Koltai Ferenc: Pápa - Bergen-Belsen - Pápa

(...hogy a megtörténtek ne merüljenek feledésbe)

Separator item

A visszaemlékezés 2014 decemberében jelent meg a Jókai Mór Városi Könyvtár és a Zachor Alapítvány gondozásában.

Részletek Koltai Ferenc: Pápa - Bergen-Belsen - Pápa című visszaemlékezéséből:

Szemelvények az akkori pápai zsidóságról; Változnak az idők; És jöttek a megemészthetetlen borzalmak

A részletek tanórai feldolgozásához készült tanári útmutató megtalálható honlapunkon az Oktatási anyagok menüpont alatt. Lásd itt.

(A teljes visszaemlékezés könyv formájában is elérhető. Megrendelés: itt.)

Szemelvények az akkori pápai zsidóságról

Pápán igen komoly zsidó gyülekezet élt. A zsinagógát a XIX. század közepén építették. Esterházy gróf ehhez százezer téglával járult hozzá. A gróf szorgalmazta azt is, hogy Németországból minél több zsidó család települjön be Pápára. A letelepedett zsidóknak különböző jogokat, juttatásokat biztosított. Úgy látta, hogy a zsidók megjelenése segíti Pápa kereskedelmi, ipari, kulturális felemelkedését. Ezért járult hozzá a Nagytemplom építéséhez.

A zsinagógát 1846-ban avatta fel Lőw Lipót neológ rabbi, aki különben tartalékos lelkész százados volt Kossuth seregében. Erőteljes munkát fejtett ki a zsidó ifjak körében, hogy minél többen vegyenek részt a szabadságharcban „Kossuth apánk” zászlaja alatt.

A Nagytemplom eredetileg neológ templomnak épült. Ezt bizonyítja, hogy a második emeleten, a frigyszekrénnyel9 szembeni résznél mindvégig üresen maradt az orgona helye, és nem kerültek oda padok sem. A tóra- olvasó (bima vagy almemar) a neológoknál közvetlenül a frigyszekrény előtt van, az ortodoxoknál pedig a templomtér közepén.

A templomban szigorúan elkülönítésre kerültek a nők és a férfiak. A férfiak az alsó traktusokban foglaltak helyet, a nők az első és második emeleten. Egy eléggé sűrű vasháló (talán kovácsoltvas rács) szűkítette a fel-, illetve lelátást. Később, amikor az ortodoxok átvették a hitközséget, az orgona helyét meghagyták, a tóraolvasó pulpitus elé középre egy sor padot tettek, és az emeleten a régi rács mellé még egy sűrű rácsot helyeztek el.

Lényegében három zsidó irányzat volt Pápán. Az „aut.” ortodox közösség, melynek a zsinagóga volt a temploma. Ennek az autonóm ortodox hitközségnek kb. 40–45 %-a neológ volt, mert mindazok a neológ zsidók, akik Pápán éltek – mivel a neológ hitközség megszűnt –, ebbe a hitközségbe tagozódtak be, mint neológok.

A zsinagóga főbejáratával szemben volt az ún. beszemedres (a magyarázás háza, fióktemplom, héberül bejt ha midras), mely külön imaház volt. Ez is ortodox gyülekezet volt. Egy hitközséghez tartoztak, mert Pápán csak egy zsidó hitközség volt, de a hitközségen belül ez már egy külön ágazatot képezett. Az ultraortodoxok imaháza, az echáim (héber kifejezés, eredeti jelentése Az Élet Fája, szimbolikus értelemben a jó és rossz tudásának fája. (ld. Mózes I. könyve 2:9) Ebből a jelentésből ered, hogy köznyelvi értelemben a szó használatos azokra a helyekre is, ahol a vallással kapcsolatos tanulás folyik, ezen kívül így nevezik azokat a farudakat is, melyekre a Tóratekercseket feltekerik) az Eötvös utcában volt, a régi zsidó elemivel majdnem szemben.

Véleményem szerint az „echáim” kifejezés magyarul annyit jelent, hogy az „élet fája”. A Tóra, amely Mózes öt könyvének kézzel írt héber nyelvű szövegét tartalmazza, egy hosszú pergamentekercs, amely két farúdra – két fára – van feltekerve. Ez azt szimbolizálja, hogy a Tóra maga jelenti a zsidók számára az életet, az egyistenhitet, a valláshoz való hűsé- get, a zsidó törvények betartását, a tanulás szükségességét, általában a zsidó élet minden napjának törvényeit. Ez áttételesen érvényes a pápai echáimra is, ahol már régebben is egy (1893-tól) jesiva (héber szó, jelentése: ülés. A 15 és 22 év közötti fiúk számára létrehozott iskola, ahol Talmud-oktatással, illetve magyarázattal foglalkoznak) működött, a fiatal zsidó legények, a bócherek tanuló-iskolája volt, ahol a Tórát, a Talmudot (több évszázad legnevezetesebb rabbijainak bibliamagyarázatait, vallásjogi vitáit tartalmazó többkötetes enciklopédikus mű) és a zsidó vallással kapcsolatos történéseket, parancsolatokat tanulhatták meg.

A harmincas évek végén a jesivában 280 körüli vidéki bócher tanult. Ezek élelmezését legnagyobb részben úgy oldották meg, hogy a gazdagabb és ortodox pápai zsidók vállalták egy-egy bócher élelmezését a hét egy napjára. Ez azt jelenti, hogy minden héten azon az adott napon reggelit, ebédet és vacsorát adnak, együtt étkezve a háziakkal. Kaufmann nagyapá- mék két ilyen bóchert vállaltak.

1927-ben volt Pápán rabbiválasztás. Ezen a választáson az ultraortodoxok alulmaradtak. Mivel az ultraortodoxok által nem támogatott Gottlieb Sámuel nyert meghívást a pápai főrabbi székre, az ultraortodoxok úgy döntöttek, hogy ők viszont ragaszkodnak a saját haszid (A haszidizmus a 18. században a Kárpátok túloldalán kialakult népies, misztikus irányzat, amely a hangsúlyt nem a törvények szigorú betartására, hanem az odaadó szeretetre, a jóakaratra és a lélek tisztaságára helyezte. Korán elterjedt a keleti, északkeleti megyékben, az első jelentős magyar hászid rabbi, Taub Izsák (Eizik) (1751–1821) Nagykállón szolgált) ultraortodox rabbijelöltjükhöz. Így hívták meg Bánffyhunyadról Grünwald Jakab rabbit, akit ők rebbének hívtak. Gottlieb Sámuel elég korán, 1928 novemberében meghalt. Akkor fel- tették a kérdést Háberfeld Jakabnak – aki Nagytapolcsányból származott és aki Bécs egyik ortodox hitközségéből jött –, hogy amennyiben elveszi Gottlieb Sámuel elhunyt főrabbi lányát, úgy ő fogja megkapni a pápai főrabbi székét. Így 1931-ben Háberfeld Jakab nyert főrabbi megbízatást Pápán. Egészen a holokausztig ő volt Pápán a zsidó hitközség főrabbija. Családjával együtt Auschwitzban pusztult el.

