Kovács Mira: Imakönyv és csipkés kombiné

Visszaemlékezés

Separator item

A gyerekeknek leírtam a történetem. Akartam, hogy tudják, hogy ne járjanak úgy, ahogy én, hogy semmit nem tudtam az ősökről.

Huszonnégy óra alatt kiraktak a határon

Huszonhétben, január negyedikén születtem, Temesváron. Édesanyám szülei Babarcon Pancsován éltek, ami akkor Jugoszlávia volt. Anyukám Babarcon született jómódú, vallásos zsidó családban.

Nem tudom, hogy hogyan került édesapámmal ismeretségbe, ezt nem kérdeztem tõle, de az biztos, hogy édesapám révén került végül Romániába, elõször Aradra, utána Temesvárra.

Aradon született a testvérem, Klári, aki él még, hála Istennek, habár nincs jó egészségi állapotban. Utána átköltöztek Temesvárra - nagyon szép város - ott születtem én.

Apám optikusnak tanult, de átváltott a nyomdász szakmára. Amikor megnõsült, anyámnak elég nagy hozománya volt - akkor még ez divat volt - és apám ebbõl létesített egy nyomdát.

Nagyon szép vignettákat 3 csináltak üvegekre, palackokra. A nyomdában dolgozott apám testvére, Laci, õ vésnök volt. Laci készítette a mintát, ami után a vignettákat nyomták. Magyar állampolgárok voltunk, és minden hónapban fizetni kellett egy bizonyos összeget, hogy ott tudjunk tartózkodni Romániában. Apámnak nagy családja volt, heten voltak testvérek, és mind az õ nyakán lógtak. Csúnya dolog, de meglopták az apámat, úgyhogy tönkrement a nyomda, és nem tudtuk fizetni a románoknak a tartózkodási díjat. Huszonnégy óra alatt átraktak a határon minket, mint magyar állampolgárokat. Otthagytunk egy gyönyörû lakást berendezve. Az ingóságokat anyám összepakolta, betette két hatalmas ládába, lerakta a speditõrhöz 4 megõrzésre, és harmincnégyben átjöttünk.

Budapesten élt anyám bátyja, aki tíz évvel volt idõsebb nála. Õ megnõsült, elvett egy hárpiát, aki féltékeny volt anyámra, akit imádott a bátyja. A lakásban, ahol laktak, külön bejáratú szobája volt a nagymamámnak. Viszont édesanyám bátyja olyan rosszul bánt a nagymamámmal, hogy anyám megszakította vele a kapcsolatot. Akkoriban halt meg a nagymamám, el is temettük. Amikor idejöttünk, rémes körülmények között éltünk, nagyon elkeseredettek voltunk. Ágyrajárók voltunk egy zsidó családnál, csak éjszakára mehettünk oda, aludni. Napközben hol itt voltunk, hol ott voltunk. Volt egy kis kifõzde, mindig ott ebédeltünk. Annyit ki tudtunk fizetni a nagy nyomorban is. Megbarátkoztunk a tulajdonosokkal, és én napközben ott lehettem. Ott biztosan játszottam, erre már nem emlékszem pontosan. Akkor még nem féltem.

Fél évig voltunk itt, aztán összeszedtük magunkat, nem tudom, apám mit csinált, de visszamentünk Temesvárra. A holminkat visszakaptuk. Megint berendeztünk egy nagyon szép lakást, de harminchétben ismét megtörtént minden ugyanúgy. És mindez csak azért, mert apám azt mondta, hogy õ magyar, és magyar földben akar nyugodni, õ nem lesz román állampolgár. A családot kitette egy olyan nagy hercehurcának, hogy anyám ebben tönkrement. Tehát újra átjöttünk. Elõször Szegedre, mert Anyu félt a nagyvárostól, és Szegeden voltak rokonai. Kiterjedt családja volt, sok unokatestvérrel. Senki nem jött vissza… Soha nem kérdeztem rá, amikor pedig már kíváncsi lettem volna a családra, már nem volt kitõl kérdezni… Szegeden volt egy nagypolgári lakás, emlékszem, többször voltunk ott vendégségben.

Aztán apám már itt Pesten csinált megint egy kis üzemet, és feljöttünk utána mi is.

 

Magasugrásban átvittem a százötöt

Már Pesten végeztem a negyedik általánost, ami nekem nagyon nehéz volt, mert elõtte román zsidó iskolába jártam, mindent románul tanultam.

Úgy csöppentem bele a negyedik általánosba, hogy nem tudtam magyarul helyesen írni, így aztán nagyon nehéz volt. Miután elvégeztem a négy általánost, anyám az Aréna úti leánypolgáriba íratott be.

Ez nagyon jó iskola volt, rengeteg mindent lehetett ott tanulni, habár ott már nagyon sok sérelem ért. A harmincas évek végén én amit csak elkezdtem csinálni, azt nagyon csináltam! Például cserkész lettem. Borzasztóa

n szerettem cserkésznek lenni! Jól is kellett tanulni, és minden gyûlésen ott voltam, csináltam, amit kellett.

Akkor már jöttek a zsidótörvények 5 , és aztán egyik napról a másikra kiraktak a cserkészetbõl, mondván, hogy zsidók nem lehetnek cserkészek 6 . Tudni kell azt, hogy én nagyon nehezen szedtem össze a cserkészruhámat, mert sok pénzbe került. Kellett a barna zokni, a barna magas szárú cipõ, a barna szoknya, a szép ing, a sok mütyürrel, az öv, a nyakkendõ, és hát a kalap. Mire mindez meglett, addigra kiraktak a cserkészetbõl. Pedig milyen büszke voltam, amikor felvettem ezt a ruhát! Ezek után három napig nem tudtam magamhoz térni, csak zokogtam, a fejem fájt. Volt egy nagyon jó osztályfõnökünk: Dr. Wensky Elemérné. Sose felejtem el a nevét, mert nagyon rendes ember volt. Volt egy némettanárnõnk, aki viszont borzalmas volt. Én jó németes voltam, mert anyám mindig németül szólt hozzám, és én fordítottam apámnak, mert apám egy szót sem beszélt németül. Tény az, hogy ez a némettanárnõ azt mondta az osztálynak – azt hiszem, öten voltunk zsidók az osztályban –, hogy ennek az osztálynak az alja a zsidó. Ezt így az osztály elõtt kimondta. Hát engem ez borzasztóan bántott, és sírva mentem a Wensky Elemérnéhez, és õ próbált vigasztalni. Azt mondta, hogy ennek a némettanárnõnek a férje is és az egyetlen fia is meghalt a háborúban. De én ezek után már nem tudtam sajnálni.

Nagyon jó tornász voltam! Alacsony voltam, de magasugrásban átvittem a százötöt, ami nagyon jó teljesítmény. Én bal lábbal ugrok, és ollóugrásban kellett csinálni. Remekül másztam a kötélen meg a rúdon, nekem az olyan öröm volt! A tornatanárnõ félrehívott, és azt mondta, hogy „tudod, én adnék neked ötöst, de mivel zsidó vagy, nem kaphatod meg az ötöst”. Ez mind olyan volt, mintha késsel döfködnének. Barátkoztam zsidókkal, nem zsidókkal egyaránt.

A gyerekek között nem éreztem zsidóellenességet, de azért fõképpen a zsidó lányokkal barátkoztam, összetartottunk. Volt egy nagyon jó barátnõm, a Weinberger Zsuzsi, õ olyan kicsi volt, mint én, az elsõ padban ültünk és párban voltunk mind a négy évig. Õt elvitték, és nem jött vissza. A szüleinek egyetlen gyereke volt. Úgyhogy elvesztettem a barátnõmet. Fáj a dolog.

 

Gyere a templomba, mert hosszúnap van

Nem voltunk olyan vallásosak, de az ünnepeket megtartottuk. Anyám vallásos volt. Nem bigott, de minden péntek este 7 gyertyát gyújtott és ünnepi asztalt terített. Húsvétkor nem ettünk csak pászkát 8 . Apám nem volt vallásos, fogalma nem volt, hogy mi a vallás! Emlékszem, hogy hosszúnapkor 9 a Bethlen téri templomba mentünk, mert ahhoz laktunk közel, és apámnak mondta anyám, „most gyere a templomba, mert hosszúnap van!”- Jött az apám is, de kettõkor fogta magát, és szépen kiosont. Én tudtam olvasni héberül, de csak az imakönyvemet forgattam. Olvastam, de valójában nem értettem, hogy mit olvasok. Az Aréna úti leánypolgáriban volt zsidó hittan, és ott tanultunk meg héberül olvasni. Így az imákat simán el tudtam olvasni. Most is tudom. De azt el is lehet felejteni, nagyon nehéz a héber nyelv.

Azóta már jártam nyelvórára, és négyszer voltam Izraelben. Mikor Budapesten itt voltak Izraelbõl egyetemista lányok, azok tanítottak, édes pofák! Mondtam, hogy nálam legyen az utolsó óra. Tizenöten voltunk, Gyuri – a férjem - kapott egy kipát, mert jött a Frankel Leó úti kántor, és a felesége is, õk is jártak a tanfolyamra. Akkor itt volt nálam a nagy asztal megterítve, itt ettünk, beszélgettünk.

