Kutas Péter: Amikor vért könnyeztek a fellegek... Egy kisfiú emlékei a budapesti gettóból

Visszaemlékezés

Separator item

 

Gyermek voltam, amikor a XX. század negyvenes éveire fordult a naptár. A felnőttek állandóan visszatérő sóhaja ez idő tájt még egy gyermeknek is feltűnő volt. Vajon mit hoz a jövő? – kérdezték először aggódva, később kétségbeesetten a körülöttem élő felnőttek. Akkor még – gondtalan gyermekként – azt hittem, hogy csak a holnapokról van szó, mert a holnapok néha valóban problémákat jelentettek. Kevés volt a kenyér, ritka volt a hús, az unokabátyáim levetett ruháit szabták rám. Igaz, ez soha nem okozott problémát nekem, mert számomra az is újnak számított. 1941-ben, négyévesen kezdtem megérteni, hogy nem a kenyér vagy a hús miatt ülnek a felnőttek egyre többször komoran a nagy ebédlőasztal körül. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy az elrévedő szemek, az összeráncolt homlokok, a sokszor hosszú percekig tartó könnyes némaság valami egészen mást takar. Kérdeztem őket, de hiába. Mindig leintettek és mindig ugyanazzal: „Kicsi vagy még fiam!” Ez a kijelentés akkor persze némi zavart okozott az öntudatomban. Volt ugyanis két unokaöcsém, az egyik alig több mint egy éves, a másik mindössze néhány hónapos. Amikor kivételeztek velük, akkor azt mondták, hogy nekem azt meg kell érteni, mert én már nagy vagyok. Szóval kicsi is voltam, meg nagy is. De nem sokkal később azt is megtanultam, hogy ez attól függ, fölfelé kell-e néznem, vagy lefelé. Egy alig ötéves gyerek fejéből ez a gondolat teljesen logikusnak tűnt. A család, amelybe beleszülettem és amelynek melegében felnőttem, anyám családja volt: a Fülöp család. Ez a család olyan volt, mint sok száz vagy ezer zsidó család, amelyekben az öreg szülők még a legszigorúbb vallási előírásokat is betartották, míg gyermekeik már a modernizálódó XX. század szabadabb életformáját élték. A Papa, a családfő, mesgiah volt egy kis gyülekezetben. Minden reggel és minden este lement az Erdélyi utca 11. szám földszintjén lévő kistemplomba. Elegen voltak, a minjen minden nap összejött, hiszen a közelben volt a hírhedt Teleki tér, amelynek házaiban még sok hozzá hasonló idősödő ember élt. Azért a Papa sem volt már „olyan”. Nem viselt kaftánt, nem volt pajesza, de a cicesz ott lógott a testén minden nap. A Mama parókát hordott. 22 év alatt kilenc gyereket szült: hat leányt és három fiút. Mind felnőttek. Én már nem emlékszem rá, csak az életben maradott rokonok elbeszéléseiből tudom, hogy egy Peszach esti széderen (utoljára 1938-ban, mert 1939 tavaszán a Papa meghalt) a két szülőn kívül a kilenc gyerek és párjaik, az akkor már élő öt unoka, valamint öt koldus ülte körül az ünnepi asztalt. Összesen harminc lélek. És a Papa olyankor sokat mesélt. Sokszor jutott eszembe felnőtt éveim alatt, amikor már én tartottam a széderestéket, hogy milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon. Milyen csodálatos lett volna a Papa hangját hallani 40-50 év távlatából, amint a bölcsek történeteit idézi. Én voltam az ötödik Fülöp-unoka, a Mama kedvence: mert születésnapi ajándék voltam neki: a 60. születésnapján születtem. Azután 26 éven keresztül volt közös az ünnepünk.

