban Willis Carto megalapította a Institute for Historical Review-t, amely szervezet fő céljának a holokausztról széles körben elfogadott közvélekedés megváltoztatását tekintette. Az IHR önmagát pusztán a történelmi revizionizmus elfogulatlan képviselőjének igyekszik láttatni, ezzel sugallva, hogy a holokauszt tagadása, relativizálása, nem pusztán a szélsőjobb sajátja, így nem csak ebben a témakörben publikál. Kiadványainak jelentős része azonban egyértelműen a holokauszt tényét járja körül, így az IHR vált a legtekintélyesebb holokauszttagadó intézménnyé. 1981-ben Mel Mermelstein holokauszt túlélő indított pert a szervezet ellen, amely során a bíróság kimondta, hogy a zsidók elgázosítása történelmi tény. A per utóhatásaként Carto-t eltávolították a szervezet éléről. Carto ezek után Barnes Review címmel indított magazint a korábbi holokauszttagadó tartalommal.

Az IHR honlapján[119] egyébként az olvasható, hogy a szervezet egyáltalán nem tagadja a holokausztot, "semmilyen állásfoglalást nem fogalmaz meg semmilyen konkrét eseménnyel kapcsolatban."[120] 1989-ben az IHR kilencedik konferenciáján Herman Otten német lutheránus lelkész előadásában kifejtette, hogy az IHR nem vitatja a tömeges deportáció, a gettósítás tényét, de szerintük a tömeges kivégzések nem történtek meg, és a széles körben elfogadott szám a hatmillió áldozatról, felelőtlen túlzás.[121]

1988-ban Arni J. Mayer jelentette meg könyvét (Why did the Heavens not Darken), amelyben nem tagadja genocídiumot, de azt állítja, hogy az áldozatok többségével a betegség és az éhezés végzett. Mivel Mayer egyébként mainstream történésznek számít, a holokauszttagadók előszeretettel hivatkoznak rá. Mayer nem tagadja gázkamrák létezését, annak a véleményének ad hangot, hogy mivel a nácik úgy a gázkamrákat, mint az azokra vonatkozó dokumentációt elpusztították, létezésüket direkt módon nem lehet bizonyítani.

Hasonló, árnyaltabb történészi álláspontot foglal el Ken McVay, aki szerint a holokauszttagadást erőből elfojtani hiba, így kritizálja a Wiesenthal Center ez irányú tevékenységét. Eredetileg a Usenet csoportnál (ma már a Google) jött létre az alt.revisionism fórum[122], amely égisze alatt a holokauszttagadók érveinek a  cáfolatára koncentrálnak.

Kétségkívül az egyik legismertebb, és kétségkívül a legképzettebb holokauszttagadó napjainkban David John Cawdell Irving (szül.: 1938) angol történész, hadtörténész. Érdeklődése elsősorban Németország második világháborús tevékenységére irányul. Első könyve ebben a témában 1963-ban jelent meg (Drezda elpusztítása) ezt azóta mintegy 30 követte. Irving az egész világot bejárja, hogy népszerűsítse Hitlert rehabilitáló gondolatait, és nácibarát megjegyzésekkel kommentálja műveit. Göbbelsre hárítja a felelősséget a holokausztért, azt állítva, hogy Hitler"vonakodva volt csak antiszemita". Auschwitzra úgy utal, mint egy olyan "munkatáborra, ahol a halálozási arány a legnagyobb volt", és tagadja, hogy a haláltábor gázkamrákkal lett volna felszerelve a zsidók szisztematikus kiirtása céljából.

Irving módszereiről, történelemhamisításáról Debora Lipstadt 1995-ben „Denying the Holocaust" (A holocaust tagadása) írt leleplező könyvet. Irving pert indított a professzorasszony ellen. A perben eljáró angliai bíróság 2000-ben kimondta: David Irving műveiben politikai céljainak megfelelően eltorzította és manipulálta a történelmi tényeket, Hitlert dicsőítette, és tagadta a holokausztot. Emellett: "Ezenfelül Irving rasszista, antiszemita, aki a nácik mellett polemizál"[123]

1995-ben egy japán magazin (Marco Polo) közölt holokauszttagadó cikket. A cikk szerint a holokauszt kitaláció, nem voltak gázkamrák, koncentrációs táborok. Azokat a gázkamrákat, amelyeket ma, mint turista attrakciókat mutogatnak, a háború utáni kommunista rezsim építette szovjet parancsra.

1996-ban Törökországban több ezer példányban terjesztettek egy kiadványt, amelynek szerzője egy bizonyos  Adnan Oktar volt. A kiadvány a beszédes  A holokauszt hazugság (Soykikim Yalani) címet viselte. A szerző szerint a holokauszt csupán annyit jelent, hogy zsidók haltak meg tífuszban , illetve a háború végén az éhezés következtében, amelyet egyébként a szövetségesek idéztek elő a bombázásaikkal.

Belgiumban 2001-ben Roeland Raes az ország egyik legnagyobb pártjának a Flamand Blokknak az elnök helyettese a holland tv-ben adott interjújában kijelenttette, hogy kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy valóban zsidók tömegeit gyilkolták volna meg a nácik a háború alatt. Ezzel együtt kétségbe vonta a gázkamrák létezését, illetve Anna Frank naplójának az eredetiségét is. (A kijelentéseit vissza kellet vonnia, a pártot feloszlatták, amely rögtön újjáalakult Flemish Interest néven, változatlan vezetéssel és programmal.)

 

Holokauszttagadás az arab világban

 

A holokauszttagadás a közelkelten az iszlamizmus által képviselt Izrael és zsidó ellenesség egyik leggyakoribb megnyilvánulási formája. Lényegében pontatlan antiszemitizmusnak nevezni , már csak azért is, mert az arab is a szemita nyelvek közé tartozik . A judeodémonizálás kifejezés (Heller Ágnes) talán pontosabb lenne, lényegében a pogány (kereszténység előtti) judeofóbia és a modern antiszemitizmus egyfajta ötvözete.[124]

Abdel Aziz al-Rantissi a Hamas egyik vezetője nyugati „revizionistákkal” egyetértve többször úgy foglalt állást, hogy a holokausztot a cionisták találták ki, megtörténtére nincs semmi bizonyíték. Amikor az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency) az ENSZ egyik szervezete , a Gázai övezetben az általa fenntartott iskolákban be akarta vezetni a holokauszt oktatását, a Hamas ezt megakadályozta.

Mahmud Abbas a Fatah egyik alapítója 1982-ben doktorált, disszertációjának a címe Titkos kapcsolat a nácik és a cionista mozgalom vezetői között. A disszertációt 1984-ban könyv formájában[125] is megjelentette. Abbas tagadja, hogy hat millió zsidó halt volna meg a háború alatt, azt mítosznak, fantasztikus hazugságnak nevezte. Az áldozatok számánál a százezres nagyságrendet tartja bizonyíthatónak. Véleménye szerint egyébként a holokauszt nagymértékben a cionisták agitációjának volt köszönhető. Később Abbas finomította az álláspontját. 2006-ban a Haaretz-ben megjelent interjújában úgy nyilatkozott, hogy ő nem akarta az áldozatok számát vitatni, csak történészeket idézet. Azok közül viszont van, aki 12 millió, és van, aki 800 ezer áldozatról beszél. A holokauszt egyébként nem csupán zsidóellenes bűntett, az egész emberiség ellen irányult, és így elfogadhatatlan. Abbas az elmúlt időben a holokausztot már nem tagadja nyilvánosan, de kitart a nácik és a cionisták együttműködésének tézise mellett. Érdekes az a kutatás, amelyet Sammy Smooha Haifai Egyetemen pontosan ebben az időszakban, tehát 2006 és 2014 között végzet. A eredmények azt mutatták, hogy míg az időszak elején arab hallgatók arra a kérdésre, hogy véleményük szerint a nácik a zsidók hány százalékát pusztították el a háború alatt, úgy válaszoltak, hogy ez a szám 28 % lehet.  2014-ben ezt már 40% körülire becsülték. Smooha a kutatásait értelmezve, arra a következtetésre jutott, hogy az izraeli arabok között a holokauszttagadás nem az antiszemitizmus megnyilvánulása, inkább a tiltakozás egyik formája. Úgy vélik, hogy az arab-izraeli konfliktus során meghalt arabok ugyanúgy áldozatok, és ugyanolyan fontosak, mint a holokauszt áldozatai. Az arabok elutasítják továbbá azt, hogy a holokauszt megtörténte bármilyen legitimációt biztosítson Izraelnek.

 

Holokauszttagadás Iránban

 

Irán a holokauszttagadás egyik legerősebb bázisa, támogatója. Mahmoud Ahmadinejad, aki két cikluson keresztül 2005-2013 között volt Irán elnöke egy 2005-ben mondott beszédében kijelentette, hogy a holokauszt bizonyítékai hamisak, az egész történet koholt, és Izrael védelme érdekében találták ki. 2006. december 11-én az iráni kormányzat egy nagy nemzetközi konferenciát szervzett("International Conference to Review the Global Vision of the Holocaust"), amelyen a világ legismertebb holokauszttagadói találkoztak. A nemzetközi tiltakozás hatására az iráni kormány szóvivője úgy nyilatkozott, hogy szó sincs holokauszttagadásról, de a holokauszt nem valami szent dolog, amiről ne lehetne vitatkozni.

2013-ban az újonnan megválasztott iráni elnök Hassan Rouhani a CNN-nek adott nyilatkozatában kifejtette, hogy minden az emberiesség ellen a történelemben elkövetett bűnt elítéli, beleértve a nácik zsidók és nem zsidók ellen elkövetett bűneit is. Később az iráni kormány a nyilatkozat meghamísításával vádolta meg a CNN-t.

2013-bann Ali Khamenei ajatollah kihelentete, hogy a holokauszt egy olyan esemény, amelynek a megtörténte nehezen bizonyítható, de az mindenképpen homályos, hogy tulajdonképpen hogyan is zajlott.

 

A holokauszttagadást ma sokan az antiszemitizmus legújabb formájaként definiálják [126], amely a régi motívumok felhasználására épül. Ezek közül az első, leginkább tetten érhető a zsidó összeesküvés vádja. A holokauszttagadás a szélsőséges anticionizmussal együtt alkalmas a látens antiszemitizmus manifesztálódására, hiszen amennyiben a holokausztot, mint az emberiség ellen valaha elkövetett legnagyobb bűnt történelmi tényként fogadjuk el, ez mindenfajta antiszemitizmust diszkreditál. „Mi lenne hasznosabb, jobb az antiszemitizmus rehabilitálása szempontjából, mint magának a holokauszt tényének a megkérdőjelezése?”- tette fel a kérdést Walter Reich.[127]

 

Antiszemitizmus a Szovjetunióban

 

Láthattuk korábban, hogy a cári Oroszországban a zsidóellenességnek több formája létezett. Az hatalom nem tompította ezt, ellenkezőleg, az újra és újra fellángoló pogromokat a meglévő társadalmi feszültségek levezetésére használta fel, a zsidóság jogi és társadalmi integrációját inkább lassítani, mintsem gyorsítani igyekezett. A zsidóság helyzete lényegében rendezetlen maradt a cári rendszer bukásáig. Az új bolsevik rezsim, amely 1917-ben hatalomra került, az egyenlőség, testvériség, és az internacionalizmus jelszavait tűzte zászlajára. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hatalom gyakorlása során ezeket az elveket lényegében mellőzi, messianisztikus világmegváltó terveinek jegyében, hadat üzenve a társadalom jelentős részének, a kibontakozó polgárháborúban a vörös terror alkalmazásával igyekszik hatalmát stabilizálni. A polgárháború zavaros évtizedeiben a háború valamennyi résztvevője véres pogromokat hajtott végre a zsidók ellen. Ennek következményeként a még az előző század nyolcvanas éveiben megindult kivándorlási hullám folytatódott, ám most már hangsúlyosan a módosabb, tanultabb rétegek hagyták el a lényegében részeire hullott országot. A zsidósága maradó részének jelentős hányada azonosult a bolsevik hatalom célkitűzéseivel, hiszen attól várta a diszkrimináció megszüntetését, a gettók felszámolását, az össztársadalmi befogadást. Az új hatalom képviseletében nagy számban megjelenő zsidók, a hagyományos keretek között élő, sokszor vallásos paraszti tömegekben a régi világ felforgatóinak jelképévé, a vörös terror képviselőivé váltak, akik elveszik a templomaikat, fogságba hurcolják, kivégzik elöljáróikat.

Részben ennek hatására a 20-as években újabb antiszemita hullám indult Oroszországban. A szovjet hatalom antiszemitizmus ellenes kampánnyal válaszolt, amely azonban alapjában véve hatástalannak bizonyult, hiszen a falusi lakosság jelentős része analfabéta lévén, nem olvashatta  a kampány kiadványait.

            A harmincas évekig az internacionalizmus jegyében a nacionalizmus jelenségeit a kiépülő szovjet állam elnyomni igyekezett, a nem orosz területeken időnként kegyetlenül törte le a szeparatista törekvéseket. A fordulat, amely a politikai antiszemitizmus újjáéledését jelezte 1934-ben következett be, addigra Sztálin már az összes riválisa fölé tudott kerekedni. Az államszocializmus általa képviselt modelljének megfelelően, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hatalmi céljainak szolgálatában újra teret enged a nagyorosz nacionalizmusnak, ennek következményeként mind a nemzetiségek, mind a zsidósággal szemben növekedett a türelmetlenség.

 

            Az antiszemitizmus újbóli felerősödése nagy lökést kapott, amikor a Szovjetunió  és a hitleri Németország 1939-ben megkötötte a Molotov-ribbentrop paktumot. Ennek következményeként 22 hónapra betiltották az antifasiszta propagandát, a zsidó származású Makszim Litvinov külügyminiszter  helyére Molotov került. A szovjet hatóságok kiadták Németországnak a korábban hozzájuk menekült baloldali zsidókat, a szovjet határőrök minden eszközzel megakadályozták, hogy Lengyelországból a németek elől menekülő zsidók bejussanak Szovjetunióba. A paktum következtében szovjet állampolgárrá váló litvániai, lengyel, ukrajnai zsidók tömegei kerültek a Gulágra, mint „kisárutermelők”, „paraziták”, „vallásos ellenforradalmárok.”[128] (A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, zsidók százezreit evakuálta a szovjet hatalom az előretörő németek elől, ezzel lényegében megmentve életüket.)[129]

            A nagy tisztogatásokban (1936) nagymértékben kicserélődő pártapparátus antiszemitizmusa, a háború kitörésének idejére, egyre inkább rejtett formában jelentkezett. A megtorló gépezet dolgozók mintegy 40 %-a volt a harmincas évek végén zsidó származású[130], így rendkívüli mértékben érintette ezt a réteget is nagy a nagy tisztogatásnak (bolsaja csisztka)  nevezett folyamat. A kivégzettek helyére kerülő új, fiatal káderek 1939-40-től jelentéseket fogalmaztak meg, amelyekben a közélet, művészeti világban érvényesülő „zsidó túlsúlyról” írtak. 1937-től marad írásos nyoma annak, hogy az akkori politikai rendőrségen, az NKVD-én belül numerus clausust alkalmaztak. [131]

 

            1945 után rendszer antiszemitizmusa nem csökkent. Egyrészt a szovjet hatóságok mélyen hallgattak a holokausztról, annak emlegetése nacionalizmusnak számított. A náci tömeggyilkosságok helyszínén emelt emlékművekről lecsiszoltatták a jiddis szavakat, a feliratok szerint az emlékművek „az orosz, ukrán és más nemzetiségű áldozatok” emlékének őrzésére emeltettek. A holokauszt abból a szempontból is kínossá vált, hogy a háborús bűnösök perében legtöbbször az is kiderült, hogy a helyi lakosság lelkesen kollaborált a németekkel a zsidók legyilkolásában.

            Az antiszemitizmus újjáéledésének másik oka a kétpólusú világpolitikai megosztottságából eredt. Az hidegháború kibontakozásával kialakuló elzárkózás politikai megnyilvánulása volt az antikozmopolita kampány[132] is, amely során az antikozmopolitizmus egyre inkább az antiszemitizmus kódjaként szerepelt. Egyrészt a korábbi emigrációk miatt az orosz zsidóságnak számos kapcsolódása volt a szabad világban élő rokonaival, ami önmagában is gyanússá tette őket a szovjetrendszer egyes képviselőinek a szemében. Akinek nyugati családtagjai vannak, az könnyen beszervezhető külföldi kémszervezetekbe, ez a gyanú pedig lényegében annyit jelentett, mintha már be is szervezték volna. A kampány előzménye 1943-ra tekint vissza, amikor az orosz hazafiság feltámasztása érdekében hírdettek mozgalmat. 1946-ban azután Sztálin a szovjet inteligenciával találkozott, ahol a szovjet kultúra továbbfejlesztésére szólított fel, amely később a kozmopolitizmus elleni csataként jelent realizálódott. [XX]

            A harc a  Zsidó Antifasiszta Bizottság tevékenységével kapcsolatban indult meg. A bizottság még a háború alatt, Sztálin akaratával megegyezően azzal a céllal jött létre, hogy a zsidóság kapcsolatainak kihasználásával pénzt szerezzenek az országnak. A neves színészt, Szolomon Mihoelszt és a költő Icik Fefert 1943-ban lényegében a politikai rendőrség küldte Nyugat-Európába pénzgyűjtő körútra, amely feladatot, 32 millió dollárt összegyűjtve, ők kiválóan teljesítették.  Miután azonban kiderült, hogy az új Izraeli állam, amelyet kezdetben a Szovjetunió támogatott, az USA szövetségese lesz[133], minden zsidó potenciális amerikai ügynöknek számított, a szovjet politikában újabb zsidóellenes politikai irány érlelődött.

            1948 decemberében és 1949 januárjában letartóztatták a ZSAB teljes vezérkarát. Megkezdődött a zsidó értelmiségiek üldözése, kiszorítása a vezető testületekből, hatalmi pozíciókból. Sztálin kialakította a „cionista-összesküvés” koncepcióját. (Még Molotov feleségét, Zsemcsuzsinát is megvádolták, kizárták a pártból, deportálták.) 1949-ben megindult a koncepciós per a ZSAB ellen, ezzel összefüggésben 110 ítélet született, 10 embert köztük, Icik Fefert, kivégezték. (Mihoelsz még 1948-ban egy közúti balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett.)

            A következő lépésre 1953. január 13-án került sor. A Pravdában[134] Fehér köpenyes gyilkosok címmel jelent meg cikk. A cikket követő letartóztatási hullám során, amellyel  az   „orvospert” készítették elő, a propaganda a  vérvád sajátos verzióját fogalmazta meg, miszerint közel kéttucatnyi zsidó orvos korábban meggyilkolta a szovjet párt és állam több vezetőjét (láttuk: ez már a középkorban is hangoztatott vád volt a zsidó orvosokkal szemben). A cikk nyomán valóságos antiszemita hisztéria hullám indult, amelynek eredményeképpen az odáig többnyire a látens szférába szorított régi antiszemitizmus felszínre törhetett. Anyák nem engedték beoltatni a gyermekeiket, ha zsidó orvoshoz kerültek, Grúziában, amely bizonyos szempontból a megtorlások kísérleti terepének számított, megkezdték a zsidó orvosok letartóztatását. A kampány során, országosan sok ezer zsidó értelmiségit bocsátottak el. Sztálin antiszemitizmusa eredendően valószínűleg érzelmi alapú volt, azonban egyetlen hivatalos dokumentum sem szól arról, hogy faji alapú antiszemitizmussal indokolta volna a zsidók bármilyen üldözését. Egy új típusú politikai antiszemitizmusról van szó, egyfajta  apparátus-antiszemitizmusról[135], amelynek lényege, hogy gerjesztője az apparátuson belüli konkurenciaharc, és ennek a harcnak a pillanatnyi állása határozta meg, hogy a hatalom milyen mértékben enged teret, az egyébként a társadalom nagy részét átható zsidóellenességnek. A készülő monstre orvosper előkészületeinek Sztálin 1953  márciusában bekövetkező halála véget vetett.

            Az antiszemitizmus azonban ezután ismét nyíltan volt jelen a szovjet közéletben. A Hruscsov-érában bezárták az összes még működő zsinagógát, üldözték, deportálták a cionistákat. 1962-64 között gazdasági perek kezdődtek, amelynek 242 zsidó vádlottja volt.[136] Ezzel együtt a hruscsovi „enyhülés” és az „eredeti” lenini eszmékhez való visszatérés jegyében Hruscsov időnként mérsékelni igyekezett az antiszemitizmust.

Bukása után (1964) a hatalomba érkező új vezetés, Brezsnyevvel az élen, már a „zsidó egyenlő ellenség” alapelvével érkezett a hatalomba. A politikai bizottság fennmaradt jegyzőkönyvei szerint a testület ülésein mindennapos volt a zsidózás.

            1970 hozott újabb fordulatot a szovjet zsidók életében. Egy tucatnyi rigai zsidó, akik évek óta hiába kérvényezték a kivándorlás engedélyezését, eltérítettek egy repülőgépet. A hatalom halálos ítéletek kiszabásával akarta az esetet megtorolni. Az ügy ráirányította a nemzetközi közvélemény figyelmét a szovjetunióban élő zsidóság problémáira, amelyről a nyugati politikusok azt megelőzően nem voltak hajlandóak tudomást venni. Az amerikai szenátus megszavazta a Jackson-Vanik törvény kiegészítését, amely szerint azon országokkal szemben, amelyek akadályozzák állampolgáraik szabad mozgását nem érvényesíthető a legnagyobb kereskedelmi kedvezmények elve. Ez gazdaságilag hátrányosan érintette a Szovjetuniót. A nemzetközi nyomás hatására Brezsnyev 1970 karácsonyán kényszermunkára változtatta a repülőgép eltérítésben hozott halálos ítéleteket. Az esetet követően lassan elindulhatott az újabb zsidó emigráció. Évekig tartó várakozás, „bőröndön ülés”, munkahelyi retorziók, hatósági zaklatás után a hatóságok néhány esetben engedélyezték a kivándorlást.

            Gorbacsov alatt a kivándorlás felgyorsult. Míg korában sokan komoly összeget fizettek a hivatalnokoknak, hogy gyerekeik személyi okmányaiba a nemzetiséget rögzítő sorba ne „jevrej”, a zsidó szó kerüljön, most számos nem zsidó azért fizette le a kerületi kapitányságok illetékeseit, hogy éppenséggel minősítsék őket zsidónak, hiszen ezzel megnyílt az út a kivándorlás felé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pszichológiai, szociálpszichológiai alapok

 

Ma már általános a kutatói konszenzus, hogy az antiszemitizmus több jelenségére történelmi, eszmetörténeti okok felsorolásával csak hiányos magyarázatok adhatók. Nem érthető meg többek között, hogy miért tapasztalható az a jelenség, hogy még azonos történelmi körülmények között is, csak a társadalom egy része  válik előítéletessé, illetve miért lehet jelen ott is antiszemitizmus, ahol zsidók alig, vagy egyáltalán nem élnek. Így azután kézenfekvő a következtetés, hogy az emberi természeten belül is szükségesek olyan tényezők, amelyek pszichológiai magyarázatot adnak ezekre a közismert jelenségekre. Az ilyen típusú lélektani magyarázatok azon csoportját, amelyek az antiszemitizmust az individuum lélektani szükségleteinek kielégüléseként magyarázzák, összefoglaló néven motivációs elméleteknek nevezzük. A pszichoanalízisből kiinduló motivációs típusú elméletek szerint az antiszemitizmus bizonyos konfliktusok neurotikus feloldásának a következménye. Így lényegében személyiségproblémák rejlenek mögötte, amelynek köze a zsidókhoz ténylegesen nincs. Így a bűnbakképzésre késztető konfliktus az egyénen belül keresendő. Az elmélet szerint, lényegében arról van szó, hogy felborul én, a felettes-én és az ösztön én egyensúlya, a gyenge én nem tud megbirkózni valamilyen ránehezedő nyomással, így a konfliktusforrást kívülre helyezi, egy fajta neurotikus válaszként a zsidóban találja meg a konfliktus okát, a bűnbakot. Azt, hogy a keresztény kultúrkörben miért  a zsidók kerülnek ebbe a szerepbe, az elmélet képviselői Freud Mózes-könyvéből kiindulva a zsidó „apavallás” és a keresztény „fiúvallás” közötti sajátos viszonyból eredeztetik A kollektív antiszemitizmus jelenségét úgy magyarázza tehát az elmélet, hogy az individuálpszichológiai fogalmakat, jelenségeket csoportszinten is érvényesnek tekinti, így az antiszemitizmust társadalmi neurózisként, tömegpszichózisként értelmezi.