 

Anyukám

Anyukám nagyon tehetséges volt. Németül anyanyelvi szinten beszélt, egész könyvtára volt, német könyveket olvasott. Beszélt franciául, szerbül és tökéletesen beszélt és írt magyarul. Apám keresete nem volt elég, úgyhogy anyám zsebkendõvasalást, adjusztálást 10 vállalt. Én is besegítettem, néha éjfélig dolgozott. Vállalt német nyelvoktatást is gyerekeknek, hogy egy kicsit több pénzünk legyen. Kereskedelmi érettségije volt, fájt neki, hogy a zsidótörvények miatt nekünk nincsen érettségink, és akarta pótolni. Úgyhogy angoltanár járt hozzánk, harmonikázni is tanultunk, vett egy tangóharmonikát, az aztán késõbb eltûnt. Minden eltûnt, csak a fényképek maradtak meg.

Tizenhat éves koromban készült rólam egy kép, mielõtt levágattam a hajam. Elmentünk a Bristolba 11 ötórai teára Anyuval, és engem nem kért föl senki táncolni. El voltam keseredve, azt gondoltam, hogy biztos a hajam miatt, a két térdig érõ copf miatt kislánynak néztek.

Olyan hajam volt, hogy a hajmosás is egy tortúra volt. Anyám befonta, egész lazára, és akkor, mint a ruhát, úgy mosta. Egyedül nem is tudtam volna megmosni. Nemcsak ez volt gond, hanem az is, hogy nagyon sokat fájt a fejem a hajam súlyától. Mert vastag, erõs hajam volt, lent ugyanolyan vastag, mint fönt. Anyám nagyon féltette, de aztán levágattam loknisra. Volt, aki nagyon haragudott érte!

 

Apám, a bohém

Hogy most már apámról is meséljek valamit: õ egy bohém ember volt. Nagyon vidám volt, és nagyon szépen szavalt. Ascher Oszkárral 12 volt valami kapcsolata, aki szintén mûkedvelõ 13 volt. Tõle tanultam az elsõ szteplépéseket. Nagyon nyughatatlan gyerek voltam, folyton izegtem-mozogtam, így aztán mondta apám, hogy elvisz engem táncolni tanulni. El is vitt a Felekihez 14 , akinek a Fini néni volt a felesége, artistanõ, cirkuszban is szerepelt, de amikor elvette feleségül a Feleki Kamillka, akkor azt mondta neki: „itt van neked egy tánciskola, itt éld ki magad, többet nem mész el ugrálni!”- Fini néni is, Kamill is imádnivaló emberek voltak. Nagyon jól ment a tánc, az elsõ hónap után már én vezettem a csoportot, szóval élveztem, nagyon szerettem csinálni. De ez nem tartott sokáig. Késõn is vitt apám. Akkor már nem jártam iskolába, mert megvolt a négy polgárim. Közben jöttek a zsidótörvények.

Negyvennégyben édesanyám beteg lett. Negyvennégy március harmadikán halt meg, ötödikén temettük. Tizenkilencedikén jöttek be a németek. Akkor ott maradtunk Apuval, hárman. Borzasztó volt ez a veszteség nekünk, nagyon szerettük Anyut, és õ olyan ûrt hagyott maga mögött, amit nem lehet áthidalni.

Apám valamit sejtett, õ azért próbált helyezkedni. A testvéremet elhelyezte társalkodónõnek egy nagyon rendes családhoz, ahol a nagymama zsidó volt, és azzal társalogtak. Így maradtunk ketten, Apuval. Apám állandóan írt is, többek között verseket. Emlékszem, én sokat szerepeltem a Bethlen téri közösségben, ott volt színpad, voltak rendezvények, és õ írta nekem az összekötõ szövegeket, meg a prológot. Közben írt politikai verseket is, egyre emlékszem, az volt a refrén, hogy „László, László, Endre László 15 , lengeni fogsz, mint egy zászló!” - igaza volt, mert felakasztották. Volt egy barátja, egy nem zsidó ember. Az anyám elég jó emberismerõ volt, és azt mondta, „te vigyázz ezzel a férfivel, mert ez nem õszinte ember”. Apám mindent elmondott neki, felmondta neki a verseit is. Ez az ember pedig följelentette. Negyvennégy augusztusában egyedül voltam otthon, egyszer csak kopognak az ajtón, és megjelenik két férfi, hogy állami rendõrség, házkutatási paranccsal jöttek, hogy apám fegyvert tart otthon. Mondtam, hogy apám nem tart fegyvert, de jöjjenek be. Feltúrták az egész házat, és csak az tûnt fel nekem, hogy a füzeteimet lapozgatják. Megtalálták az egyik prológust, kérdezték, hogy ezt ki írta, mondtam, hogy apám. Nem tudtam, hogy mirõl van szó. Kutatgattak, elég sokáig ott voltak, és akkor egyszer csak megjelent apám. A házfelügyelõ mondta neki, hogy ne jöjjön föl, mert detektívek vannak nálam, de azt mondta apám, hogy „egyedül van a gyerek, hát csak nem hagyom ott egyedül!” Följött, halál sápadt volt. A konyhában volt egy nagyon szép szenes tartónk, réz dombormû volt a tetején, és apám a szén alá rakta a verseket. Hogy hogyan jutott eszébe odarakni, fogalmam sincs! Ha ezt megtalálják, azonnal végeznek mindkettõnkkel. Kimentek a konyhába, felemelték a krüblit 15 , azt hittem, apám elájul. A végén nem találták meg, de be kellett menni a Pestvidéki Törvényszékre.

 

Nekem minden vágyam egy bicikli volt

Az elsõ szerelmem Laci volt, még iskolás voltam, együtt toltuk a babakocsit az utcán. De ez még olyan gyerekes dolog volt. Késõn érõ típus voltam. Amikor a zsidótörvényeket bevezették, akkor én már lassan befejeztem az iskolát. Imádtam a gyerekeket is, és még tizennégy éves koromban is babaruhákat varrtam. Elmentem gyerekruha-varrást tanulni.

Ott ismertem meg Ivánt – az anyukájánál tanultam varrni. Õ volt a második szerelmem, az Abonyi gimnáziumba 16 járt.Amikor varrni tanultam, mindig kaptam egy kis zsebpénzt, amit összegyûjtöttem. Nekem minden vágyam egy bicikli volt! És apám vett nekem egy használt Höfer biciklit, szörnyû nehéz volt! A negyedik emeleten laktunk, lift nem volt, de én cipeltem a biciklit. Állandóan a feje tetején állt, mert folyton javítani kellett a gumikat, de én mindent megcsináltam rajta. Imádtam a biciklimet! Aztán jöttek a zsidótörvények, elõször a rádiót kellett beadni, utána a biciklit. Akkor fogtam az összegyûjtött pénzemet és beadtam egy bicikliszerelõhöz, az gyönyörû világoskékre átfújta, vadonatúj lett, dinamó lámpa, minden! A fájdalmam az volt, hogy be kellett adni a kerékpárt. Én magam nem is tudtam beadni. Elküldtem valakivel, de a csõbe beleírtam, hogy ki vagyok. Ennyire naiv voltam! Hát mit tudtam én? Be kell adni, gondoltam, hátha egyszer visszakapom, tudjam, hogy melyik az enyém. Beadtuk, és lassan mindent. Aztán jött a sárgacsillag, és bekerültünk az István út 38-ba, egy csillagos házba 17 , egy szobabútorral, és az ingósággal: azaz a két hatalmas faládával. A többi bútort bent hagytuk a lakásban A testvérem nem volt velünk, mert õ társalkodónõ volt. Ahol õ maradt, az is csillagos ház lett, egy nagyon szép villa a Fasorban.

Bent laktunk a csillagos házban, apám amikor lehetett, kiment dolgozni, és aztán hazajött, mielõtt bezárt a kapu. Hogy ki fõzött, nem tudom. Sok volt a fiatal, és ott volt Iván is a családjával. Ez nagyon jó volt!

Nagyon nagy összetartás volt a házban. Ott volt a Vadas Zsuzsa, a Winkler Zsuzsi, aki oda járt polgáriba, ahova én, és énekesnõ lett. Nagyon szép lány volt, a Savoyban, az Astoriában és hasonló helyeken énekelt. Õ is összefogta egy kicsit a ház lakóit. Akartunk rendezni a pincében egy kis mûkedvelõ elõadást – én szteptánccal készültem – , hogy ha le kell vonulni, akkor szórakoztassuk a nagyközönséget. Érdekes módon abban a házban nagyon sok nem zsidó lakott, és nem költöztek ki. Vadas Zsuzsa énekelt, az Iván gyönyörûen hegedült, meg klarinétozott, annak idején zenekara is volt. Úgyhogy fantasztikus szép volt minden! Aztán rendõrségi engedélyt kellett kérni az elõadáshoz, amit nem kaptunk meg, tehát minden elúszott, lefújtuk.