A család számára a vészkorszak 1940-ben kezdődött. Először az édesapám vesztette el az állását zsidó volta miatt, azután anyám egyik bátyját bocsátották el. Mindketten a legkisebb Fülöp-fiú üzletében kaptak munkát, hogy el tudják tartani a családjukat. Aztán 1942-ben apámat behívták munkaszolgálatra. Ötéves voltam akkor, és éppen szanatóriumban voltam gyógykezelésen, mert a sorozatos gyerekbetegségek következtében nagyon legyöngültem. Mire hazakerültem, apám már nem volt otthon. Soha többé nem jött haza. 1943-ban a család több férfitagját (a lányok férjeit és két Fülöp-fiút) is behívták. A harmadik fiú nem ment. Ismerőstől ismerősig vándorolt, bujkált, egészen 1944. decemberig, amikor egy razzián lebukott. A nyilasok elfogták, és a Dunába lőtték. A felnőttek minden nap a postást lesték. A Nagymama a fiaiért reszketett, a lányok a férjeikért. Tudták, hogy mindannyian az orosz fronton vannak, és onnan nap mint nap szörnyű hírek érkeztek. Aztán jött az 1944-es év, a csillagos ház, a sárga csillag, a félelem és a borzalmak ideje. Ebben az évben, hétéves koromra véget ért a gyermekkorom. Sok film és irodalmi alkotás született már a Második Világháború éveiről, a holokauszt borzalmairól, de egészen más dolog látni, és más megélni az eseményeket. Emlékszem 1944. március 19-ére, amikor a németek megszállták az országot. Senki nem mert kimenni az utcára. Több napig nem volt otthon kenyér, mert azok az üzletek, ahol mi, zsidók is vásárolhattunk, nem nyitottak ki. Akkor már jó ideje kenyeret, lisztet, zsírt, tejet, vajat csak jegyre lehetett – ha lehetett egyáltalán – kapni. Az említett időszakban senki nem tudta beváltani az élelmiszer-jegyeket. A németek 1944. márciusi bevonulását követően rohamosan csökkenni kezdett a család létszáma. Az újpesti zsidók deportálásával került az egyik haláltáborba anyám legkisebb húga, Ibolyka, legidősebb bátyjának a felesége, Grün Lili és kislánya, Évi. Rózsi, anyám legidősebb nővére egy napon egyszerűen nem érkezett haza. Vége volt már a háborúnak, amikor egy asszony jött el hozzánk, együtt vitték őket Auschwitzba. Az asszony túlélte, anyám nővére gázkamrában végezte. Soha nem tudtuk meg pontosan, mi lett a sorsa az unokanővéremnek, Évinek és édesanyjának, Grün Lilinek. Mindezt csak sejteni lehetett.

Alig két héttel később, április 5-én, a korábbiak után újabb zsidó rendeletet adtak ki. Ez minden zsidót – a gyermekeket is – sárga csillag viselésére kötelezett. Soha a történelem folyamán nem aláztak meg embereket ilyen aljas módon. Nem múlt el hónap, hogy ne léptettek volna életbe újabb és újabb megszorításokat. A tömegpropaganda reggeltől estig uszított. Zsidót bárki kirabolhatott, az nem számított bűnnek. Zsidót bárhol megverhettek, azt nem büntette senki, és később bárki megölhette őket, az még hazafias cselekedetnek is számított. Sok, magát „becsületesnek” tartó magyar kiírta az üzletére, hogy „Zsidót nem szolgálunk ki!”. Ha egy zsidó olyan merész volt, hogy villamosra szállt, lerugdosták onnan, de előbb megvárták, amíg elindul a villamos. Május közepén az egész országban megindult a zsidók összegyűjtése. A vidékieket néhány napra egy-egy sebtében kijelölt gyűjtőtáborba terelték valamely vasútállomás közelében. Onnan egyenesen a haláltáborokba mentek a transzportok tömött marhavagonokban, víz és élelem nélkül. A halálvonatok csak néhány kijelölt állomáson álltak meg, ahol a halottakat kidobálták. Nem egy vagon volt, amelyben az emberek fele sem élte túl az utat. Nem számított. A zsidókkal nem kellett elszámolni. Az embertelen módszerek nagyon sok jóérzésű embert felháborítottak, a bátrabbak hangot is adtak ennek. A nemzetközi reagálás és a felerősödött hazai hangok átmeneti meghátrálásra kényszerítették a hatalmat. Ennek köszönhetően a Budapestről induló deportálás üteme jelentősen lelassult. Nagyon sokan ennek a pillanatnyi megtorpanásnak köszönhették az életüket. Én – számtalan egyéb „szerencse” mellett – talán ennek is. Mert abban az időben életben maradni csak óriási nagy szerencsével lehetett.

Június közepén kijelölték az úgynevezett csillagos házakat, és ezekbe zsúfolták a város maradék zsidóságát. Egy család legfeljebb egy szobát lakhatott, de ha nagy volt a körzet és kevés a kijelölt hely, több családot is összezsúfoltak. Emlékszem, hogyan vándoroltunk. Voltunk a Hollán utcában, a Pozsonyi úton és végül Margit néném Népszínház utcai lakásában kötöttünk ki, a Népszínház utca 59-ben, a páratlan oldal utolsó házában. A családból majdnem mindenki, akit addig még nem deportáltak, ott volt.

