Lefkovits Ilona: Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra!

Soraimat, emlékezésemet szülőfalum, Olaszliszka zsidóságának ajánlom, örök emlékül. (Müller Bernátné, sz. Lefkovits Ilona)

Separator item

Visszapillantás 1913-1968

Ez a falu Hegyalján, Miskolc és Sátoraljaújhely között fekszik. Három oldalról hegyek, egy oldalról a Bodrog folyó határolja. Az én időmben úgy 2500 lakosa volt, erős katolikus befolyással. A faluban körülbelül 250-260 zsidó élt, egy részük haszid volt: kaftános zsidó, külön templommal, rituális fürdővel, rabbival. Két-három kaftános kivételével szakállas, borotválatlan zsidók voltak.

 

Soraimat, emlékezésemet szülőfalum, Olaszliszka zsidóságának ajánlom, örök emlékül.

 

Ez a falu Hegyalján, Miskolc és Sátoraljaújhely között fekszik. Három oldalról hegyek, egy oldalról a Bodrog folyó határolja. Az én időmben úgy 2500 lakosa volt, erős katolikus befolyással. A faluban körülbelül 250-260 zsidó élt, egy részük haszid volt: kaftános zsidó, külön templommal, rituális fürdővel, rabbival. Két-három kaftános kivételével szakállas, borotválatlan zsidók voltak. Az előimádkozó volt a metsző, ő kaftános volt. A faluban a zsidók nagy része szegény volt, napról napra tengődött. Iparos nem volt közöttük, egy asszony volt az üveges. Három-négy jómódú kereskedő, szállótulajdonos, kocsmáros élt a faluban. Apai nagyapámnak, id. Lefkovits Sámuelnek nyolc hold szőlője, szántóföldje, kocsmája, házai voltak, valamint kilenc élő gyereke (nyolc közülük a vészkorszak áldozata lett), túlélő egyedül édesapám volt, ki 65 éves korában Buchenwaldból jött meg egészségesen. A falu zsidósága „gettósította” önnönmagát (bár ezt a fogalmat még akkor nem ismertük). Arra nem volt példa, hogy egy középosztálybeli keresztény fiú közeledett volna egy zsidó lány felé, még egy kalapemeléssel sem. Zárt kört alkottunk. Az én anyám nem viselt parókát, de nem járt fedetlen fővel, csak azután, hogy három testvéremmel együtt neológ fiúkhoz mentünk feleségül. Idősebb nővérem férje dr. Fisch H. volt. Az én férjem egy falu zsidó főjegyzőjének fia, egyedüli zsidó a faluban (Schőn Adolf, Pátka). Klári nővérem férje egy debreceni malom tulajdonosának fia volt (Révi István), kétéves lánya élte túl a holokausztot, ki ma Izraelben él. A faluban három iskola volt, minden felekezetnek külön. Kapcsolatunk sem fiúkkal, sem leányokkal nem volt. A haszid fiúk 3 éves koruktól már héderbe jártak, egymás között jiddisül beszéltek. A felnőttek hasonlóképpen. Ugyan mi nem, de erős ortodox nevelést kaptunk. Az elemiben külön-külön játszottunk, délelőtt és délután volt tanítás. Három zsidó konflis volt, ezek szombaton és ünnepnapokon nem fuvaroztak. A fiúk és leányok elvégezték a kötelező hat elemit, összesen 8 fiú járt kereskedelmibe Újhelyben (Sátoraljaújhely – szerk.), érettségi után elhagyták Liszkát. A leányok között kettő érettségizett, én voltam egyedül, aki a miskolci tanítónő-képzőben fejeztem be tanulmányaimat. Pestre kerültem, hamar férjhez mentem. A haszid fiúkat híres jesivákba küldték, ha a szülő anyagilag megengedhette magának. Ezek a fiúk már nem tértek vissza a faluba.

 

Volt egy nőegylet, mely segítette a nagyon rászorultakat, napokat ettek a „sérültek” nálunk. Jesiva is volt, itt tanult és evett nálunk „napokat” későbbi sógorom, F. Henrik, öccsével együtt, ki Párizsban kötött ki. Volt mészárszék és rituális fürdő, mely pénteken működött. Apám nyáron a Bodrogban úszkált. A szombat szigorúan a nyugalom napja volt. Senki nem „hordott” (cipelt), a férfiak a nyakukba kötötték a zsebkendőiket, az imakönyvet és a taleszbeitlit egysajgec vitte utánuk. Szombaton volt a sóletkorzó, ott találkozott a fiatalság: a siksze vitte haza a sóletet, kapott érte …… ő végezte télen a fűtést.

 

Serdülő korba kerültem, de nem számítottam nagylánynak, a fiúk nem foglalkoztak velem, én csak olyan pajtás voltam, fiús játékokat játszottam: fára mászás, jégen csúszkálás, sátoros ünnepen diózás (sór-kopka). Nővéreimnek volt udvarlójuk, jártak tánciskolába, a rabbi, ha egy évben egyszer feljött a templomba, ki is beszélte a közös strandolást, rövid ujjú ruhát, fiúknak a sapka nélkül járást. A rabbit öt fia elölről, hátulról, jobbról, balról körbefogták, mint a rendőrök, el is nevezték őket Lenin fiúknak.