Nem tartott ez az öröm sokáig, mert apám egyik nap elment, és nem jött haza. Három hónapig nem láttam, nem tudtam róla semmit. Valószínûleg elkapták az utcán, mert sajnos a száját nem tudta tartani. Bevitték a Pestvidéki Törvényszékre, ott volt három hónapig, aztán kiengedték. Három hónapig, hogy én hogy ettem, mit ettem? De az evés nem is érdekelt. Nem volt pénzem, elmentem romeltakarítási munkára. Még meg is van ennek a vállalkozónak az igazolása, hogy romeltakarító voltam. Amíg lehetett, a kijárási idõben elmentem talicskázni, ezért kaptam valami pénzt. Dolgoztam rendesen. Útközben, mikor hazafelé jöttem, akkor – egyszer-egyszer – beszaladtam a testvéremhez, és õ mindig meleg ebéddel várt. Soha sem felejtem el, paradicsomos káposzta volt, sült szalonnával. Hát, hogy az milyen finom volt! Azt nem lehet elmondani… A paradicsomos káposztát azóta szeretem.

 

Imakönyvem és csipkés kombiném

Aztán hazajött az apám. Én nem is kérdeztem semmit, örültem, hogy otthon van. Ezért aztán nagyon keveset tudok arról, hogy mi történt vele. Rá egy hétre jöttek a nyilasok 18 , és a házunkból az összes férfit összeszedték és elvitték. Ez októberben volt. Kiplakátozták, hogy október 15-én, minden tizenhat és ötven éves kor közötti nõ bevonul a KISOK 19 pályára, három napi élelemmel, hátizsákkal, a legszükségesebb dolgokkal. Én természetesen szót fogadtam, törvénytisztelõ ember vagyok, ha ki van írva, muszáj menni. Anyámtól kaptam egy Mirjam imakönyvet tizenhárom éves koromban, azt pakoltam be. Tizenhat éves koromban megkaptam az elsõ melltartós kombinémat, csipkés volt, kék és gyönyörû – azt is bepakoltam. De, hogy milyen ennivalót pakoltam be? Fogalmam nincs! Egyedül indultam a KISOK pályára, ahol, mit ad Isten, összetalálkoztam a nõvéremmel! Borzasztóan örültünk egymásnak. Aztán álltunk ott a pályán, estig, akkor elvittek minket. Azt tudom, hogy az elsõ állomás talán a budaörsi repülõtér volt. Ott éjszakáztunk a betonon, aztán továbbvittek Gyömrõre 20 , ahol tankcsapdát 21 ástunk. Szerencsénk volt, mert a keretlegényeink 22 nagyon rendesek voltak. Egy iskolában laktunk, és minden nap kimentünk tankcsapdát ásni. Ott is nagyon buzgó voltam, rám is szóltak: „Hova sietsz?” - mert én mindig mindent gyorsan meg akarok csinálni. Ha éppen ezt kell csinálni, akkor ezt csinálom. Ott aztán voltak csendõrök is, lóháton, bottal a kezükben, azok bántottak tettleg is, úgyhogy kellett dolgozni. Nem sokáig voltunk ott: egy vagy két hétig.

 

Akkor azt mondtam, hogy ez már a világ vége

A németek már visszafelé jöttek, az oroszok elõl vonultak vissza. Mielõtt elindultunk volna Gyömrõrõl, azt mondta a keretlegényünk, hogy a németek teljes széltében elfoglalták az országutat, úgyhogy mi az árokban megyünk, de tegyünk úgy, mintha senki nem tudna németül! „Senki. Értik? Ha kérdezik, ne feleljenek.” Hát nem rendes dolog? Felszerelkeztünk, nekem egy csákányt nyomtak a kezembe. Az a legnehezebb szerszám. Így vonultunk. A csákánnyal úgy összevertem a lábam, hogy még most is megvan a helye. Végig vérzett a lábam, aztán amikor már látták, hogy mi van velem, elvették tõlem. De nem kötözték be a sebet, nem csináltak vele semmit. Szerencsém volt, nem fertõzõdött el, semmi bajom nem lett. Csak a helye maradt meg. Elindultunk esõben, egész éjjel mentünk és másnap dél felé érkeztünk Rákoskeresztúrra 23 . Ott volt egy olyan tér, ahova ezek a csoportok érkeztek mindenhonnan. Volt ott minden, lövöldözés, olyan riadalom volt, hogy borzasztó! Megállítottak minket, és azt mondták, adjuk le az evõeszközt, a pénzt, az ékszert, az órát. Ha nem adjuk le, akkor az elõbbiek sorsára jutnak. Mivel hallottuk a lövöldözést, mindent odaadtunk. Egy férfit, akit meglõttek, a testvéremmel tettünk be az árokba, nehogy rátapossanak. Még nem halt meg. Akkor én azt mondtam, hogy ez már a világ vége. Láttam, hogy vagonok is vannak, síneket is láttam. Letettem a hátizsákomat, szépen menet közben lecsúsztattam, és mentem tovább, mondván, hogy most már a vég jön. Elszámoltam, feladtam. De nem úgy történt! Még egész estig mentünk. A Tolbuhin csarnoknál 24 az emberek leköpdöstek bennünket. Borzasztóan néztünk ki, rettenetes állapotban voltunk! Én csak sírtam, hát mit tudtam csinálni, mindig sírtam… Egyszer csak találtam egy hátizsákot, felvettem menet közben. Azt gondoltam, ha még sincs vége, akkor legalább legyen egy hátizsákom. A keretlegények mindig váltották egymást. Odajött hozzám egy fiatal kísérõ, és vigasztalt. Azt mondta: „Most átmennek a hídon, amin csendõrök vannak. Azok nagyon gorombák, úgyhogy ott ne szóljanak egy szót sem. De a híd után megint átveszik a csoportot a keretlegények.” Így is volt, átmentünk a hídon, kigyalogoltunk Budafokra 25 . Ott mutattak egy padlást, azt mondták, hogy menjünk fel oda. Tyúklétrán kellett felmenni, csodálom, hogy a testvérem fel tudott mászni. Nem szeretett tornázni, mindig fel volt mentve. Félt mindentõl, õ teljesen más természet, mint én. Nyugis ember.

Felmásztunk a létrán. A hátizsákban, amit találtam, volt egy kis kenyér és egy konzerv. Azt hiszem, még egy pokróc is volt benne, meg egy hadi lavór. Mások ugye, praktikusan gondolkodtak, nem úgy, mint én! Akkor azt szépen megeszegettük, csurom vizesek voltunk, fáztunk, lefeküdtünk. Huzat volt, még nem volt teljesen felépítve a ház, a tetõ és a fal között volt egy rés, befújt a szél. Mi mégis rögtön elaludtunk, mert két napig jártunk étlen-szomjan. Reggel egy férfihangra ébredtünk, azt kérdezte:

- Az István út 38-ból nincs itt valaki?

Fölnyitjuk a szemünket, és ott áll az apám! Az egy csoda volt és dráma is egyszerre. Az összes férfi az István út 38-ból, mind ott volt! Lent szállásolták el õket. Véletlen találkozás volt. Megtudták, hogy nõk vannak fent, és feljött apám érdeklõdni. Így találkoztunk. Volt egy nagy építési terület, szemben egy szép, rácsos, kovácsoltvas kapu és mögötte egy gyár. Apámék ottmaradtak, a nõket viszont átvitték a gyártelepre. Hogy, hogy nem, nekik volt kondérjuk, krumplijuk, fõztek krumplit. Mi ott álltunk a kapuban és én szóltam a keretlegénynek, hogy ott van az apukám, nem mehetnénk át egy kicsit? Épp kész volt a krumpli. És átengedett! Ettünk egy kis krumplit, visszajöttünk.

Kétszer volt még ilyen találkozás apámmal, különbözõ helyeken. Az egyik irányba mentek õk a szerszámmal, mi meg a másikba, és szembetalálkoztunk. Amikor harmadszor találkoztunk, akkor apám elfordult, és sírt. Tudta, érezte, mi következik…

Minket továbbvittek a Lõrinci iskolába 26 , én közben beteg lettem, tüszõs mandulagyulladást kaptam, lázam volt, rosszul voltam. Az egyik keretlegényünk - falusi ember - azt mondta, hogy neki van egy akkora lánya, mint én, még hasonlítok is rá, és, hogy õ elvisz engem magához, menjek el vele. Megmondtam neki, hogy nagyon köszönöm, hogy ilyen jó akar lenni hozzám, de nekem az apámat elvitték, és a testvérem itt van. Én osztozom a sorsukkal, mit kezdjek egyedül? Nem tudtam elképzelni, hogy én egyedül megmeneküljek, és otthagyjam az egészet. Nem… A keretlegény tudta, hogy beteg vagyok.

Közben másoknak adtak át, ez a rendes ember lelépett. Egyszer csak utánam jött egy két kilós kenyérrel, és egy üveg vörösborral! Nagyon rendes ember volt. Mindig mondják, hogy a keretlegények így, a keretlegények úgy – én tudom, hogy volt közöttük nagyon sok rendes. Akikkel mi találkoztunk, azok mindig jók voltak hozzánk. Az is, aki a Lõrinci iskolába kísért, vagy aki Gönyûben 27 volt, sajnos a nevüket nem tudtam, mert megköszöntem volna, ha tudom, hogy visszajövök, hogy életben maradok. Utoljára, az óbudai téglagyárban 28 már nyilasok voltak, ezek olyasmi suhancok, akiket itt látok most vonulni. Azok nagyon-nagyon gonoszak voltak. A téglagyárat úgy kell elképzelni, hogy mire mi odamentünk, kis kuckókat raktak föl téglából, szobának. De azok a téglák csak úgy egymásra volt rakva. Éjszaka mit csináltak? Ránk döntötték a téglasort! Énekeltek, szalonnáztak, ittak, részegek voltak. Randalíroztak, és mi ott voltunk, volt kin kitölteni a bosszújukat vagy haragjukat.