Az izraelita hitközségnél Háberfeld főrabbi mellett rabbi helyettes (az ún. dajan) Pressburger Mihály volt. A dajan felügyeli, hogy a hitközségben a rituális szabályokat, szabályzatokat betartsák.

A hitközségnél még Lőwi Károly főkántor, valamint Stein Dávid és

Stein Códek kántorok tevékenysége emelhető ki. Lőwi Károly kivételével

– aki még 1944 előtt természetes halállal halt meg –, az eddig említett valamennyi rabbi és kántor családjaikkal együtt Auschwitzban vagy más koncentrációs táborokban, illetve a munkaszolgálat során vesztette életét.

Visszatérve Grünwald Jakab ultraortodox rebbére, mint már írtam, Bánffyhunyadról származott, ezért sokan Hunyadinak hívták. A Rákóczi utca és a Közle közti házban volt a rebbe lakása. Egy igen komoly, ország-, sőt Európa-szerte ismert és híres jesivát tartott fenn. Ide küldték az orto- dox vallású zsidók gyermekeiket bócherként a Tóra tanainak, a különböző zsidó vallási tanításoknak a megismerésére. Hunyadi rebbe öltözetében is őseit követte, kaftánban járt, ünnepek alkalmával rókaprémes kalapban és csizmában. Nagyon híres ember volt. Annyira, hogy emlékezetem szerint, amikor 1941-ben leukémiában meghalt, a vállukon vitték egy saroglyán a nyers deszkákból összeállított koporsót a rabbi házától egészen a zsidó temetőig. Hihetetlenül nagy embertömeg érkezett a teme- tésére. A Jókai utcában a Református Kollégiumtól egészen a Csókáig (közismert pápai közlekedési csomópont neve. A név eredete: az útkereszteződésnél haj- danán a „Vendéglő a Csókához” nevű vendégfogadó állt ) hosszú sorban álltak a buszok, amelyek a temetésre megjelent ultraortodox hívőket hozták.

A rendőrök díszsisakot viseltek. A díszsisakot addig egyetlen egyszer láttam a fejükön, 1931-ben, amikor a Pápai Református Kollégium 400 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen részt vett Horthy Miklós

 

kormányzó. Másodszor a rebbe temetésén, az úton, amerre a koporsót elvitték – Rákóczi utca, Kossuth Lajos utca, Széchenyi tér, Jókai utca – egészen ki, a Széles-vizen túli zsidó temetőbe. Olyan nagy port vert fel Hunyadi rebbe elhunyta, hogy egyes emberek, egyes szervek még ma is tudni vélik, hogy a temetésen az akkori kormány is képviseltette magát.

A Hunyadi rebbe – igazi nevén Jakob Grünwald – külön iskolát teremtett. Valamelyik leszármazottja, talán unokája vagy dédunokája Amerikában, Williamsburg-ben (ez Brooklyn egyik területe) egy kis pápai zsidó hitközösség rebbéje. Az ott élők ma is úgy nevezik magukat, hogy a pápai kile kajdes, a pápai szent egylet. Időnként repülővel, egy-egy busszal megérkeznek Pápára Jakob Grünwald sírjához. A zsidó temetőben hátul, baloldalon van egy kis ház, ott a sírja. Ha a kis ház ablakán benézünk, az asztalon sok-sok levelet láthatunk, melyekben a vallásos zsidók kéréseiket, kívánságaikat írták meg a rebbének.

A zsidóknak külön mészárszékük volt. A Petőfi utcának a Közle és a zsinagóga közé eső részén három vagy négy zsidó kóser, ferlesszig, glatt (A kifejezések a német verlässlich (megbízható), ill. glatt (tiszta, nyilvánvaló) szavakból származnak), tehát teljesen megbízható kóser húsbolt volt. Ugyanezen a soron volt a szárnyas vágóhíd is. A négylábúakat, tehát a marhákat és a borjúkat emléke- zetem szerint a pápateszéri kóser vágóhídról szállították be Pápára.

Ennek az utcának a végén volt egy zsidó hentesáru bolt is, Eisen Salamonnak (Kezdetben virsli és szalámi gyára volt, majd füstöltáru üzeme a Petőfi Sándor u. 31. alatt) hívták a tulajdonost. Régimódi kisiparos üzlet volt. Egészen addig, míg a lányukat, Ilonát el nem vette egy Hirschenhauser nevű, nagyon ortodox zsidó ember, aki aztán a Kossuth utca 21. szám alatt nyitott rep- rezentatív kóser hentesüzletet pár asztallal, székkel, ahol bizonyos teljesen kóser ételeket is lehetett fogyasztani.

A zsidó vallásnak igen sok szabálya, törvénye van (több mint 600), amelyeket az ún. Sulchán Áruch (magyarul annyit jelent, hogy a zsidó élettörvények terített asztala) foglal össze. Ezen belül számtalan szabály van az étkezésre vonatkozóan is. Az élet minden egyes területét (születést, házasságkötést, temetést, öltözködést, imádkozást, hajviseletet, tisztálkodást, családi életet, tanulást stb.) különböző vallási törvények szabályozzák. Az előbb említett Petőfi utcában lévő szárnyas vágóhídon csak a sakter, azaz metsző (héber neve: sóchet) által levágott szárnyas lehetett kóser, ha az egyéb vallási előírásokat (sózás, vértelenítés, stb.) elvégzik. A tömött liba nyelőcsövét, illetve bögyét (a vésetet) például be kellett a dajannak – rabbihelyettesnek – mutatni. A dajan pecsétes papíron igazolást adott, hogy a hízott liba (kacsa) vésetje sértetlen, azaz a liba (vagy kacsa) kóser. Ez 10 fillérbe került.

A szárnyas-vágóhíddal szemben volt egy pászka (más néven macesz. Kovásztalan kenyér, amit a bibliai időkben az Egyiptomból kivonuló zsidók táplálékul magukkal vittek. Azóta a kivonulás emlékünnepén, pészachkor 8 napon keresztül ezt a kenyeret fogyasztják a tradíciókhoz hű zsidó családok) (macesz)-gyártó üzem, ahol Pápa és környéke zsidóságának biztosították a húsvéti (pészach) maceszszükségletet.

A zsidó emberek részére törvényi előírás a mikvék (rituális fürdők) használata. Ezek igénybevételét, a megmártózás módját vallási törvények írják elő. Pápán a Viasz utcában (ma László Miklós utca) volt egy mikve. Ezt én is ismertem. Tudomásom szerint a zsinagóga környékén is működött egy.