 

Szintén a motivációs elméletek közé tartozik a frusztráció-agresszió elmélet, amely szerint oksági összefüggés van az egyént ért frusztráció és a kiváltott agresszió között. Bizonyos esetekben azonban az agresszió nem irányul, irányulhat a kiváltó ellen, ezért más tárgyra, adott esetben a zsidókra helyeződik át. Abban, hogy miért a zsidók kerülnek bűnbakszerepbe, szerepet játszhat a társadalomban már meglévő előítéletesség.

 

A harmadik, talán legnagyobb hatású pszichoanalitikus alapozású elmélet a tekintélyelvű személyiség elmélete. A teória három alapvető előfeltevésre épül. Az első szerint az egyén különféle megnyilvánulásainak van egy közös belső indikátora, azaz az etnocentrizmus, antiszemitizmus, konzervativizmus, stb. ugyanannak a háttérjellemzőnek a megnyilvánulásai. A másodszor, ezek az attitűdök alapvető személyiségjegyeken alapulnak, így az olyan személyiségtípusok, mint a tekintélyelvű és toleráns személyiség, egy fogalmi rendszeren, a pszichoanalízis fogalmi rendszerén belül értelmezhetőek. A harmadik előfeltétel szerint, a személyiség alapstruktúráját a korai gyermekkor családi szocializációja határozza meg. Az elmélet így egyrészt képes arra, hogy egy általános fogalmi keretet nyújtson mindenféle előítéletesség magyarázatához, másrészt viszont nem törekszik az antiszemitizmus specifikus magyarázatára, egyszerűen a tekintélyelvűség egyik megjelenési formájának, az etnocentrizmus, a xenofóbia egyik alesetének tekinti.

Az elmélet hibája, hogy csak a jobboldali tekintélyelvűség magyarázatára alkalmas, ezért sor került annak ideológia semlegesítése. Az tekintélyelvű- illetve toleráns személyiség kategóriáit a zárt és nyitott gondolkodás kategóriái váltották fel. Ezek szerint a nyitott gondolkodású személy képes a kívülről jövő információk alapján megváltoztatni gondolkodását, a zárt gondolkodásúak merev határt húznak, és ebből a szűk értelmezési tartományból nem lépnek ki, véleményalkotásukban fontos szerepet játszik a saját csoportjuk tekintélyeivel való erőteljes azonosulásuk.

A motivációs elméletek nagy népszerűségre tettek szert a XX. század második felében, a népszerűségüket annak köszönhették, hogy koherens módon adtak magyarázatot a bűnbakképzés lelki motívumaira. Arra viszont nehéz az általuk kínált gondolati rendszerben magyarázatot találni, hogy az etnocentrikus, xenofób előítéletek közül miért pont a zsidóellenesség vált totális, sokszor mitologikus jellegű világmagyarázattá.

Többen az antiszemitizmus mitikus világképpé válásában látják a specifikumot, amelyben , egyfajta manicheus jellegű, kimérikus mítoszban  a Zsidó a Jóval örök harcban álló Gonosz megtestesítője. „Az antiszemitizmus mitikus jellege teszi lehetővé, hogy az antiszemita zsidóképben ellentmondásmentesen megfér a zsidó tőkés és a zsidó szocialista, a zsidó imperialista és a zsidó bolsevik.”[137]

Az ideológia megfogalmazásának az igénye abból a társadalmi feszültségből ered, amely az elidegenedés egyenes következménye, hiszen az egyén képtelen átlátni, befolyásolni a társadalmi folyamatokat, ezért szüksége van egy ellenidentitása, a legfőbb rosszat megtestesítő zsidóra, amelynek legyőzésével újra ténylegesen birtokba veheti a világot. A misztikus Zsidó ily módon a zsidók nélküli antiszemitizmus forrásává válhat.

Annak a magyarázatára, hogy miért pont a zsidók váltak az ilyen démonizáló előítéletesség tárgyává két további közelítés alakult ki.

Az egyik ilyen a szubtancialista közelítés. Az elmélet szerint az antiszemitizmus valamennyi történeti formája egy eredendően vallási konfliktusból ered. Így a nyugati civilizáció számára a zsidósághoz fűződő viszony, az antijudaizmus kialakulása alapvető identitáselem, közvetlenül érinti a nyugati civilizáció önképét. A nyugati társadalmak szekularizációs folyamata során ez az identitáselem ugyan veszít vallási jellegéből, de eszközkészletét, gondolati rendszerét megtartja, az előítéletességre hajlamos személy számára mindig rendelkezésre áll.

A posszibilista közelítés szerint az antijudaizmus kétségkívül fontos szerepet játszik a modern antiszemitizmus működésében is, de abban más tényezők is szerepet játszanak. Ilyenek azok a tapasztalatok, amelyeket a zsidóság és környezete egymásról nyernek az együttélés során, és ezek a tapasztalatok töltik meg új tartalommal az ideológiai szempontból kiüresedő antijudaizmus kereteit. A harmadik összetevő az elmélet képviselői szerint a modern társadalomfejlődésben keresendő, amely válságos szakaszaiban a zsidóellenes mozgalmak irányába fordulnak, amelyek során a zsidók és nem zsidók között keletkező társadalmi feszültségek mozgósítják, felszínre hozzák a lappangó sztereotípiákat.

Összegezve tehát a két elmélet közötti különbséget, amíg a szubsztancialista elmélet szerint a keresztény antijudaizmus öröksége és az előítéletességre hajlamos személy egyidejű jelenléte a modern társadalmakban végzetszerűen vezet az antiszemitizmushoz, addig a posszibilista elmélet szerint az antiszemitizmus minden történeti formája új magyarázatot igényel.

A szociálpszichológiai kutatások szerint minden egyén társadalmi identitásnak alapvető eleme a csoporthoz tartozás. A csoportidentitás alapvetően más csoportokkal való összehasonlások során jön létre, amelynek során a saját csoport kedvezőbb értékelésben részesül, mint más csoportok. Az ilyen, elfogultságokon alapuló összehasonlítás során, amelynek végeredményeképpen a többi csoport leértékelődik, jön létre az etnocentrikus csoportidentitás, mint például a nacionalizmus. Az etnocentrizmusnak fontos funkciói is vannak, hiszen erősíti a csoport kohézióját, megkönnyíti a kommunikációt a csoporton belül, hatékonyabbá teszi a csoport működését, csökkenti a csoporton belüli agressziós szintet. Ezzel együtt azzal, hogy az etnocentrizmus torz képet alkot a külső csoportokról, komoly konfliktusokat gerjeszt a többi, esetlegesen hasonlóképpen etnocentrikus csoportokkal. A sajátcsoport felértékelése, a külső lebecsülése a társadalmi tudás részét képező sztereotípiakészlet segítségével történik. „…Az előítéletesség tehát a csoport belső szükségleteiből fakad, de az előítéletek tartalma tanult.”[138]

Ennek megfelelően fogalmazódott meg az előítéletekkel kapcsolatban a kognitív előítélet-elmélet, amely nem tagadja, hogy a korábbi kutatások által az előítéletesség kifejlődésében szerepet játszó személyiségtípusok, mint például a tekintélyelvűség léteznének, kétségbe vonja viszont azt, hogy az ebből fakadó előítéletes magatartásformák a személyiség mélyrétegeiből fakadnának. Az elmélet szerint a tekintélyelvűség, vagy zárt gondolkodásforma tanult gondolkodásmód, a sztereotípiákat az egyén a szocializáció során sajátítja el. Ebből viszont az is következik, hogy az előítéletek megtanulásával egy időben, az is elsajátítható, hogy kerülje el az egyén az előítéletesség csapdáit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

 

A BRIEF HISTORY OF ANTI-SEMITISM. http://www.adl.org/assets/pdf/education-outreach/Brief-History-on-Anti-Semitism-A.pdf

 

A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András. Budapest, 1999.

 

Bebesi György: Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_elhiresult_ohrana_provokacio_a_cion_bolcseinek_jegyzokonyvei/

 

Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen 1882-1993. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Karsai László. Budapest. 1993.

 

Bernard Lazar: Az antiszemitizmus. AAARGH. Internet, 2006. http://vho.org/aaargh/fran/livres6/BerLazmag.pdf

 

Boros Zsuzsa A francia szélsőjobb a két világháború között in. Rubikon 2010/3

 

Buk Miklós: A kétezer éve múlt. Bethlen téri füzetek. 1995.

 

Endreffy Zoltán: Az antijudaizmustól az antiszemitizmusig. http://hdke.hu/files/csatolmanyok/13_EndreffyZoltan_AzAntijudaizmustol_AAzantiszemitizmusig.pdf

 

Eric W. Gritsch: Luther Márton antiszemitizmusa (Martin Luther’s Antisemitism – William B. Eerdmans Publishing Company, 2012)

 

Euszebiosz: Hisztoria ekklésziasztiké, II, 6, 8. In: Euszebiosz Egyháztörténete. Fordította Baán István. Budapest, 1983.

 

Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó

 

Gábor György  Fejezetek az antik és középkori metafizikai antijudaizmus történetéből  Ph.D. disszertáció. Budapest, 2005. Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem

 

Gordon W. Alport: Az előítélet. Budapest. 1977.

 

Heller Ágnes: A baloldali antiszemitizmusról.

 

Hermann Imre: az antiszemitizmus lélektana. Cserépfalvi. 1990.

http://www.szombat.org/politika/3597-a-baloldali-antiszemitizmusrol

 

Jakob Katz: Kifelé a gettóból. Budapest , 1995.

 

Jakov Katz: Cionizmus versus antiszemitizmus. Fordította: Bassa László. http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/598/

 

Josephus Flauvius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Helikon Kiadó, 1984.

 

Josephus Fluvius: A zsidók története. Budapest, 1983.

 

Karády Viktor: Zsidóság és modernitás. in: Rubikon 2013/4.

 

Kulcsár Árpád: A zsidóság és Európa. Új fejezetek az antiszemitizmus történeti-társadalmi gyökereiről. Szerk.: Grüll Tibor és Répás László. Budapest, 2006, Jószöveg Műhely Kiadó.)

 

Lányi András: Bűn és bűnhődés. In: Liget, 2014/6.

 

Libri tres ad Quirinum adversus Iudaeos Szerk: Vanyó László, Szent Cyprianus művei (Ókeresztény írók, 15)(Budapest: Szent István Társulat, 1999), pp. 31 skk.

 

Novák Attila Theodor Herzl Párizsban http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=374&lap=11

 

Nyíri Tamás: Antiszemitizmus és antijudaizmus. Világosság, XXXI. évf., 1990. április, p.345-353.

Nyíri Tamás: Előszó helyett, In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986.

 

Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet –Európában a 19-20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997.

 

Raphael Magarik recenziója: Ruth Langer: Curse The Christians? A History of Birkat Hanimim. Oxford University Press. 2012. könyvéről. http://forward.com/culture/151035/do-jews-curse-the-christians/

 

Robert Fisk: Photograph links Germans to 1915 Armenia genocide. Independent. 2012. http://www.independent.co.uk/news/world/europe/photograph-links-germans-to-1915-armenia-genocide-8219537.html

 

ROMANO PRODI:Az intézmények Európája és a karizmák Európája együtt dolgoznak. (Beszéd a 2004-es stuttgarti ökumenikus találkozón.) Távlatok 2004/3.

 

Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története  Budapest, 1996

 

Suetonius: Caesarok élete. Ötödik könyv: Claudius  http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm

 

Szécsi József: Az ókori zsidóság története. Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem KéziratBudapest, 2011

 

Szinai Miklós: Antiszemita internacionálé. Az „első” antiszemita kongresszus Budapest  1925. http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/1771/

 

Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007.

 

Walter Reich: Erasing the holocaust. The New York Times.1993. http://www.nytimes.com/1993/07/11/books/erasing-the-holocaust.html?pagewanted=11

 

Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a reformáció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. A forrásokat valogatta, forditotta, a bevezetest es a magyarazatokat irta Csepregi Zoltán.. BUDAPEST, 2004. LUTHER KIADÓ

 

 

 

 

Források:



[1] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet –Európában a 19-20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997. 9.o.

[2] Biblia, A Kivonulás Könyve I.1.9-10.

[3] Jósiás (i.e. 637-608) Jahve kultuszát Jeruzsálembe központosítja, teret enged a prófétai mozgalomnak. Ezt egészíti ki i.e. 621-ben a Mózesi törvények  váratlan  „megtalálása”.

[4]Josephus Flauvius   : Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Helikon Kiadó, 1984. 35.o.

[5] A héber nyelvű  Bibliát Alexandriában i.e. 300 körül görögre fordították. Ezt a Septuaginta néven ismert változatot fordították azután latinra, és vált így a legismertebb bibliaszöveggé a középkorban . A hagyomány szerint  a nagy zsidó háborút (i.e. 66-70) túlélő Johanan ben Zakkaj Javnéban rabbinikus iskolát hoz létre, és itt került sor  a Bibliai könyvek újrakanonizálása. Ebbe a kánonba több, a Septuagintában szereplő könyv már nem került be, ilyen volt például az Eszter könyvének nevezett rész is. A továbbiakban a Septuaginta vált a katolikus Biblia alapjává, míg a protestantizmus a javnei kánont fogadta el, ebből ered a katolikus és protestáns bibliafordítások közötti terjedelembeli, tartalmi különbség is.

[6]  Gábor György  Fejezetek az antik és középkori metafizikai antijudaizmus történetéből  Ph.D. disszertáció. Budapest, 2005. Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem

[7] Az i.e. 167-164. között lezajlott a szeleukida birodalom ellen vívott szabadságharc sikerrel járt, független zsidó állam, a hasmoneus királyság jött létre. A felkelés történetéhez kacsolódik a hanuka ünnepe.

[8] Alexandriai Philó (Philón) (i.e. 25-20 k.-i.sz.41) Zsidó filozófus, aki műveiben egyedülálló módon ötvözni tudta a zsidó gondolkodás és hellenisztikus filozófia tudásanyagát. I. sz. 40. körül ő volt annak a zsidó küldöttségnek az egyik vezetője, amely Caligula császárhoz ment.

[9] Egy ezzel a tilalommal kapcsolatos a zsidók római jelenlétének első bizonyítéka. A külföldiek ügyében illetékes praetor, Cn. Cornelius Hispalus i.e. 139-ben Rómából és Itáliából kiűzte a csillagjós káldeusokat és az eredményes missziót folytató zsidókat azzal az indokkal, hogy megrontják a római erkölcsöket.

[10] Vallások összeolvadása, más vallások tanításainak beolvasztása, vallási tézisek elfogadása.

[11] Az időszámítás kezdete körüli időben  a zsidó vallás a későbbi időkre jellemzőnél sokkal jelentősebb mértékben fordult térítő szándékkal a környezete felé. Az áttéteteket nevezték prozelitának. Josephus Flavius: A zsidók története  XVII. 2,1;  XVIII. 3,5

[12] Suetonius: Caesarok élete. Ötödik könyv: Claudius  http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm

 

[13] E két denarius összegű önkéntes adójukkal korűábban a jeruzsálemi szentély fenntartásának költségeihez járultak hozzá, most - a szentély elpusztítása után - ugyanilyen összegű különadóra voltak kötelezte. Ezt az adót külön császári kincstár, a fiscus Judaicus kezelte, és ebből fedezték a 80-ban elhamvadt capitoliumi Jupiter-templom újjáépítését. A sértő megkülönböztetést is érzékeltető adót Vespasianus csak a diaszpóra azon tagjaitól szedte be, akik mindaddig rendszeresen fizették a szentélynek járó adományt.

[14] Mt 27, 25

[15] Jn 8,44

[16] Jn 8,47

[17] Nyíri Tamás: Előszó helyett, In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986. 11.o.

[18]  Más vélemények  szerint csak a kereszténység hatalomra kerülésével, amikor a zsidóüldözések megkezdődtek.

[19] A 18 áldás, az Amída, része a vallásos zsidók által naponta elmondott három fő imádságnak a reggeli sachrit, a délutáni minchá és az esti arvit imának. A 18 egészült ki egy tizenkilencedikkel, amely a rágalmazók ellen szól. Számozás szerint ez 12. a Birkat ha-Minim ברכת המינים . A legkorábbi változatai (10. század körül) a Kairói Genizah-ban maradtak fenn. Ezekben a változatokban olvasható  Notzrim (názáretiek = kersztények) név a minim (eretnek ) héber kifejezéssel együtt. Az ima körüli vita mintegy 500 évvel korábban már megjelent a talmudisták és keresztények közötti vitákban, de a szöveg történetéből a közbeeső 500 év nem ismert. Más források szerint az imát a Yavnei tanács rögzítette az első században. Sok a bizonytalanság a kérdés körül, annyi bizonyos, hogy Jeromos (347-420), aki a Bibliát latinra fordította (Vulgata) dokumentálhatóan vitatja az imát, így az már a IV. században létezett. A középkorban az ima sok változatban létezett, és nem utolsó sorban a keresztény cenzúra hatására a kereszténységre, illetve a hatalomra, kormányokra vonatkozó kitétel eltűnt belőle. (A forrásgyűjteményben mind a korai, mind az egyik kortárs változat olvasható.)

http://forward.com/culture/151035/do-jews-curse-the-christians/

lásd még: Ruth Langer: Cursing the Christians: A History of the Birkat Haminim. Oxford University Press. 2012

[20] A bizonyítékok három könyve Quirinushoz / Testimoniorum

libri tres ad Quirinum adversus Iudaeos Szöveg: Vanyó László, szerk., Szent Cyprianus művei (Ókeresztény írók, 15)(Budapest: Szent István Társulat, 1999), pp. 31 skk.

[21] C, II, 6, 8. In: Euszebiosz Egyháztörténete. Budapest, 1983. 66. Fordította Baán István. Hasonlóképpen foglal állást Órigenész (Contra Celsum, I, 47) és Tertullianus (Adversus Judaeos, 13).

[22] Szent Jeromos (347-410) a kereszténység egyik legfontosabb személyisége volt, mert az ő fordításában olvasták a keresztények a héberül írt Ószövetséget és a görögül írt Újszövetséget egészen a reformációig.

[23] Adversus Judaeos, "A zsidók ellen" 8  vádbeszéd.

[24] Tractatus Adversus Judaeos  

[25] Ágoston e "remek ötlete nélkül már rég kiirtottak volna bennünket" - mondta keserű humorral Moses Mendelssohn, Kant kortársa

[26] Szent Ágoston: Civitas Dei

[27] Nyíri Tamás: Előszó helyett, In: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Budapest, 1986. 14.o.

[28] Ter 12,3

[29] Mt 5, 17-18

[30] A felebaráti szeretet parancsolata, amelyet sokan jellegzetesen keresztény újításnak képzelnek, megtalálható már a Törvényben is: "Ne légy bosszúálló, se haragtartó… Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Lev 19, 18).

[31] 215 és 814 között a nyugati keresztény királyságokban, Rómában, valamint keleti és nyugati zsinatokon 230 kánon és egyházi rendelet jelent meg a zsidókkal kapcsolatban. A IV. és a XVI. század között 92 általános és helyi zsinat hozott törvényeket a zsidókkal kapcsolatban.

[32] Bár a rendelkezéseket a IV. lateráni zsinat fogadta le, egyetemessé csak az 1434. évi bázeli zsinattal váltak.

[33] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története  Budapest, 1996 22.o.

[34] Az első gettók Itáliában jöttek létre. A szó etimológiája bizonytalan: 1,Velence, ghettare =önteni (fémművesség), 2. Egyiptom olasz neve 3. héber különválasztani

 

[35] 1347-53 között zajlott Euórópában. Az Ázsiából behurcolt betegség a lakosság felével (Más számítások szerint  harmadával) végzett, főleg a városias, súrőbben lakott terülteket sújtva.

[36] A l p h o n s u s d e S p i n a (Alonso de Espina: + 1496) zsidó származású ferences teológus, salamancai

professzor, címzetes thermopylai püspök, fő műve, Fortalitium fidei az inkvizíció

kézikönyvévé lett.

[37] Az ostyát a IV. lateráni zsinat nyilvánítja szentnek.

[38] A felsoroltakon kívül még 1263 nyarán volt egy nevezetes disputa Barcelonában.

[39] 1391. június 6-án kora reggel lángra lobbant a sevillai zsidónegyed. A mintegy 20-30 ezer főnyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét eladták a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón királyságra is. Összesen mintegy 70 közösség semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi közigazgatási vezetők sikertelenül próbálták megfékezni a tombolást.

[40] A sokasodó zsidókkal szembeni ellenszenv és az „újkeresztényeket” övező gyanakvás itt is újabb kiűzéseket váltott ki: a városok és tartományok „örökre” vagy tartósan kitiltották területükről a zsidókat (pl. Reutlingen

1495, Würzburg 1498, Nümberg és Ulm 1499, Regensburg 1519, Rottenburg 1520).

[41] Újabban például Eric W. Gritsch vallástörténész (magyarul műve: Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából címmel (Luther Kiadó, 2006) erősen árnyalja a képet. Már 1513 és 1515 között, a zsoltárokról szóló első előadásokban, mint álszent népet leplezte le a zsidókat, akiknek álnok a nyelvük, és kárt okoznak az istenfélőknek. Ők azok, akiket »Isten… örökre össze is tör« (Zsolt. 52,7).”

Luther ebben a korai írásában a pusztulás négy fajtáját sorolja fel. „Így a zsidók is elpusztultak: mert a zsinagógának vége lett, és elpusztult, soha nem támadt fel úgy, hogy ismét zsinagóga lenne. Másodszor, kiszakították őket hazájukból, és szétszórták őket minden országban. Harmadszor, eltávolították őket, mégpedig ebből az életből, a halál különböző formái révén. Negyedszer, letépték őket az olajfáról és az egyházról, a hitről és a Szentírás igaz ismeretéről.” (Első előadások a zsoltárokról, 1513–1515. WA 3.296.13-17.)

 

[42] Weimarer Ausgabe 53:528.5–7., 13–17.

M a r g a r it h a , Antonius (AntonMargalitha: 1490-1544) neves hebraista, Jacob Margolioth

unokájaként és a regensburgi főrabbi fiaként konvertál 1522-ben Wasserburgban (Bajoro.),

héber lektorként működik Augsburgban, Lipcsében, 1537-től Bécsben. Fő műve, a Dergantz

jüdisch Glaub sok kiadást ér meg, Lutherre is nagy hatást gyakorol.

[44] Weimarer Ausgabe53:522.8.10–17.

[45] A gondolat felvetése John Locke érdeme, aki Levél a vallási toleranciáról című munkájában értekezik a kérdséről.

[46] Ez bizonyos esetekben ismét a kiűzésükhöz vezetett, mint például 1669-1670-ben Bécsben. I.-Lipót Kollonich Lipót tanácsára döntött a bécsi zsidók kiűzése mellett. A zsidókat hamar visszahívta  az uralkodó, és 1677-ben Oppenheimer Sámuel már az uralkodó egyik legfőbb támogatójaként, finanszírozójaként szerepelt a bécsi udvarban.

[47] Közli: Katz 88.o.

[48] Friedrich Traugott Hartmann (1749-1833)

[49] közli: Katz 101.o.

[50] Johann Andreas Eisenmenger (Mannheim, 1654. – Heidelberg, 1704. december 20.) német orientalista.

[51] közli: Katz 102-103.o.

[52] Johann Gottlieb Fichte (Rammenau, 1762. május 19. – Berlin, 1814. január 29.) német filozófus. A német idealizmus megalapítója és Schelling illetve Hegel mellett legfontosabb képviselője.