 

Megjelent Wallenberg

Másnap reggel a téglagyárral szembeni nagy, füves réten volt sorakozó. Akkor jelent meg ott Wallenberg 29 a kocsijával, és kihirdette, hogy a tizenhat éven aluliak álljanak ki a sorból, mert védett házba 30 viszi õket. Lökdöstek engem, hogy álljak ki. Nem álltam. Az lett volna a második lehetõség, hogy otthagyjam az egészet, de nem tudtam megtenni. Ott volt mellettem a testvérem. Nem tudtam megtenni… Õ idõsebb volt és ez látszott is rajta.

Hurcoltak minket, naponta harminc kilométert, a bécsi országúton. Éhesek voltunk, nem kaptunk egész nap semmit. Formálisan koldultunk a falvakban! Az egyik faluban fõztek bablevest, de pénzért adták, és megengedték, hogy bemenjünk a házba. A testvérem – lehet, hogy Aputól kapott pénzt – meg tudta fizetni a két tál bablevest. Az nagyon jó volt! Akkorra már jobban lettem. Valahogy mindig fölépültem, ez is egy véletlen, tudom.

Ahova minden évben elmegyünk emlékezni

Azután megérkeztünk Gönyûre. Ott nagyon sokan föladták! Volt, aki mérget vitt magával, és ott bevette, mert tovább nem bírta. Volt, aki beesett a Dunába, amikor egy keskeny pallón kellett rámenni a parton álló uszályra. Csodálkoztam, hogy a testvérem végig tudott menni, mert ahogy említettem, õ abszolút nem volt ügyes mozgású. Nagyon örültem, hogy sikerült neki átmenni! Bementünk az uszályra, patkányok voltak, állt benne a víz… Ott el is veszítettem szem elõl Klárit, de aztán reggel megint találkoztunk, amikor kijöttünk az uszályról. Elõzõ nap nagyon sokan beleestek a Dunába, és ott lelték halálukat.

Kétszáznyolcvan ember van a sírban, ahova minden évben elmegyünk emlékezni.

Öt évvel ezelõtt találkoztam egy férfival, egy idõs emberrel, aki elmesélte, hogy hogyan veszítette el a lányát. Nem volt zsidó, helyi, gönyûi lakos volt. A kislánya ennivalót hozott a csoportnak, azt osztogatta. Mikor kilépett a csoportból, lelõtték a nyilasok, azt hitték, hogy szökni akar. El lehet képzelni, milyen légkör volt akkor…

Elérkeztünk Harkára 31 . Ott istállóban aludtunk, ott is tankcsapdát ástunk. Ott a TODT 32 szervezetek õrködtek. Volt egy fiatal orvos, nagyon helyes ember, az vigasztalt minket, állandóan csasztuskázott 33 . Énekeket is írt, nagyon aranyos volt. Tarkón lõtték, õ sem élte túl.

Onnan elvittek minket Lichtenwörtbe 34 , Ausztriába, Wiener Neustadt-tól hat kilométerre. Ez egy kb. háromezres falu, ahol volt egy gyár, annak az épületében voltunk elhelyezve, tiszta vas és beton volt. A földön egy kis szalmán feküdtünk. Addigra már nagyon le voltunk gyengülve a sok gyaloglástól, éhezéstõl. Én a normális életben negyvennégy kiló voltam, nem voltam sovány, és nem voltam kövér sem. Az én termetemhez az a negyvennégy kiló épp jó volt. Mire odaértünk, már sokkal kevesebb lehettem. Wiener Neustadt-ból kaptuk az ételt, de amikor bombáztak, akkor nem jött a kocsi, és elég sokat bombáztak. Reggel kaptunk egy fekete levet, és egy kis kenyeret, amit be kellett osztani háromszorra, legalábbis mi úgy csináltuk. A szelet kenyeret háromfelé vágtuk, hogy legyen még délben is, meg legyen egy kicsi estére. Ebédre marharépa levest kaptunk. Ennyi volt. Módszeresen halálra éheztettek. A Scharführer 35 mindenütt goromba volt. Hát milyen legyen? Aki kiszolgálja ezt az eszmét, az milyen ember lehet? Három terem volt, a nagy teremben lehettünk kétezren. A legkisebb teremben körülbelül 400 nõ feküdt. Azért nem lehet hallani Lichtenwörtrõl, mert nem nemzetközi tábor volt. Mauthausenhez 36 közel volt, és tulajdonképpen mi oda tartoztunk, oda is akartak minket vinni. De aztán a tisztiorvos kijött, de nem engedélyezte, mert nagyon betegek voltunk: volt torokgyík és komoly tífuszjárvány. Naponta többen haltak meg diftériában! Volt ugyan egy orvos, aki kézi gégemetszést végzett, hogy kapjanak levegõt, de rá egy órára meghaltak. Nem volt mûszer, se semmi.

 

Ott volt a tizennyolcadik születésnapom

Én voltam persze dolgozni, futóárkot ásni, én mindig jelentkezem munkára. Aki nem jelentkezett, az otthon maradt, de volt, aki lábra sem tudott állni. Egy nap elmentem, de lázasan értem haza, nagyon betegen. Aztán többet nem mentem. Egyszer, emlékszem, hogy a Scharführer unatkozott, és kihirdette, hogy aki tud valamit produkálni, az menjen be hozzá, kap vastag, fehér kenyeret. Hogy a kenyér mit jelentett? Egy falat kenyér… Én persze megint felálltam, hogy én majd táncolok neki. De közben annyira féltem, hogy a torkomban dobogott a szívem! El lehet képzelni, hogy hogyan néztem ki! Nem volt ruhaváltás, szóval rettenetes állapot volt. És akkor én ott ugrálok… Hát egyszerre nevetséges is és rettenetesen szomorú. A végén nem jutottam be, láttam másokat, hogy ott énekeltek. Nem volt válogatás, mentek be sorba. Mindenki, aki tudott valamit, az elénekelte, elszavalta. Én eltáncoltam volna, de nem jutottam be. Egyszer csak megelégelte, megunta az ember. És akkor, esküszöm, hogy örültem neki. Annyira féltem, hogy örültem, hogy nem kerültem sorra. Olyan volt, mintha egy oroszlánbarlangba kellett volna bemenni.

Mellettem feküdt egy kolozsvári kislány, Rózsinak hívták, nagyon vagány volt. Kiszökött a faluba, és mindig kenyérrel jött vissza, segítették õt. A falusiak nagyon rendesek voltak. Egyszer elkapták. Fölgyújtották a villanyt, le kellett feküdnie, lehúzni a nadrágját, és huszonöt botot ütöttek a fenekére. Hívtak valakit a férfi terembõl, és ennek a férfinak kellett ráütni a fenekére. Azt mondta a Scharführer, ha nem üt elég erõset, akkor mindketten kapnak, mégpedig tõle. Ha a Scharführer üt, akkor eltörik a gerince. A Rózsi nem sírt, nagyon kemény ember volt. De mi sírtunk! Ott volt a szemünk elõtt, és végig egy hangja nem volt! Tûrte a huszonöt botot, csak akkor kezdett el sírni, amikor mellém feküdt. Gennyes volt a feneke, tönkreverték! Meggyógyult, nem fertõzõdött el abban a tetves szalmában, abban a koszban. Csodával határos…

Ott volt a tizennyolcadik születésnapom.

A testvérem ajándékba adott egy szelet kenyeret. Nem tudtam lenyelni. Hogy ehettem volna meg az övét, a saját falatját! Nem tudom, mi történt a kenyérrel, de én nem tudtam megenni, kértem, hogy most ne ünnepeljünk születésnapot. Nem volt alkalmas rá az idõ.

 

A Klári meg a Rózsi paprikás krumplit fõztek

Április másodikán jöttek be az oroszok, lovakkal, és azt mondták, hogy szabadok vagyunk. Én akkor már negyven-negyvenegy fokos lázas voltam, flekktífuszos. Alig tudtam lézengeni. Szemben volt egy német élelmiszerraktár. Volt, aki oda beszabadult, és halálra ette magát, a szó szoros értelmében. A falusiak kiraktak fõtt krumplit egy nagy kondérban. Én abból ettem két szemet. Sokan ott maradtak, kinyitottak egy kastélyt a betegeknek. A helyiek ápolták õket, ötvenketten megkapták a betegséget a faluból és meghaltak. Mi nem maradtunk ott, fogtuk magunkat öten, a testvéremmel és másik három lánnyal, akik felváltva támogattak és elindultunk hazafelé. Nagyon lassan haladtunk. Nem tudom egyáltalán honnan tudtuk, hogy merre van a haza. Egyik éjjel egy erdõben aludtunk, aztán már azt sem tudom, hol aludtunk, nagyon homályos minden, mert akkor nagyon-nagyon beteg voltam. Egyszer egy sín melletti indóházat 37 találtunk, a földön nyilaskeresztes zászló hevert. Teljesen üres volt a ház, mindennel berendezve: hálószoba két ággyal, még egy szoba, ott is egy ágy. Bementünk, mi öten, lányok. Volt pince, volt befõtt, a szekrényben ruhanemû és lepedõ. Ott maradt minden, elmenekültek. A Klári meg a Rózsi paprikás krumplit fõztek. Rajtam kívül volt még egy beteg - minket ágyba raktak. Nyitva volt az ajtó, és akkor este egyszer csak halljuk, hogy jön valaki. Egy orosz katona volt. Rózsi, beszélt románul, rögtön odament hozzá az orosz, a Rózsi nagyon vagány lány volt. Egész éjjel románul meg oroszul fecserésztek, aztán elment az orosz. Mondtam nekik másnap, hogy menjünk el innen, mert én félek!