Visszaemlékezésemnek nem feladata, hogy A-tól Z-ig ismertessem a zsidó vallás előírásait. Aki szeretne erről többet megtudni, Magyarországon talál ehhez megfelelő irodalmat.

Arról azonban feltétlenül említést szeretnék tenni, hogy 1936–1938 előtt Pápa városának emlékezetem szerint 23–24 000 lakosa volt (Központi Statisztikai Hivatal adatai: Pápa megyei jogú városra vonatkozó népszámlálási adatok

1930: 2567 zsidó, az összlakosság 12 %-a, 1941: 2613 zsidó, az összlakosság 11 %-a (A zsidó népesség száma településenként. Bp. KSH 1993.) Veszprémben, a megyeszékhelyen akkor 21 000 lakos élt). Az én becslésem szerint ennek kb. 10–11%-a volt zsidó.

A zsidó emberek, a zsidó családok tevékenyen részt vettek a város életében. Részt vettek az iparosításban, kereskedelemben, kultúrában. A teljesség igénye nélkül csak megemlítem, a Perutz gyárat, a Leipnik gyárat, a Breuer-féle vegyi üzemet, Kohn József cementüzemét, a Boskowitz-féle pipagyárat, az ecetgyárat, téglagyárakat, esztergályos és műszerész üzemeket, szikvízüzemeket, szabóságokat, stb. A mindennapos szakmák szinte mindegyikét űzte a zsidóság is Pápán, saját munkájával elősegítve e szakmák és Pápa város ipari fejlődését. Ugyanez volt igaz a kereskedelemben is. Ha végigmentünk a Főtéren és a Kossuth utcán, ott találtuk mindjárt a Korein Vilmos fűszer nagykereskedést, a Bischitz vasáru-üzletet, az Eisler-Deutsch üveg- nagy- és kiskereskedést, Kohn Mór és fiait, a Saudek és Breuer rövid- és méteráru üzletet, a Bőhm-féle faesztergályost, azonkívül a Széchenyi téren a Beke üzletet.

A Kossuth Lajos utcában volt egy nagyon érdekes üzlet: a Grosz test- vérek déligyümölcs nagykereskedése, ahol életemben először találkoztam naranccsal, banánnal, mandarinnal, datolyával, fügével, szentjánoskenyérrel. Az üzlet tulajdonosai, a két Grosz testvér ortodox zsidók voltak, közvetlenül importálták a déligyümölcsöt, és terítették a többi pápai boltba is.

Emlékezetem szerint ekkortájt a városban hat pékség volt, ebből kettő keresztény, négy zsidó. Keresztény volt a Jókai utca elején a Hajnóczky, valamint az Óvári. Zsidó pékség volt a Rákóczi utcában a Buxbaum, a Corvin utcában a Pollák, a Kossuth utcában a Gottlieb és valahol a Hosszú utca környékén a Hoffmann–Hollós pék. Nagyon jó kenyérrel látták el Pápát és környékét. (Az üzletek felsorolása természetesen nem teljes körű.)

Österreicher bácsi vegyeskereskedéséről szeretnék még szólni. A Nátus

– a Böröczky domb mellett –, Österreicher bácsi üzemeltette Pápán a második benzinkutat. (Az első benzinkút a Széchenyi tér 5. alatt volt és dr. Beke Manó kereskedő üzemeltette.) A benzinkút úgy nézett ki, hogy volt két függőleges, ötliteres, kalibrált üveghenger. Kézi pumpával kellett a benzint oda felpumpálni. Mikor az egyik tele lett, azt leengedték az automobilba, míg közben a másik hengert töltötték meg.

Végül említést teszek a Sági-féle vad- és libamáj kereskedésről, az Eötvös utca elején. A három-négytagú zsidó családok, akik kóser háztartást vezettek, általában havonta egy-egy hízott (8-10 kilós) libát vágattak le, mely libát részint saját maguk tömték, részint pedig a piacon vásárolták meg.

Ha a bérelt lakásunk éppen olyan volt, hogy hátul lehetett libát tartani, akkor mi tömtük a libát, egyébként mi is vásároltuk. Akkoriban nem volt más, csak az ún. Ceres margarinkocka, repce-, napraforgó- és tökmagolaj. Egy ilyen 8–10 kilós libának a zsírja egy négytagú családnak egy hónapig elég volt. A következő fizetésnél megint vettek egy libát. A háziasszonyok izgultak, hogy mekkora lesz a libának a mája. Ha a 100 dekát elérte, akkor a Sági-féle export vállalat dekánként 2 fillérért megvette a libamájat, már amennyiben az epe nem szakadt szét rajta. Egy 100 dekás libamáj behozta a liba árának kb. felét. Anyám mindig azért izgult, hogy 100 deka legyen, mi meg azért, hogy az alatt legyen, mert akkor egész hónapban nagyon finom májzsíros kenyeret kaptunk, a tetején érett libamájdarabokkal elkenve.

A Sági-féle exportvállalatnál találkoztam életemben először szárazjég- gel. (A szárazjég tallér alakú volt, és ha kézbe vette az ember, égési sérü- léseket okozott.) Ezzel tudták sokáig tárolni a vadhúst és a libamájat, így azok az exportra kerülésükig frissek maradtak.

Akkortájt a skandináv Elektrolux már egész Európában terítette a frizsidereket és mélyhűtő ládákat. Pápán ilyennel még nem találkoztam. Tehát a Ságiék is szárazjeget használtak. A kispolgári családok tudtak venni (nekünk is volt) egy éjjeliszekrény nagyságú hűtőszekrényt, az oldalán volt egy duplafalú kazetta, ahova be kellett helyezni egy jégtáblát, amelyet hangos „Jeges, jeges!” felkiáltással árultak az utcán. Ez másfél napig kb. 8°C-on tartotta a belső teret. Az alján volt egy csap, amellyel le lehetett engedni a vizet. Pápán egyébként úgy oldották meg a hűtést, hogy a Viasz utcában (a mostani László Miklós utcában) voltak a jégvermek. Februárban a Pápa környéki mesterséges tavakról – mikor a jég vastagsága

25–30 cm lett – 8, 10 lovas szánnal napokon keresztül a Jókai utcán, Fő téren keresztül ebbe a jégverembe hordták a jeget. Itt addig tudták tartani a jeget, hogy egész nyáron biztosítható volt a romlandó áruk hűtött tárolása.