[53] https://books.google.hu/books?id=0Bu5GnLZCw0C&pg=PA309&lpg=PA309&dq=fichte+%22not+be+one+single+Jewish+idea.%E2%80%9D&source=bl&ots=N8rKA6FxzA&sig=MZ9fFDM_jczEMMKaxLUCi4XQZjY&hl=en&sa=X&ei=t7l9ULKaAYLdyAHP7YC4Aw&redir_esc=y#v=onepage&q=fichte%20%22not%20be%20one%20single%20Jewish%20idea.%E2%80%9D&f=false

[54] közli: Katz: 106.o.

[55] Érdekes, hogy sok szempontból a már a hellén és római világban létrejövő konfliktus teremtődik újjá, miszerint a zsidók a homogenizáló hatalom szemében, az egységesítést meggátló  tényezőként jelentenek problémát. (Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 22.o.)

[56]  Moses Mendelssohn (1729-1826 filozófus indítja el a zsidó  felvilágosodás, a hászkála folyamatát. A mozgalom azt tűzte ki  céljául  , hogy induljon meg  az európai zsidók szélesebb körű és határozottabb bevonulása, mintegy elkeveredése a világi világ kultúrájába és mindennapi életébe.

[57] Novák Attila Theodor Herzl Párizsban http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=374&lap=11

[58] közli: Novák Attila Theodor Herzl Párizsban http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=374&lap=11

[59] Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum – Vom nichtconfessionellen Standpunkt aus betrachtet. Bern: Rudolph Costenoble, 1879. - English translation: Rohringer, Gerhard. Victory of Judaism over Germanism - Considered from a Nonreligious Perspective. 2009

[60] Ezzel kapcsolatban azonban kételyek is felmerülhetnek, hiszen az „antisermitisch” szó, már az 1865-ös Rottek_Welker –féle Staatslexikonban előfordul.  Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey : Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999 37.o.

[61] dualisztikus vallási mozgalom; a Kr. u. III. században alapította Perzsiában Mani, akit a „Fény apostola”-ként és a legnagyobb „Megvilágosító”-ként tiszteltek. Lényegét tekintve a manicheizmus a gnoszticizmus egy fajtája. A gnoszticizmus dualisztikus vallás volt, amely a spirituális igazság különleges tudása (gnószisz) révén ígért üdvözülést. http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/mani.html

[63] Heinrich von Treitschke (1834-1896) német történész, politikus.

[64] Keresztényszociális Munkáspárt 1878.  A párt a szociáldemokrácia munkások közötti befolyásának a csökkentésére jött létre, de igazi befolyást csak attól kezdve szerzett, amikor a zsidóellenességet a szociális gondolattal sikeresen összekapcsolta. Így hamarosan az antiszemitizmus vált a legfőbb ideológiájává, és az eredeti céltól eltérően tömegbázisát nem a munkásság, hanem a kispolgárság alkotta.

[65] 1880-ban petíciót fogalmaznak meg, amelyet Bismarckhoz is eljuttattak. A beadványt 225 000-en írták alá.

[66] Jelentős előkép még Henri de Boulainvilliers.

[67] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 41.o.

[68] Boros Zsuzsa A francia szélsőjobb a két világháború között in. Rubikon 2010/3 56.o.

[69] Szabadkőművesség és judaizmus c. műve először Párizsban jelent meg 1928-ban, azóta többször kiadták .

[70] Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey : Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999  49-50.o.

[71] A cionizmus mellett más zsidó nacionalista mozgalmak is léteztek a korban. Ilyen volt a Dubnov-féle folklorizmus, illetve Bund néven ismert zsidó forradalmi szociáldemokrata mozgalom is.

[72] Otto Glagau az Gartenlaube. c. lap szerkesztője alkotta meg a „Die soziale Frage ist die Judenfrage”, (a szociális kérdés a zsidókérdés) jelmondatát .

[73] A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 31.o. Budapest , 1999

[74] Richard Wagner (1813-1883) német zeneszerző már évtizedekkel a szervezett antiszemitizmus megjelenése előtt megfogalmazta saját zsidóellenes elméletét. A zsidóság a zenében (Judentum in der Musik) először névtelenül jelenik meg az 1848-49-es forradalom után, 1869-ben azonban már névvel adatja ki. A mű az antiszemita irodalom klasszikusává vált.  Bár elsősorban Mendelssohn és Meyerbeer lejáratását célozta meg, az írás számos sértegető általánosítást tartalmaz a zsidó jellem és szellem állítólagos fogyatékosságait illetően.

[75] Eva Wagner (1867- ) Richard Wagner és Liszt Ferenc Cosima nevű lányának második gyermek. A feljegyzések szerint ő ajánlotta Chamberlain figyelmébe Arthur de Gobineau ,,Az emberi rasszok egyenlőtlenségé"-ről szóló esszéjét.

[76] 1921-ben jelent meg először,  hamar nemzetközi bestseller lett, 18 nyelvre fordították le.

[77] Henry Ford volt Hitler példaképe. Múlt-kor, internetes kiadás (http://mult-kor.hu/20090713_henry_ford_volt_hitler_peldakepe)

[78] A bécsi kongresszus (1815) döntése alapján a Kongresszusi Lengyelország területe is Oroszországhoz kerül, így úja félmillió zsidó került a cári birodalomba.

[79] Jekatyerinoszlavi helytartóság, Krím, a kijevi, a csernyigovi és poltavai kormányzóságok.

[80] Prepuk Anikó : A zsidóság Közép- és Kelet-Európában  Csokonai kiadó, Debrecen, 1997 120.o.

[81] A letelepedési övezetben nem haladhatta meg a 10%-ot, az övezeten kívül eső városokban 5%-ban, Moszkvában és Szentpéterváron3%-ban határozták meg a felvehetők számát.

[82] Az antiszemita irodalom jelentősnek mondható történettel  rendelkezik. A teljesség igénye nélkül említhető pl. a Oszman-bej kapitány álnéven publikáló, Milengen nevű, román származású Ohrana-ügynök 1840 körül megjelentetett munkája, amely a "A világ zsidók általi elfoglalása" címet viselte Eszerint a zsidó parlament Krakkóban került összehívásra, azzal a céllal, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. Másik érdekes előkép German Gedse Biarritz című regénye, amelynek  egy fejezete A prágai zsidótemetőben alcímet viselte. Itt a szerző kifejtette, hogy a szinhedrion tagjai 100 évente egyszer találkoznak (természetesen éjjel és temetőben), hogy megvitassák a zsidó világuralom tervét és megvalósításának eszközeit.  A Cion bölcsei gondolatvilágának megalkotói között nem elhanyagolható Sergei Nilus szerepe sem.

[83] Bebesi György: Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_elhiresult_ohrana_provokacio_a_cion_bolcseinek_jegyzokonyvei/

[84] Fontos a megjelenés időpontjával kapcsolatban a franciaországi Dreyfus-per összefüggéseire is rámutatni, ugyanis a per (1894-1899) nemcsak a francia belpolitikára volt hatással.

[85] A "Cion bölcseinek" tartalmi részének forrását  F. Graves, a Times újságírója fejtette meg 1921-ben, amikor kimutatta, hogy a szöveg lényegében azonos  Maurice Joly "Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban" című művével. Ez a pamflet eredetileg 1864-ben jelent meg, és III. Napóleon despotizmusa ellen íródott, ebben a formájában a zsidókról szót sem ejtve. A jegyzőkönyvek kutatói összevetették a "Dialógus" és a "Cion bölcseinek" szövegét: a 25 fejezetből 24 részben vagy egészben megegyezik egymással, csak az utolsó zsidó messiás által létrehozandó állam felrajzolásánál engedett meg magának a szerző némi önállóságot. (Lásd még: Bebesi György: Egy elhíresült Ohrana-provokáció. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_elhiresult_ohrana_provokacio_a_cion_bolcseinek_jegyzokonyvei/)

[86] 9,6 %, míg az országon belül az arányuk 1%. További adatok: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 92.o.

[87] Az ismertebbek közül Hugo Hasse, Rosa Luxemburg valóban zsidó származásúak, de  például Karl Liebknecht nem, bár minden német nacionalista annak tartotta.

[88] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 95.o.

[89] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 101.o.

[90] 1907-ben Németországban a bank- és hitelügyletek 7,9 %-a állott a zsidók ellenőrzése alatt, az 1933. év elején ez 2,6 %. Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 102.o.

 

[92] Arthur Dinter (1876-1949)

[93] http://en.wikipedia.org/wiki/Artur_Dinter

[94] Theodor Fritsch (1852-1933).

[95] http://en.wikipedia.org/wiki/Theodor_Fritsch

[96] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 113.o..

[97] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 119.o..

[98] idézi: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996  119.o.

[99] bővebben:  Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 135-146.o.

[100] közli: Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 126.o.

[101] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 126.o.

[102] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 128.o.

[103] idézi : Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 128.o.

[104] Shulamit Vokov: Leírt és kimondott szavak. In. A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. 191.o. Budapest , 1999

[105] Reinhardt Rürup –Thomas Nipperdey : Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története in: A modern antiszemitizmus szerk: Kovács András Budapest, 1999 55.o.

[106] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 175.o..

[107] Ezzel kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy az 1915-ős törökországi örmény népirtás idején, a török hadsereg mellett, mint tanácsadó több német tiszt jelentős szerepet töltött be. Többek között jelemzi ezt a fontos szerepet, hogy a Gallipolit sikeresen védő  1. török hadsereg megszervezője, első parancsnoka Liman von Sanders lovassági tábornok volt. A történeti kutatás bizonytalan abban, hogy a népirtással kapcsolatban milyen közvetlen tapasztalatot szereztek az ott szolgáló német katonák, annyi bizonyos, hogy Rudolf Höss, a később Auschwitz táborparancsnok, a török fronton harcolt kapitányi rangban. Az is egyértelmű, hogy Hitlert (aki nem ott harcolt, hanem a nyugati fronton), nagyon „inspirálták”  az örményekkel történtek. 1931-ben  például így nyilatkozott egy interjúban: „az emberek mindenütt egy új világrendre várnak. Mi egy nagy újra benépesítő politikát kívánunk bevezetni (…) emlékezzen csak az örmények kiirtására.” A kérdéssel kapcsolatban lásd: http://www.independent.co.uk/news/world/europe/photograph-links-germans-to-1915-armenia-genocide-8219537.html

[108] http://www.nytimes.com/1993/07/11/books/erasing-the-holocaust.html?pagewanted=11

[109] Saul Friedlander: A náci antiszemitizmus egy tömegpszichózis története Budapest, 1996 41.o.

[110] Gadó János A dzsenini vérvád in: Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 81.o.

[111] Kovács András: A szerződés elévült. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 20.o.

[112] Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 13.o.

[113] Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 15.o.

[114] Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 21.o.

[115] ROMANO PRODI:Az intézmények Európája és a karizmák Európája együtt dolgoznak. (Beszéd a 2004-es stuttgarti ökumenikus találkozón.) Távlatok 2004/3, 320–325.

[116] Seres László : Holokausztrelativizálás és Izrael-ellenesség. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 133.o.

[117] Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 11.o.

[118] Seres László : Holokausztrelativizálás és Izrael-ellenesség. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 134.o.                                                                              

[119] http://www.ihr.org/

[120] http://ihr.org/main/about.shtml

[121] http://www.ihr.org/jhr/v09/v09p321_Otten.html

[122] https://groups.google.com/forum/#!forum/alt.revisionism

[123] http://www.hetek.hu/kulfold/200004/nincs_mentseg_a_nacizmusra

[124] Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 11.o

[125] http://en.wikipedia.org/wiki/The_Other_Side:_the_Secret_Relationship_Between_Nazism_and_Zionism

[126] Encyclopedia of Genocide and Crimes Against Humanity szerk: Dinah Shelton Macmillan Reference, 2005 45.o.

Internet: http://www.federaljack.com/ebooks/Free%20Energy%20Ebooks/Gale%20-%20Encyclopedia%20Of%20Genocide%20And%20Crimes%20Against%20Humanity/Gale%20-%20Encyclopedia%20of%20Genocide%20and%20Crimes%20Against%20Humanity%20-%20Vol%201%20[A-H]%20Corrected.pdf

[127]   http://www.nytimes.com/1993/07/11/books/erasing-the-holocaust.html?pagewanted=11

[128] Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 99.o

[129] Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó

[130] Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 100.o

[131] Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 100.o

[132] Gyökértelen kozmopolita (безродный космополит) pejoratív címkeként került használatba a második világháború után. A „kozmopolita” olyan értelmiségit jelentett, akik a nyugatért rajonganak , és hijján vannak a hazafiságnak. A kifejezész a zsidó értelmiségre használták.

[133] Izrael államot 1948. május 14-én a Szovjetunió ismerte el először, az arab katonai támadás idején Csehszlovákián keresztül jelentős fegyverszállítmányokat küldött Izaelnek.  (Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 563.o.)

[134] A Pravdában már 1949. január 28-án megjelent egy cikk, amely A színházi kritikusok egy antihazafias csoportjáról címmel, amely már jelezte Sztálin szándékait.  (Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 564.o.)

[135] Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története 1997 Maecenas kiadó 565.o

[136] Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban.. Új antiszemitizmus Szerk: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor Budapest, 2007 102.o

[137] A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 22.o. Budapest , 1999

[138] A modern antiszemitizmus. Szerkesztette: Kovács András. Bevezetés 26.o. Budapest , 1999



[I] Biblia, A Kivonulás Könyve

 

Ezek pedig az Izráel fiainak nevei, a kik Jákóbbal Égyiptomba menének; kiki az ő házanépével méne: 2Rúben, Simeon, Lévi és Júda; 3Izsakhár, Zebulon és Benjámin; 4Dán és Nafthali, Gád és Áser. 5Mindazok a lelkek pedig, a kik Jákób ágyékából származtak vala, hetvenen valának. József pedig Égyiptomban vala. 6És meghala József és minden ő atyjafia és az az egész nemzedék. 7Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velök az ország. 8Azonközben új király támada Égyiptomban, a ki Józsefet nem ismerte vala. 9És monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. 10Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen. 11Rendelének azért föléjök robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a Faraónak gabonatartó városokat, Pithomot és Ramszeszt. 12De minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik és annál inkább terjeszkedik vala, s félnek vala az Izráel fiaitól. 13Pedig kegyetlenűl dolgoztaták az égyiptomiak az Izráel fiait. 14És kemény munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenűl dolgoztatnak vala velök. 15És szóla Égyiptom királya a héber bábáknak, a kik közűl egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve. 16És monda: Mikoron héber asszonyok körűl bábálkodtok, nézzetek a szűlőszékre: ha fiú az, azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen. 17De a bábák félék az Istent és nem cselekedének úgy a mint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem életben hagyják vala a gyermekeket. 18Hívatá annakokáért Égyiptom királya a bábákat és monda nékik: Miért míveltétek azt, hogy életben hagytátok a gyermekeket? 19A bábák pedig mondának a Faraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az Égyiptombeliek: mert azok élet-erősek; minekelőtte a bába hozzájok eljutna, már szűlnek. 20Annakokáért jól tőn Isten a bábákkal, a nép pedig sokasodék és igen elhatalmazék. 21És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő házukat. 22Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.

 

[II] Petition to Authorize Elephantine Temple Reconstruction

TRANSLATION by K. C. Hanson

 

To our lord, Bagohi, governor of Yehud, (from) your servants: Yedaniah and his associates, the priests who are in the fortress of Yeb.

 

May the God of the Heavens perpetually pursue the welfare of our lord greatly and grant you favors before Darius the king and the "sons of the palace" a thousand times more than now. May you be joyful and healthy at all times.

 

Now your servant Yedaniah and his associates testify as follows:

 

In the month of Tammuz, in the fourteenth year of King Darius, when Arsames departed and went to the king, the priests of the god Khnub, who is in the fortress of Yeb, conspired with Vidranga, who was administrator here, to destroy the temple of Yahu in the fortress of Yeb. So that villain Vidranga sent this order to his son Nefayan, who was in command of the garrison of the fortress at Sawn: "The temple of the god Yahu in the fortress of Yeb shall be destroyed." Nefayan consequently led the Egyptians with other troops. Arriving with their weapons at the fortress of Yeb, they entered the temple and burned it to the ground. They smashed the stone pillars that were there. They demolished five great gateways constructed of hewn blocks of stone which were in the temple; but their doors (are still standing), and the hinges of those doors are made of bronze. And the roof of cedar in its entirety, with the . . . and whatever else was there, were all burned with fire. As for the basins of gold and silver and other articles that were in the temple, they carried all of them off and took them as personal possessions.

Now, our ancestors built this temple in the fortress of Yeb in the days of the kingdom of Egypt; and when Cambyses came to Egypt he found it (already) constructed. They (the Persians) knocked down all the temples of the Egyptian gods; but no one damaged this temple. But when this happened, we and our wives and our children wore sackcloth, and fasted, and prayed to Yahu, the Lord of Heaven, who has let us "see to" Vidranga. The axes removed the anklet from his feet (?) and any property he had acquired was lost. And all those who have sought to do evil to this temple—all of them—have all been killed, and we have "seen to" them.

We have (previously) sent letters to our lord when this catastrophe happened to us; and to the high priest Yehochannan and his associates, the priests in Jerusalem; and to Ostan, the kinsman of Anani; and the Judahite elites. They have never sent us a letter. Furthermore, from the month of Tammuz, the fourteenth year of Darius the king, until today, we have been wearing sackcloth and fasting, making our wives as widows, not anointing ourselves with oil or drinking wine. Furthermore, from then until now, in the seventeenth year of Darius the king, no grain-offering, incense, or burnt-offering has been sacrificed in this temple.

Now your servants Yedaniah, and his associates, and the Judahites, all inhabitants of Yeb, state: If it seems good to our lord, remember this temple to reconstruct it, since they do not let us reconstruct it. Look to your clients and friends here in Egypt. Let a letter be sent from you to them concerning the temple of the god Yahu to construct it in the fortress of Yeb as it was before. And the grain-offering, incense, and burnt-offering will be offered in your name, and we will pray for you continuously—we, our wives, and our children, and the Judahites who are here, all of them—if you do this so that this temple is reconstructed. And you shall have honor before Yahu, the God of the Heavens, more than a man who offers him burnt-offerings and sacrifices worth a thousand talents of silver and gold. Because of this, we have written to inform you. We have also set forth the whole matter in a letter in our name to Delaiah and Shelemiah, the sons of Sanballat, the governor of Samaria. Furthermore, Arsames (the Persian satrap) knew nothing of all that was perpetrated on us.

(Angolból fordította: Oláh Lajos)

A mi urunknak Yehud kormányzójának a te szolgáidtól: Yedaniahtól és a társaitól, a papoktól, akik Yeb erődjében vannak.

 

Adjon az ég ura mindig . hatalmas jólétet a mi urunknak és légy általa kedvelt Dareiosz király és a palota fiai előtt ezerszer jobban, mint vagy most. Légy mindig vidám és egészséges!

 

Most a te szolgád Yedaniah és az ő társai a következőt tanúsítják:

 

Tammuz hónapjában, Dareiosz király uralkodásának 14. évében, amikor Arsames eltávozott és elment a királyhoz, a Yeb erődbeli Khub isten papjai, összeesküdtek Vidranga ügyvivővel Yahu Yeb erődbeli templomának lerombolására. Így, ahogyan a gazember elküldte a fiának Nefayannak, aki Swan erődjének a helyőrségének a parancsnoka volt, ezt a parancsot: „ Yahu isten templomát Yeb erődjében rombold le” következésképpen Nefayan kivezényelte az egyiptomiakat és más csapatokat. Megérkezve a fegyvereikkel Yeb erődjéhez benyomultak és a templomot felégetve földig rombolták. A kőoszlopokat, amelyek ott voltak, darabokra törték. A templomban lévő öt, faragott kőből épült nagy kaput lerombolták, az ajtók (amelyek még állnak) és az ajtók zsanérjai bronzból készültek. A cédrus tető teljes egészében, azzal (valamivel) …. és minden más, ami ott volt elégett a tűzben. Ami azt illeti az arany és ezüst tálakat (edényeket), amelyek a templomban voltak, elvitték és eltulajdonították.

 

Bár a mi őseink építették a templomot a fáraók uralkodásának az idején, és amikor Kambüszész Egyiptomba jött azok már álltak. A perzsák az egyiptomi istenek összes templomát lerombolták, de senki nem bántotta ezt a templomot. De amikor ez történt én, a feleségem, a gyermekeink gyászruhát öltöttünk, böjtöltünk, Yahuhoz az ég urához imádkoztunk, aki hagyta, hogy lássuk (elkapjuk?) Vidrangát. A fejszék eltávolították a bokaláncot a lábáról (?) és néhány vagyontárgya, amit korábban szerzett elveszett. Mindazokat, aki ezt a gonosz dolgot elkövették a templommal, mindegyiküket megöltük, mi megtaláltuk őket.

Már küldtünk levelet, amikor a katasztrófa megtörtént velünk,

a mi urunknak, a főpapnak Yehochannanak és a többi papnak Jeruzsálembe, Ostannak Anani rokonának, és a judahite (zsidó) nemességnek. Ők még egyáltalán nem válaszoltak. Feleségeinkkel az özvegyekkel együtt továbbra is gyászruhát viselünk és böjtölünk Tammuz hónapjától kezdve egészen mostanáig, Dareiosz király uralkodásának 17. évében, és nem kenjük magunkat olajjal és nem iszunk bort. Továbbá egészen a mai napig, Dareiosz király uralkodásának 17. évében, nem áldozunk gabonával, tömjénnel, égő áldozattal ebben a templomban.

 

Most a te szolgád Yedaniah, és az ő társai, a zsidók, Yeb minden lakói tanúsítják: ha úgy látod jónak urunk, emlékeztesd őket, ennek a templomnak a helyreállítására, mert nem hagyják nekünk azt helyreállítani. Nézz a te híveidre és barátaidra itt Egyiptomban. Küldess egy levelet jóváhagyva Yahu isten templom újjáépítését Yeb erődjében, úgy ahogyan korábban volt. És így megbecsültebb leszel Yahu az ég istene előtt, jobban, mint egy ember, aki égő áldozatot, szent értéket ezer arany és ezüst talentumot ajánl fel neki. Azért írtunk neked, hogy tájékoztassunk. Küldtünk egy levelet Delaiahnak és Shelemiahnak, Szamaria korményzója, Szanballat fiainak. Továbbá Arsamesnek (a perzsa szatrapa), aki semmit nem tudott arról, ami velünk történt.

 

Josephus Flauvius : Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról

[III] Nos, Apión elég arcátlan volt azt állítani, hogy a zsidók szentélyükben szamárfejet helyeztek el,

ezt tisztelik és veszik körül nagy áhítattal.

Állítása szerint ez akkor vált közismertté, amikor

Antiokhosz Epiphanész kirabolta a templomot, s ennek során megtalálta az aranyból készített, sok

pénzt érő fejet. Ehhez a magam részéről

először is azt jegyzem meg, hogy ennek az egyiptomi

embernek akkor sem lett volna joga a felháborodásra, ha ilyesmit nálunk valóban tapasztaltak volna:

mert mennyivel rosszabb a szamár a görénynél, a kecskebaknál és a náluk tisztelt egyéb

isteneknél? Továbbá, hogyhogy nem vette észre, mennyire rácáfolnak a tények az ő

hihetetlen hazugságára? Mi mindenkor ugyanazon törvényekhez ragaszkodtunk, amelyekben kezdett

ől fogva

éltünk, és bármily csapások sújtották államunkat - mint ahogy ez más népekkel is megtörtént -, és

bár a „kegyes" Antiokhosz, Pempeius Magnus, Licinius Crassus, legújabban pedig Titus Caesar

háborúban legyőztek s elfoglalták a szentélyt: semmi ilyesmire ott nem bukkantak rá, csupán a

legtisztább vallásosságot tapasztalhatták, amellyel kapcsolatban másokkal szemben

semmi elhallgatni valónk nincs. Hogy viszont Antiokhosz nem a hadijog alapján rabolta ki

templomunkat, hanem pénzhiány miatt folyamodott ehhez, holott nem is volt ellenségünk, s

őt minket mint szövetségeseit és barátait támadott meg, és a szentélyben nem is talált semmit, ami gúnyra jogot adott volna: mindezt számos hitelt érdemlőszerzőtanúsítja, így a megalopoliszi Polübiosz, a kappadókiai Sztrabón, a damaszkuszi Nikolaosz, Timagenész, Kasztór, ennek a kornak krónikása, és Apollodórosz.