 

Sok lány nem tudott férjhez menni, nem volt hozomány. Ha volt lehetőség, „benősült” egy valahonnan kerülő fiú, nyitottak egy szatócs üzletet. Bizony néha útra kelt egy-egy haszid apa, hogy összeszedjen egy kis pénzt. Volt olyan ház, ahol négy-öt leány várt, csak várt. Boldogult jó édesanyám már félt a templomba menni, mikor mi hármam hozomány nélkül, négy év alatt elhagytuk otthonunkat. Irigyek voltak az emberek, nem csodálom. Liszkai fiú soha nem vett feleségül ottani leányt. Nem tudom, miért. A zsidó családok néha két–három generációval éltek együtt, egy-két szoba-konyhás lakásokban. Ismertem olyan családot, ahol volt négy leány, két növekvő fiú, és egy szoba, konyha, kamra. Haszid család volt, hogy hogyan aludtak, mindig rejtély maradt. Az iskola megszűnt, mert kevés gyerek született. Én már akkor nem éltem otthon, nehéz volt biztosan megszokni, tudtuk, hogy az ottani pedagógusok milyen gonoszak, durvák voltak, mint a későbbi munkatáborokban a táborvezetők. A tanítók közül az egyik, ki ma is él – jól ismerem – a liszkai nyilas vezér volt 1927-ben.

 

A rabbi két fia benne volt a hamis millió forgalomba hozásában. Emlékszem, sajnos, láttam is, mikor a rabbit, két fiával összeláncolva vitték azállomásra a csendőrök, vitték őket Újhelybe. Szörnyű emlék. A rabbi is börtönben töltött pár hetet, pedig ő szegény semmit sem csinált. Összefogott a zsidóság, a rabbi hazakerült, fiai két-három év börtönbüntetést kaptak. Együtt ültek Markóban Windischgrätz herceggel, és az akkori rendőrkapitánnyal, kik frankhamisítás miatt kerültek oda. A csendőrök minden háznál házkutatást tartottak, feldúlták a csodarabbi sírját, gondolva, hogy ott van elásva a gép. A falakra ki volt írva: Olaszliszka – Tiszaeszlár. Igen-igen nehéz idő volt.

 

Az esküvőn, ami ritkán volt, az egész falu népe ott volt, előtte való szombaton a lányos háznál volt a forspiel, gondolom olyan leánybúcsú, a vőlegényt az asszonyok az elfüggönyözött emeletről szórták a mandulával-cukorral. A hüpe mindég az udvaron volt felállítva, a gyerekek fogták a rudat, a menyasszony sűrű fátyollal eltakarva, a vőlegény kitliben, rajta felöltő, mikor vége volt a szertartásnak, a cigány ráhúzta: „ A zsidónak van-van-van, a zsidónak Haje nevű felesége van.”

 

Kezdődik egy tragikus időszak: munkatábor. 60 éves korig minden férfi bevonul, szakáll-pajesz levágva, szörnyű idő. Apámék Patakra kerülnek, kocsis lett, néha-néha hazajut. Férjeink munkatáborba, néha egy hónapig otthon, állásvesztés, sárga csillag. 1944-ben az első vonat elindul Újhelyből, ahol 26 község zsidóit gyűjtötték össze. Nagymamám 92 éves (az úton meghal, kidobják a vonatból), anyám 56 éves, apám 63, húgom 27 éves. A zsidó lakások kirabolva, a templom, a tórák, imakönyvek WC-ben felhasználva. Én Pesten szültem a gettóban, férjemet elvesztettem, nővéreim a deportálásból nem jöttek haza. A családomból sógorom F. H., apám és nővérem kétéves gyereke maradt meg. 1945 tavaszán mentem „haza”, lakásunk szobái felásva: keresték a zsidó vagyont. Öt-hat fiatal fiút találtam, senkijük-semmijük nem volt. Ezt a korosztályt nem ismertem: 18-20 évesek voltak. Összetartottunk, főztem, a pincében találtam 10 l libazsírt. Néhány bútordarabból „otthont” teremtettem. Lassan jöttek a lágerekből, megtudtam, hogy édesapám útban van hazafelé. Körülbelül harmincöten voltunk, csináltunk négy esküvőt. Ott volt Bruck Edit is három testvérével, ma Olaszországban él. Egyik reggel eltűnt három-négy fiatal: Izraelben kötöttek ki. Tartottuk velük a kapcsolatot, otthon már volt szombat, állt még a templom négy fala. Jött '56, a falu kimutatta megint a „fogát”. Egy reggel arra ébredtünk, hogy apám és Róth bácsi maradt, én már csak szüretelni mentem haza, 6 hétig nem tudtam Egomba menni, akkor még ott laktam. Az egyik ismerős vasutastól megkérdeztem az utcán, mikor megy vonat Pestre, rám nézett, és azt mondta „zsidónak” nem adok felvilágosítást.

 

Film készült Liszkáról, mikor Apámék csak ketten voltak: a templom keletre néző falánál állt az akkori újpesti főrabbi, Lőwy Tamás főrabbi úr, akkori szeminaristák. Szerették volna, hogy az a fal a magyar Nyugati Fal legyen, de eladtak egyesek mindent. Apám 1968-ban elhunyt, ortodox zsidó módjára temettem el.

 

Klein Lipót úr és Róth bácsi is hoztak magukkal 10 férfit, hogy meglegyen a minjen. Ruháimat bevágták, süvét ültem, a vőm, aki rabbi, mondta a kaddist. Az idő szalad, a gyerekeim zsidók, unokáim templomba járnak, egyik lányom Izraelben él, Róth bácsi 100 éves korában halt meg Izraelben. 
Azért írtam meg emlékeimet, mert én vagyok az egyedüli túlélő, ki liszkai vagyok és maradtam gyerekeimmel-unokáimmal együtt zsidó. Sajnos, az itt élő „túlélő” unoka már mind vegyes házasságban él, nem szívesen gondolnak parókás-szakállas-gártlis nagyszülőkre, magas állásokat töltenek, kapcsolatunk nincs, minek? 

Müller Bernátné 
sz. Lefkovits Ilona, Olaszliszka 
1995. november 22. 

Apám halálával Liszka lett FALU, zsidó nélkül.

 

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!