Ugyancsak tevőlegesen részt vettek a zsidók Pápa város kultúrájának fejlesztésében. A zsidó önképzőkör színjátszói időnként betanultak egy darabot, egy-egy jelenetet, s azt a nagyközönségnek előadták a Jókai moziban. A zsidó diákok a két kollégiumba: a bencésekhez és a reformátu- sokhoz jártak. Valamikor a zsidó elemi mellett zsidó polgári iskola is volt, de ez később állami polgári lett. A zsidó tanárok közül megmaradt Bihari Artúr, Faragó Adolf és Láng Károly tanár urak és a volt igazgató, Blau igazgató úr. Nyugdíjazásukig, illetve 1944-ig, elvitelükig a polgári iskolában tanítottak.

A zsidók és a más vallásúak között Pápán nagyon jó volt az összhang, jószomszédi viszonyban voltak, ha találkoztak jól elbeszélgettek, nem volt semmiféle gyűlölet a 30-as évek közepéig.

Az országos politika azonban sorozatban gyártotta azokat a törvényeket, rendeleteket, intézkedéseket, amelyek 1920-tól egészen 1944-ig a zsidók jogfosztását voltak hivatva rendezni, előidézni. Először jött a numerus clausus20, majd a numerus nullus. 22 törvény és több, mint 500, a zsidókat érintő miniszteri, kormány-, alispáni rendelet született, melyek fokozatosan szorították ki a zsidókat az élet összes területéről, és végül az életüktől is megfosztották őket. E rendelkezések több mint kétharmad része 1944. március 19-e, tehát a német megszállás előtt született. Így történt például a vagyonelvétel, az orvosi és ügyvédi kamarából való kizárás, a kereskedelmi tevékenység megszüntetése, a rádió- és telefonkészülékek beszolgáltatása, az úgynevezett fajvédelmi törvény bevezetése stb.

Ezek a rendeletek és törvények óhatatlanul hatással voltak Pápa város életére is. Egyes területeken jobban, más területeken kevésbé. Volt, aki elviekben egyetértett, a gyakorlati megoldással azonban nem. Volt, aki sajnálkozott, volt, aki nem.

Annak is hangot kell adni, hogy voltak bizonyos atrocitások, olyan jelenségek, amelyek az antiszemitizmust növelték, sőt volt az antiszemitiz- musnak utcai, városi megjelenése is. Erre a hangulatra nagyrészt befolyással bírt az akkor szerveződő pápai ejtőernyős zászlóalj, illetve ejtőernyős ezred, aminek parancsnokait (és esetleges antiszemitizmusukat) nem az én feladatom minősíteni, ezt majd a történészek megteszik.

Mindenesetre a pápai ejtőernyős zászlóalj vezetésére nagymértékben hatottak a rendelkezések, és az ő negatív hozzáállásuk – elsősorban az antiszemitizmus – kihatással volt a zászlóalj egységeire is. A Jud Süss-t21 az ejtőernyős alakulat nagy része megtekintette. A vetítés után felhábo- rodva lementek a későbbi gettó területére, ahol végig betörték az ablakokat. Emlékezetem szerint 287 ablakot törtek be. Kérdezhetik, hogy honnan tudom ezt a számot? Elmondom.

 

20 Az 1920. évi XXV. törvénycikk vezette be a zsidók egyetemi felvételének korlátozását, így ez tekinthető az első magyar ún. zsidótörvénynek. Fajvédő szervezetek a 30-as évektől kezdve követelték a zsidók teljes kizárását az egyetemekről (numerus nullus).

21 Jud Süss: a náci korszak brutális antiszemita propaganda filmje, amely Joseph Goebbels szemé- lyes irányításával készült. Pápai bemutatójára 1941. április 4-én került sor. Péntektől vasárnapig a Corso mozi és a Jókai Mozgó 16 előadáson játszotta. Az érdeklődés oly nagy volt, hogy egy héttel az előadás előtt a helyek háromnegyed részét már lefoglalták.

 

Annak idején a kollégisták „segédfeladatokat” láttak el. Ők voltak a segédrendőrök, segédtűzoltók, segédmentők. Először én is segédrendőr voltam. A református nagytemplom tornyában volt a légvédelmi megfigyelő állás. Telefonnal a kezünkben figyeltünk két-két órán keresztül, és ha meghallottuk, hogy repülőgép jön, azonnal telefonon jelezni kellett. Később már a rendőrség nem foglalkoztatott minket, zsidókat. Ekkor átkerültünk segédtűzoltónak. Mindig lejjebb csúsztunk. Amikor a Jud Süss ment, akkor én még éppen segédrendőr voltam. Két ilyen segédrendőrnek egy posztos rendőr segítségével azt a feladatot adták, hogy számolják össze a betört ablakokat, így a zsidók lakta utcákban, házakban magam számoltam össze a betört ablakokat.

Több esetben előfordult, hogy a későbbi gettó területén – a Közlékben

– ejtőernyős katonák tettleg bántalmaztak ultraortodox bóchereket.

A város lakosai körében, a város mindennapi életében is voltak olyan jelenségek, melyek az antiszemitizmust fokozták. Nem kívánok teljes névsort közreadni az erősen antiszemita és nyilas magatartást tanúsító pápaiakról, nem az én tisztem, hogy akiknek vér tapad a kezükhöz, azokról beszéljek, de egy-két nevet megemlítek. Például Sommer Károly borbélyét, akinek a Jókai utca végében, a Csóka útkereszteződésnél volt borbély- üzlete. Az üzlet kirakatába ezt a szöveget tette ki: Zsidókat és kutyákat nem fogadok. Megemlítem Nagy Sándor cukrászt, akinek Júlia nevű leánya Szálasi Ferenc testvérének, Szálasi Bélának volt a felesége. Elég gyakori volt náluk még a nyilas hatalomátvétel előtt is, hogy nyilas orgiákat rendez- tek, amely orgiák csöpögtek az antiszemita kijelentésektől.

Feltétlenül beszélnem kell négy emberről.

Az egyik dr. Papp Zoltán csendőr százados, aki lényegében az egész gettószevezést levezényelte, a műtrágyagyárba való kivitelt és a zsidók bevagonírozását a deportálásra. 1948-ban visszajött szovjet fogságból, a határon letartóztatták, és eljárást indítottak ellene. 1951-ben ítélték el,

8 évet kapott és teljes vagyonelkobzást. Úgy tudom, a büntetését leülte és

1959-ben nyugatra távozott.

A másik két pribék dr. Horváth János és dr. Lotz Pál, két rendőrfogal- mazó. Őket az első tárgyaláson kötél általi halálra ítélték. Fellebbeztek és közben meglógtak az országból, nyugaton élték további életüket, vissza nem tértek hazánkba, így az ítéletet nem tudták végrehajtani.

A negyedik Nagy István, aki nem más, mint a már említett Nagy Sándor cukrász fia. Őt is kötél általi halálra ítélték. Állítólag ő vezette azt a gépkocsit, amely gépkocsin László Miklóst és fiát Pápa határába szállí- tották és ott mindkettőt agyonlőtték.