Ők mind megerősítik, hogy Antiokhosz pénzszűke miatt szegte meg a zsidókkal kötött szövetséget, és rabolta ki az aranyban, ezüstben dús templomot. Mindezt Apiónnak is be kellett volna látnia, ha nem

őmaga lenne szamár és az egyiptomiak körében olyannyira tisztelt kutyához méltóan arcátlan: mert hazugságának semmilyen ésszerűalapja nincs. Mi semmilyen tiszteletet és hatalmat nem tulajdonítunk a szamaraknak: eltérően az egyiptomiaktól, akik a krokodilusokat és kígyókat szentnek vélik, azokat pedig, akiket kígyó mart meg, vagy krokodilus tépett szét, üdvözülteknek és istenieknek tekintik. Minálunk a szamárnak csak az a szerepe, mint más értelmes népek körében: teherhordó állatok, és ha a szérűhöz érve onnan csemegéznek, az útról letérnek vagy makacskodnak, derekasan megcsapjuk őket, mivel munkájukra földművelés céljából van szükségünk. Apión tehát vagy még a hazugságok összetákolásában is különlegesen otromba, vagy legalábbis valahonnan elkezdve a dolgot, nem képes azt célba juttatni, hiszen nincs egyetlen rágalma sem velünk szemben, amellyel fel ne sülne.

 

Lejáratásunk végett egy további, görög forrásból merített mesét is feltálal rólunk: erről elég annyit

megjegyezni, hogy vallási kérdésekről szóló szerzőknek tudniuk kell: kisebb bűn tisztátalanul átlépni

a szentély küszöbét, mint papnak tisztátalan szavakat koholni. Mert ezek a szerzők inkább akarják

megvédeni a szentségtörőkirályt, mintsem hogy az igaz és szavahihető tényeket megírnák a mi

szentélyünkről.

[61 (82-90 §)]

Abban a szándékukban, hogy támogassák Antiokhoszt és fedezzék hitszegőszentélyrablását, amelyet népünkkel szemben, pénzben szűkölködvén elkövetett: rágalmat zúdítottak ránk, hogy azt utódaik is átvegyék tőlük. Apión itt mások szószólójaként lép fel, és a következőt mondja el: Antiokhosz a templomban egy kerevetre bukkant, ezen egy ember feküdt, előtte hallal, vaddal, szárnyasokkal teli asztal, és az ember ezekre meredt. Ahogy a király belépett, lába elé borult, mint megmentőjét és vigasztalóját köszöntötte, és kezét térde felé nyújtva szabadításért könyörgött. A király biztatta, hogy mondja el őszintén, ki ő, miért tartózkodik ott, és mire szolgál ez a sok étel. Ekkor az ember sóhajtozás és könnyek között nagy keservesen elmondta szomorú helyzetét. Ő görög ember - vallotta -, és miközben az országot üzleti ügyben járta, idegen emberek elrabolták, a templomba vitték, ide bezárták, ahol senki sem látja, de mindenfajta étellel bőven ellátták. Eleinte jólesett neki ez az egészen váratlan kedvesség, később gyanút fogott, ez rettegéssé fokozódott, míg végül az ételeket hozó szolgáktól megtudta a zsidók kimondhatatlan törvényét, melynek kedvéért táplálták, s amelyet minden évnek meghatározott időszakában hajtanak végre: elfognak egy görög idegent, azt egy évig felhizlalják, majd egy erdőbe hurcolva ott megölik, testét a saját rítusuk szerint feláldozzák, húsából mindnyájan esznek, és a görög ember feláldozása után mindig újra örök ellenségeskedést esküdnek a görögök ellen; végül teste maradványait egy gödörbe rejtik. Előadása szerint a görög ember azt is elmondta, hogy már csak néhány napja van hátra életéből, s a görögök isteneire könyörgött a királynak, hiúsítsa meg a zsidók gonosz terveit élete ellen, és szabadítsa meg az őt fenyegető haláltól.

 

Alexandriai Philó :Flaccus

 

[IV] VIII. (53) Since, therefore, the attempt which was being made to violate the law appeared to him to be prospering, while he was destroying the synagogues, and not leaving even their name, he proceeded onwards to another exploit, namely, the utter destruction of our constitution, that when all those things to which alone our life was anchored were cut away, namely, our national customs and our lawful political rights and social privileges, we might be exposed to the very extremity of calamity, without having any stay left to which we could cling for safety, (54) for a few days afterwards he issued a notice in which he called us all foreigners and aliens, without giving us an opportunity of being heard in our own defence, but condemning us without a trial; and what command can be more full of tyranny than this? He himself being everything--accuser, enemy, witness, judge, and executioner, added then to the two former appellations a third also, allowing any one who was inclined to proceed to exterminate the Jews as prisoners of war. (55) So when the people had received this license, what did they do? There are five districts in the city, named after the first five letters of the written alphabet, of these two are called the quarters of the Jews, because the chief portion of the Jews lives in them. There are also a few scattered Jews, but only a very few, living in some of the other districts. What then did they do? They drove the Jews entirely out of four quarters, and crammed them all into a very small portion of one; (56) and by reason of their numbers they were dispersed over the sea-shore, and desert places, and among the tombs, being deprived of all their property; while the populace, overrunning their desolate houses, turned to plunder, and divided the booty among themselves as if they had obtained it in war. And as no one hindered them, they broke open even the workshops of the Jews, which were all shut up because of their mourning for Drusilla, {1}{she was the sister of the emperor, and at her death her brother ordered that divine honours should be paid to her.} and carried off all that they found there, and bore it openly through the middle of the market-place as if they had only been making use of their own property. (57) And the cessation of business to which they were compelled to submit was even a worse evil than the plunder to which they were exposed, as the consequence was that those who had lent money lost what they had lent, and as no one was permitted, neither farmer, nor captain of a ship, nor merchant, nor artisan, to employ himself in his usual manner, so that poverty was brought on them from two sides at once, both from rapine, as when license was thus given to plunder them they were stripped of everything in one day, and also from the circumstance of their no longer being able to earn money by their customary occupations.

 

 

[V] Josephus Flavius: A zsidók története

 

Most pedig, mint fentebb ígértem, rátérek annak a csapásnak az elbeszélésére, amely a Rómában lakó zsidókat sújtotta ebben az időben. Volt egy zsidó férfiú, aki elmenekült hazájából, mert vádat emeltek ellene a törvény megszegése miatt, és attól tartott, hogy súlyos büntetést kap, annál inkább, mert különben is gonosz ember volt. Ez akkoriban Rómában lakott, a mózesi törvény magyarázójának adta ki magát és összeállt három más magafajta emberrel. Ezek négyen aztán rávettek egy Fulvia nevű előkelő asszonyt – aki a zsidó hitre tért és éppen tőlük kapott oktatást a törvényben –, hogy bíbort és aranyat küldjön Jeruzsálembe a templom számára; ezeket át is vették, de a maguk javára értékesítették, hiszen már eredetileg is erre a célra zsarolták ki. Fulvia férje, Saturninus, felesége unszolására bejelentette az esetet Tiberiusnak, akivel jó barátságban volt, mire a császár megparancsolta, hogy minden zsidót ki kell űzni

Rómából; a consulok ezenfelül összeszedtek közülük négyezer embert, besorozták őket katonának, és elküldték Sardinia szigetére.A legtöbben azonban törvényükre hivatkoztak, és megtagadták, hogy katonai szolgálatot teljesítsenek, ezért azután súlyos büntetésben részesültek. így történt, hogy négy ember aljassága miatt a zsidókat kiűzték a városból.

 

[VI] Máté Evangéliuma 27.

 

Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok! 25És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon. 26Akkor elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.

 

[VII] János Evangéliuma 8.

 

Monda azért nékik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. 43Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. 44Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja. 45Mivelhogy pedig én igazságot szólok, nem hisztek nékem. 46Ki vádol engem közületek bűnnel? Ha pedig igazságot szólok: miért nem hisztek ti nékem? 47A ki az Istentől van, hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók.

 

[VIII] Kairói Genizah

 

"For the apostates let there be no hope. And let the arrogant government be speedily uprooted in our days. Let the noẓerim and the minim be destroyed in a moment. And let them be blotted out of the Book of Life and not be inscribed together with the righteous. Blessed art thou, O Lord, who humblest the arrogant" (https://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/judaica/ejud_0002_0003_0_02999.html)

 

Ne legyen remény a hittagadóknak. És korunk gőgös kormánya nyomtalanul  tűnjön el mielőbb. Pusztuljanak el azonnal a keresztények és az eretnekek. Írassanak ki az Élet Könyvéből és ne legyenek beírva a igazakkal együtt. Áldott vagy Uram, aki megalázod a gőgösöket.

Modern változat:

Frustrate your hopes of all those who malign us. Let all evil soon disappear: let all Your enemies be soon destroyed. May You quickly uproot and crush the arrogant: may You subdue and humble them in our time. Praised are You Adonai, who humbles the arrogant.


Read more: http://forward.com/culture/151035/do-jews-curse-the-christians/#ixzz4AIacOssH

 

Vond meg a bizalmad mindazoktól, akik bennünket becsmérelnek. Minden gonosz tűnjön el nemsokára, hamar pusztuljon minden ellenséged. Kérünk téged, gyorsan tépd ki és zúzd össze a gőgöst , kérünk, győzd le és alázd meg őket  még a korunkban. Dicsérünk téged Adonáj, aki megalázod a gőgösöket.

 

 

 

 

 

 

 

[IX] THREE BOOKS OF TESTIMONIES AGAINST THE JEWS

Thascius Caecilius Cyprianus
(c. 200-258)

http://www.preteristarchive.com/ChurchHistory/0248_cyprian_jews.html

(A bizonyítékok három könyve Quirinushoz / Testimoniorum)

 

 

Testimonies.

1. That the Jews have fallen under the heavy wrath of God because they have forsaken the Lord, and have followed idols.


In Exodus the people said to Aaron: "Arise and make us gods which shall go before us: because as for this man Moses, who brought us out of Egypt, we know not what has become of him."6 In the same place also Moses says to the Lord: "O Lord, I pray thee, this people have sinned! a great sin. They have made to themselves gods of gold and silver. And now, if thou wilt forgive them their sin, forgive; but if not, blot me out of the book which Thou hast written. And the Lord said unto Moses, If any one hath sinned against me, him will I blot out of my book."7 Likewise in Deuteronomy: They sacrificed unto demons, and not unto God."8 In the book of Judges too: "And the children of Israel did evil in the sight of the Lord God of their fathers, who brought them out of the land of Egypt, and followed the gods of the peoples that were round about them, and offended the Lord, and forsook God, and served Baal."9 Also in the same place: "And the children of Israel added again to do evil10 in the sight of the Lord, and served Baal and the gods of the strangers, and forsook the Lord, and served Him not."11 In Malachi: "Judah is forsaken, and has become an abomination in Israel and in Jerusalem, because Judah has profaned the holiness of the Lord in those things wherein He hath loved, and courted strange gods. The Lord will cut off the man who doeth this, and he shall be made base in the tabernacles of Jacob."12

2. Also because they did not believe the prophets, and put them to death.

In Jeremiah the Lord says: "I have sent unto I you my servants the prophets. Before the daylight I sent them (and ye heard me not, and did not listen with your ears), saying, Let every one of you be converted from his evil way, and from your most wicked desires; and ye shall dwell in that land which I have given you and your fathers for ever and ever."13 And again:14 "Go not after other gods, to serve them, and do not worship them; and provoke me not to anger in the works of your hands to scatter you abroad; and ye have not hearkened unto me."15 Also in the third book of the Kings, Elias saith unto the Lord: "In being jealous I have been jealous for the Lord God Almighty; because the children of Israel have forsaken Thee, have demolished Thine altars, and have slain Thy prophets with the sword; and I have remained solitary, and they seek my life, to take it away from me."16 In Ezra also: "They have fallen away from Thee, and have cast Thy law behind their backs, and have killed Thy prophets which testified against them that they should return to Thee."17

3. That it was previously foretold that they would neither know the Lord, nor understand, nor receive Him.

In Isaiah: "Hear, O heaven, and give ear, O earth: for the Lord hath spoken; I have begotten and brought up children, but they have rejected me. The ox knoweth his owner, and the ass his master's crib: but Israel hath not known me, and my people hath not perceived me. Ah sinful nation, a people filled with sins, a wicked seed, corrupting children: ye have forsaken the Lord, and have sent that Holy One of Israel into anger."18 In the same also the Lord says: "Go and tell this people, Ye shall hear with the ear, and shall not understand; and seeing, ye shall see, and shall not perceive. For the heart of this people hath waxed gross, and they hardly hear with their ears, and they have shut up their eyes, lest haply they should see with their eyes, and hear with their ears, and understand with their heart, and should return, and I should heal them."19 Also in Jeremiah the Lord says: "They have forsaken me, the fountain of living water, and have dug for themselves worn-out cisterns, which could not hold water."20 Moreover, in the same: "Behold, the word of the Lord has become unto them a reproach, and they do not wish for it."21 Again in the same the Lord says: "The kite knoweth his time, the turtle, and the swallow;22 the sparrows of the field keep the time of their coining in; but my people doth not know the judgment of the Lord. How say ye, We are wise, and the law of the Lord is with us? The false measurement23 has been made vain; the scribes are confounded the wise men have trembled, and been taken, because they have rejected the word of the Lord."24 In Solomon also: "Evil men seek me, and shall not find me; for they held wisdom in hatred and did not receive the word of the Lord."25 Also in the twenty-seventh Psalm: "Render to them their deserving, because they have not perceived in the works of the Lord."26 Also in the eighty-first Psalm: "They have not known, neither have they understood; they shall walk on in darkness."27 In the Gospel, too, according to John: "He came unto His own, and His own received Him not. As many as received Him, to them gave He power to become the sons of God who believe on His name."28

4. That the Jews would not understand the Holy Scriptures, but that they would be intelligible in the last times, after that Christ had come.

In Isaiah: "And all these words shall be unto you as the words of a book that is sealed, which, if you shall give to a man that knoweth letters to read, he shall say, I cannot read, for it is sealed. But in that day the deaf shall hear the words of the book, and they who are in darkness and in a cloud; the eyes of the blind shall see."29 Also in Jeremiah: "In the last of the days ye shall know those things."30 In Daniel, moreover: "Secure the words, and seal the book until the time of consummation, until many learn, and knowledge is fulfilled, because when there shall be a dispersion they shall know all these things."31 Likewise in the first Epistle of Paul to the Corinthians: "Brethren, I would not that ye should be ignorant, that all our fathers were under the cloud."32 Also in the second Epistle to the Corinthians: "Their minds are blinded even unto this day, by this same veil which is taken away in Christ, while this same veil remains in the reading of the Old Testament, which is not unveiled, because it is made void in Christ; and even to this day, if at any time Moses is read, the veil is upon their heart. But by and by, when they shall be turned unto the Lord, the veil shall be taken away."33 In the Gospel, the Lord after His resurrection says: "These are the words which I spake unto you while I was yet with you, that all things must be fulfilled which are written in the law of Moses, and in the prophets, and in the Psalms, concerning me. Then opened He their understanding, that they might understand the Scriptures; and said unto them, That thus it is written, and thus it behoved Christ to suffer, and to rise again from the dead the third day; and that repentance and remission of sins should be preached in His name even among all nations."34

5. That the Jews could understand nothing of the Scriptures unless they first believed in Christ.

In Isaiah: "And if ye will not believe, neither will ye understand."35 Also the Lord in the Gospel: "For if ye believe not that I am He, ye shall die in your sins."36 Moreover, that righteousness should subsist by faith, and that in it was life, was predicted in Habakkuk: "Now the just shall live by faith of me."37 Hence Abraham, the father of the nations, believed; in Genesis: "Abraham believed in God, and it was counted unto him for righteousness."38 In like manner, Paul to the Galatians: "Abraham believed in God, and it was counted unto him for righteousness. Ye know, therefore, that they which are of faith, the same are children of Abraham. But the Scripture, foreseeing that God justifieth the heathens by faith, foretold to Abraham that all nations should be blessed in him. Therefore they who are of faith are blessed39 with faithful Abraham."40

6. That the Jews should lose Jerusalem, and should leave the land which they had received.

In Isaiah: "Your country is desolate, your cities are burned with fire: your land, strangers shall devour it in your sight; and the daughter of Zion shall be left deserted, and overthrown by foreign peoples, as a cottage in a vineyard, and as a keeper's lodge in a garden of cucumbers, as a city which is besieged. And unless the Lord of Sabaoth had left us a seed, we should have been as Sodoma, and we should have been like unto Gomorrah."41 Also in the Gospel the Lord says: "Jerusalem, Jerusalem, that killest the prophets, and stonest them that are sent unto thee, how often would I have gathered thy children as a hen gathereth her chickens under her wings, and thou wouldst not! Behold, your house shall be left unto you desolate."42

 

 

 

[X] Aranyszájú Szent János Adverus Judeos, nyolc vádbeszéd

(1) TODAY I HAD INTENDED to complete my discussion on the topic on which I spoke to you a few days ago; I wished to present you with even clearer proof that God's nature is more than our minds can grasp. Last Sunday I spoke on this at great length and I brought forward as my witnesses Isaiah, David, and Paul. For it was Isaiah who exclaimed: "Who shall declare his generation?" David knew God was beyond his comprehension and so he gave thanks to him and said: "I will praise you for you are fearfully magnified: wonderful are your works". And again it was David who said: "The knowledge of you is to wonderful for me, a height to which my mind cannot attain". Paul did not search and pry into God's very essence, but only into his providence; I should say rather that he looked only on the small portion of divine providence which God had made manifest when he called the gentiles. And Paul saw this small part as a vast and incomprehensible sea when he exclaimed: "O the depth of the riches and of the wisdom and of the knowledge of God! How incomprehensible are his judgments, and how unsearchable his ways!"

(2) These three witnesses gave us proof enough, but I was not satisfied with prophets nor did I settle for apostles. I mounted to the heavens and gave you as proof the chorus of angels as they sang: "Glory to God in the highest, and on earth peace, good will among men". Again, you heard the Seraphim as they shuddered and cried out in astonishment:

"Holy, holy, holy, the Lord God of hosts, all the earth is filled with his glory". 

And I gave you also the cherubim who exclaimed: 

"Blessed be his glory in his dwelling".

(3) So there were three witnesses on earth and three in Heaven who made it clear that God's glory cannot be approached. For the rest, the proof was beyond dispute; there was great applause, the audience warmed with enthusiasm, you assembly came aflame. I did rejoice at this, yet my joy was not because praise was coming to me but because glory was coming to my Master. For that applause and praise showed the love you have for God in your souls. If a servant loves his master and hears someone speak in praise of that master, his heart comes aflame with a love for him who speaks. This is because the servant loves his master. You acted just that way when I spoke: by the abundance of your applause you showed clearly your abundant love for the Master.

(4) And so I wanted again today to engage in that contest. For if the enemies of the truth never have enough of blaspheming our Benefactor, we must be all the more tireless in praising the God of all. But what am I to do? Another very serious illness calls for any cure my words can bring, an illness which has become implanted in the body of the Church. We must first root this ailment out and then take thought for matters outside; we must first cure our own and then be concerned for others who are strangers.

(5) What is this disease? The festivals of the pitiful and miserable Jews are soon to march upon us one after the other and in quick succession: the feast of Trumpets, the feast of Tabernacles, the fasts. There are many in our ranks who say they think as we do. Yet some of these are going to watch the festivals and others will join the Jews in keeping their feasts and observing their fasts. I wish to drive this perverse custom from the Church right now. My homilies against the Anomians can be put off to another time, and the postponement would cause no harm. But now that the Jewish festivals are close by and at the very door, if I should fail to cure those who are sick with the Judaizing disease. I am afraid that, because of their ill-suited association and deep ignorance, some Christians may partake in the Jews' transgressions; once they have done so, I fear my homilies on these transgressions will be in vain. For if they hear no word from me today, they will then join the Jews in their fasts; once they have committed this sin it will be useless for me to apply the remedy.

(6) And so it is that I hasten to anticipate this danger and prevent it. This is what physicians do. They first check the diseases which are most urgent and acute. But the danger from this sickness is very closely related to the danger from the other; since the Anomians impiety is akin to that of the Jews, my present conflict is akin to my former one. And there is a kingship because the Jews and the Anomians make the same accusation. And what charges do the Jews make? That He called God His own Father and so made Himself equal to God. The Anomians also make this charge-I should not say they make this a charge; they even blot out the phrase "equal to God" and what it connotes, by their resolve to reject it even if they do not physically erase it.

II

But do not be surprised that I called the Jews pitiable. They really are pitiable and miserable. When so many blessings from heaven came into their hands, they thrust them aside and were at great pains to reject them. The morning Sun of Justice arose for them, but they thrust aside its rays and still sit in darkness. We, who were nurtured by darkness, drew the light to ourselves and were freed from the gloom of their error. They were the branches of that holy root, but those branches were broken. We had no share in the root, but we did reap the fruit of godliness. From their childhood they read the prophets, but they crucified him whom the prophets had foretold. We did not hear the divine prophecies but we did worship him of whom they prophesied. And so they are pitiful because they rejected the blessings which were sent to them, while others seized hold of these blessing and drew them to themselves. Although those Jews had been called to the adoption of sons, they fell to kinship with dogs; we who were dogs received the strength, through God's grace, to put aside the irrational nature which was ours and to rise to the honor of sons. How do I prove this? Christ said: "It is no fair to take the children's bread and to cast it to the dogs". Christ was speaking to the Canaanite woman when He called the Jews children and the Gentiles dogs.

(2) But see how thereafter the order was changed about: they became dogs, and we became the children. Paul said of the Jews: "Beware of the dogs, beware of the evil workers, beware of the mutilation. For we are the circumcision". Do you see how those who at first were children became dogs? Do you wish to find out how we, who at first were dogs, became children? "But to as many as received him, he gave the power of becoming sons of God".

(3) Nothing is more miserable than those people who never failed to attack their own salvation. When there was need to observe the Law, they trampled it under foot. Now that the Law has ceased to bind, they obstinately strive to observe it. What could be more pitiable that those who provoke God not only by transgressing the Law but also by keeping it? On this account Stephen said: "You stiff-necked and uncircumcised in heart, you always resist the Holy Spirit", not only by transgressing the Law but also by wishing to observe it at the wrong time.

(4) Stephen was right in calling them stiff-necked. For they failed to take up the yoke of Christ, although it was sweet and had nothing about it which was either burdensome or oppressive. For he said: "Learn from me for I am meek and humble of heart", and "Take my yoke upon you, for my yoke is sweet and my burden light". Nonetheless they failed to take up the yoke because of the stiffness of their necks. Not only did they fail to take it up but they broke it and destroyed it. For Jeremiah said: "Long ago you broke your yoke and burst your bonds". It was not Paul who said this but the voice of the prophet speaking loud and clear. When he spoke of the yoke and the bonds, he meant the symbols of rule, because the Jews rejected the rule of Christ when they said: "We have no king but Caesar". You Jews broke the yoke, you burst the bonds, you cast yourselves out of the kingdom of heaven, and you made yourselves subject to the rule of men. Please consider with me how accurately the prophet hinted that their hearts were uncontrolled. He did not say: "You set aside the yoke", but "You broke the yoke" and this is the crime of untamed beasts, who are uncontrolled and reject rule.

(5) But what is the source of this hardness? It come from gluttony and drunkenness. Who say so? Moses himself. "Israel ate and was filled and the darling grew fat and frisky". When brute animals feed from a full manger, they grow plump and become more obstinate and hard to hold in check; they endure neither the yoke, the reins, nor the hand of the charioteer. Just so the Jewish people were driven by their drunkenness and plumpness to the ultimate evil; they kicked about, they failed to accept the yoke of Christ, nor did they pull the plow of his teaching. Another prophet hinted at this when he said: "Israel is as obstinate as a stubborn heifer". And still another called the Jews "an untamed calf".