Elérkezett 1944. október 15-e. Nekem akkor arról volt nevezetes, hogy aznap lettem 7 éves. Akkor még nem értettem a család rettegését. Két nap múlva megértettem. 1944. október 17-én a Népszínház utca 59. számú ház borzalmas pogrom színhelye volt. Házparancsnokunk, bizonyos Molnár, nem volt zsidó. Szolgálati fegyverével egy nappal korábban az ablakából lelőtt egy nyilast, majd bejelentette, hogy a zsidók tették. Korán reggel nyilasok és németek özönlötték el a házat. Mindenkit kizavartak a lakásokból. Mindenki vitt valami csomagot, hiszen azt hittük, hogy deportálni fognak bennünket. Nem úgy történt. A csomagokat a kapualjban le kellett dobni. A nőket és a gyerekeket a szemben lévő ház előtt sorakoztatták föl, a férfiakat a ház udvarán.A férfiak között ott volt egy nagybátyám, Steinkohl Márton, anyám nővérének a férje. Három nap eltávozást kapott a városi munkaszolgálatból. Ez volt a harmadik napja otthon. Köztük volt legidősebb unokabátyám is, a 19 éves Ádler László, a Rabbiképző Szeminárium hallgatója. Huszonkét férfit gyűjtöttek össze a ház udvarán, aztán kivezették őket, és egyesével mindegyiket tarkón lőtték. Akkor értettem meg egy életre, hogy mit jelent, amikor az ember állattá aljasul. Kitörülhetetlenül megjegyeztem! A nőket és a gyerekeket a Tattersahlba terelték. Két napig voltunk ott étlen-szomjan, amíg a magyar katonák kinyitották a kapukat, és mindenki hazamehetett. Otthon soha el nem felejthető látvány fogadott: a kapualj és a földszint iszapos volt a vértől. A zokogás, a jajveszékelés az eget ostromolta. A nagymama nyolc napig egyetlen szót sem szólt. Csak ült egy sámlin megszaggatott ruhájában, és szeméből némán patakzottak a könnyek. Mindenki sírt, csak a nagynéném, Margit nem. Ő végignézte a férje, Steinkohl Márton halálát. Nem sírt. Valami elszakadt benne. Évtizedek múltak el az életében, kihűlt a szíve és nem tudott felmelegedni, csak nagyon-nagyon sokára, amikor a kislányom, Csilla beszélni kezdett. Az ő csodálatos varázsának az a hideg szív sem tudott ellenállni. Csilla aranyozta be életének utolsó éveit.

Novemberben kijelölték a budapesti gettó területét. Ide akarták bezsúfolni a fővárosban még megmaradt zsidókat. Kiürítették a csillagos házakat, és lakóit részben deportálták, részben a gettóba zsúfolták. Maradtak azonban olyan diplomáciai – svájci, vagy svéd – védettség alatt álló házak, amelyben külföldi menlevéllel rendelkezők laktak. Az egyik ilyen ház volt az úgynevezett Üvegház a Vadász utca 29. alatt. A ház utcai homlokzatát üveg borította, erről kapta a nevét. Egy zsidó üveg-nagykereskedő háza volt, amelyet a svájci követség vett meg és nyilváníttatott védetté. Innen indultak naponta haluc fiatalok a város különböző pontjaira, ahol a nyilas hordák pusztítottak, és nem egyszer sikerült egész transzportokat megmenteniük. A családunkban két unokatestvérem is nekik köszönheti az életét. Ezek a védett házak ideig-óráig menedékül szolgáltak, de lakóiknak napjai ott is teljes bizonytalanságban teltek. Soha nem tudhatták, hogy mikor tör rájuk a nyilas csürhe, amelyeknek a háború végóráiban már semmit sem jelentett a svájci vagy svéd menlevél. Akik a védett házakon és a gettón is kívül maradtak, azoknak bujkálniuk kellett, mert ha elkapták őket, azonnal végeztek velük. Minden nap indultak menetek a Duna alsó rakpartjára. Kettesével, hármasával kötözték össze a levetkőztetett embereket, és minden megkötözött csoportból egy embert fejbe lőttek, az pedig zuhantában magával rántotta a többit is a jeges Dunába.