A felsorolt, erősen negatív esetek mellett említést kell tennem a pozitív magatartást tanúsító emberekről is. Elsősorban dr. Sulyok Dezső ügyvédről, aki Pápán polgári ellenzéki társaságot gyűjtött maga köré. Jó kapcsolatban volt a zsidóság egyes vezetőivel is. A felszabadulás után Pápa első polgármestere, majd a Pénzintézeti Központ elnöke lett. Egy-két bankón, amit az ő idejében adtak ki, az ő neve szerepel. Később, miután a kommunisták nyomására kizárták a kisgazdapártból, megalakította a Sulyok- pártot, azaz a Magyar Szabadság Pártot, melynek ő volt az elnöke. 1947 nyarán a Magyar Kommunista Párt és a kormány diktatórikus ténykedése elől menekülve családjával együtt nyugatra távozott.

Mint maximálisan tisztességes emberről, beszélni kell dr. Csillag Antal rendőr főkapitányról és főfelügyelőről is. Ugyanazon a rendőrségen volt főkapitány, ahol a korábban említett két pribék fogalmazóként dolgozott. Csillag Antal saját maga mentett ki a gettóból több embert. Kimentette Révész anyukát egy 13 éves kisgyerekkel, és azt mondta nekik, azonnal menjenek Pestre, nagyobb reményük lesz ott a túlélésre, mint itt a gettóban, és ami utána következik. (Az akkori 13 éves kisgyerek ma is él Pesten, nagyon eredményes grafikus művész.) Deutsch László, aki egyébként anyai nagynéném, Irma néni férje volt (Pápán a Vásár utcában volt fakeres- kedő és fuvaros), együtt járt középiskolába Csillag Antallal. Pápán akármi- kor, akárhol találkoztak, Csillag Antal nem tért ki Deutsch László elől, hanem odament hozzá: „Lacikám hogy vagy, mi újság van, mit csinál a család?” Ezt annak idején végtelenül nagyra értékelte a pápai zsidóság: egy magyar királyi rendőr főfelügyelő egy zsidó emberhez akár a Kossuth utcán is odamegy és szót vált vele!

Végül okvetlenül beszélnem kell Váradi Géza csendőr alhadnagyról is. (A felszabadulás előtt az alhadnagy nem tiszti rendfokozat volt, hanem a legmagasabb tiszthelyettesi.) Őhozzá tartoztak a pápai járőröző csendőrök.

Lényegében a Papp csendőr százados által kiadott vérmes utasításokat neki módjában állt bizonyos fokig enyhíteni. Mi zsidó fiatalok állandóan éreztük már 1943–1944-ben az ő zsidókkal szembeni lojális magatartását. Annyira pozitívnak értékelték Váradi Géza volt csendőr alhadnagy szerepét, hogy a felszabadulás után, 1945–1946-ban ő volt a demokratikus rendőrség pápai kapitányságánál a politikai részleg vezetője.

Ugyanakkor olyan esetekkel is találkoztunk, amelyek ha nem is tettlege- sen, nem is verbálisan, de gondolkodásban elítélték az antiszemita kurzust.

A zsidó és a keresztény vallásúak között a privát életben nemigen akadt közös baráti társaság. Ha végignézem a fényképeket, akár a strandon, akár más kirándulóhelyeken készülteket, soha nem látok zsidó családokat

„vegyülni” keresztény családokkal. Igen ritka eset volt az, mikor zsidó családok baráti kapcsolatba kerültek keresztény családokkal. Ilyen volt László Bandi, aki Sinkó Ottóval (bátyja után Jocónak is hívták) volt nagyon jó viszonyban. Én az iskolatársaim közül Pusztai Palival, az ácsi református tanító fiával, Varjas Vincével, Baditz Bélával, Takács Lászlóval, a celldö- mölki Kovács Bélával, tehát egy-két osztálytársammal, tanulótársammal voltam ilyen igazi baráti kapcsolatban. Soha nem éreztem közöttük, hogy én zsidó gyerek vagyok.

Sajnos most, mikor írom ezeket a sorokat, kaptam a szomorú hírt, hogy a pápai Varjas Vince barátom is eltávozott az élők sorából. Végtelen fájda- lommal tölt el, hogy az a gyerekkori jó barátom, akivel hosszú évtizedekig együtt voltunk, családostul összejártunk, már nincs az élők sorában.

Ha még él Baditz Béla és Réti Tibor – akik családi okok miatt soha nem tudtak megjelenni a találkozóinkon –, továbbá Győry Ferenc, talán mi négyen maradtunk csak életben. Lefogytunk a huszonhétből. Az is lehet, hogy talán egyedül maradtam az osztályunkból?

A pápai zsidó fiatalok egy része – nálam 8–10 évvel idősebbek –, akár érettségiztek, akár csak négy gimnáziumot jártak, nemigen tudtak mihez kezdeni. Egyetemre, főiskolára nem vették fel őket zsidók lévén, elhelyez- kedni nem tudtak, hivatalt nem vállalhattak. Egyik-másik elment szakmát tanulni, egy-kettőt felvettek a kereskedelembe, de perspektívát nem láttak maguk előtt.

Voltak öten, hatan Pápán, akik minden délután, este a Kossuth Lajos utcán sétáltak, majd unalmukban azt mondták, hogy megalakítják az UFE-t. Ez az Úri Fiúk Egyesülete volt, amit sehol nem jegyeztek be hiva- talosan, csak maguk között játszották, hogy UFE, UFE. Ha valaki jött, akart velük sétálni, korcsolyázni, teniszezni vagy pingpongozni, megkérdezték:

– UFE-tag vagy, fiam? Nem? Akkor majd, ha UFE-tag leszel.

Amikor eljött a felszabadulás, ezek nagy része – akik itt maradtak

(tehát akik túlélték a vészkorszakot, visszajöttek, s azóta is Pápán élnek)

– beléptek az MKP-ba, később az egyesülés után az MDP-be. Mikor

1949 után a párt és a kormány vezetése bekeményített, és kezdődött az ún. proletárdiktatúra, a pártvezetés véleménye szerint a pártot ellepték az oda nem való osztályidegen elemek, ezért az összes párttagot felülvizs- gálták. Hát ezeket az „UFE-tagokat” is felülvizsgálták.

Köztük volt többek között a sógorom is, aki egyébként érettségi után kitanulta a szabó szakmát, le is vizsgázott, segédlevelet kapott, de a szakmáját sohasem gyakorolta. Az apjának a Flórián-szobornál, a mentőál- lomás helyén volt fűszerüzlete, ahol ő eladóként dolgozgatott.

Elég az hozzá, hogy az én sógoromat is, meg a barátait is behívták a felülvizsgáló bizottsághoz, és elkezdtek beszélgetni:

– Hogy van, mint van, mivel foglalkozik?

– Kérem, én szabó vagyok, fizikai munkás.