(6) Although such beasts are unfit for work, they are fit for killing. And this is what happened to the Jews: while they were making themselves unfit for work, they grew fit for slaughter. This is why Christ said: "But as for these my enemies, who did not want me to be king over them, bring them here and slay them". You Jews should have fasted then, when drunkenness was doing those terrible things to you, when your gluttony was giving birth to your ungodliness-not now. Now your fasting is untimely and an abomination. Who said so? Isaiah himself when he called out in a loud voice: "I did not choose this fast, say the Lord". Why? "You quarrel and squabble when you fast and strike those subject to you with your fists". But if you fasting was an abomination when you were striking your fellow slaves, does it become acceptable now that you have slain your Master? How could that be right?

(7) The man who fast should be properly restrained, contrite, humbled-not drunk with anger. But do you strike your fellow slaves? In Isaiah's day they quarreled and squabbled when they fasted; now when fast, they go in for excesses and the ultimate licentiousness, dancing with bare feet in the marketplace. The pretext is that they are fasting, but they act like men who are drunk. Hear how the prophet bit them to fast. "Sanctify a fast", he said. He did not say: "Make a parade of your fasting", but "call an assembly; gather together the ancients". But these Jews are gathering choruses of effeminates and a great rubbish heap of harlots; they drag into the synagogue the whole theater, actors and all. For there is no difference between the theater and the synagogue. I know that some suspect me of rashness because I said there is no difference between the theater and the synagogue; but I suspect them of rashness if they do not think that this is so. If my declaration that the two are the same rests on my own authority, then charge me with rashness. But if the words I speak are the words of the prophet, then accept his decision.

III

Many, I know, respect the Jews and think that their present way of life is a venerable one. This is why I hasten to uproot and tear out this deadly opinion. I said that the synagogue is no better than a theater and I bring forward a prophet as my witness. Surely the Jews are not more deserving of belief than their prophets. "You had a harlot's brow; you became shameless before all". Where a harlot has set herself up, that place is a brothel. But the synagogue is not only a brothel and a theater; it also is a den of robbers and a lodging for wild beasts. Jeremiah said: "Your house has become for me the den of a hyena". He does not simply say "of wild beast", but "of a filthy wild beast", and again: "I have abandoned my house, I have cast off my inheritance". But when God forsakes a people, what hope of salvation is left? When God forsakes a place, that place becomes the dwelling of demons.

(2) But at any rate the Jews say that they, too, adore God. God forbid that I say that. No Jew adores God! Who say so? The Son of God say so. For he said: "If you were to know my Father, you would also know me. But you neither know me nor do you know my Father". Could I produce a witness more trustworthy than the Son of God?

(3) If, then, the Jews fail to know the Father, if they crucified the Son, if they thrust off the help of the Spirit, who should not make bold to declare plainly that the synagogue is a dwelling of demons? God is not worshipped there. Heaven forbid! From now on it remains a place of idolatry. But still some people pay it honor as a holy place.

(4) Let me tell you this, not from guesswork but from my own experience. Three days ago-believe me, I am not lying-I saw a free woman of good bearing, modest, and a believer. A brutal, unfeeling man, reputed to be a Christian (for I would not call a person who would dare to do such a thing a sincere Christian) was forcing her to enter the shrine of the Hebrews and to swear there an oath about some matters under dispute with him. She came up to me and asked for help; she begged me to prevent this lawless violence-for it was forbidden to her, who had shared in the divine mysteries, to enter that place. I was fired with indignation, I became angry, I rose up, I refused to let her be dragged into that transgression, I snatched her from the hands of her abductor. I asked him if were a Christian, and he said he was. Then I set upon him vigorously, charging him with lack of feeling and the worst stupidity; I told him he was no better off than a mule if he, who professed to worship Christ, would drag someone off to the dens of the Jews who had crucified him. I talked to him a long time, drawing my lesson from the Holy Gospels; I told him first that it was altogether forbidden to swear and that it was wrong to impose the necessity of swearing on anyone. I then told him that he most not subject a baptize believer to this necessity. In fact, he must not force even an unbaptized person to swear an oath.

(5) After I talked with him at great length and had driven the folly of his error from his soul, I asked him why he rejected the Church and dragged the woman to the place where the Hebrews assembled. He answered that many people had told him that oaths sworn there were more to be feared. His words made me groan, then I grew angry, and finally I began to smile. When I saw the devil's wickedness, I groaned because he had the power to seduce men; I grew angry when I considered how careless were those who were deceived; when I saw the extent and depth of the folly of those who were deceived, I smiled.

(6) I told you this story because you are savage and ruthless in your attitude toward those who do such things and undergo these experiences. If you see one of your brothers falling into such transgressions, you consider that it is someone else's misfortune, not your own; you think you have defended yourselves against your accusers when you say: "What concern of mine is it? What do I have in common with that man"? When you say that, your words manifest the utmost hatred for mankind and a cruelty which benefits the devil. What are you saying? You are a man and share the same nature. Why speak of a common nature when you have but a single head, Christ? Do you dare to say you have nothing in common with your own members? In what sense do you admit that Christ is the head of the Church? For certainly it is the function of the head to join all the limbs together, to order them carefully to each other, and to bind them into one nature. But if you have nothing in common with your members, then you have nothing in common with your brother, nor do you have Christ as your head.

(7) The Jews frighten you as if you were little children, and you do not see it. Many wicked slaves show frightening and ridiculous masks to youngsters-the masks are not frightening by their nature, but they seem so to the children's simple minds-and in this way they stir up many a laugh. This is the way the Jews frighten the simpler-minded Christians with the bugbears and hobgoblins of their shrines. Yet how could their ridiculous and disgraceful synagogues frighten you? Are they not the shrines of men who have been rejected, dishonored, and condemned?

IV

Our churches are not like that; they are truly frightening and filled with fear. God's presence makes a place frightening because he has power over life and death. In our churches we hear countless homilies on eternal punishments, on rivers of fire, on the venomous worm, on bonds that cannot be burst, or exterior darkness. But the Jews neither know nor dream of these things. They live for their bellies, they gape for the things of this world, their condition is not better than that of pigs or goats because of their wanton ways and excessive gluttony. They know but one thing: to fill their bellies and be drunk, to get all cut and bruised, to be hurt and wounded while fighting for their favorite charioteers.

(2) Tell me, then, are their shrines awful and frightening? Who would say so? what reasons do we have for thinking that they are frightening unless someone should tell us that dishonored slaves, who have no right to speak and who have been driven from their Master's home, should frighten us, who have been given honor and the freedom to speak? Certainly this is not the case. Inns are not more august then royal palaces. Indeed the synagogue is less deserving of honor than any inn. It is not merely a lodging place for robbers and cheats but also for demons. This is true not only of the synagogues but also of the souls of the Jews, as I shall try to prove at the end of my homily.

(3) I urge you to keep my words in your minds in a special way. For I am not now speaking for show or applause but to cure your souls. And what else is left for me to say when some of you are still sick although there are so many physicians to effect a cure?

(4) There were twelve apostles and they drew the whole world to themselves. The greater portion of the city is Christian, yet some are still sick with the Judaizing disease. And what could we, who are healthy, say in our own defense? Surely those who are sick deserve to be accused. But we are not free from blame, because we have neglected them in their hour of illness; if we had shown great concern for them and they had the benefit of this care, they could not possibly still be sick.

(5) Let me get the start on you by saying this now, so that each of you may win over his brother. Even if you must impose restraint, even if you must use force, even if you must treat him ill and obstinately, do everything to save him from the devil's snare and to free him from fellowship with those who slew Christ.

(6) Tell me this. Suppose you were to see a man who had been justly condemned being led to execution through the marketplace. Suppose it were in your power to save him from the hands of the public executioner. Would you not do all you could to keep him from being dragged off? But now you see your own brother being dragged off unjustly to the depth of destruction. And it is not the executioner who drags him of, but the devil. Would you be so bold as not to do your part toward rescuing him from his transgression? If you don't help him, what excuse would you find? But your brother is stronger and more powerful than you. Show him to me. If he will stand fast in his obstinate resolve, I shall choose to risk my life rather than let him enter the doors of the synagogue.

(7) I shall say to him: What fellowship do you have with the free Jerusalem, with the Jerusalem above? You chose the one below; be a slave with that earthly Jerusalem which, according to the word of the Apostle, is a slave together with her children. Do you fast with the Jews? Then take off your shoes with the Jews, and walk barefoot in the marketplace, and share with them in their indecency and laughter. But you would not chose to do this because you are ashamed and apt to blush. Are you ashamed to share with them in outward appearance but unashamed to share in their impiety? What excuse will you have, you who are only half a Christian?

(8) Believe me, I shall risk my life before I would neglect any one who is sick with this disease-if I see him. If I fail to see him, surely God will grant me pardon. And let each one of you consider this matter; let him not think it is something of secondary importance. Do you take no notice of what the deacon continuously calls out in the mysteries? "Recognize one another", he says. Do you not see how he entrusts to you the careful examination of your brothers? Do this in the case of Judaizers, too. When you observe someone Judaizing, take hold of him, show him what he is doing, so that you may not yourself be an accessory to the risk he runs.

(9) If any Roman soldier serving overseas is caught favoring the barbarians and the Persians, not only is he in danger but so also is everyone who was aware of how this felt and failed to make this fact known to the general. Since you are the army of Christ, be overly careful in searching to see if anyone favoring an alien faith has mingled among you, and make his presence know-not so that we may put him to death as those generals did, nor that we may punish him or take our vengeance upon him, but that we may free him from his error and ungodliness and make him entirely our own.

(10) If you are unwilling to do this, if you know of such a person but conceal him, be sure that both you and he will be subject to the same penalty. For Paul subjects to chastisement and punishment not only those who commit acts of wickedness but also those who approve what they have done. The prophet, too, brings to the same judgment not only thieves but also who run with the thieves. And this is quite reasonable. For if a man is aware of a criminal's actions but covers them up and conceals them, he is providing a stronger basis for the criminal to be careless of the law and making him less afraid in his career of crime.

V

But I must get back again to those who are sick. Consider, then, with whom they are sharing their fasts. It is with those who shouted: "Crucify him, Crucify him", with those who said: "His blood be upon us and upon our children". If some men had been caught in rebellion against their ruler and were condemned, would you have dared to go up to them and to speak with them? I think not. Is it not foolish, then, to show such readiness to flee from those who have sinned against a man, but to enter into fellowship with those who have committed outrages against God himself? Is it not strange that those who worship the Crucified keep common festival with those who crucified him? Is it not a sign of folly and the worst madness?

(2) Since there are some who think of the synagogue as a holy place, I must say a few words to them. Why do you reverence that place? Must you not despise it, hold it in abomination, run away from it? They answer that the Law and the books of the prophets are kept there. What is this? Will any place where these books are be a holy place? By no means! This is the reason above all others why I hate the synagogue and abhor it. They have the prophets but not believe them; they read the sacred writings but reject their witness-and this is a mark of men guilty of the greatest outrage.

(3) Tell me this. If you were to see a venerable man, illustrious and renowned, dragged off into a tavern or den of robbers; if you were to see him outraged, beaten, and subjected there to the worst violence, would you have held that tavern or den in high esteem because that great and esteemed man had been inside it while undergoing that violent treatment? I think not. Rather, for this very reason you would have hated and abhorred the place.

(4) Let that be your judgment about the synagogue, too. For they brought the books of Moses and the prophets along with them into the synagogue, not to honor them but to outrage them with dishonor. When they say that Moses and the prophets knew not Christ and said nothing about his coming, what greater outrage could they do to those holy men than to accuse them of failing to recognize their Master, than to say that those saintly prophets are partners of their impiety? And so it is that we must hate both them and their synagogue all the more because of their offensive treatment of those holy men.

(5) Why do I speak about the books and the synagogues? In time of persecution, the public executioners lay hold of the bodies of the martyrs, they scourge them, and tear them to pieces. Does it make the executioners' hands holy because they lay hold of the body of holy men? Heaven forbid! The hands which grasped and held the bodies of the holy ones still stay unholy. Why? Because those executioners did a wicked thing when they laid their hands upon the holy. And will those who handle and outrage the writings of the holy ones be any more venerable for this than those who executed the martyrs? Would that not be the ultimate foolishness? If the maltreated bodies of the martyrs do not sanctify those who maltreated them but even add to their blood-guilt, much less could the Scriptures, if read without belief, ever help those who read without believing. The very act of deliberately choosing to maltreat the Scriptures convicts them of greater godlessness.

(6) If they did not have the prophets, they would not deserve such punishment; if they had not read the sacred books, they would not be so unclean and so unholy. But, as it is, they have been stripped of all excuse. They do have the heralds of the truth but, with hostile heart, they set themselves against the prophets and the truth they speak. So it is for this reason that they would be all the more profane and blood-guilty: they have the prophets, but they treat them with hostile hearts.

(7) So it is that I exhort you to flee and shun their gatherings. The harm they bring to our weaker brothers is not slight; they offer no slight excuse to sustain to the folly of the Jews. For when they see that you, who worship the Christ whom they crucified, are reverently following their rituals, how can they fail to think that the rites they have performed are the best and that our ceremonies are worthless? For after you worship and adore at our mysteries, you run to the very men who destroy our rites. Paul said: "If a man sees you that have knowledge sit at meat in the idol's temple, shall not his conscience, being weak, be emboldened to eat those things which are sacrificed to idols"? And let me say: If a man sees you that have knowledge come into the synagogue and participate in the festival of the Trumpets, shall not his conscience, being weak, be emboldened to admire what the Jews do? He who falls not only pays the penalty for his own fall, but he is also punished because he trips others as well. But the man who has stood firm is rewarded not only because of his own virtue but people admire him for leading others to desire the same things.

(8) Therefore, flee the gatherings and holy places of the Jews. Let no man venerate the synagogue because of the holy books; let him hate and avoid it because the Jews outrage and maltreat the holy ones, because they refuse to believe their words, because they accuse them of the ultimate impiety.

VI

That you may know that the sacred books do not make a place holy but that the purpose of those who frequent a place does make it profane, I shall tell an old story. Ptolemy Philadelphus had collected books from all over the world. When he learned that the Jews had writings which treated of God and the ideal state, he sent for men from Judea and had them translate those books, which he then had deposited in the temple of Serapis, for he was a pagan. Up to the present day the translated books remain there in the temple. But will the temple of Serapis be holy because of the holy books? Heaven forbid! Although the books have their own holiness, they do not give a share of it to the place because those who frequent the place are defiled.

(2) You must apply the same argument to the synagogue. Even if there is no idol there, still demons do inhabit the place. And I say this not only about the synagogue here in town but about the one in Daphne as well; for at Daphne you have a more wicked place of perdition which they call Matrona's. I have heard that many of the faithful go up there and sleep beside the place.

(3) But heaven forbid that I call these people faithful. For to me the shrine of Matrona and the temple of Apollo are equally profane. If anyone charges me with boldness, I will in turn charge him with the utmost madness. For, tell me, is not the dwelling place of demons a place of impiety even if no god's statue stands there? Here the slayers of Christ gather together, here the cross is driven out, here God is blasphemed, here the Father is ignored, here the Son is outraged, here the grace of the Spirit is rejected. Does not greater harm come from this place since the Jews themselves are demons? In the pagan temple the impiety is naked and obvious; it would not be ease to deceive a man of sound and prudent mind or entice him to go there. But in the synagogue there are men who say they worship God and abhor idols, men who say they have prophets and pay them honor. But by their words they make ready an abundance of bait to catch in their nets the simpler souls who are so foolish as to be caught of guard.

(4) So the godlessness of the Jews and the pagans is on a par. But the Jews practice a deceit which is more dangerous. In their synagogue stands an invisible altar of deceit on which they sacrifice not sheep and calves but the souls of men.

(5) Finally, if the ceremonies of the Jews move you to admiration, what do you have in common with us? If the Jewish ceremonies are venerable and great, our are lies. But if ours are true, as they are true, theirs are filled with deceit. I am not speaking of the Scriptures. Heaven forbid! It was the Scriptures which took me by the hand and led me to Christ. But I am talking about the ungodliness and present madness of the Jews.

(6) Certainly it is the time for me to show that demons dwell in the synagogue, not only in the place itself but also in the souls of the Jews. As Christ said: "When an unclean spirit is gone out, he walks through dry places seeking rest. If he does not find it he says: I shall return to my house. And coming he finds it empty, swept, and garnished. Then he goes and takes with him seven other spirits more wicked than himself and they enter into him and the last state of that man is made worse than the first. So shall it be also to this generations".

(7) Do you see that demons dwell in their souls and that these demons are more dangerous than the ones of old? And this is very reasonable. In the old days the Jews acted impiously toward the prophets; now they outrage the Master of the prophets. Tell me this. Do you not shudder to come into the same place with men possessed, who have so many unclean spirits, who have been reared amid slaughter and bloodshed? Must you share a greeting with them and exchange a bare word? Must you not turn away from them since they are the common disgrace and infection of the whole world? Have they not come to every form of wickedness? Have not all the prophets spent themselves making many and long speeches of accusation against them? What tragedy, what manner of lawlessness have they not eclipsed by their blood-guiltiness? They sacrificed their own sons and daughters to demons. They refused to recognize nature, they forgot the pangs, of birth, they trod underfoot the rearing of their children, they overturned from their foundations the laws of kingship, they became more savage than any wild beast.

(8) Wild beasts oftentimes lay down their lives and scorn their own safety to protect their young. No necessity forced the Jews when they slew their own children with their own hands to pay honor to the avenging demons, the foes of our life. What deed of theirs should strike us with greater astonishment? Their ungodliness or their cruelty or their inhumanity? That they sacrificed their children or that they sacrificed them to demons? Because of their licentiousness, did they not show a lust beyond that of irrational animals? Hear what the prophet says of their excesses. "They are become as amorous stallions. Every one neighed after his neighbor's wife". He did not say: "Everyone lusted after his neighbor's wife", but he expressed the madness which came from their licentiousness with the greatest clarity by speaking of it as the neighing of brute beasts.

VII

What else do you wish me to tell you? Shall I tell you of their plundering, their covetousness, their abandonment of the poor, their thefts, their cheating in trade? the whole day long will not be enough to give you an account of these things. But do their festivals have something solemn and great about them? They have shown that these, too, are impure. Listen to the prophets; rather, listen to God and with how strong a statement he turns his back on them: "I have found your festivals hateful, I have thrust them away from myself".

(2) Does God hate their festivals and do you share in them? He did not say this or that festival, but all of them together. Do you wish to see that God hates the worship paid with kettledrums, with lyres, with harps, and other instruments? God said: "Take away from me the sound of your songs and I will not hear the canticle of you harps". If God said: "Take them away from me", do you run to listen to the trumpets? Are these sacrifices and offerings not an abomination? "If you bring me the finest wheaten flour, it is in vain: incense is an abomination to me". The incense is an abomination. Is not the place also an abomination? Before they committed the crime of crimes, before they killed their Master, before the cross, before the slaying of Christ, it was an abomination. Is it not now all the more an abomination? And yet what is more fragrant than incense? But God looks not to the nature of the gifts but to the intention of those who bring them; it is this intention that he judges their offerings.

(3) He paid heed to Abel and then to his gifts. He looked at Cain and then turned away from his offering. For Scripture says: "For Cain and his offerings he had no regard". Noah offered to God sacrifices of sheep and calves and birds. The Scripture say: "And the Lord smelled a sweet odor", that is, he accepted the offerings. For God has no nostrils but is a bodiless spirit. Yet what is carried up from the altar is the odor and smoke from burning bodies, and nothing is more malodorous than such a savor. But that you may learn that God attends to the intention of the one offering the sacrifice and then accepts or rejects it, Scripture calls the odor and the smoke a sweet savor; but it calls the incense an abomination because the intention of those offering it reeked with a great stench.

(4) Do you wish to learn that, together with the sacrifices and the musical instruments and the festivals and the incense, God also rejects the temple because of those who enter it? He showed this mostly by his deeds, when he gave it over to barbarian hands, and later when he utterly destroyed it. But even before its destruction, through his prophet he shouted aloud and said: "Put not your trust in deceitful words for it will not help you when you say: "This is the temple of the Lord! The temple of the Lord"! What the prophet says is that the temple does not make holy those who gather there, but those who gather there make the temple holy. If the temple did not help at a time when the Cherubim and the Ark were there, much less will it help now that all those things are gone, now that God's rejection is complete, now that there is greater ground for enmity. How great an act of madness and derangement would it be to take as your partners in the festivals those who have been dishonored, those whom God has forsaken, those who angered the Master?

(5) Tell me this. If a man were to have slain your son, would you endure to look upon him, or accept his greeting? Would you not shun him as a wicked demon, as the devil himself? They slew the Son of your Lord; do you have the boldness to enter with them under the same roof? After he was slain he heaped such honor upon you that he made you his brother and coheir. But you dishonor him so much that you pay honor to those who slew him on the cross, that you observe with them the fellowship of the festivals, that you go to their profane places, enter their unclean doors, and share in the tables of demons. For I am persuaded to call the fasting of the Jews a table of demons because they slew God. If the Jews are acting against God, must they not be serving the demons? Are you looking for demons to cure you? When Christ allowed the demons to enter into the swine, straightway they plunged into the sea. Will these demons spare the bodies of men? I wish they would not kill men's bodies, that they would not plot against them. But they will. The demons cast men from Paradise and deprived them the honor from above. Will they cure their bodies? That is ridiculous, mere stories. The demons know how to plot and do harm, not to cure. They do not spare souls. Tell me, then, will they spare bodies? They try to drive men from the Kingdom. Will they choose to free them from disease?

(6) Did you not hear what the prophet said? Rather, did you hear what God said through the prophet? He said that the demons can do neither good nor evil. Even if they could cure and wanted to do so-which is impossible-you must not take an indestructible and unending punishment in exchange for a slight benefit which can soon be destroyed. Will you cure your body and destroy your soul? You are making a poor exchange. Are you angering God who made your body, and are you calling to your aid the demon who plots against you?

(7) If any demon-fearing pagan has medical knowledge, will he also find it easy to win you over to worship the pagan gods? Those pagans, too, have their skill. They, too, have often cured many diseases and brought the sick back to health. Are we going to share in their godlessness on this account? Heaven forbid! Hear what Moses said to the Jews. "If there arise in the midst of you a prophet or one that says he has dreamed a dream and he foretell a sign and a wonder, and that sign or wonder which he spoke come to pass, and he say to you: "Let us go and serve strange gods whom our fathers did not know, you shall not hear the words of that prophet or dreamer".

(8) What Moses means is this. If some prophet rises up, he says, and performs a sign, by either raising a dead man or cleansing a leper, or curing a maimed man, and after working the wonder calls you to impiety, do not heed him just because his sign comes to pass. Why? "The Lord your God is trying you to see whether you love him with all your heart and all your soul". From this it is clear that demons do not cure. If ever God should permit demons to cure, as he might permit a man to do, his permission is given to test you-not because God does not know what you are, but that he may teach you to reject even the demons who do cure.

(9) And why do I speak of bodily cures? If any man threatens you with Gehenna unless you deny Christ, do not heed his words. If someone should promise you a kingdom to revolt from the only-begotten Son of God, turn away from him and hate him. Be a disciple of Paul and emulate those words which his blessed and noble soul exclaimed when he said: "I am sure that neither death nor life, nor angels, nor principalities, nor powers, nor things present, nor things to come, no height, nor depth, nor any other creature shall be able to separate us from the love of God, which is in Christ our Lord".

(10) No angels, nor powers, nor things present, nor things to come, nor any other creature separated Paul from the love of Christ. Do you revolt to cure your body? And what excuse could we find? Certainly we must fear Christ more than Gehenna and desire him more than a kingdom. Even if we be sick, it is better to remain in ill health than to fall into impiety for the sake of a cure; for even if a demon cures you, he has hurt more than he has helped. He has helped the body, which a short time later will altogether die and rot away. But he has hurt the soul, which will never die. Kidnappers often entice little boys by offering them sweets, and cakes, and marbles, and other such things; then they deprive them of their freedom and their very life. So, too, the demons promise cure of a limb and then dash the whole salvation of the soul into the sea.