December 5-én lezárták a gettót, és megkezdődött az utolsó stáció. Mi a Síp utca 5-ben voltunk. Egy szobában laktunk anyámmal és a húgával (Lili néném), a Dunába lőtt nagybátyám feleségével (Magda) és két unokatestvéremmel (Fülöp Gyuri, akkor 11, és Fischer Tibi, akkor 3 éves). Rajtunk kívül más családokat is bezsúfoltak oda. A gettóban olyan zsúfoltság volt, hogy mindenkinek csak egy fekhely jutott a padlón. Bútorok nem voltak. A WC-t nem lehetett használni, mert nem volt víz. A pince egyik oldalágában ástak egy latrinát és mindenki oda járt. Ennek következtében a pincében állandóan irtózatos bűz terjengett.A gettó a borzalmas körülmények ellenére menedékhely volt. Bár az eredeti terv szerint a gettóba zsúfolt zsidókat is likvidálni kellett volna, a hatóságoknak erre már nem maradt idejük. December 26-án bezárult az ostromgyűrű Budapest körül, és megkezdődött a főváros ostroma. Nem lehetett többé transzportokat indítani. A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat – a nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos. A falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (addigra már nagyon sok magyar katona dezertált a hadseregből). Gátlástalan rablás folyt, és ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen szöktek meg az összerabolt vagyonnal. Csökkent a létszám, és végül még a gyerekkorú fiúkat is besorozták „a haza védelmére”. Benn a gettóban nemcsak a fegyverek gyilkoltak, hanem az éhség és a járványok is. A németek a Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan lőtték a gettó területét is. Sokan pusztultak el a belövésektől, de a vérhas és a tífusz is rengeteg áldozatot szedett. Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki megbetegedett, az halálra volt ítélve. A zsúfoltság kedvezett a járványok terjedésének. Minden nap összeszedték a halottakat, és kitették őket a ház elé az úttestre. Minden nap jött a halottszállító kocsi. Emberek húzták, emberek tolták és szedték össze a testeket az utcáról. A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg. De nem csak gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon, barátokon. A magyar katonák között is többen voltak, akik segítettek. Leveleket vittek és hoztak, élelmiszert csempésztek be a gettóba. Az élelem az életet jelentette. A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi ebédnek számított. A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga volt a mennyei élvezet. Hogy honnan akadt néha az a kenyérszerű valami, sosem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett enni, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba.

Apám családjában több vegyes házasság is volt. Egyik húga egy keresztény asztalosmesterhez ment feleségül. Az ő jóvoltából nekünk néha valódi „csemege” is osztályrészül jutott. Ennek az embernek, Zohna Györgynek, Gyurka bácsinak az emlékét amíg élek, megőrzöm. Sötétedéstől kezdve kijárási tilalom volt elrendelve. A plakátok még a háború után is sok helyen virítottak a házfalakon hirdetve, hogy „…aki civil a sötétedés után az utcán találtatik, felkoncoltatik…” Gyurka bácsi – így nevezte mindenki – levelet csempésztetett be a gettóba Anyámnak, amelyben azt írta, hogy egy-egy éjjel eljön majd a gettófalhoz és élelmet hoz. A mi házunk végénél állt a gettó Síp utcai fala. Éjjelente a szélső lakásból lesték, jön-e. És Gyurka bácsi eljött! Nem is egyszer! Elképzelhetetlen, hogy mekkora bátorság kellett ehhez. Gyurka bácsi a Romanelli utcában (ma Illés utca) lakott, túl a Kálvária téren, már majdnem a Füvészkertnél. Ahhoz, hogy a Síp utcába érjen, át kellett vágnia a pesti oldal legtöbbet bombázott és lőtt útvonalain, ki kellett kerülnie az őrjáratokat, és mindezt farkasordító hidegben és koromsötétben, mert akkor már nem volt közvilágítás. A szélső ablakból kötelet engedtek le hozzá, és Ő rákötött egy kosarat, amely tele volt élelemmel. Hogy honnan szerezte, amikor a körülzárt városban mindenki éhezett, soha nem derült ki. Az én szememben Gyurka bácsi, a nagybátyám, volt a mesebeli hős. Amikor sokkal később, már jóval a háború után egyszer rákérdeztem, kissé érdes hangján keményen leintett. – Az kötelesség volt, és ne essék többé szó róla! – mondta. Ez a néhány sor állítson emléket Neki azok szívében, akik ezt elolvassák. Mert Zohna György, Gyurka bácsi, a nagybátyám, a legnagyobbat tette, amit ember akkor tehetett. Életét kockáztatta, hogy segítsen a bajban. A Hősöknek áldassék emlékezete, mondja az Írás. Úgy legyen!