- Hallgass, te vagy a legbetegebb, mit beszélsz, feküdj csak!

Aztán másnap megint megjelent az orosz. Négyen feküdtünk a két ágyban, fejtõl lábtól, Rózsi feküdt egyedül. Akkor Rózsi odaszaladt mellém, az orosz meg lecsatolta a pisztolyát, a párna alá rakta, és odafeküdt a Rózsi mellé. Én fogtam magam, olyan betegen, kimentem a budiba, és ott vacogtam egész éjjel! Reggel kiderült, hogy az orosz nem érte el a célját, birkóztak egész éjjel. De én annyira féltem… úgy éreztem, ezt nem tudom végigcsinálni! Reggel fogtuk magunkat, fölpakoltunk, és elmentünk, akkor már nem ellenkeztek a lányok.

Végül Gyõrben kötöttünk ki, ott jelentkeztünk a hitközségnél. Emlékszem, egy nagy udvaron fertõtlenítettek minket. De ott már nem tudtam ülni se, eldõltem. Odajött hozzánk egy férfi, aki nekem akkor bácsi volt, és azt mondta, õ várja haza a családját, és addig, míg nem érnek haza, menjünk fel hozzájuk, ott pihenjünk egy kicsit, mert látja, hogy milyen rosszul vagyok. Zsidó ember volt, deportálták a családját, õ valahogy hazakeveredett. Hárman voltunk akkor már csak, a másik két lány a fertõtlenítés után továbbment, õk nem voltak olyan rosszul. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, nem emlékszem, de az az ember ágyba fektetett, és kihívta az orvost. Az orvos azt mondta, hogy kórházba kell vinni, mert tífuszos vagyok. A testvérem letérdelt, és úgy könyörgött, hogy ne vigyenek kórházba. A kórház akkor még nem volt felszerelve, szörnyû állapotok voltak. Teljesen mindegy volt, hol fekszem gyógyszer nélkül. Végül otthagytak, és ott feküdtünk egy hétig. Volt néhány nõ, akik állítólag nagyon jókat fõztek, krumplis nudlit, mákkal, például. Én abszolút nem tudtam enni. Egyik éjjel azt álmodtam, erre teljesen tisztán emlékszem, hogy Apu megjött. Kis lakk bõröndje volt, kinyitotta és magas befõttes üvegek álltak benne. Befõttet kívántam volna… Reggel mondtam, hogy Apu biztos otthon van, és vár minket, haza kell mennünk. Akarták, hogy maradjunk még, de én türelmetlen voltam, nem bírtam maradni. Gólyaülésben vittek ki az állomásra, menni nem tudtam. Beraktak egy vagonba, ami hol ment, hol nem ment, és ez az ember adott nekünk ötven pengõt.

 

Jött egy ember, kétkerekû szenes kocsival

Végeredményben egy-két nap után hazakeveredtünk Budapestre, a Józsefvárosi pályaudvarra érkeztünk. Volt egy kõrakás, oda leültünk, nem tudtam továbbmenni, akármilyen közel is voltunk az István úthoz. Jött egy ember, egy kétkerekû kocsival, amin azelõtt a fát meg a szenet tolta, elég nagy platója volt. Megkértük, hogy vigyen minket haza, és hazatolt mind a hármunkat, a harmadik lány is ott lakott közel. Odaadtuk neki az ötven pengõt. Fogalmunk nem volt, hogy mennyit ér, ma sem tudom, de ki törõdött azzal! Bevánszorogtam a házba, valahol nagytakarítás volt, kint volt egy fotel az udvaron, abba lerogytam, jöttek a lakók, csak néztek rám, és nem ismertek meg, én se õket. Egyetlen egy nénit ismertem meg, a Frenkl nénit. Kicsi kis asszonyka volt az elsõ emeleten. Az unokája a barátnõm volt, meghalt. Õ már elõbb visszajött a gettóból 38 , mi csak április végén értünk haza. Valaki felkapott és úgy vitt föl a negyedik emeletre. Beraktak egy ágyba, még a takarót is nehéznek éreztem, nem bírtam elviselni. Fölhívták az orvost, aki ott is lakott régen, ismert is engem a csillagos házból. Megvizsgált és azt mondta, hagyjanak, nem kell kórházba vinni. Hagyjanak itt nyugodtan meghalni, ne hurcoljanak.

 

Egyedül nem volt jó

Mivel senkink sem volt, minden nap más adott be ebédet. A nem zsidó lakók is. Nagyon rendes emberek voltak. Aztán farkasvakságom volt, az is a vitaminhiánytól: amikor szürkülni kezdett, már nem láttam. A tífusz után kihullott a hajam, nem teljesen kopaszra, de nagyon gyér volt. Én röstelltem azt, hogy nekem hoznak ennivalót! Nagy nehezen mondtam, hogy itt valamit csinálni kell. A Bethlen térhez közel voltunk, egy nap úgy döntöttem, hogy menjünk le a Bethlen térre. Úgy tudtunk lemenni, hogy a falat fogtam, úgy vánszorogtam. Kaptunk egy kis pénzt is, és minden nap odamehettünk ebédelni. Mikor fölépültem, visszamentem a Margit nénihez a varrodába, pár hétre talán.

Romániában éltek a rokonok, apám testvérei. A testvérem kiment Nagyváradra, Miklóshoz, a gyógyszerész nagybácsihoz. A család jómódú volt, az öregnek és a fiának, Gyurinak is volt egy gyógyszertára. Gyuri és nõvére Cella kimentek Izraelbe – sajnos már egyikük sem él. Gyuri felesége, a Mártika, és a lánya Izraelben élnek Apám másik testvére, a vésnök még harminchétben kiment Amerikába, és ott egy nagyon nagy szappangyárat alapított, ami a mindenkori prezidentnek 39 szállította a szappanokat. Utána nem tartottuk vele a kapcsolatot, nem volt egy jó testvér. Ameddig lehetett, kihasználta apámat és utána hátat fordított neki. Õ tudta jól a háború után, hogy mi ketten a testvéremmel honnan jöttünk haza, milyen nincstelenek voltunk, és a füle botját nem mozdította, pedig megírtuk neki. A nõvérem Nagyváradon kitanult ápolónõnek, öt év múlva visszajött, mûtõsnõ lett. Negyven évig dolgozott az egészségügyben, fõmûtõsnõként ment nyugdíjba. Nagyon jól dolgozott, nagyon szerették.

Én elmentem a Fini nénihez, mert ott maradt a ruhám. Elmeséltem neki, mi történt. Azt mondta, hogy jöjjek csak nyugodtan, engem ingyen tanít. Nem akartam, akkor már ez nem volt fontos. Már egész másutt voltak a hangsúlyok. Régen nagyon szerettem táncolni az igaz, de akkor már nem annyira. Egyedül laktam. Kaptam egy nagyobb szobát, de nem volt jó. Egyedül nem volt jó.

 

Az István út 38-ból senki nem jött vissza

Apám még nem volt holttá nyilvánítva. Mindig mentem nézni, hogy vajon megtalálták-e 40 . Amikor holttá nyilvánították, azt az évet jelölték meg, amikor behívták: negyvennégy decemberét. Apám beteg ember volt. Azt mondták, hogy isiásza van, de valószínûleg porckorongsérve volt. Nekem is volt, huszonnyolc éves koromban operáltak, tudom, hogy az milyen – borzalmas fájdalommal jár! Végigmenni az országúton, ilyen fájdalommal… Képtelenség. Valószínûleg útközben lelõtték. Sántikált is, úgyhogy egész biztos, hogy nem ért ki. Abból a csoportból, az István út 38-ból, egyetlen egy ember sem jött vissza. Az Iván, akibe szerelmes voltam, még magyar földön megszökött a csoportból a bátyjával, így õk visszajöttek. Amikor õk megszöktek, akkor apám még élt.

 

A Bácskai utcai otthon

Jött az elsõ udvarlóm, Laci, aki addigra már nõs volt, és volt egy nevelt lánya, aki a Bácskai utcai otthonban lakott. Õ kérdezte, nem akarok-e bemenni az otthonba? Így kerültem oda. A lányokhoz kellett madricha 41 , nevelõ. Akkorra már tudatosult bennem, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni. Késõbb be is iratkoztam a Huba utcai óvónõképzõbe, és elvégeztem jelesre. De elõtte, 45 végétõl a Bácskai utcai otthonban voltam madricha, a Dror Habonim 42 cionista gyerekotthonában. Én voltam az utolsó, aki onnan eljött, addigra már kialijáztattunk 43 mindenkit. Aki nem akart menni, az maradt. Ez az otthon végül meg is szûnt. Fölkerültünk a Szabadság hegyre, a Rege útra, ahol pici gyerekek voltak, óvodások. Itt nem gyerekekkel foglalkoztam, hanem raktáros voltam. Ekkor már férjnél voltam, onnan jártam le a városba tanulni.