– És? Dolgozott valamit? Mondja, milyen burzsoá egyesületnek volt a tagja?

– Kérem, én a párton kívül soha, semmilyen egyesületnek nem voltam tagja.

– Hát kérem, mondja meg, mi volt az az UFE? Minek a rövidítése volt ez?

– Az Úri Fiúk Egyesületének.

– És mondja, maga annak tagja volt?

– Kérem szépen, ez csak játék volt. Csináltunk egy ilyen egyesületet, unalmunkban nem tudtunk mit csinálni. Így lett az UFE.

Addig magyarázkodott, míg mindet kizárták azon az alapon, hogy osztályidegenek, mert tagjai voltak az UFE-nek.

 
 

Változnak az idők

Először tízéves koromban éreztem, hogy ebben az országban megkülönböztetett ember vagyok – persze negatív értelemben – a többi diáktársammal szemben.

Történt pedig, hogy mikor elsős gimnazista voltam, a gimnáziumban farkaskölyök felvételt szerveztek. A farkaskölyök csapatok a cserkészcsapatok előiskolái voltak. A cserkészek zöld nyakkendőt viseltek, a farkaskölykök kéket. Két évig kellett farkaskölyöknek lenni, hogy ezután az emberke felvételt kérhessen a cserkészekhez. Jelentkeztem farkaskölyöknek. Emlékezetem szerint László Bandi is akkor jelentkezett, mivel együtt kezdtük kollégiumi tanulmányainkat. Nagyon örültem, hogy végre farkas- kölyök leszek, kiscserkész. Pár nap múlva, a nálunk hat-nyolc évvel idősebb, felsős gimnazista, Császár Edus (akinek az apja református tanító volt a püspöki palotában székelő református elemiben), a kollégiumi cserkész- csapat diákvezetője, közölte velünk, hogy sajnos nem lehetünk farkaskölykök, mert az ő cserkészcsapatukba zsidókat nem vehetnek fel. Ez volt az első momentum, ahol azt éreztem, hogy nem vagyok egyenrangú magyar ember, még akkor sem, ha az osztálytársaim maximálisan rendesek voltak velem, és általában a kollégium általános szellemének megfelelően, a kollégium tanári kara nagyon rendesen viselkedett az ott tanuló zsidó diákokkal. Az tény, hogy az országos törvények, rendeletek, amelyek a zsidók jogfosztását célozták, óhatatlanul begyűrűztek Pápa, így a pápai Kollégium életébe is.

Volt azonban egy-két fiatal tanár – holtuk után nem akarok neveket említeni –, akikből sugárzott az antiszemitizmus. Olykor egy-egy megszólalásukban ennek hangot is adtak. Ugyanakkor például Molnár Benjamin, aki a Nyilaskeresztes Párt pápai vezetője volt éveken keresztül, és négy évig tanított angolra, egyetlen egy alkalommal sem éreztette azt, hogy zsidó vagyok. Sem a hétköznapi beszéd folyamán, sem a feleltetésnél, sem az osztályozásnál.

Mikor már rég’ nem voltam Pápán, később hallottam anekdotában azt, hogy 1944. október 15-én, amikor a nyilasok átvették a hatalmat, a következő napokban nyilaskeresztes egyenruhában jelent meg a katedrán. Ez két-három napig tartott, utána megint civil ruhában járt. Megkérdezték tőle: tanár úr, hol van a nyilaskeresztes ruha? A válasza: kérem szépen, én nem a gyilkosok pártjába léptem be!

Én nem akarom Molnár Benjamin személyét szentté avatni, mert az, hogy ő a Nyilaskeresztes Párt pápai vezetője volt – és mint ilyen, őt is nagy felelősség terheli az ország tönkretételéért, magyar katonák haláláért, a magyar zsidóság nagy részének elpusztításáért (ezt az arra hivatott történészek majd elemzik) – az önmagáért beszél. Az is tény, hogy szinte valamennyi osztályban, tanórákon kijelentette, hogy a világon a leggazdagabb ország Anglia, de kétségtelen, hogy a németek győznek. A legjobb és legjobban felszerelt hadsereg az angoloké, de kétségtelen, hogy a németek győznek. Mindenben a legjobbak az angolok, de kétségtelen, hogy a németek győznek. Ő is nyugatra távozott. Annak idején elvette az egyik Opel gyár igazgatójának a lányát, nászajándékul kapott egy Opel személy- gépkocsit is. Nem tudok arról, hogy vér tapadt volna a kezéhez. Úgy látszik, félt hazajönni a nyilaskeresztes múltja miatt, kint maradt nyugaton.

Az iskolatársak között is voltak olyanok – az egyik osztályban kevesebb, a másik osztályban több –, akik otthonról hozták az antiszemitizmus szellemét, és ezt próbálták az osztályban is érvényesíteni. Volt, ahol sikerült, volt, ahol nem. A mi osztályunkban nem sikerült.

A Kollégiumban megszerveződött az úgynevezett „regös mozgalom” (A regös cserkészek mozgalma az I. világháború után terjedt el az eredeti népi kultúra és hagyományok ápolására, terjesztésére). Egyes osztályokban több követője volt, más osztályokban kevesebb. A mi osztályunkban kb. két-három követője volt ennek a mozgalomnak.

Maga a regös mozgalom nem antiszemita volt, inkább rasszista. Értelmezésem szerint minden ellen küzdöttek, ami nem magyar volt. Küzdöttek a sváb, a szerb, a tót, a zsidó befolyás ellen. Ők csak a színtiszta ősi magyar hagyományokra épülő jelenkort tudták elfogadni. Ez megmutatkozott abban is, hogy a végzős diákok a ballagáson, abban a két- három évben az ő hatásukra nem énekelték a „Ballag már a vén diák…”-ot, csupán az „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…” kezdetű dalt.

Megmutatkozott abban is, hogy azokat a tánctanfolyamokat, melyeket Gerencsér Juci néni, a Nátus akkori tornatanárnője szervezett kollégiumi tanár felügyeletével, a hetedik és nyolcadik osztályos fiúk részvételével, ők elítélték, mivel ott keringőt, angolkeringőt, fox-trottot, tangót tanítottak. Ők ezeket a táncokat nem művelték. Megtanulták a csűrdöngölőt, a kanásztáncot, és az ehhez hasonló régi magyar táncokat, és bizonyos szervezeti formákban ezeket oktatták is azoknak, akik ezt igényelték a diákok közül.