(11) Beloved, let us not put up with that; in every way let us seek to keep ourselves free from godlessness. Could Job not have heeded his wife, blasphemed against God, and been free from the disaster which beset him? "Curse God and die" she said. But he chose to suffer the pain and to waste away; he chose to endure that unbearable blow rather to blaspheme and be free from the evils which beset him. You must emulate him. If the demon shall promise you ten thousand cures from the ills which beset you, do not heed him, do not put up with him-just as Job refused to heed his wife. Chose to endure your illness rather than destroy your faith and the salvation of your soul. God does not forsake you. It is because he wishes to increase your glory that oftentimes he permits you to fall sick. Keep up your courage so that you may also hear him say: "Do you think I have dealt with you otherwise than that you may be shown to be just"?

VIII

I could have said more than this, but to keep you from forgetting what I have said, I shall bring my homily to an end here with the words of Moses: "I call heaven and earth to witness against you". If any of you, whether you are here present or not, shall go to the spectacle of the Trumpets, or rush off to the synagogue, or go up to the shrine of Matrona, or take part in fasting, or share in the Sabbath, or observe any other Jewish ritual great or small, I call heaven and earth as my witnesses that I am guiltless of the blood of all of you.

(2) These words will stand by your side and mine on the day of our Lord Jesus Christ. If you heed them, they will bring you great confidence; if you heed them not or conceal anyone who dares to do those things, my words shall stand against you as bitter accusations. "For I have not shrunk from declaring to you the whole counsel of God".

(3) I have deposited the money with the bankers. It remains for you to increase the deposit and to use the profit from my words for the salvation of your brothers. Do you find it an oppressive burden to denounce those who commit these sins? It is an oppressive burden to remain silent. For this silence makes you an enemy to God and brings destruction both to you who conceal such sinners and to those whose sins go unrevealed. How much better it is to become hateful to our fellow servants for saving them to provoke God's anger against yourselves. Even if your fellow servant be vexed with you now, he will not be able to harm you but will be grateful later on for his cure. But if you seek to win your fellow servant's favor, if you remain silent and hurt him by concealing his sin, God will exact from you the ultimate penalty. Your silence will make God your foe and will hurt your brother; if you denounce him and reveal his sin, you will make God propitious and benefit your brother and you will gain as a friend one who was crazed but who learned from experience that you served him well.

(4) Do not think, then, that you are doing your brothers a favor if you should see them pursuing some absurdity and should fail to accuse them with all zeal. If you lose a cloak, do you not consider as your foe not only the one who stole it but also the man who knew of the theft and refused to denounce the thief? Our common Mother (the Church) has lost not a cloak but a brother. The devil stole him and now holds him in Judaism. You know who stole him; you know him who was stolen. Do you see me lighting, as it were, the lamp of my instruction and searching everywhere in my grief? And do you stand silent, refusing to denounce him? What excuse will you have? Will the Church not reckon you among her worst enemies? Will she not consider you a foe and destroyer?

(5) Heaven forbid that anyone who hears my words of advice should commit such a sin as to betray the brother for whom Christ died. Christ poured out his blood on his account. Are you too reluctant to utter a word on this account? I urge you not to be so reluctant. Right after you leave here, stir yourselves to the chase and let each of you bring me one of those suffering from this disease.

(6) But heaven forbid that so many be sick with it. Let two or three, or ten or twenty of you bring me one man. One the day you do and when I see in your nets the game you have caught, I will set before you a more plentiful table. If I see that the advice I gave today has been put to work, I shall be more zealous in undertaking the cure of those men, and this will be a greater boon both for you and them.

(7) Do not regard my words lightly. Be scrupulous in hunting out those who suffer from this sickness. Let the women search for the women, the men for the men, the slaves for the slaves, the freemen for the freemen, and the children for the children. Come all of you to our next meeting with such success that you win praise from me-and, before any praise of mine, that you obtain, from God a great and indescribable reward which in abundant measure surpasses the labors of those who succeed. May all of us obtain this by the grace and loving-kindness of our Lord Jesus Christ, through whom and with whom be glory to the Father together with the Holy Spirit now and forever, world without end. Amen.

 

[XI] Salamon ben R. Simeon krónikájából

 

A világ megteremtése után 4865, száműzetésünk után 1028 évvel történt: Mindazok a rémségek, melyekkel a Tóra könyvei fenyegetnek, beteljesednek rajtunk; minden, ami írva van, és ami nincs írva, bekövetkezett leányainkon és fiainkon, öregeinken és gyermekeinken, szolgálóinkon és szolgálóleányainkon. Nagyjaink és kicsinyeink mind keserű bajba kerültek. A bűnös Róma pápája felemelkedett, és felszólította mindazokat a népeket, Edomnak fiait, akik Krisztusban hisznek: gyűljenek össze, és vonuljanak Jeruzsálem ellen, és hódítsák meg a várost… És akkor felkelt egy Gottfried nevű herceg, a Bouilloni – hogy még a csontjai is megőröltessenek! – egy önfejű ember, akinek a szellemét a sok kicsapongás elkábította, hogy ő is az elvetemültekkel tartson. Sötét esküt fogadott, hogy bárhova is vándoroljon, az ő Istenének vérét megbosszulja Izraelen, és mindazok közül, kik zsidó nevet viselnek, se maradékot, se menekülőt nem hágy…

A hitközség fejei, akiknek tekintélyük volt a püspök előtt, felkerekedtek, elmentek hozzá, tisztviselőihez és szolgáihoz, hogy velük tárgyaljanak. Megkérdezték: mit tegyünk mi, mivel hírt hallottunk testvéreinkről, akiket Speyerben s Wormsban agyonütöttek? „Halljátok a tanácsunkat – volt a válasz –, hozzátok minden vagyonotokat a mi kincstárunkba, és asszonyaitokkal, fiaitokkal és leányaitokkal jöjjetek mind a püspök házába, amíg ezek a seregek elvonulnak; így menekülhettek a keresztesek elől.” ők azonban nem gondolták ezt becsületesen, csak azt akarták, hogy mi mind a hatalmukba kerüljünk, és megfogjanak bennünket, mint ahogyan a halat megfogják a hálóval, hogy elrabolják a pénzünket, mint ahogy azt azután tették: a vég elárulja a kezdetet. Egyedül a püspök szándéka volt becsületes, meg akart erejével bennünket védeni; hiszen mi neki és tisztviselőnek nagy jutalmat adtunk azért az ígéretért, hogy bennünket megment.

De végül nem használt semmi. Sem megvesztegetés, sem könyörgés, a harag napján semmi sem védett meg bennünket a bajtól.

Szivan hó újhold napjánörtént, amikor Emicho gróf, minden zsidók nyomorgatója – hogy még a csontját is vasmalom őrölje meg – sok hadinéppel, keresztessel és falusival Mainz elé jött, és annak falai alatt ütött tábort, mert a város kapuit elzárták előle. A mi leggonoszabb ellenségünk volt ő, aki nem kímélt sem öreget, sem szüzet, nem ismert irgalmat sem csecsemővel, sem beteggel szemben. Isten népét a porba tapodta, az ifjakat karddal verte agyon, és terhes asszonyok hasát vágta fel…

Ó, erről a keddről, Szivan harmadikáról,amelyen az ellenség betört az udvarba, a sötétségnek erről a napjáról – bár elnyelné őt a sötétség! – az égbeli Isten ne kérdezzen felőle, és semmiféle világosság ne sugározza be. Jaj ennek a napnak, amelyen lelkeink szorongatását láttuk. Ó, csillagok, miért nem rejtettétek el fényeiteket, hogy az ellenség pusztító munkáját ne a ti világosságotoknál végezze el.

Amikor a Szent Frigy gyermekei látták, hogy beteljesedett rajtuk a sors, az ellenség győzött, és benyomult az udvarba, mindannyian, öregek és fiatalok, szüzek és gyermekek, szolgák és szolgálólányok az égbeli Atyához kiáltottak, és siratták magukat és az életüket. De alávetették magukat az ég bíróságának, és így szólottak egymáshoz: „Hadd legyünk erősek, és viseljük a szent istenfélelem igáját! Mert az ellenség csak egy pillanat idejére öl meg bennünket – a négy halálmód legkönnyebbjével, karddal –, de mi élni fogunk, a mi lelkeink az éden kertjében tartózkodnak majd, a fényben és világosságban mindig, örökké!” Megadással és készséges hittel mondották: „A végső törvény, hogy ne emésszük magunkat afelett, hogy mi a Szent lényege és célja, áldott legyen ő és az ő szent neve. A Tórát adta nekünk, és megparancsolta, hogy szent nevének egységéért megölessük magunkat. Üdvösség nekünk, ha megtesszük az akaratát. Üdvösség mindenkinek, ki ilyen halállal hal meg… A sötétségnek világát a fény világával, a szenvedés világát az öröm világával, a mulandóságét az örökkévalóságéval cserélik ezek fel.” És akkor mindannyian hangos szóval, mint egy ember kiáltották: „Nincs tovább mit vonakodjunk, mert már rajtunk az ellenség. Hadd siessünk, hogy mi magunk mutassunk be az Úrnak a mi áldozatunkat. Akinek kése van, vizsgálja meg, hogy elég éles-e. Előbb ölje meg a másikat, azután vágja át a saját nyakát, döfje kését a szívébe.”

Az elsők, akiket az ellenség szembe talált, amikor az udvarba benyomult, a község legszentebbjei voltak, akik lemondtak arról, hogy a vár belsejébe meneküljenek, és így életüket néhány órával még megvásárolják. Sőt, inkább úgy ültek ottan imakönyveikbe burkolva, az égnek ítéletét szeretettel véve magukra, és elkészültek arra, hogy a Teremtő akaratát azonnal teljesítsék. Az ellenség kövekkel és nyilakkal borította el, és azután kardjaival lemészárolta őket. Amikor pedig azok, akik a belső termekben voltak, jámboraiknak ezt a tettét látták, és amikor az ellenség rájuk támadt, így kiáltották: „A legjobb lesz, ha életünket feláldozzuk!”

És az asszonyok lágyékukat megerősítették, és előbb fiaikat és leányaikat mészárolták le, azután pedig magukat. És sok férfi megerősítette a szívét, és lemészárolta asszonyát, gyermekeit és házanépét. Szelíd és gyenge asszonyok legkedvesebb gyermeküket ölték meg, férfiak és asszonyok egymás után mészárolták le egymást. És amikor lányok, vőlegények és menyasszonyok kinéztek az ablakon, így kiáltottak: „Nézz reánk Istenünk, és lásd, hogy mit teszünk, hogy a Te nagy nevedet megszenteljük, és ne kelljen Téged a Keresztrefeszítettel elcserélnünk.” Az egyik lemészárolta a másikat, és aztán őt mészárolták le. A kiömlő vér egybefolyt, férfiak vére elkeveredett az asszonyok vérével, az apák vére a gyermekek vérével, a fivér vére a nővér vérével, a tanító vére a tanítvány vérével, a vőlegény vére a menyasszony vérével, a gyermekek és csecsemők vére az anyjuk vérével. Mind így halt meg, így pusztult el a magasztos és félelmetes Név egységének kedvéért. Aki ezt hallja, annak zúgnak a fülei, mert ki hallott ilyesmit, és ki látott ilyet! Kérdezzetek meg bárkit is arról, hogy vajon Ádám napjai óta hoztak-e még ilyen áldozatot. Ezeregyszáz áldozat egyetlenegy napon és mindegyik olyan, mint Izsák feláldozása, Ábrahám fiáé. Ám azért az egy áldozásért megremegett a föld, miként írva van: „Az ég seregei kiáltottak, és az ég elsötétedett.” Miért nem sötétedett el most az ég? Miért nem oltották el a csillagok a fényüket? Miért nem sötétedett el az ég boltozata, a nap és a hold, amikor egyetlenegy napon, Szivan hó harmadik napján ezeregyszáz lelket gyilkoltak meg, és mészároltak le? Ó megannyi gyermek és csecsemő közöttük, tiszták és szegények, akiknek nem volt semmi bűnük. Tűrheted-e ó Úristen, hogy ez megtörténhessék, és nyugton tudsz maradni, hiszen érted pusztították el ezek magukat. Ó, bosszuld meg szolgáidnak ezt az elrontott vérét mihamarább. A mi napjainkban, a mi szemeink előtt. Ámen.

Most pedig arról akarok beszélni és jelentést tenni, hogy milyen nagyok voltak a mi igazságosaink akkori tettei. A halálba hajszolták magukat, egyik meg akarta előzni a másikat, és így szóltak egymáshoz: „Én akarom elsőnek a Királyok Királyának nevét megszentelni, az Örökkévaló nevét, dicsértessék.” Az asszonyok, büszke királylányok, pénzt dobtak az ablakon át az ellenségnek, hogy amíg azt felszedik, idejük legyen arra, hogy a Teremtő akaratát beteljesítsék, fiaikat és leányaikat megöljék. Amikor pedig az ellenség az ajtókat feltörte, és behatoltak a szobákba, ott találták áldozataikat vérükben fetrengve. Kifosztották őket mindenükből, meztelenre vetkőztették őket; akiben még szikrányi élet volt, agyonverték, úgyhogy senki sem menekülhetett meg. Ez történt minden teremben, ahol csak zsidó tartózkodott. Egyetlenegy terem volt csak erősebb, de estére ez is a többi sorsára került. Amikor ezek a szentek látták, hogy az ellenség erősebb, mint ők, megkeményítették szívüket, és lemészárolták gyermekeiket. Az asszonyok az ablakból köveket dobálták az ellenségre, de azután őket is addig dobáltak kővel, amíg testük és arcuk csupa szétroncsolt hús lett…

 

[XII] Luther Márton: Zsidók és hazugságaik

 

"Mivel közöttünk élnek, nem szabad tűrnünk viselkedésüket most, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy hazudnak, gyalázkodak és Istent káromolnak. Ha azt tesszük, osztjuk hazugságaikat, átkozódásukat és istenkáromlásukat. Így nem tudjuk eloltani az elolthatatlan isteni harag tüzét, amellyel a próféták beszélnek, sem a zsidókat nem tudjuk áttéríteni. Imádsággal és istenfélelemmel szigorúan könyörületesnek kell lennünk hogy lássuk, hogy legalább egy párat meg tudunk menteni a pokol lángjaitól. Nem szabad bosszút állnunk. Ezerszer rosszabb bosszú mint amit mi kívánunk nekik szorítja torkukat. Tanácsom Nektek:

Először is gyújtsuk föl iskoláikat és zsinagógáikat, ássunk el mindent, ami nem éghető, úgy hogy ember soha ne láthassa meg egy darabjukat vagy a hamujukat sem. Ezt meg kell tenni Urunk és a kereszténység tiszteletére, úgy, hogy Urunk lássa, hogy mi keresztények vagyunk és nem nézünk el vagy tűrünk el ilyen nyilvános hazugságot, átkozódást és istenkáromlást, amellyel Fiát és a keresztényeket illetik. Amiatt, hogy a múltban eltűrtük ezt a múltban, nem ismervén azt, azt Isten meg fogja bocsátani. De ha most, hogy tudunk róla és mégis megbocsájtunk nekik és védjük ilyen házaikat, amely az orrunk előtt áll, amelyben hazudoznak, átkozódnak és Istent káromolnak, becsmérlik és rágalmazzák Krisztust és minket (ahogy fentebb elmondtuk), az ugyanaz lenne, mintha mi tennénk mindezt, mivel minderről tudomásunk van. Másodszor azt tanácsolom, hogy házaikat is romboljuk le. Mert ugyanazt űzik bennük, mint zsinagógáikban. Ahelyett a lakhatnának a csűrben mint a cigányok. Így lenne otthonuk és nem ők lennének országunkban az urak, ahogy hencegnek, de ők üldözöttek és foglyok, ahogyan állandóan jajveszékelnek és siránkoznak rólunk Isten előtt." Harmadszor azt tanácsolom, hogy vegyük el tőlük imádságos könyveiket és Talmudi írásaikat, amelyben bálványimádást, hazugságokat, átkokat és istenkáromlást tanítanak.[...] Negyedszer, azt tanácsolom, hogy rabbijaiknak tiltsuk meg a tanítást mostantól halálbüntetés vagy végtagok elvesztésének terhe mellett. Mert elévült joguk arra, hogy ilyen hivatalt viseljenek, amelyet Mózes tanítása szerint (Deuternomy 17 [:10 ff.]) hordoznak, amikor azt parancsolta meg a szegény zsidóknak, hogy halálbüntetés terhe mellett engedelmeskedjenek tanítóiknak, de Mózes hozzáteszi: 'Amit az Úr törvényével összhangban tanítanak'.Ezek a gazemberek nem veszik ezt figyelembe. Arra használják a kis emberek alázatát, hogy az Úr törvényével ellentétesen méreggel, átkokkal és istentagadással itassák át őket. Ugyanúgy tart minket a pápa fogva Mátyás nyilatkozatával 16 {:18],' Te vagy Péter', stb.., arra vesz rá minket, hogy higgyünk azokban a hazugságokban és csalásokban, amelyeket ez az ördögi száj mond ki. Nem tanított Isten szavával egyező módon, ezért elvesztette jogát, hogy tanítson bennünket. Ötödszörre azt tanácsolom, hogy megtiltsuk azt, hogy utainkat használják. Mert nincsenek üzleteik falukban, nem nemesek, nem tisztviselők, kereskedők vagy hasonlók. Maradjanak otthon. [...] Hatodszorra azt tanácsolom, hogy az uzsorakamat szedését tiltsák meg nekik, és hogy minden készpénzt, ezüstöt és aranyt vegyenek el tőlük és helyezzék azt biztonságba. Ennek az intézkedésnek az az oka, hogy, mint fentebb említettem, megélhetésüket uzsorával szerzik, és annak során tőlünk lopták el és rabolták el jelenlegi tulajdonukat. Az ilyen pénzt a következőképpen kellene haszználni: Ha egy zsidó garantáltan áttért, akkor neki kell száz, kétszáz vagy ötszáz forintot adni, személyes körülményeitől függően. Ezzel elkezdhet egy foglalkozást, amivel magát, feleségét és gyermekeit el tudja tartani, és a szegényeket és rászorulókat támogatni tudja. Az ilyen ördögi nyereség meg van átkozva, hacsak Isten áldásával nem fordítjuk jó és nemes célok elérésére. Hetedszer azt javasolom, hogy minden egészséges fiatal zsidó és zsidónő kezébe adjunk egy cséphadarót, egy baltát, egy kapát, egy ásót, egy guzsalyt vagy orsót , és ezzel aztán megélhetésüket biztosíthatják orcájuk verejtékével, mint ahogy Ádám gyermekeitől ezt elvárják (Teremtés 3[:19]). Mert az nincs rendben, hogy ők minket, vádlott gójokat dolgoztatnak orcánk verejtékében, míg ők, a szent emberek idejüket lustálkodással, hencegéssel és fingással töltik, és amellett istenkáromolva hencegnek uralkodásukról a keresztények fölött. Nem, egy fenékberúgással kellene ezeket a lusta gazembereket kidobni. „

 

 

 

[XIII] Voltaire

"If we read the history of the Jews written by an author of another nation, we would have sorrow to believe that there were indeed fugitive people of Egypt which came by express order from God immoler seven or eight small nations that they didn't know; to cut the throat without mercy of a woman, old men and children with the udder, and to reserve only the small girls; that these holy people were punished of his God when it had been enough criminal to save only one man devoted to the anathema. We would not believe that so abominable people (Jews) had been able to exist on the earth. But as this nation itself brings back all its facts in its holy books to us, it should be believed. —Voltaire, Essai sur les mœurs (1756) Tome 1, pages 158–159

"[The Jewish nation] dares spread an irreconcilable hatred against all nations; it revolts against all its masters. Always superstitious, always avid of the well-being enjoyed by others, always barbarous, crawling in misfortune, and insolent in prosperity. Here are what were the Jews in the eyes of the Greeks and the Romans who could read their books. —Voltaire, Essai sur les mœurs (1756) Tome 1, page 186

"If these Ismaélites (Arabs) resembled to the Jews by the enthusiasm and the thirst for plundering, they were prodigiously higher by courage, by the nobility of soul, by the magnanimity: their history, or true or fabulous, before Mahomet, is filled of examples of friendship, such as Greece invented some in the fables of Pilade and Oreste, of Thésée and Pirithous. The history of Barmécides is only one continuation of amazing generosities which raise the heart. These features characterize a nation. We do not see on the contrary, in all annals of the Hebrew people, no generous action. They do not know nor hospitality, nor liberality, nor leniency. Their sovereign happiness is to exert wear with the foreigners; and this spirit of wear, principle of any cowardice, is so natural in their hearts, that it is the continual object of the figures that they employ in the species of eloquence which is proper for them. Their glory is to put at fire and blood the small villages they can seize. They cut the throat of the old men and the children; they hold only the girls nubiles; they assassinate their Masters when they are slaves; they can never forgive when they are victorious: they are enemy of the human mankind. No courtesy, no science, no art improved in any time, in this atrocious nation. —Voltaire, Essai sur les mœurs (1756) Tome 2, page 83

"You seem to me to be the maddest of the lot. The Kaffirs, the Hottentots, and the Negroes of Guinea are much more reasonable and more honest people than your ancestors, the Jews. You have surpassed all nations in impertinent fables in bad conduct and in barbarism. You deserve to be punished, for this is your destiny.[2] —Voltaire, From a letter to a Jew who had written to him, complaining of his antisemitism in L'Essai sur le Moeurs

"… [Jews] are, all of them, born with raging fanaticism in their hearts, just as the Bretons and the Germans are born with blond hair. I would not be in the least bit surprised if these people would not some day become deadly to the human race.[2] —Voltaire, Lettres de Memmius a Ciceron (1771)

"I know that there are some Jews in the English colonies. These marranos go wherever there is money to be made... But whether these circumcised who sell old clothes claim that they are of the tribe of Naphtali or Issachar is not of the slightest importance. They are, simply, the biggest scoundrels who have ever dirtied the face of the earth." —Voltaire, Letter to Jean-Baptiste Nicolas de Lisle de Sales, December 15, 1773. Correspondance. 86:166

 

[XIV] Fichte: Egy állam, állam nélkül (részlet)

“Let the Jews never believe in Jesus Christ. Let them never believe in God. If only they did not believe in a misanthropic God and in a double ethical standard (one applicable to Jews alone, another for their dealing with the Gentiles)”

“I see absolutely no way of giving them civic rights; except perhaps, if one night we chop off all their heads and replace them with new ones, in which there would not be one single Jewish idea. And then, I see no other way to protect ourselves from the Jews except if we conquer their promised land and send all of them there.”

 

[XV] Wilhelm Marr, The Victory of Judaism over Germandom (March 1879)

Foreword

With this work I intend less a polemic against Jewry than confirmation of a cultural and historical fact.

The polemical language that conditions sometimes force upon me can and must be understood as no more than a cry of pain from one of the oppressed.

A resigned “pessimism” flows from my pen.

Think, if you will, “he must be a queer bird.” But be assured that no one would be happier than myself if the facts I touch upon could be refuted.

Countless times we non-Jews have attacked Jews and Jewry in literature, but always from the standpoint of our own overweening presumption. Our self-conceit still keeps us from the open and honest admission that Israel has become a world power of the very first rank. We knew the Jews well enough – but not ourselves.

Be that as it may, this book should be permitted to lay claim to originality. Written without a trace of religious prejudice, it allows you to peer into the mirror of cultural and historical facts. Do not blame the “pessimist” if the mirror shows you to be slaves.

I have two hopes for this book:

1) first, that it will not be killed by the silence of the Jewish critics;

2) that it will not be finished off by your well-known, self-satisfied clichés.

Without a shred of irony, I publicly proclaim the world-historical triumph of Jewry, the news of a lost battle, the victory of the enemy without a single excuse for the stricken army.