December végétől, amikor a szovjet csapatok körülzárták a várost, állandóvá váltak a bombázások, Budáról a belövések. Már csak a pince nyújtott valamelyes biztonságot. Mindenki leköltözött tehát. A városban állandóan szóltak a fegyverek. Az orrunkat sem mertük kidugni az óvóhelyről. Néha egy-egy felnőtt kimerészkedett a hírekért, amelyek házról-házra jártak az utcán. Nem tudom, hol volt a hírek forrása, talán a Hitközségen, de arra emlékszem, hogy a visszatérők suttogva hozták a legfrissebb híreket, amelyek arról szóltak, hogy hol tartanak az oroszok, mikorra várható, hogy ideérnek. Félelemmel vegyes várakozással teltek ezek a napok. Mindenki emlékezett azokra a plakátokra, amelyekkel a németek és a nyilasok teleragasztották a várost. Utólag visszagondolva, nevetséges és primitív volt ez a propaganda, mégis félelmet ébresztett az oroszokkal szemben. Volt például egy plakát, amelyen egy ember egy röpcédulát fog és közben leválik a karja. „Ne érj hozzá!”– hirdette a felirat. Egy másik plakáton emberevő farkasként ábrázolt orosz katona szerepelt, a pofája tiszta vér, és vicsorgott. Felirata valami olyasmi volt, hogy ha nincs élelem, embert esznek. Volt persze ellenpropaganda is. Sokszor szórtak le röpcédulákat, amelyeken ellenállásra, szabotázs-akciókra buzdították a lakosságot a németek ellen. Közben szüntelenül ropogtak a fegyverek, hullottak a bombák, remegtek a házfalak és rettegtek az emberek. 1945. január 18-án reggel volt, amikor Anyám, az egyik szobatárs asszonnyal valamiért fölment az óvóhelyről a lakásba. Az asszony fia pár évvel volt idősebb nálam. Amikor fölmentek, ez a fiú – mindig is engedetlen volt, emlékszem – engem is fölcsábított. Fölértünk, de Anyám észrevett és azonnal lezavart mindkettőnket. Én rohantam is, de a fiú nem jött, elbújt az ajtó mögé. Már a lépcsőházban voltam, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat. Hanyatt-homlok menekültem a pincébe. Akkor már rohantak kifelé az emberek. Ők tudták, hogy belövést kapott a ház. Aztán csak arra emlékszem, hogy anyám húga, Lili néném, lejön a pincébe, rázza a zokogás, magához ölel és odaszól a másik nagynénémnek. – Ilonka nincs többé! Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy nincs többé. Perceken belül megtudtam: mindhárman meghaltak. Budáról, a Várból kilőtt német akna csapódott be az emeletre, pontosan az ablakon jött be és a szobában robbant, kiszakítva az ablakot, kidöntve a falat. És megölve az Édesanyámat! Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott. Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé. 1945. január 18-át írtunk. Felszabadultunk!