A másik „megpróbáltatás”, ami ért, a következő volt. Akkoriban épült a pápai repülőtér. Egy Cziegler nevű (lehet, hogy a névre nem pontosan emlékszem) főépítésvezető irányította a munkálatokat, akinél az áldott emlékű Kovács Lajos Jenő tornatanár úr elintézte, hogy a kollégium teljes diáksága – mintegy 750 gyerek – zárt katonai rendben kivonulhasson megnézni a repülőtéri építkezést. A kivonulás előtt kb. öt nappal Rab Pista bácsi (Rab Zsuzsa költő édesapja), aki akkor a kollégium igazgatója volt, egyenként behívatott minket, zsidó gyerekeket. Közölte velünk, hogy sajnos úgy kapták meg a látogatási engedélyt, ha zsidókat nem visznek magukkal. Így kénytelen nélkülünk kivonulni a kollégiumi diákság, nekünk viszont arra a napra tanulmányi szabadságot engedélyez, nem kell iskolába mennünk.

Az élet fonákja (nota bene), hogy a harmincéves érettségi találkozónk előtt pár hónappal a repülőtiszti főiskolán a nagyobbik fiamat, Gyurit hadnaggyá avatták és első beosztási helye a pápai repülőtér volt. A találkozókon szokás volt, hogy volt osztályfőnökünknek mindenki elmondta, mi történt vele az elmúlt öt évben. Ekkor én a következőket mondtam: nem tudom, el tudjátok-e képzelni, milyen érzésem van most, amikor ezelőtt x évvel, amikor meglátogathattátok a pápai repülőtér építkezését, a zsidó tanulók nem léphettek be, és ma azon a repülőtéren az én fiam, mint a légierők hadnagya teljesít szolgálatot, s leültem.

Kérdezték az osztálytársaim, hogy miért bántom őket, hiszen mindig olyan rendesek voltak hozzám. Mondtam nekik, hogy igaz, valóban nagyon rendesek voltatok velem, de a tény attól még tény marad. Bennem maradt ez az emlék, maximálisan éreztem, hogy nem vagyok egyenlő a többi gyerekkel.

Ez az érzés csak fokozódott akkor, amikor az országos rendelkezéseknek megfelelően a zsidó fiatalok nem vehettek részt a levente mozgalomban. Talán az olvasók közül többen tudják, hogy volt egy úgynevezett levente mozgalom, ahol a 14–18 éves tanulóknak és iskolán kívüli fiataloknak különböző foglalkozásokon kellett részt venni. Itt honvédelmi ismereteket kaptak fizikai gyakorlatok keretein belül. Kijött egy rendelet, hogy a zsidó fiatalok nem vehetnek részt ezeken a foglalkozásokon, számukra levente munkaszolgálatot szerveznek. Mi nem fapuskát kaptunk, hanem ásót, és ezzel a vállunkon vonultunk ki a kétórás foglalkozásokra elvégezni a kijelölt munkát. Az előbb már említett Kovács tanár úr elintézte, hogy a Kollégium zsidó tanulói ne az „ásós szakasz”-ban teljesítsenek szolgálatot. Majd ő bent foglalkoztat bennünket, ő szervez fizikai foglalkozásokat a zsidó diákok számára. Ez abból állt, hogy a Fő téren volt a leventéknek valamilyen szertáruk, s onnan kellett bizonyos szemléltető eszközöket, fapuskákat, fakézigránátokat, egyebeket a Kollégiumba bevinni a levente-foglalkozásokra, majd annak végeztével visszavinni. Az osztályunkban két zsidó gyerek volt, Lóránt Dénes és én. Mi ketten mentünk elől a szerekkel, mögöttünk Micskó Karcsi (végig jó barátom, később a móri református közösség papja lett, ahol meg is látogattam őt), aki az ügyeletes szolgálat- vezető volt. Fapuskával a vállán követett minket, vigyázott ránk, nehogy megszökjünk. Ő maga is „viccesnek” tartotta, ahogy a Kollégiumból így lépünk ki a Széchenyi térre és végigmegyünk a Fő utcán és vissza. Később aztán már nem tudta elintézni Kovács tanár úr, hogy az iskolában tudjuk le ezt a heti kétórás levente-foglalkozást, így mi is bekerültünk a városi ún. zsidó „ásós csapat”-ba. Ősszel például kivittek minket a határba kukoricát törni. Itt is maximálisan éreztem, hogy nem vagyok egyenrangú. Akármennyire is igyekeztek az osztálytársaim az egyenrangúság biztosítására, a fennálló rendelkezések folytán nem sikerült.

Szó volt már Lóriról, Lóránt Dénes osztálytársunkról, aki osztályunk másik zsidó tanulója volt. Szeretnék róla egy kicsit bővebben beszélni.

Lóránt Dénes egy sárvári zsidó ügyvéd fia volt. Lényegében együtt voltunk vele munkaszolgálatban, mikor szétverték a századunkat. Akkor ő nem jött Budapestre, nem is jött haza az országba. Nyugatra ment, Ausztráliában telepedett le, főkönyvelő lett. Ezelőtt harminc-harmincöt évvel Győry Boriska állandó levelezésben állt vele. Minden egyes érettségi találkozónkon felhívta a Pápai Református Kollégiumot, és Győry Boriskán keresztül egymást tájékoztattuk arról, hogy részint mi van itthon az osztállyal, a tanárokkal, részint, hogy neki hogyan megy a munkája. Úgy harminc évvel ezelőtt szó volt arról, hogy a következő érettségi találko- zónkra hazajön, hogy a még élő osztálytársakkal ki tudja cserélni az elmúlt évtizedek élményeit. Az érettségi találkozón telefonon azonban közölte, hogy lelkiekben nem tudta magát túltenni az őt ért megrázkódtatásokon, és úgy érezte, nem képes hazajönni. Megértem, hogy nem képes annak az országnak a határait átlépni, ahol szüleit, húgát és valamennyi sárvári rokonát deportálták Auschwitzba, akik nem is tértek onnan vissza.

 
 

És jöttek a megemészthetetlen borzalmak

1944. március 19-én, vasárnap jöttek be a németek. Aznap a gimnáziumban házi vívóverseny volt. Kovács tanár úr kénytelen volt László Bandit és engem is a pástról levenni, nem folytathattuk tovább a versenyt. Másnap

10 óra felé az osztályterembe Lajos bácsi, a pedellus kopogott be, hogy

Klein Ferencet kéreti az igazgató úr az irodájába.

Gondoltam magamban, Ferkó, már megint mit csináltál? Az irodába lépve az igazgató úr arcán igen furcsa elszíneződést láttam. Jóindulatúan és barátian mondta: „Fiacskám, siess haza, mert anyád telefonált, sürgős ügyben küldjelek haza.” Nem tudtam elképzelni, mi lehet odahaza, miért telefonálnak értem. Azt hittem, hogy valami egészségügyi probléma, vagy egyéb tragédia történt. Ekkor az Esterházy út 10-es szám alatti házban volt bérelt lakásunk, a gyömörei Steiner villájában. Ott lakott Steiner Vilmos, az ő veje, Gestetner Emil hittantanár családjával együtt, az emeleten pedig mi és egy másik zsidó család bérelt lakást. Már amikor befordultam az Esterházy útra, feltűnt, hogy nagyon sok SS mozog ott, egymásután mennek az SS-autók, gépjárművek az állomás irányába. Kiderült, hogy a németek bejövetelének másnapján az SS az Esterházy úti Steiner-villát választotta ki magának parancsnokságul, amely 1945 után egészségügyi centrum lett.