I should like to believe that such candor deserves something better than the zealous Jewish accents of the newspapers.

[ . . . ]

It is no ostentatious prophecy but a deeply felt conviction when I say that no more than four generations shall pass before the Jews usurp absolutely every office of state, including the very highest.

Yes, Jewry shall raise Germany to a world power and make it the New Palestine of Europe.

It won't come about by violent revolution but by the voice of the people itself, as soon as German society has reached that highest level of social bankruptcy and perplexity toward which we are rushing headlong.

Don't blame Jewry for this.

[ . . . ]

Our Germanic element has shown itself culturally and historically powerless, incapable of achievement, before alien domination. This is a fact, a raw, pitiless fact. State, church, Catholicism, Protestantism, credo, and dogma must bow before the Jewish Areopagus, the daily press.

Dear reader, stop gnashing your teeth in rage! [You have no right to do so.] Alien domination has been forced upon us. For 1800 years the fight against Jewish domination has lasted. The Semitic race has borne indescribable [external] suffering. You have roughly mishandled them, but rarely have you combated them spiritually. From feeble beginnings Jewry has grown beyond you. It has corrupted all society with its views. It has driven out any kind of idealism, possesses the controlling position in commerce, infiltrates increasingly into state offices, rules the theater, constitutes a sociopolitical phalanx, and finally has left you little more than the hard manual labor that it always despised. It has reduced talent to rattling superficial finesse, has made that procuress, advertising, into a goddess of public opinion. In short, Jewry lords it over you today.

[ . . . ]

Are we capable of sacrifice? Have we even succeeded in creating a single, nonpartisan anti-Jewish newspaper? Are not even our housewife clubs and similar associations under Jewish patrons who combine business with pleasure for their own profit? Does not Jewry flow into all the pores of our life?

You may gnash your teeth about Germanic apathy. I bow down in amazed admiration before this Semitic race that has set its foot upon our necks. Having gathered up the last trace of human energy, I am resigned to enter into Jewish slavery, not to surrender or ask for quarter but only to die as peacefully as possible.

[ . . . ]




Source of English translation: Richard S. Levy, Antisemitism in the Modern World. An Anthology of Texts. Lexington, Mass., and Toronto: D.C. Heath, 1991, pp. 76-93, here pp. 76-77, 87-89.

Source of original German text: Wilhelm Marr, Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht confessionellen Standpunkt aus betrachtet [The Victory of Judaism over Germandom. Seen from a Non-Confessional Standpoint], 2nd ed. Bern: Rudolph Costenoble, 1879, foreward and pp. 29-32.

 

[XVI] Drezdai antiszemita manifesztum (részletek)

"According to the Jews' religious and national traditions, all of these peoples were created merely to serve them. The principle of equality was also applied to a race that does not wish to be equal with us, that considers itself a people privileged by God and [regards] the rest of mankind as lower beings, impure animals. The principle of fraternity was also applied to a race that does not even acknowledge non-Jews as neighbors and fellow human beings and according to whose Talmud non-Jews are enemies destined for eradication."

"Moreover, cheating, stealing from them, bleeding them dry, bringing ruin upon them, perjuring against them, dishonoring, and even killing them constitutes an activity pleasing to their God. Small wonder, therefore, if modern liberalism, identifying more and more with the ascendant Jews, has taken the shape of pseudo-liberalism. In the Jews' hands, it has turned into a convenient tool for realizing their plans for world domination and putting irons on the European peoples."
"Mainly by means of the press, Jewry increasingly undermines the Christian religion, which ... during Roman times,... saved the European Aryan race from moral bankruptcy, on the one hand , and semi-civilized barbarity, on the other, and also regenerated it. It did so by setting the civilization and culture of the European Aryan race on firm religious, moral, and social foundations."

"Christian religion is the most powerful reaction against Jewish tendencies to achieve world domination. It is an insurmountable protest against the elevation of the Semitic above the Aryan race, and so it is only natural that the Jewish clan is a sworn mortal enemy of both the founder of this religion and the Christian religion itself.

Accordingly, Jewry can only firmly establish the superiority and rule of the Semitic race when it has managed to defeat the natural reaction opposing it and to destroy the institution of Christianity." - See more at: https://www.henrymakow.com/2016/01/1882-Manifesto-Puts-NWO-in-Perspective%20.html#sthash.VAt0tFdX.dpuf  (2017. április 4-i állapot.)

 

 

[XVII] Leon de Poncins : A szabadkőművesség és judaizmus

A huszadik század látványosságai közé tartozik az európai zsidók sorsának végső rendezése. Minden tény arra mutat, hogy mivel elvetették kockájukat és átmentek Rubikonjukon, két lehetőségük van: vagy Európa urai lesznek vagy elvesztik Európát, ahogy az ókorban Egyiptomot elvesztették, amikor hasonló helyzetbe juttatták magukat (Nietzsche)..

A zsidók és nemzsidók között mély ellenszenv van; lelki és faji, amely az alapvetően más életszemléletből adódik, olyan ellenszenv, amely mélyebb annál, mint amit a dolog külső megnyilvánulásainak szemlélője vesz észre.

Szétszórva és erőtlenné téve kétezer évig a zsidók mindig keserű forradalmárok voltak, és így minden modern forradalom résztvevői között megtaláljuk őket, melyeknek ők a legaktívabb irányítói.

A zsidók szerepe a francia forradalomban nem volt nyilvánvaló. Talán szükségtelen volt, mivel a szabadkőművesség volt aktív és egyben fedezetként is szolgált. Csak néhány pillanatképünk van az alkotmányozó gyűlés háromszáz szabadkőműveséről, akik heves energiával harcolnak és tizennégyszer visszatérnek a témához hogy megszerezzék a polgárjogokat a zsidóknak. (1)

A szabadkőművesség tanulmányozása közben láttuk a zsidók munkálkodását a titkos társaságokban, amelyek forradalmakat hoznak létre. Általános szabályként: Ahol a szabadkőművesség tevékeny, nem látható, mert nem akar nyilvánosan dolgozni. 1848 óta hatásuk egyre láthatóbb az európai forradalmakban. Nagybritannia miniszterelnöke, a zsidó Disraeli kinyilatkoztatja, hogy ők a mozgalom támogatói.
"A világot nagyon azoktól eltérő személyiségek irányítják, akiket azok képzelnek oda, akik nem látnak a színfalak mögé... Az a hatalmas forradalom, amelynek előkészítése most folyik Németországban, és amelyik valójában egy második és nagyobb mértékű reformáció lesz, és ami olyan kevéssé ismert Angliában, teljesen a zsidók pártfogásával folyik."

És másutt:

"A zsidó befolyást Európa utolsó forradalmi megmozdulásaiban követhetjük nyomon. Lázítottak a hagyományok, vallás és tulajdon ellen, a szemita alapelvek ellen, a zsidó vallás kiirtása akár annak mózesi akár keresztény formájában, az emberek természetes egyenlősége ellen, a tulajdon megsemmisítéséért, és ez mind a titkos társaságok műve, amelyek ideiglenes kormányt alakítanak és a zsidó faj emberei vezetik őket. Isten emberei ateistákkal működnek együtt, a tulajdon leglelkesebb halmozói kapcsolódnak össze a kommunistákkal. A kiválasztott nép kéz a kézben vonul Európa alacsony osztályainak söpredékével. És mindez amiatt, mert meg akarják semmisíteni azt a kereszténységet, amely tőlük kapta nevét és amelynek a zsarnokságát nem tudják tovább elviselni."

Ezeket a szavakat Bernard Lazare is hitelesíti:

"Az 1830-ban kezdődött második forradalmi periódus alatt még szenvedélyesebbek voltak mint az első alatt. Továbbá közvetlenül is érdekelve voltak, mert a legtöbb európai országban nem voltak meg a teljes polgárjogaik. Még azok is közöttük, akik természetüknél vagy egyéb józan okokból kifolyólag nem voltak forradalmárok, önérdekből azokká lettek, és ha a liberalizmus érdekében tevékenykedtek, akkor magukért dolgoztak. Nem kétséges, hogy aranyuk, energiájuk és képességeik támogatták és segítették az európai forradalmat...

Ezeknek az éveknek során bankárjaik, ipari mágnásaik, költőik, íróik, demagógjaik ugyan nagyon különböző ötleteket nyilvánítottak ki, de ugyanazért a végső célért küzdöttek... Látjuk őket a fiatal Németország mozgalom tagjainak sorában, számosan voltak titkos társaságok tagjai, amelyek a militarista forradalom sorait adták, a szabadkőműves páholyokban, a karbonária csoportjaiban, a római haute vente szervezetben, mindenütt, Franciaországban, Németországban, Svájcban, Ausztriában, Olaszországban." (2)

Túl hosszú lenne a zsidók szerepének részletes nyomon követése a modern forradalmakban; különösen nyilvánvaló volt Oroszországban: A szabadkőművesség ott meg volt tiltva, tehát kénytelenek voltak maguk dolgozni. A nagy európai rohamot, amely Európában a háború végén söpört végig, zsidók vezették. Ők voltak a vezetők, csapataik a munkásosztály söpredékéből tevődtek össze, melyek mohón fosztogattak, és azt idealistákat köztük elvakította a zsidók ügyes propagandája. A német Szpartakusz mozgalom és a magyar bolsevizmus zsidó szabadkőműves mozgalmak voltak, ezt hivatalos magyar iratok bizonyítják kétséget kizáró módon. (3)

1918 március 22-én alakították meg a magyar tanácsköztársaságot. Vezetői szabadkőművesek voltak, azaz a közügyek minisztere Junzi (Kohn) testvér volt, Jászi testvér a tanácsok nemzeti minisztere volt, Ágoston Péter és Lukács testvér, aki egy budapesti zsidó milliomos fia, Diener Dénes Zoltán testvér és mindenek előtt Kun (Kohn) Béla testvér, egy elsőrangú bűnöző, aki még ma is az osztrák kormány különleges védelmét élvezi.

A Tanácsköztársaság kormánya zsidókból állt. Említsük meg a legismertebbek nevét, hogy emlékük sokáig megmaradjon: A vérszomjas Szamuely Tibor (4), a kormány miniszterelnöke, Garbai Sándor, Pogány József hadügyminiszter, Rónai (Rosenstengel) igazságügy miniszter, Varga (Weichzelbaum) pénzügy, Vince (Weinstein) a főváros polgármestere, Erdélyi Móric (Eisenstein), Biró Dezső (Bienenstock No. 2) rendőrfőparancsnok, mind zsidók Garbai kivételével.

 

 

 

[XVIII] Houston Stewart Chamberlain: A zsidók megjelenése a nyugati történelemben 1. rész

A MAGYAR ZSIDÓKÉRDÉST KUTATÓ INTÉZET KÖNYVEI

Fordította és elõszóval ellátta:

F. Papp Zoltán

Budapest, 1944.

Bethlen Gábor Irodalmi és nyomdai r. t. nyomása -alapján

 

Ha száz évvel ezelõtt íródik e mû, úgy nem igen éreztem volna magam indíttatva, hogy e helyen "a zsidók megjelenése a nyugati történelemben" címen külön fejezetet írjak. De minden esetre akkor is figyelmet érdemelt volna a kereszténység keletkezésében való részvétele révén, amely egy különös és éppen, nem árja szellemû beszüremkedés vont maga után és ama gazdasági szerep miatt, amelyet minden krisztusi században gyakorolt; e tényeknek felemlítése alkalomadtán elegendõ, de több sok lett volna. Herder is azt írta akkor: "A zsidó történet nagyobb helyet és figyelmet foglal el történelmünkben, mint amennyit önmagában megérdemelne.

" Ez idõ alatt azonban nagy változás történik a zsidókkal Európában és mindenütt, ahová európai kezek elérnek, más szerepet játszanak, mint száz évvel ezelõtt; amint Hehn Viktor mondja; mi ma "zsidó korszakban" élünk gondolkodhatunk a zsidók régi történetérõl úgy amint akarunk, de a jelenlegi tényleg olyan nagy helyet foglal el saját történelmünkben, hogy lehetetlen figyelmünket megtagadni tõle. Herder, kifejezett humanizmusának ellenére, így vélekedett: "A zsidó nép Európában a mi világrészünkben mindig idegen ázsiai nép volt és ma is az, amelyet egy régi, egy távoli égöv és saját vallomása szerint egy általa soha fel nem oldható törvény köt".

Teljesen igaz! Ez idegen, örökké idegen nép azonban, amely Herder találó megjegyzése szerint azért idegen, mert õt minden más néppel szemben egy ellenséges feloldhatatlan törvény köti éppen a 19-edik század folyamán egy összehasonlíthatatlanul fontos, egynémely téren; pedig határozottan döntõ részesévé lett az életnek. Már száz évvel ezelõtt fájdalommal állapíthatta meg ugyanaz a tanú, hogy "Európának durvább nemzetei önkéntes rabszolgái a zsidó uzsorásnak, " ma. általában ugyanezt mondhatná a civilizált világ legnagyobb részérõl. A pénz birtokbavétele azonban önmagában a legkevesebb; kormányzásunk, igazságszolgáltatásunk, tudományunk, kereskedelmünk, irodalmunk, mûvészetünk rabszolgája lett a zsidóknak és ez vonszolja a rabláncot, ha nem is mindkét, de mindenesetre egyik lábán. És ez a Herder által hangsúlyozott "idegen" mindig erõsebb lett, s amit száz évvel ezelõtt még csak sejtettek, most bebizonyosodott, igazolva lett és a legfigyelmetlenebb ember elõtt is szembeszökõvé vált! Ideális indítóokoktól hangolva az indoeurópai barátságosan feltárta kapuit; mint ellenség rontott be rajta a zsidó, minden pozíciót megostromolt és betûzte nem akarom mondani, hogy a romokba de valódi sajátosságunk repedéseibe az õ, nekünk örökké idegen lényének zászlaját. Megvessük ezért a zsidókat? Ez éppúgy nemtelen, mint méltatlan és ostoba dolog lenne. A zsidók csodálatot érdemelnek, mert õk sajátosságuk logikája és igazsága szerint abszolút biztossággal cselekedtek és a humanitás bódulata, melybõl a zsidók csak annyiban vették ki részüket, amennyiben az nekik elõnyt hozott egy pillanatra sem feledtette velünk a politikai törvények szentségét. Lássuk csak milyen mesterien használták fel a vér törvényeit uralmuk kiterjesztéséhez; a törzs mocsoktalan marad, egyetlen csepp idegen vér nem hatol be; ez áll a tórában: "fattyú ne kerüljön Jahve közösségébe, még tíz generáció múlva sem." (Deutoronómium XXXII. 2. ) eközben azonban ezer ágacskát levágnak, hogy ezt az indoeurópaiaknak zsidóvérrel való fertõzésre, használják fel. Ha még ez pár száz évig így folytatódna, úgy Európában fajilag csak egyetlen tiszta nép lenne: a zsidóság, a többi mind egy pszeudohéber mesztic nyáj és pedig egy kétségtelenül fizikailag, szellemileg és erkölcsileg degenerált nép. Maga a nagy zsidóbarát Renan Ernõ beismeri: Je suis le premier á reconnaitre que la racé semitique, comparee á la racé indoeurópéenne, represent réleellement une combeinason inférieure de la nature humaine. " S ugyanez a tudós egyik legjobb, de sajnos kevéssé ismert írásában azt mondja: "lépouvantable simplicité de lésprit semitique rétrécit le cerveau humain, le ferme á toute idée delicate, á tout sentiment fin, á tour recherche rationelle, pour le mettre én face dune éternelle tautologie: Dieiux est Dieux " és kifejti, hogy a kultúrának csak akkor volna jövõje, ha a keresztény vallás "a zsidóság szellemétõl mindinkább eltávolodna" és "az indoeurópai zseni" minden téren újra érvényesülne. Ez a keveredés tehát kétségtelenül elfajzást jelent: elfajzását a zsidóknak, akinek karaktere sokkal idegenebb, szilárdabb, erõsebb, minthogy azt germán vérrel felfrissíteni és megnemesíteni lehetne, elfajzását az európainak, mely egy "csekélyebb értékû típussal" szívesebben azt mondanámmás természetû típussal való keveredés által természetesen csak veszíthet. Míg e keveredés történik, addig a nagy fõtörzse a tiszta, nem keveredett zsidóságnak érintetlenül marad. Midõn Napóleon a 19-ik század kezdetén elégedetlenkedve feldühödött azon, hogy a zsidók, emancipációjuk ellenére, megmaradtak dölyfös elzárkózottságukban és egész Elszászt, bár már minden pálya nyitva állott elõttük, a leggyalázatosabb uzsorával emésztették fel, az öregek tanácsához ultimátumot küldött, követelve a többi nemzettel való korlátlan egybeolvadásukat, a francia birodalom zsidóinak delegáltjai minden elõírt pontot elfogadtak, annak az egynek kivételével, amely a keresztényekkel való korlátlan házasságot célozta.

Leányaiknak igen, szabad volt a zsidó népen kívül házasodni, fiaiknak azonban nem; Európa diktátorának engednie kellett. Ez az a csodálatraméltó törvény, amellyel a tulajdonképpeni zsidóságot megalapították, lehet, e törvény Szigorú értelmezésében egyáltalán enged meg házasságot zsidók esi nemzsidók közölt s Mózes ötödik (VUU. 3. ) könyvében is ezt olvassuk; "Leányaitokat ne adjátok az õ fiaiknak és leányaitok ne válasszák az õ fiaikat", általában azonban csak utolsó követelményre! fektetnek súlyt; pl. Mózes második könyvében (XXXIV. 16. ) egyedül a fiaknak tiltják meg, hogy idegen lányokat vegyenek el s a leányoknak nem, hogy idegen fiakat a Nehémiás (XIII. ) bár mind a két tilalmat felállítja, csak a fiúnak idegen nõvel való házasságát tünteti fel "Isten ellen való véteknek." S ez tökéletesen helyes felfogás. A zsidó törzs tisztaságát egyáltalán nem változtatja meg, ha a lány gójjal lép frigyre, mikor is ez a törzs megveti lábát az idegen táborban, míg a fiúnak házassága egy gój nõvel "közönségessé teszi a szent magot" (mint Esra könyve (XI. 2. ezt

S a gój nõnek az esetleges áttérése nem jelent elõnyt a zsidóságra; a régebbi törvények ez átlépést joggal nem is ismerték, mert itt a leszármazásnak csak fizikai viszonyáról van szó. Az újabb törvény azonban irigylésre méltó belátó erõvel ezt mondja: "Proselyták a zsidóságra oly károsak, mint daganatok az egészséges testen.

A múltban és jelenben így tartották és tartják tisztán a zsidó fajt. A Rotschild ház leányai bárókhoz, grófokhoz, hercegekhez, fejedelmekhez mentek feleségül és minden lelkiismeretfurdalás nélkül megkeresztelkedtek, de egyetlen fiú sem vett el európai lányt feleségül és ha megtenné, úgy atyáinak házából és népének közösségébõl kellene kiválnia.

E fejtegetésekkel bizonyos tekintetben ajtóstól rontok a házba; ezek tulajdonképpen könyvem egy késõbbi helyére tartoztak volna; de az volt a szándékom, hogy a legrövidebb úton legyöngítsem azt az ellenvetést, mely sajnos még egynémely oldalról ma is fennáll, hogy egyáltalán nincs "zsidókérdés", amibõl az következne, hogy a zsidók megjelenésének történelmükben nincs jelentõsége. Mások ismét vallásról beszélek: nincs másról szó mondják õk mint kizárólag vallási differenciáról. Akik ezt mondják, nem veszik észre, hogy egyáltalán nem volna zsidó vallás, ha nem volna zsidó faj. Ez azonban van. A zsidó nomokrácia (azaz a törvény uralma ) a zsidókat, legyenek bár a világi összes országaiban szétszórva, egy erõs, egységes, feltétlenül politikai képletté egyesíti, amelyben a vér közössége a múlt közösségérõl tanúskodik és a jövõ közösségérõl kezeskedik. Ha egynémely elem, a szó szoros értelmében nem is tiszta zsidó, mégis a vérnek hatalma egybekapcsolva a zsidó ideának összehasonlíthatatlan hatalmával oly nagy, hogy az ezeket az idegen alkotórészeket régen asszimilálta és már csaknem két évezred óta feladták a zsidók a proselyta képzésre való átmeneti szólamukat. Természetesen különbséget kell tenni nemes és kevésbé nemes származású zsidók között, ami azonban a szétszóródott részeket egymáshoz láncolja (a fokozatos egybeolvadáson kívül ) az a nemzeti gondolatnak merev egzisztenciája. Ez a nemzeti gondolat abban a megingathatatlan reményben csúcsosodik ki, hogy Jahve megígérte a zsidók világuralmát. Naiv "Krisztushívõk" (mint Auerbach Spinozáról írt életrajzában mondja , ha úgy hiszik, hogy a zsidók feladták e reményüket, hatalmasan csalódnak, mert "a zsidóság egzisztenciája a Messiási reménységhez való görcsös  Igen! Az egész zsidó vallás erre a reményre van alapítva. A zsidó istenhívés az, amit e népnél "vallásnak" lehet és szabad mondani (mert ez egy nagyon is tiszteletreméltó moralitás forrása lett , részese a nemzeti gondolatnak és nem fordítva. Azt állítani tehát, hogy zsidó vallás van, de zsidó nemzet nincs, annyi, mint egyszerûen ostobaságot beszélni. A zsidóknak a nyugati történelemben való megjelenése kétségtelenül egy meghatározott, minden európai néptõl határozottan, azzal bizonyos tekintetben ellentétes elemnek fellépését jelenti, egy olyan elemnek, amely, míg Európa nemzetei a legkülönbözõbb fázisokon mentek át, lényegileg egyforma maradt: s ez, a gyakran kemény és borzasztó történelem folyamán sohasem volt olyan gyenge, hogy testvériesülési indítványokról leült volna tárgyalni, de nemzeti ideáljának, nemzeti múltjának és jövõjének birtokában a más emberekkel való egybeolvadást tisztátalanságnak tekintette, úgy a múltban, mind a jelenben; a zsidóság, hála ösztöne biztosságának, amely a nemzeti érzés szigorú egységességébõl folyik, állandóan mélyreható befolyást tudott másokra gyakorolni, míg a zsidóságra magára a mi szellemi és kulturális fejlõdésünk csak a bõr mélységéig hatolt. Hogy e rendkívül sajátságos szituációt az európai ember szempontjából jellemezhessük, Herderrel kell ismételnünk: a zsidóság a mi világrészünk számára mindig idegen nép volt s az is marad; a zsidók álláspontja szerint azonban ugyanez a megismerés egy kissé eltérõ szövegezést nyer. Tudjuk, hogy a nagy szabadgondolkodó filozófus, Philó, ekként szólt: "A szó igazi értelmében csak az izraeliták emberek." Amirõl a zsidó itt faji gõgjének intoleráns hangján nyilatkozott, arról a mi nagy Goethénk sokkal szeretetreméltóbb formában szólott, amikor a zsidó és indoeurópai származásnak közösségét, vigyék azt a múltban akármilyen messzire vissza, tagadásba vette. "Semmi esetre sem akarjuk a kiválasztott nép Ádámtól való származásának becsületét vitássá tenni. Nekünk azonban bizonyosan más õsapáink voltak.  (Az "idegen nép". ) E megfontolások alapján jogunk, sõt kötelességünk is, hogy a zsidót különös és idegen elemnek tekintsük. Bár külsõleg õ ugyanazt örökölte, amit mi, bensõleg azonban egészen más szellemet. Egyetlen vonás elegendõ, hogy azt az ásító szakadékot, mely egyik lelket a másiktól elválasztja, csaknem elrettentõ módon leleplezzük az öntudat elõtt: Krisztus megjelenése a zsidókra egyáltalán nincs jelentõséggel! Itt általában nem a jámbor igazhitûségrõl beszélnek. Olvassuk csak el a szabadgondolkodó Diderotnak csodálatos sorait a Megfeszítettrõl és lássuk, hogy Diderot az embert az õ legnagyobb fájdalmában mint vezeti Istenhez és a krisztusi vallást hogy állítja be, mint egyetlent a világban: Quelle profonde sagesse il ya dans ce que l aveugle philosophie appelle la folie de la croix! Dans état au j étais, de quoi m aurait servi l image d un legislateur heureux et comble de glorie? je voyais l innocent, le flanc percé, le front couronné d épines, les mains et les pieds perces de clouset expirant dans les souffrances; et je me disais: Voila moin Dieux ét j ose me plaindre!" Valóságos könyvtárát kutattam át a zsidó könyveknek abban a reményben, hogy hasonló szavakra fogok bukkanni, természetesen nem Krisztus istenségének hitét és a megváltás fogalmát, hanem a szenvedõ Üdvözítõ tisztán emberi érzésének jelentõségét illetõleg de hiába. A zsidó, ha ezt érezné, nem lenne zsidó többé, hanem tagadója a zsidóságnak. És míg Mohamed Koránjában legalább is megtaláljuk Krisztus jelentõségének megsejtését és a mély hódolatot megjelenése elõtt, addig egy kultúrált, vezetõ zsidója a 19-ik századnak Krisztust "halotti maszkkal újjászületettnek" nevezi, aki a zsidó népen új és fájdalmas sebeket ejtett; egyebet nem volt képes benne meglátni. Mikor ránéz a keresztre, biztosít bennünket arról, hogy a "zsidóságnak a bensõ javuláshoz; egyáltalán nincs szüksége ehhez a görcsös megrázkódtatáshoz" és hozzáfûzi " ti. a városi lakosság középosztályának." Tovább nem ér az ész. Egy spanyol zsidó (Mose de León ) 1880-ban újonnan kiadott munkájában Jézus Krisztust "döglött kutyának" nevezi, aki "egy szemétdombba bekaparva" fekszik. Ezenkívül a zsidók a 19-ik század utolsó negyedében a talmud u. n. "cenzúrázott helyeinek" (természetesen héber nyelven számos kiadásában különben kihagyott helyek gondoskodtak arról, hogy Krisztust mint "bolondot", mint "varázslót", mint "istentelent", mint "bálványimádót", mint "kutyát", mint "fattyút", mint "gyönyör gyermekét", mint "ágyasnak fiát" stb. fenséges édesanyjával együtt gúnynak és gyûlöletnek tárgyává tegyék. Nem követünk el a zsidósággal szemben igazságtalanságot, ha azt mondjuk, hogy Krisztus megjelenése egyszerûen megfoghatatlan és gyûlöletes elõttük. Bár látszólag körükbõl származott, mégis lényük megtagadásának megtestesítõje õ (és ennek átérzésére a zsidók sokkal finomabb érzékkel rendelkeznek, mint mi ) . E mély szakadék szemlélteti, amely bennünket európaiakat elválaszt a zsidóságtól, egyáltalán nem azért adom, hogy a vallásos elfogultság veszélyes talajára tegyem át a súlypontot, hanem mert én úgy látom, hogy két ily alapjában különbözõ kedélybeli állapotnak észrevevése feltárja a szakadékot; jó lesz tehát egyszer e szakadékba letekinteni, nehogy ha valahol látszólag közeledést látunk, elkerülje figyelmünket a mélység. De e szakadék meglátása még messzebbmenõ megfontolásra is kell, hogy késztessen bennünket. Az bizonyos hogy a zsidó nem ért meg minket, de remélhetjük-e mi, hogy õt megértjük s igazságosak legyünk iránta? Talán ha tényleg szellemileg és erkölcsileg felette állunk, amint Renan a fent jelzett helyen állította és amirõl más, talán megbízhatóbb tudósok hasonlóképpen vélekedtek.