Nagyon, nagyon vidám napokat éltünk ott a Bácskai úti otthonban, nagyon szerettem ott lenni, családias volt a hangulat. A gyerekotthonból rendszeresen voltak aliják. Amikor kiürült a ház, föltöltötték, ha volt kivel. Jobbára vidéki, árva gyerekekkel. De volt félárva is, akit nem tudtak eltartani.

Nem volt egzisztencia, nem volt rendes otthon. Három lakás volt egy emeleten: egy garzonlakás, egy kétszobás és egy egy szobás lakás. A garzon volt az én kicsike gyerekeimé, külön fürdõszobával, mindennel! Este mi egyedül voltunk, én fürdettem õket, fektettem, meséltem nekik. Tíz gyerekem volt, hat-nyolc évesek, én feleltem értük.

A nagyobb lányok, a tizenévesek, két szobában feküdtek, egy könyvtárat is kialakítottak a spájzból. Lent, a földszinten volt az egészségügyi szoba, egy betegszoba, egy tanulószoba és a madrichák szobája. Varroda is volt, minden, ami csak kellett. A fiúk fönt laktak a második emeleten, nekik is volt egy kisebb és egy nagyobb csoportjuk. Minden csoportnak volt egy madrichja és volt egy énektanár. Olyan felnõttek is voltak, akik nem ott dolgoztak, de ott laktak.

Az alagsorban volt a konyha meg az ebédlõ, oda énekelve mentünk le, és utána hórát 44 táncoltunk. Mindent ott tanultunk meg, valahogy belement a fejünkbe rögtön…

Reggel rendes idõben keltünk, rendet rakunk. Az én csoportom nagyon pedáns volt! Jött az ellenõrzés, mindenhol pontoztak és mindig mi nyertünk. A legrendesebb csoport voltunk. Aztán lementünk zászlófölvonásra, énekeltünk, jelentést tett mindenki. „Hazac vöalé! Erõsödj, és Emelkedj!” - ezt mondtuk és énekeltünk. Az egész játékosan telt.Az összes akkori jelvény nálam van, az elsõ férjem azt mondta, hogy nálam jó helyen lesz. És tényleg: majd a gyerekek öröklik.

A Bácskai utcában kezdett udvarolni az elsõ férjem. Vezetõ madrich volt és árubeszerzõ is. Soha nem mondtam a lányomnak, hogy volt egy elsõ házasságom is. A második férjem nem akarta, én meg nem mondtam. Az elsõ férjem nagyon rendes, nagyon jó ember. Elhatároztuk, hogy egymásnak teremtett minket az Isten, a Dohány utcai zsinagógában esküdtünk. Fönt laktunk a hegyen, és dzsippel vittek le minket. Teljesen üres volt a templom, nem volt valami vidám nász. Állt a hüpe 45 , nem is tudom, hogy a tanúk kik voltak. Rendes, közönséges ruhában esküdtünk, azután a dzsippel visszavittek minket. Késõbb kaptunk egy két szoba, konyhás társbérletet és leköltöztünk. Én elhelyezkedtem óvodában, a férjem pedig, aki nagyon tehetséges, ügyes kezû ember, elõször mozigépész volt, aztán rádiót, meg tévét javított, végül hangmérnök lett.

 

Senki nem mondott semmit

Szörnyû, de nem beszéltünk arról, hogy mi történt. Sem én nem meséltem, sem õ. Most tudtam meg, több mint hatvan év után, amikor újra találkoztunk, hogy négy testvére volt, a szülei és a nagyszülõk. Õ is most tudta meg rólam, hogy mi történt. Nem beszéltünk róla egyáltalán. Annyira buták voltunk! A gyerekeknek sem meséltünk soha az otthonban, õk sem beszéltek, nem is kérdeztük õket. Eszem ágában sem volt kérdezni! Senki nem mondott semmit. Teljesen érthetetlen, de akkor jó volt, nagyon jó volt így.

A legjobb barátnõm a Metuka volt, õt is a Bácskai utcában ismertem meg, aztán kiment Kanadába. Õ volt a ruhatáros, a sutafiás Nagyon-nagyon szerettük egymást, tényleg olyanok voltunk, mint a testvérek. Megjárta Auschwitzot, a három testvérével. A két testvére nagyon súlyos tüdõbeteg lett a lágerban, az egyiküket operálni is kellett. Az egyik testvére lábát is ellõtték egy légitámadáskor, a másiknak a bokáját zúzták össze, a Metunak is kihasadt a vádlijából egy darab. Ezeket a héber neveket az otthonban kaptuk. Egymást csak így szólítottuk, nem is tudtuk a rendes neveket. Az én nevem Mirjám volt, de engem ott is mindenki Mirának szólított.

 

A dobogókõi tábor

Sliáchok 46 jöttek Palesztinából 47 , és kitalálták, hogy sportszemináriumot kell tartani Dobogókõn, hogy a gyerekeket kiképezzék arra az esetre, ha nem tudna kikötni a hajó Haifán 48 . Mert akkor kötélen, majommászásban kell majd kimászni a partra. Csak madrichok voltak Dobogókõn, voltunk vagy harmincan, a Bácskai utcából csak én. Mindenhonnan küldtek egy embert. Aztán elindultunk, hátizsákkal megrakva, és útközben nem kaptunk semmi mást enni, csak citromot lehetett nyalogatni. Jött egy tanár is, aki ivritül 49 tanított minket, de volt, olyan is, aki már tudott köztünk és tolmácsolt. Felejthetetlen hónap volt! Sátrakban laktunk, ami nem ért le a földre, dzsúdózni tanultunk, sportvívást tanultunk, kötélmászást függõlegesen, kötélmászást vízszintesen. Este mindig tábortûz volt, ének és hóra. Fantasztikus volt! Nem voltunk vallásosak, de emlékszem, hogy egy másik táborban, a radványiban, Mizrahisták 50 voltak a szomszédban, akik vallásosak voltak.

Gyalog kellett fölmennünk Dobogókõre. Azt hiszem, az élelmiszer a hitközségtõl jött, azzal nem kellett foglalkozni. Reggel hatkor keltünk, mentünk reggeli tornára, aztán rendbe szedtük magunkat és utána jöttek a foglalkozások. A végén vizsgáztunk is: végig kellett menni az erdõn, elém ugrott valaki egy bottal, és akkor rögtön védekezni kellett. Amikor egy hónap után hazamentünk, olyan erõs voltam, hogy nem ismertek meg. Úgy mentem haza, mint egy díjbirkózó! Egy nagyon magas fiút fordítottam át a vállamon dzsúdózásban.

 

Felmerült, hogy alijáznék

Gondoltam rá, hogy kimegyek Palesztinába , de több zavaró körülmény is volt. Az egyik az, hogy hallottuk, hogy Cipruson megalakult egy tábor, és akit elfognak az angolok, azt odaviszik Ciprusra. Én mondtam, hogy lágerbe többet nem akarok menni! Ez volt az egyik ok. A másik anyám sírja volt. A harmadik a testvérem: hagyjam itt? Akkor még Romániában volt, de nem tudtam, hogy mi lesz vele, és nem tudtam rászánni magam, hogy itt hagyjam. A legfõbb visszatartó erõ mégis a ciprusi láger volt. Különben lett volna kedvem kimenni.

Ivánnal nem találkoztam egybõl, mert õ akkor érettségizett Debrecenben, amikor én hazajöttem. Visszaköltöztek a saját lakásukba, a Hernád utcába, aztán kiment Izraelbe. Hívott engem is, csak nem eléggé. Nem volt elég, ahogy õ mondta, hogy menjek. Úgy gondoltam, hogy nem õszinte dolog. Ezt megérzi az ember. Elment, aztán kivitette az anyját is. Vele még tartottam a kapcsolatot, de Ivánnal nem. Ha élne, szívesen találkoznék vele. Nagyon jó fejû ember volt, és nagyon jó zenész. Nyolc évig tanult hegedülni, gyönyörûen játszott. Kapott egy klarinétot, két hét alatt megtanult klarinétozni, olyan füle volt!

 

Kezdtem élni

Az elsõ férjemmel már két éve nem voltunk együtt, amikor megismertem Gyurit. Nem azért váltunk el, mert lett volna valakim. Senkim nem volt és nem is gondolkoztam ezen. Öt évig éltünk együtt.

Akkor elköltöztem a Vas utcába, egy albérleti szobába, elvittem egy szobabútort, a többit otthagytam. Dolgoztam, jártam néptáncra, a központi csoportba, kezdtem élni. Közös megegyezéssel váltunk, és mondom, hogy sírtunk! Így alakult. Aztán negyvenhat évig éltem Gyurival, boldog voltam. Tönkrementem lelkileg, amikor meghalt. Két évig depresszióban voltam, gyógyszereket szedtem, nagyon nehezen viseltem a hiányát.Gyuri, a férjem a Lakóépülettervezõ Vállalatnál dolgozott. Én annak a vállalatnak az óvodájában dolgoztam. Odavittem a vállalathoz egy tanárt és egy zongoristát, és összeverbuválták a fiatalokat, hogy táncoljanak. Mindketten néptáncra mentünk. De nekem nem volt szimpatikus! Féltem, nehogy hozzá osszanak be párnak. Persze, hogy õt kaptam! A néptánc nem állt jól neki, csak a szalontánc. Én súgtam neki, hogy mi után mi jön. Aztán õ meggondolta magát, átment a színjátszókhoz. Egyszer rendeztek egy olyan bulit, amin egymásnak adtunk mûsort: az énekkar, a néptánc- és a színjátszó csoport. Nagy vacsora volt, kimentünk, én táncoltam egy rendes lánytáncot, de fiútáncot is táncoltam, mind a kettõt tudtam. Utána szalontánc volt, és akkor Gyuri azt mondta, hogy velem táncol. Ott kezdõdött az egész. Fülig beleestem!