Anyám ott nyugszik a gettó halottai között a Dohány utcai zsinagóga kertjében, sok ezer testvére között. Jeltelenül. Apám Ausztria földjében, egy Wels nevű város környékén valahol. Szintén jeltelenül. Örök béke szálljon nyughelyük fölött! 47 évvel később, 1992-ben jutottam el először Izraelbe. A Jad-Vashemben álltunk az örökmécsek pislákoló lángjai fölött, szólt a gyászének – és bennem akkor újra felszakadt a régi seb. Fojtott a torkom, zakatolt a szívem, és megállíthatatlanul csordultak ki könnyeim. Megfoghatatlan mélységek nyíltak meg csukott szempilláim mögött, és éreztem, amint elborít az emlékezés. Újra hallottam fülemben a becsapódó akna irtózatos robaját, mint már annyiszor az elmúlt fél évszázad alatt. Hogyan tud egy seb ennyire fájni még oly sok idő után is? – Vagy csak én vagyok ilyen? Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít – nem igaz! A lélek sebei gyógyíthatatlanok. Rengeteg szeretet kaptam felnőtt életem folyamán az én imádott feleségemtől, csodálatos gyermekeimtől – de azt a sebet nem tudták begyógyítani. Nem az ő szeretetük volt ehhez kevés – az én lelkem sebe az, ami túlságosan mély. Hol voltál akkor Isten? – szakadt ki belőlem ott a fájdalom, és csengett a fülemben és zakatolt a bensőmben napokon át. És ami bennem ég, az kitör, és abban a kitörésben harmóniává csendesül. Gyerekkorom óta így van ez. Akkor is így történt. A lelkem megbékélt. A szavak harmóniája lecsendesítette a lélek háborgását. Hol voltál Isten, mikor jajgatott a Föld, hol voltál Isten, mikor vérzett a Néped, hol voltál, mikor hozzád könyörögve százezernyi testünk porrá égett, hol voltál, mikor a szívek megszakadtak, mikor korommá feketültek az egek, mikor borzalomba bénultak a lelkek, mikor vért könnyeztek a fellegek, hol voltál akkor Te Isten? – Hol voltál? A lelkem megbékélt. De meddig vajon?

1944 elején még huszonhét lelket számlált a Fülöp család. 1945 januárjának végére tizenegyen maradtunk: három Fülöp-lány, egynek a férje és hat unoka.A Mama hat gyermekét és két unokáját siratta el. Aztán 1956-ban szétszóródott a család. A Mama 1964. márciusában ment el, napra pontosan 25 évvel a Papa halála után. Az utolsó napon még ott voltam nála a kórházban. Hív a Papa – mondta – most már mennem kell. És másnap reggel nem ébredt föl. Az utolsó Fülöp-lány 2001-ben, 87 éves korában tért meg őseihez.A család, bár szétszóródva, de tovább él. Az egykori Fülöp unokák, akik ma már maguk is mind nagyszülők, kiteljesítették a családot. Párjaikkal, gyermekeikkel és unokáikkal együtt 59-en vagyunk. 17-en itthon, 16-an az USA-ban és 26-an Izraelben. Sokfélék lettünk, de összeköt minket a kitörölhetetlen múlt. Mi unokatestvérek rendszeresen találkozunk, ha nem is minden évben. A gyermekeinknek már nincs mindig közös nyelvük. Az unokáink pedig már alig, vagy egyáltalán nem ismerik egymást. Talán ez így természetes. De a Papa és a Mama génjei ott dolgoznak bennünk, gyermekeinkben, unokáinkban és majd tovább, míg világ a világ. És akik majd közülük fogékonyak lesznek rá, tovább viszik azt a szellemiséget, amelyet mi adtunk át, megörökölvén a minket megelőző sok ezer generációtól. És sokan lesznek közülük, akik hittel mondják majd tovább: S’má Jiszróél … – Halljad Izrael! Az időt pedig, amikor vért könnyeztek a fellegek, megörökíti a történelem.… azt kérditek miért? Miért van szükség ilyen írásokra, amikor ma már a Holocaustnak emléknapja van? Miért, amikor a világ demokratikus államaiban rendszeresen megemlékeznek a XX. század közepének borzalmairól ? Miért, amikor olyan művek jelentek már meg, mint Randolph L. Braham: A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon c. műve, amely több, mint 1300 oldalon dolgozza föl a magyar zsidóság tragédiáját, és amelyhez fogható monumentális mű szinte elképzelhetetlen? Hát azért, mert a hiteles történelmi munkák csak a népirtásról szólnak, de sehol nem szerepel bennük az, hogy a nyolcvanéves Keller bácsit a szakállánál fogva húzták végig a Nagyfuvaros utcai templom padsorai között. Azért, mert a legátfogóbb műben sem szerepel, hogy Ádler László 19 éves rabbinövendéket tarkón lőtték a Népszínház utcában, 1944. október 17-én. Azért, mert el kell mondani, hogy egy „Jiddise Mame”, aki még a 70. évét sem töltötte be, hat gyermekét veszítette el, és ebből csak kettőt tudott eltemetni. Négy gyermekének teste a krematóriumok füstjét festette feketére. Őket csak elsiratni tudta. Azért, mert csak a személyes tragédiák képesek megérinteni igazán az új generációkat, akiknek történelmi feladata az emlékezés. Azért, mert az Idő a feledésnek dolgozik. Ezért nem lesz soha fölösleges megszólaltatni a személyes emlékezet hangjait!