S akkor õt valóban felsõbbségünk magaslatáról kell megítélnünk s nem a gyûlölet és babonái lapályáról, még kevésbé a félreértés mocsaraiból, amelyben hittudósaink közel 2000 éve gázolnak. A zsidónak olyan gondolatokat tulajdonítani, amilyeneket sohasem gondolt, õt mint a legnagyszerûbb vallásos intuíció hordozóját magasztalni, mely távolabb állt tõle, mint a föld bármely más emberétõl, s ha meg is volt, legjobb esetben csak itt-ott egyesek szívében élt, mint e nép lelki durvasága ellen támadt felháborodás kiáltása s azért átkozni, mert õ maga egészen más, mint e költemények alapján lennie kellene, ez nyilvánvalóan igazságtalan. De nemcsak igazságtalan, hanem a nyilvános érzést szánalmasan félrevezetõ is, mert vallásos életünknek abban a viszonylatában, amelyet mi a zsidókkal hozunk vonatkozásba, szinte dicsfényben sugárzik fejük; s ezek után mi háborodunk fel a legjobban, ha ebbõl az aureole postichebõl nem szent lép elénk. Mi, csak pogányok fiai magasabb igényeket táplálunk a zsidókkal mint önmagunkkal szemben. Pedig a zsidó bizonyíték egészen másról tanúskodik s várakozásunkat oly kevéssé csigázza fel, hogy mi minden nemes vonáson, melyei késõbben felfedezünk, minden kijelentésen, amely a zsidó fogyatékosság magyarázatára, szolgál, õszintén örülünk. Jahve pl. nem fárad bele annak hangoztatásába, hogy "úgy látja, e nép nyakas nép" és Jeremiás a zsidókat erkölcsi szempontból oly színesen karategorizálja, hogy Monsieur Eduard Drumont sem kívánhatná másként: "Egyik barát becsapja a másikat és nem szól egyetlen igaz szót; arra törekszenek, hogy az egyik megcsalja a másikat és fáj nekik, hogy nem leltek gonoszabbak.

E jellemzés után nem csoda, hogy Jeremiás a zsidókat "nyomorult tömegnek" nevezi és csak egy vágyat ismer: "Óh, ha menedéket találnék a pusztában! elhagynám népemet és elmennék tõle!" Azért a hihetetlen tudatlanságért tehát, amely közöttünk a zsidó természetét illetõleg uralkodik, csak mi vagyunk felelõsek, mert egyetlen nép sem adja olyan átfogó õszinte képét egyéniségének, mint a héber az õ bibliájában, melyet (amennyiben töredékek után ítélhetek ) a talmud, ha halványan is, de kiegészít. Anélkül tehát, hogy tagadnám, milyen nehéz nekünk "más õsapáktól számlázottaknak" az "idegen ázsiai népet" helyesen megítélni, mégis be kell látnunk, hogy a zsidók kezdettõl fogva megtettek mindent abban az irányban, hogy az el nem fogultaknak felvilágosítással szolgáljanak önmagukról, ami viszont feljogosít bennünket arra a reményre, hogy alapos betekintést nyerhessünk lényükbe. Tulajdonképpen azoknak az eseményeknek, melyek szemünk elõtt lejátszódnak, e célra elegendõnek kellene lenniük. Lehet-e naponta újságot olvasni, anélkül, hogy a zsidó gondolkodásmódot, zsidó ízlést, zsidó morált, zsidó tanokat abban meg ne látnánk? Egy pár évfolyamai az Archives Izraelitének többre tanít, mint egy egész antiszemita könyvtár és pedig nemcsak a kevésbé kellemes, hanem a zsidók nagyszerû karaktervonásokról is. De ebbe a fejezetbe nem akarom a jelent bekapcsolni. Ha tárgyilagos, teljes ítéletet akarunk arról magunknak, hogy a zsidó, mint örökségben részes és mint munkatárs, mit jelent a 19-ik században, úgy mindenek elõtt azzal kell tisztában lennünk: mi õ? Abból, hogy egy emberi a természet miként alkotott, szigorú következetességgel folyik, hogy adott körülmények között miként fog cselekedni, a filozófia ezt mondja: operari sequitur esse; egy régi német közmondás sokkal kedélyesebben fejezi ki ezt: "Nur was ein Mensch ist, kann man aus ihm herauskriegen." (Amilyen a madár, olyan a szólása )

Történeti madártávlat. A történelem száraz leírása itt nem vezet sem gyorsam, sem biztosan célhoz s különben sem lehet az én feladatom, hogy a zsidók történetét megírjam, Itt is, mint a többi fejezetben perhoreskálom a másolást. Mindenki tudja mikor és hogyan jelentek meg a zsidók a nyugati történelemben: elõször a Diaszpóra, azután a szétszóródás idején. Éppen annyira ismert változatos sorsuk különbözõ országokban és idõkben, amikor természetesen sok olyan dolgot tudni vélünk, ami abszolút valótlan és sok olyan dolgot nem tudunk, amit tudni hasznos dolog lenne. Senkinek sem kell úgy-e mondanom, hogy a keresztény századokban, ha néha nagyon is korlátozottan, de mégis fontos szerepet játszottak a zsidók. Már a legelsõ nyugat gót idõkben megtalálták a módját annak, hogy mint rabszolgakereskedõk és pénzváltók befolyásukat s hatalmukat érvényesítsék. Ha nem is voltak mindenütt, mint a spanyol móroknál, hatalmas miniszterek, akik Mardochai példáját követve a legjövedelmezõbb hivatalokat testvéreik tömegével töltötték be s ha nem is érték el mindenütt, mint a katolikus spanyol államban a püspökség és érsekség polcáig, mégis befolyásuk mindenütt mindig nagyobb lett. Már a 13-ik század bábenbergi fejedelmei példát adtak utódaiknak, hogy országuk pénzügyeit zsidókkal igazgattassák és az igazgatókat címekkel tüntessék ki,

II. Innocenc, a nagy pápa udvari államában fontos állásokat juttatott a zsidóknak. Franciaország lovagjainak el kellett vagyonukat a zsidóknál zálogosítaniuk, hogy részt vehessenek a keresztes háborúkban; Habsburgi Rudolf minden lehetõ módon kitüntette a zsidókat, "császári kamarájának szolgáivá avatta s míg a közönséges igazságszolgáltatás alól kivonta õket, megnehezítette a zsidók elleni panasz benyújtását; röviden: az a tény, amit én a zsidók megjelenésének a nyugati történelemben nevezek, sohasem szûnt meg, minden idõben és mindenütt érezteti hatását. Aki a történelmet csak ebbõl a szempontból tanulmányozná, azt hiszem, meglepõ eredményekkel hozna napvilágra. Részletekre terjedõ kutatás nélkül az eredményeket szembetûnõen és kétségtelenül csak ott tudjuk megállapítani, ahol a zsidók nagy tömegben léptek fel. Pl. az I. században a zsidók többségben voltak Cyprus szigetén; elhatározták, hogy nemzeti államot alapítanak s e cél elérésére az Ótestamentumból oly jól ismert tapasztalatot követték: az összes másfajtájú bennszülötteket szám szerint 240.000-et lemészárolták s hogy ennek a szigetállamnak biztos szárazföldi támpontot nyerjenek, lemészárolták ugyanekkor Cyrene 220.000 nemzsidó lakosságát. Spanyolországban nagyobb elõvigyázattal s csodálatraméltó kitartással ugyanezt a célt követték. Ugyanannak a nyugati gót királynak uralkodása alatt, aki õket jótéteményeivel elhalmozta, behozták a fajilag rokon arabokat Afrikából; gyûlölet nélkül, csupán csak azért, mert ebbõl hasznot reméltek húzni, elárulták nemes oltalmazójukat; a kalifák alatt, így mindinkább részt vettek a kormányzásban "koncentrálták, így írja a kimondottan zsidóbarát Heman - kezeikben úgy a szellemi, mint az anyagi erõket; így a virágzó mór állam szellemileg és anyagilag tönkrement, ami azonban a zsidókat egyáltalában nem érdekelte, mert ezalatt a keresztény Spanyolországban, akik hivatottak voltak a mórokat pótolni, épp oly erõsen megvetették lábukat. "Mozgó gazdagsága az országnak teljesen az õ kezükbe került az uzsora és az eladósodott nemesi birtok megvásárlása által. Minden hivatal, az államtitkároktól és pénzügyminiszteri hivataltól lefelé, mely adóval és pénzügyletekkel foglalkozott, zsidó kezekbe került. Uzsorával csaknem egész Aragónia náluk volt elzálogosítva. A városokban az ingatlannal bíró lakosság majoritását õk képezték." Azonban egészen ravasz a zsidóság, mint mindig, itt sem tudott lenni, hatalmát mindenfelé privilégiumok megszerzésére használta fel; így pl. egyetlen zsidó esküje elég volt arra, hogy egy keresztény ember adósságát bizonyítsa (ami különben az osztrák hercegségben és sok más helyen is így volt ) , míg a keresztény tanúsága zsidó ellen nem bírt érvénnyel; e privilégiumokkal oly mértéktelenül visszaéltek, hogy végre felébred a nép. Ezek az esetek megismétlõdhettek volna Németországban is, ha az egyház és belátó államférfiak nem állták volna útját e veszedelemnek. Nagy Károly Olaszországban pénzügyeinek kormányzására zsidókat alkalmazott; ezek azután mint adóbérlõk biztosították gazdagságukat és befolyásukat, s e befolyást felhasználták arra, hogy fajuk számára fontos elõjogokat biztosítsanak: kereskedelmi elõnyök, a bûneiknél enyhébb büntetés, stb. kényszerítették a lakosságot, hogy vásáraikat vasárnapra tegyék, mert az eddig szokásban volt szombat a zsidóknak szabbatjuk miatt kellemetlen volt; az akkori idõk udvari bon-ton-jához tartozott a zsinagógák látogatása, itt azonban a reakció rövid idõ alatt erõteljesen lépett fel és nem, amint a történészek szeretik feltüntetni, a papok izgatásának egyedüli következményeként az ilyen, jelenségek csak a héját és nem a magvát képezik a történelemnek, hanem, elsõsorban azért, mert a germánok, akik született iparosok, kereskedõk és harcosok, mihelyst megalapították városaikat és kereskedelmi ösztönük felébredt, a nemtelen verseny társak játékába láttak és erõteljes felháborodással követelték azok eltávolítását. Tehát, ha e fejezet célja az lenne, hogy a zsidó befolyásnak apály-dagályát egészen a mai napig kövesse, úgy láthatnánk, hogy a 19-ik század minden háborúja különös konnexusban állt a zsidó pénzügyi operációkkal, Napóleon orosz háborúja ép úgy, mint midõn. Rotschild Náthán a Waterlooi csatában, Bleichrõder úr német és Rotschild Alois francia részrõl az 1871-iki béketárgyaláson a nézõ szerepét játszotta egészen a francia "commun"-ig, melyet az elsõ pillanattól kezdve minden tiszta agyvelõ zsidó napóleoni machinációnak látott.

 

 

[XIX] Henry Ford: A nemzetközi zsidó

 

A ZSIDÓ JAZZ LESZ A NÉPZENÉNK

Sokan csodálkoztak azon, hogy honnan jönnek az émelyítő zene azon hullámai, amelyek tisztességes otthonokba törnek be és ennek a nemzedéknek a fiataljait idióták utánzására késztetik. A könnyűzene zsidó monopólium. A jazz zsidó találmány. Az nyálkás érzelmesség, a csúszós hangjegyeknek az alattomos bujasága zsidó eredetű.

A pénz beszédét, a dzsungel rikoltozásának, röfögésének és cincogásának, a serdülők szerelmének zihálásának álcázott zenét elfogadják olyan otthonokban, ahol ugyanezt a konzervzene nélkül undorral kidobnák. Az izgató zeneszámok a modern nagyvárosok pöcegödreinek a hangulatát idézik, és az ezekből létrehozott dalokat zümmögik különösebb mellékgondolatok nélkül az iskolás fiúk és lányok.

Meglepő, hogy bármelyik utat választva keressük a káros befolyások nyomait, amelyek társadalmunkat mérgezik, egy csoport zsidóval találkozunk? A kosárlabdai korrupció esetén- egy csoport zsidó. a kizsákmányoló tőke mögött - egy csoport zsidó. A színházak züllése- egy csoport zsidó. A szeszesitalok hirdetései mögött - egy csoport zsidó. A nemzet háborús uszítói - egy csoport zsidó. A sajtóirányítás és gazdasági zsarolás mögött - egy csoport zsidó. 80%-a a háborúból hasznot húzóknak- egy csoport zsidó. A keresztény törvények és szokások aktív ellenzékének szervezői egy csoport zsidó.

Az úgynevezett könnyűzenének ebben a mocsarában, amely a gyengeelméjűséget a bujasággal kombinálja - újra egy csoport zsidó.

A zsidók befolyását az amerikai zenére akik tudnak róla, komolynak tekinti. Nemcsak kevésszámú nagy zenekaraink növekvő júdaizálása ellen nő a tiltakozás, hanem a koncertdobogókon és könnyűzenei színpadokon is nő a faji összeütközések száma, ahol zsidó művészek minden mást kiszorítanak. Ha jobb művészek lennének, mint a többiek, nem szólnánk semmit. Azonban ők csak ismertebbek, és a zsidó zenei körök jobban támogatják őket.

"Ha én csinálom az ország énekeit, nem törödöm vele, hogy ki hozza a törvényeket"- mondta egyikük. Ebben az országban a zsidóknak nagyon hosszú a kezük ahhoz, hogy mindkettőt ők csinálják. Ennek a cikknek az a célja, hogy az embereket az igazság birtokosává tegye a degenerált zenét illetően, amelyet szokásból éjjel-nappal dúdolnak és énekelnek, és ha lehet, hogy lássák a láthatatlan zsidó karmesteri pálcát, amely fejük felett integet gazdasági és propagandaokokból. Pont úgy, ahogy az amerikai színház és film zsidó irányítás alá került, és annak a művészetet megölő üzleti működése alá, úgy lett a könnyűzene jiddis iparág. A zsidók, akik először kezükbe kaparintották, többnyire Oroszországban született zsidók voltak, némelyiküknek pont olyan kétes volt a múltja, mint sok zsidó színházi és filmipari vezetőnek.

Az 1920-as évek elején Irving Berlint, Leo Feistet és más vezetőit New York hét zenei kiadóvállalatának azzal vádolta az Egyesült Államok kormánya,, hogy a Sherman féle trösztellenes törvényt megsértették. A vádlottak kezében volt állítólag a védett dalok 80%-a, amelyet hanglemezgyárak, zongorahengerek és más zenerögzítési iparok használtak, és meghatározták az árakat, amelyeken ezeket a termékeket eladhatták. A következő vállalatok voltak érintve: The Consolidated Music Corporation; Irving Berlin, Inc.; Francis, Day and Hunter, Inc.; Shapiro, Bernstein & Co.; Watterson, Berlin & Snyder, Inc.; és M. Witmark & Sons, Inc. Mind New Yorkból. Az Egyesült Államok kormánya azt a megállapodást akarta semmissé tenni, amely szerint a vádlottak csak a saját maguk alapította Consolidated Music Corporation-on át voltak hajlandók szerződéseket kötni. A dalüzlet többi 20%-át más zsidó zeneházak kezében volt, akik nem tartoztak ehhez a csoporthoz.

HOGY ÉNEKELTETI ÖNT MEG A ZSIDÓ ÉNEKTRÖSZT.

A zsidók nem alkották meg a könnyűzenét - ők csak meghamisították azt. A zsidók pontosan akkor léptek be a könnyűzenei üzletbe, amikor a dalok erkölcse romlani kezdett. A könnyűzene, mielőtt zsidó iparággá vált volna tényleg népszerű volt. Az emberek énekelték, és nem volt okuk elrejtésére. A mai könnyűzene gyakran olyan kérdéses, hogy lelkiismeretes előadók eléneklésük előtt a közönséget kérdezik meg, hogy beleegyezik-e előadásukba. Felnőtt polgárok emlékeznek azokra az színpadokra, ahol könnyűzenét adtak elő az elmúlt évtizedekben. A polgárháború utáni harci dalok fokozatosan összekeveredtek a későbbi idők képszerű, romantikus és természeti kifejezésanyagával. Ugyanezek és hasonló énekek és balladák éledtek fel az I. vh. után. Ezek nem énekgyárak művei voltak, hanem egyének alkotásai, akiknek a természetes kifejezőkészségükben rejlett a tehetségük. Ezek az egyéniségek nem a kiadók kedvéért dolgoztak, hanem maga a munka elégítette ki őket, ők a koncerttermek egyéni művészei voltak. A dalok nem tették gazdaggá alkotóikat, de szerzőiket kielégítette, hogy a köznek örömet szereztek. A közízlés, mint bármely más ízlés, azért könyörög, hogy sokat kapjon abból, ami tetszik neki. A közízlés a köz szokása is. A köz nem figyeli, hogy milyen forrásból jön, amiből él és alkalmazkodik a forráshoz. A köz ízlése magasabb vagy alacsonyabb szintre kerül, ahogy az, ami táplálja, változtatja szintjét.

Negyed évszázad leforgása alatt, ha kezünkben van a közre hatás minden eszköze, mint a színház, mozi, könnyűzene, újság és rádió - közben a megvetés köpenyét dobva minden erkölcsi meggondolásra - olyan közönséget teremtünk, amilyet akarunk. Negyed évszázadnyi idő elég erre.

Régebben is énekeltek az emberek, de nem ilyen elbódított módon és nem ilyen zavarba ejtő folytonossággal. Azért énekeltek, mert kedvük volt rá, nem tudatalatti szokásból. Értelmetlen, érzelgős, hősi énekeket énekeltek, de a gyanús dalok nem voltak divatban. A régi dalokra könnyű visszaemlékezni. Noha az évek eljártak fölöttük, minőségük olyan, hogy nem halnak meg. Ki ismeri a múlt hónapban divatos dal címét? De vannak sokkal régebbi dalok, melyeknek címe ismerős még azoknak is, akik sohasem énekelték őket. Milyen határt szabtak ezek a dalok a szuggesztív de nem teljesen érzelmi hallgatónak? Volt bennük érzelem, de nem támadható érzelem. Aztán jöttek a zsidók. A könnyűzene megváltozott. Teljesen új sorozata a teljesen más tárgyköröknek jelent meg. A tehetséges énekesek és a dallamos énekek eltűntek. A zsidó és az afrikai korszak következett a dzsungeltémával, az ún. 'Kongó' anyag, és más szerzemények, amelyek gyorsan egy még ocsmányabb típusnak adtak helyet. Ennek a mocsárnak a következő állomása a 'ragtime' stílusú zene volt amely néger dalok gyűjteménye. A líra eltűnt a gyermekdalszerű szövegek mögött, amelyek elöntötték a köz fülét. Megtévesztő hangugratások árasztották el az igazi dal harmóniáját. A dalgyűjtemények új életre keltek. Elbűvölő fiatalok gyászénekeket motyognak halk egyhangúsággal, kéjes nőszemélyek közönséges, csábító gesztusokkal nyögnek orrhangú dalocskákat, amelyeket egy valódi zenész zenének sem tekint. Zongoraakciók és jazz-zenekarok jöttek divatba. Az ostobaság fokozatai ma könnyen követhetők azon a dalszeméten,amelyek az utóbbi évtizedekben szóródtak szét, megláthatjuk ezekben a könnyűzene színvonalának romlását. Az érzelmek buja javaslatokká váltak, a románc erotikává vált. A könnyűzenéből ragtime lett, és a ragtimeból jazz és zümmögés. A zeneszám szövege mind alacsonyabb szintű lett, míg végül behintette az alvilág ragadós talaját.

A jazz első állítólagos 'királya' egy Frisco nevű zsidó volt. Az egész lefelé vezető irányzat igazgatói zsidók voltak. Az ő ügyességük kellett ahhoz, hogy elrejtsék az erkölcsi romlást és fél fokkal afölött a szint fölött tartsák, amely csak undort kelt a szemlélőben.

 

[XX] „Recently, a dangerous tendency seems to be seen in some of the literary works emanating under the pernicious influence of the West and brought about by the subversive activities of the foreign intelligence. Frequently in the pages of Soviet literary journals works are found where Soviet people, builders of communism are shown in pathetic and ludicrous forms. The positive Soviet hero is derided and inferior before all things foreign and cosmopolitanism that we all fought against from the time of Lenin, characteristic of the political leftovers, is many times applauded. In the theater it seems that Soviet plays are pushed aside by plays from foreign bourgeois authors. The same thing is starting to happen in Soviet films.” (Sztálin 1946)