Amikor férjhez mentem Gyurihoz, neki is volt egy ismeretségi köre, õ ciszter gimnáziumot végzett, és azok nagyon összetartó fiúk voltak. Helyesek voltak, de én soha nem tudtam jól érezni magam közöttük. Mindig egy kicsit kívülálló voltam. Mióta Gyuri meghalt, többet nem kerestem õket.

 

Pótolni szeretné azt, amit elvettek tõlem

A férjem maximálisan mellettem állt. Azt mondta, megtartjuk az ünnepeket, ha akarod, gyújtasz gyertyát pénteken. Volt, amikor gyújtottam, de a hosszúnapot mindig megtartottam, Kol Nidrére 51 mindig elmentem. A szüleim emléke miatt is éreztem úgy, hogy ezt muszáj. Kellett nekem, kellett a lelkemnek. Drága megboldogult édesanyám Jahrzeitje 52 Elul hó 53 negyedikén van, azt hiszem. Nálunk semmiféle differencia nem volt. A férjem jött értem a templomba, bejött a zsinagógába. Sátoros ünnepen 54 jött velem a sátorba, teljesen igazodott. Eljött velem széder 55 estére, a Frankel Leó úti Micve klubba 56 . Azt mondta, ha még egyszer nõsülne, akkor is engem venne feleségül. Azt mondta, hogy a zsidóktól mindig kapott segítséget, soha nem a sajátjától. Az újságban aláhúzta, hogy mit olvassak el én. Elõolvasta. Amikor meglátta, hogy a tiszafüredi zsidó temetõ rendbehozatalára gyûjtenek pénzt, akkor fölhívta az illetõt, és azt mondta, hogy szeretne hozzájárulni a tiszafüredi temetõ helyreállításához. Elment hozzá az Ilka utcába, bemutatkozott, hogy õ Kovács György, és hogy az apja Tiszaörsön szatócsboltos volt, és mindig Tiszafüreden vette meg az árut. A tiszafüredi nagykereskedõk mind zsidók voltak, és õ olyan hálás ezeknek az embereknek, mert ezek annyit segítettek az apjának, ezért akar hozzájárulni a temetõ felújításához. A temetõ avatására már nem tudott elmenni, olyan beteg volt.

A férjemnek elmeséltem a történetem, de nem mindjárt. Valamit tudott rólam. Tudta, hogy hol voltam, és tudta, hogy mi történt. Mondta is, hogy õ nekem pótolni szeretné azt, amit tõlem elvettek. Nagyon jó ember volt.

 

Azt a szót, hogy félek, ne ismerje meg a gyerek

Sokáig ki nem mentem a házból. Megmaradt ez a borzalmas félelmem. Annyira féltem az egyenruhától, hogy ha egyenruhában láttam valakit, akkor bebújtam a kapu alá, és megvártam, amíg elmegy. Nem mentem se hivatalba, se rendõrségre, se sehova, mindig féltem. Ez sajnos még most is sokszor elõjön, ezért én vagy úgy érzem jól magam, ha itthon vagyok, vagy ha társasággal valahol. Este nem szeretek mászkálni. Ha mentünk az utcán, és lépteket hallottam magam mögött, folyton hátranéztem. A férjem sokszor mondta, „hát velem vagy, ne félj, ne nézz folyton hátra!” - De nem tudtam errõl leszokni. Pedig én kislány vagy nagylány koromban vagány voltam! Nem féltem semmitõl. Amikor megszületett az én egyetlen lányom, akkor megbeszéltük Gyurival, hogy soha azt a szót, hogy félek, ne ismerje meg a gyerek. Nem fogjuk elõtte kimondani. Nem is fél semmitõl.

 

Így fordítottam vissza a családot

A család, az nagyon érdekes! A lányom férjhez ment egy katolikus fiúhoz, aki nem ért a valláshoz, mert a szülõk baloldaliak voltak, és soha nem volt templomban. Csak származásilag katolikus, de õt nem érdekli a vallás. Született két gyerek. Egyik alkalommal mondom a lányomnak, hogy van ez a szarvasi tábor, milyen jó lenne a gyerekeket oda leküldeni. Bár ez egy zsidó tábor, de remélem, hogy a vejemnek ez nem lesz gond. Volt egy bemutatkozás, filmvetítés a táborról, és mit ad Isten, a lányom nem ért rá, a vejem ment el, és vitte mind a két gyereket. A kisfiú még picike volt, törökülésben ült a földön. A vejemnek nagyon tetszett a felszabadultság, hogy hóráztak, úsztak, meg mindenféle foglalkozás volt. Hát próbáljuk meg! Így ment el a lányunokám, aki fantasztikusan érezte magát. A fiú-unokám kicsi volt még, és nem akart Szarvasra menni, mert annyira anyás volt. Mondtam neki, menjen egyszer õ is a szarvasi táborba. Azt feleli erre: én nem vagyok zsidó. Végül lement. Most kérdezte a testvérem tõle, hogy minek érzed magad? Most azt mondja, hát én zsidó vagyok! Már két éve madrich. És õ zsidó, aktív a közösségben, sok zsidó barátja van.

A nagyobbik már régen letette a voksot, a zsidósága mellett, és nagyon sikeres ezen a területen is, most már korcsoportvezetõ a szarvasi táborban. Nagyon aktív, sokat dolgozik. Így fordítottam vissza a családot. És nagyon örülök. Bár a mai világban zsidónak lenni nagyon nehéz.

A gyerekeknek leírtam a történetem. Akartam, hogy tudják, hogy ne járjanak úgy, ahogy én, hogy semmit nem tudtam az õsökrõl. Amikor átadtam, a nagyobbik elolvasta, mondtam neki, hogy olvassa fel a kicsinek. Azt mondja, nem tudja felolvasni. Aztán idejött a kicsi, és én olvastam el neki. Egy példány ott van náluk, hogy legyen nekik …

 

 

Lábjegyzet:

1 Babarc: település Baranya megye keleti felén, a Borza patak völgyében, tíz kilométerre a Dunától

 

2 Pancsova: Város a Vajdaságban, Belgrádtól 16 km-re északkeletre, a Duna bal partján

 

3 Címke, gyári jegy

 

4 Szállító, szállítmányozó, szállítási vállalkozó

 

5 A második világháború elõtt és alatt a magyar törvényhozás több, a zsidó illetve törvények által zsidónak nyilvánított állampolgára ellen számos korlátozó törvényt hozott és léptetett életbe. A legfontosabbak: 1938. évi XV. Törvénycikket a “Társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosításáról”. Az 1939. évi IV tc. "A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról", és az 1941-ben elfogadott "A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítésérõl és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekrõl" szóló úgynevezett harmadik zsidótörvény.

 

6 1942-ben fogadta el a belügyminisztérium a Magyar Cserkészszövetség módosított alapszabályát, amely alapján minden, a zsidótörvények szerint zsidónak minõsülõ cserkészt kizártak a szövetségbõl. Az alapszabály elrendelte továbbá a zsidó cserkészcsapatok feloszlatását.

 

7 A szombat a zsidó vallásban a hét megszentelt napja, pihenõnap. A szombat hagyományosan péntek este kezdõdik, „jön be”, és szombat estéig tart, „megy ki”. A szombatot a zsidó családokban, közösségekben, zsinagógákban péntek este köszöntik ünnepélyesen, a család nõtagja gyertyát gyújt, majd az ünnepi vacsora elõtt a kenyérre és a borra mondanak áldást.

 

8 A pászka, más néven macesz, élesztõ nélküli, kovásztalan kenyérféle A zsidó vallásban a széder estéhez, illetve peszach ünnepéhez kapcsolódó szertartásos étkezés fontos része. A széder esti vacsorán és az Egyiptomból való kivonulásra emlékezõ peszach ünnepén mindvégig (8 napig) hagyományos élesztõvel készült kenyérféle fogyasztása szigorú vallási tilalom alá esik.

 

9 A zsidó újév ünnepéhez kapcsolódik a Jom Kippur , az engesztelés napja. Ezt a napot nevezik „hosszúnapnak” is. Ekkor a vallásos vagy hagyománytisztelõ zsidónak tartózkodni kell minden étel és ital fogyasztásától, vagyis teljes böjtöt kell tartania.

 

10 Itt: hajtogatás, igazítás, dobozba rendezés

 

11 A Bristol szálló a régi pesti Dunakorzó egyik legnépszerûbb szállodája volt. A többi itt lévõ szállodával együtt földszintje, melynek hatalmas üvegablakai a Duna partjára néztek, illetve nyáron az egész járdát elfoglaló terasza a fõvárosi „társaság” kedvenc találkozóhelye volt. A második világháború a korzót, és az ott álló épületek jelentõs részét elpusztította. A Bristol túlélte a háborút, azonban a 60-as évek közepén végül lebontották.

 

12 Ascher Oszkár (Budapest, 1897.– Budapest, 1965. október 25.) színész, elõadómûvész, színészpedagógus, színházigazgató

 

13 Ascher eredetileg mûszaki pályára készült, a Mûszaki Egyetem elvégzése után, 1923-tól mérnökként dolgozott az egyik budapesti gépgyárban. Azonban már az egyetem idején színészetet tanult Ódry Árpádnál.

 

14 Feleki Kamill (1908-1993) színmûvész, táncos, koreográfus

 

15 Endre László

 

15 Kisebb 3-4 liter ûrtartalmú edény. Itt: széntartó

 

16 Pesti Izraelita Hitközség által 1919-ben alapított Fiúgimnázium a Wesselényi utca 44., a Leánygimnázium a Síp utca 12. szám alatt kezdte meg mûködését. 1923-ban a Fiúgimnázium a Szent Domonkos utca és az Abonyi utca sarkán elkészült új épületbe költözött. Az épületben ma az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma mûködik.

 

17 Rövid belügyminisztériumi elõkészítés után 1944. május 16-án jelent meg falragaszokon az a polgármesteri rendelkezés, amely elõírta a zsidórendeletek hatálya alá esõ budapesti lakosok összeköltözését. A rendelet 2600 sárga csillaggal megjelölt házat jelölt ki erre a célra. (A rendelet több mint 180 ezer embert érintett.) Az épületekbe a zsidókat gyakorlatilag bezárták. Június 25-tõl a házak elhagyását elõször csak délután 14 és 17 óra között engedélyezték, késõbb ezt enyhítették. Délelõtt 11 órától léphettek ki az utcára.

 

18 Nyilaskeresztesek: a magyarországi szélsõjobboldal 30-as években kialakult irányzatainak követõi; nevüket jelvényükrõl kapták. Hatalomra csak Horthy Miklós 1944. okt. 15-i, háborúból való kiugrási kísérletének meghiúsítását követõen jutottak. Vezetõjük akkor Szálasi Ferenc volt.

 

19 KISOK: Középiskolai Sportkörök Országos Központja. Budapesti sportpályáját gyûjtõtáborként használták 1944-ben. (A Millenniumi Fölalatti Vasút Mexikói úti végállomásának közelében állt).

 

20 Budapesttõl keletre, a fõvárostól körülbelül 20 km távolságra elhelyezkedõ település.

 

21 A harckocsik megállítására szolgáló létesítmény, mély gödör.

 

22 A munkaszolgálatos alakulatok mellé beosztott katonák.

 

23 Rákoskeresztúr a háború alatt még önálló település volt.1950-ben a fõvároshoz csatolják. Ma a XVII. kerület központi területe.

 

24 A budapesti Vámház körúton álló Nagyvásárcsarnok rendszerváltás elõtti neve. Tolbuhin marsall a szovjet Vörös Hadsereg 3. ukrán frontjának parancsnoka volt, fontos szerepet játszott a Budapest felszabadításáért folytatott harcokban.

 

25 Budafok a háború alatt önálló település volt, ma (1950-tõl) Budapest XXII. kerületének a része. A városközponttól délre található, a Duna mentén, a budai oldalon.

 

26 Iskola Pestszentlõrincen a mai Hunyadi Mátyás Gimnázium, amelynek tantermeibe 1944-ben munkaszolgálatosokat helyeztek el. Pestszentlõrinc 1950-tõl Budapest XVIII. kerülete.

 

27 Község Budapesttõl kb. 100 km-re, nyugatra, Gyõr közelében. A nyugatra indított halálmenetek egyik állomása.

 

28 A deportálásra összegyûjtött budapesti zsidók fõ gyûjtõtábora a mai III. kerület Bécsi út 134. szám helyén volt. A nyilas uralom alatt innen indították útnak a halálmeneteket Németország felé.

 

29 Raul Wallenberg (1912-194?) Svéd építész, kereskedõ, diplomata. 1944-ben Budapesten svéd követségi titkárként Danielsson nagykövet részvételével embermentõ akciók sorozatában vesz részt. 1945 januárjában Debrecenbe indul, de nyoma vész. További sorsa azóta is ismeretlen, a hivatalos szovjet állítások szerint egy moszkvai börtönben halt meg 1947-ben.

 

30 Valamely semleges követség által védett ház. Ide azok költözhettek, akik valamely semleges állam által kiállított menlevéllel rendelkeztek. A legtöbb ilyen ház a XIII. kerületben, a Pozsonyi úton, és annak környékén volt. Ezt a területet nevezték nemzetközi gettónak.

 

31 Település Magyarország északnyugati részén, Gyõr-Moson-Sopron megyében, az Alpokalján, Soprontól délre, 5 km-re, közvetlenül az osztrák határ mellett. A nyugatra indított halálmenetek egyik állomása.

 

32 A Todt Szervezet (Organisation Todt) a német hadiipar teljesítményének fokozására létrehozott, félkatonai alapon mûködõ, kényszermunkásokat dolgoztató szervezet volt a második világháború idõszakában.

 

33 Különösen az 1950-es években népszerû, orosz mintára létrejövõ mûfaj. Lényegében ismert dallamra énekelt, alkalmi versike, csúfolódó rigmus.

 

34 Lichtenwörthben nõi munkatábor mûködött. Számos, háborús munkára kivezényelt, majd a halálmenetekkel nyugatra deportált budapesti nõ került ebbe a táborba.

 

35 Szakaszparancsnok. Itt a foglyok német parancsnoka.

 

36 Ausztriában, annak megszállása után, 1938-ban létrehozott koncentrációs tábor. A háború végére több, mint 40 altáborból álló hatalmas táborkomplexummá vált, ahol összesen kb. 60 ezer foglyot õriztek. Az ide deportált összesen mintegy kétszázezer emberbõl százezer lelte halálát.

 

37 Vasúti állomás, vasúti szolgálati épület

 

38 Eredetileg elkülönített zsidónegyed a középkori Európa városaiban. A holokauszt idején a városokban a deportálásra összegyûjtött zsidók számára kijelölt terület.

 

39 Elnök. Itt: az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

 

40 A Bethlen téri zsinagógában mûködött a DEGOB, a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság irodája. Itt listákat helyeztek ki azoknak a túlélõknek a nevével, akik visszatértek.

 

41 Nõi ifjúsági vezetõ zsidó ifjúsági szervezetekben

 

42 Cionista ifjúsági szervezet. Tagjai elõbb Izrael államának megalakulásában segédkeztek, majd a II. világháború elõtt és alatt a mozgalom a zsidók Izraelbe való menekítésével foglalkozott. A háború után több gyermekotthont tartottak fenn az árván maradt gyermekek számára. Lásd: http://www.emlekezem.hu/text/zsidootthonokattila.html

 

43 Az Izrael földjére, illetve 1948 óta Izrael államba történõ bevándorlás

 

44 Tradicionális izraeli körtánc

 

45 Zsidó tradíció szerint az esküvõi szertartás esketési sátor – hüpe – alatt zajlik.

 

46 Palesztin cionista pártok vagy intézmények küldöttei. 1945 nyarán érkeztek Magyarországra, hogy megszervezzék az illegális kivándorlást Palesztinába

 

47 Az ókori (bibliai) filiszteusokról elnevezett terület. Az elsõ zsidó államok itt jöttek létre (Júdea, Izrael). Júdea, majd Palesztina néven római provincia. A középkortól nevezik Szentföldnek is. Palesztina 1516-tól az Oszmán birodalom része volt. Az I. világháború és 1947 között angol gyarmat. Ekkor indult meg a cionista mozgalom hatására a zsidók szervezett betelepülése (alija). 1947-ben a területén kiáltották ki Izrael Állam megalakulását.

 

48 Észak-Izrael legnagyobb és az ország harmadik legnagyobb városa. Kikötõváros, a Földközi-tenger partján fekszik a Haifa-i öbölben, kb. 90km-re északra Tel Aviv városától. Az illegális bevándorlókat szállító hajók többsége ide érkezett meg.

 

49 A héber nyelv modern változata

 

50 Mizrach (héber). Vallásos cionista szervezet. A szó eredeti jelentése kelet, a mizrah tábla a zsinagógákban a Jeruzsálem felé mutató falon volt elhelyezve.

 

51 Jom Kipur ünnepének elõestéjét kezdõ ima. Lásd korábban: hosszúnap. (7. számú jegyzet.)

 

52 Halálozási évforduló, emléknap

 

53 A zsinagógai év utolsó hónapja, a „megtérés hónapja”. Általában augusztus második fele, illetve szeptember elsõ fele közé esik.

 

54 Más néven szukot. A zsidóság Egyiptomból való menekülését követõ 40 éves pusztai vándorlás emlékére megtartott egy hetes ünnepi idõszak.

 

55 A zsidóság Egyiptomból való megszabadulásának ünnepe a pészah. A pészah a széder estével veszi kezdetét.

 

56 Micve (héber)= jótett, jócselekedet. A Micve klubok idõs, beteg és rászoruló emberek anyagi és szociális támogatását végzik