A megjelent SS-tisztek közölték velünk, hogy mind a négy családnak el kell hagynia a házat, azt vihetjük magunkkal, ami a hátunkon elfér. Amit bírtunk, vittük Elza nagynénémhez, aki időlegesen befogadta a családot. Pár hónapra ez megoldotta a problémánkat. Mindaddig, míg a gettóba nem vittek minket is.

Mikor Pápát is elérte Endre Lászlóéknak és Bakyéknak (Endre László fajvédő politikus, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, 1944. április elejétől a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Baky László a politikai államtitkára, mindketten Horthy személyes kinevezettjei. Ferenczy László csendőrezredessel együtt ők hárman szervezték meg a magyar közigazgatást a deportálások lebonyolítására. Háború után a népbíráság háborús bűnös- ként halálra ítélte őket, kivégzésükre 1946-ban került sor) az utasítása, hogy a zsidókat gettóba (A holokauszt idején a zsidó lakosság számára kijelölt kényszerlakhely. Magyarországon 1944.április 16-án kezdődött a vidéki zsidóság gettóba hurcolása.) kell zárni, adott helyeken gettókat kell kialakítani, megkezdődött a gettó építése Pápán is. Itt is volt egy öttagú zsidó tanács (Zsidó Tanács: a zsidó tanácsok létrehozását német rendelet írta elő Magyarország megszállása után. Feladatuk az volt, hogy a német megszállók és magyar csatlósaik utasításait végrehajtsák). Papp csendőr százados, aki az egész deportálás helyi megszervezéséért felelős volt, két adjutánsával, Lotz és Horváth rendőrfogalmazókkal végezte az egész gettósítást és deportálást. A csendőr százados kért tíz embert a Zsidó Tanácstól a gettó építéséhez.

A tíz között ott voltam én is. Feladatunk a gettót körülhatároló fapalánk felépítése volt. A gettót határoló utcák (Árok utca, Major utca, Rákóczi utca, Eötvös utca, Petőfi utca, Szent László utca, Korvin utca stb.) mentén kellett megcsinálni a kerítést. Majd egy víztárolót is kellett a Bástya utcában építeni. Ebben a munkában én is részt vettem. Amikor a gettó falával készen voltunk, akkor megtörtént a gettó kijelölt területén belüli, eredetileg ott lakó keresztény családok kihozatala, akik a város más területén kaptak lakást. A gettó területén belül csak olyan ház, lakás maradt, ahol a későbbiekben a zsidó családokat zsúfolták össze pár napra.

Megemlítek egy-két érdekes esetet, ami ezekben a napokban történt. Tekintettel arra, hogy a németek bejövetele miatt a gimnáziumban a tanévet igyekeztek minél gyorsabban befejezni, és mivel érettségi előtt álltunk, az érettségit is minél hamarabb igyekeztek lebonyolítani. Ha jól emlékszem 26-án (lehet, hogy 28-án) érettségiztünk. Ennek során a német írásbeli után az osztály egy részét felfüggesztették, engem is. Mégpedig azért, mert a német írásbelin egy helyen „gaben” helyett „haben”-t írtunk. Ez a felfüggesztettek írásos anyagában így szerepelt. Az olvasó fantáziájára bízom, hogyan történt ez az összhang. Lényeg az, hogy Futó tanár úr, aki akkoriban a németet tanította, a felfüggesztés mellett döntött. Az érettségi biztos ennek helyt adott. A felfüggesztettek szeptember hónapban leérettségiztek. Én a hazajövetelem után 1945-ben.

Az érettségi bankett a Korvin utcában lévő Edelényi kocsmában volt. Ott nekem már sárga csillaggal (Sárga csillag: minisztertanácsi rendelet írta elő, hogy 1944. április 5-től minden 6 évnél idősebb zsidónak kötelező felső ruhájának bal oldalán tízszer tíz centiméter nagyságú, hatágú sárga csillagot viselnie.) kellett megjelennem. Ezen a banketten megjelent a Református Kollégium legfőbb főhatósága, Győry Elemér

református püspök úr is, akinek a lánya, Boriska nagyon megbecsült és szeretett osztálytársunk volt. A püspök úr már ott volt bent, amikor én megérkeztem sárga csillaggal a mellemen. Odahívott magához, és azt mondta: „Fiam, vedd le azt a csillagot!” Én mondtam: „Püspök úr, nem vehetem le, mert jön a rendőr és letartóztat.” „Fiam, itt most én vagyok a rendőr.” – válaszolta.

Ezek után levettem a csillagot.

A másik érdekes emlék: a már említett Pusztai Pali és Baditz Béla osztálytársaimmal és barátaimmal együtt, hármasban mentünk a Kossuth Lajos utcában. Rajtam ballonkabát volt, rajta a sárga csillag. A Pusztai Pali levette rólam a kabátot, felvette magára és így mentünk végig a Kossuth Lajos utcán. Engem meg a frász evett meg, mi lesz, ha közben jön egy nyomozó, vagy rendőr, vagy jobboldali, aki feljelent azért, mert sárga csillag nélkül megyek az utcán. „Szerencsémre” ilyen eset nem történt.

Egyébként Pusztai Pali a gettóba vitelünket megelőző este a Hosszú utcában Elza néniék háza előtt (ahol, mint előzőleg írtam, ideiglenesen laktunk) szerenádot adott húgomnak, a zsidó Klein Loncinak.

Ezek olyan epizódok voltak, amelyek számunkra aranyat értek. Kicsit reményt ébresztettek bennünk, hogy lehet ez még másként is, hiszen vannak még nagyon jóérzésű emberek, csak veszélyes nekik nyilvánosan együttérzést mutatni.

Anyai nagybátyám, Kaufmann Hugó az első világháborúban az ún. vitézségi nagyezüst kitüntetés tulajdonosa lett. Ennek következtében ő kivételezett helyzetbe került, ő és a családja nem számított zsidónak, egyenruha viselésére is jogosulttá vált. Csináltatott magának főhadnagyi egyenruhát, kardot is vett, és bizonyos jeles alkalmakkor (a március 19-i német bevonulás előtt) az egyenruhát felöltve, ifjú feleségével és újszülött leányukkal, Annamarival sétált a pápai utcán. Egy ilyen alkalommal a Fő téren jött vele szemben egy ejtőernyős szakasz. A szakaszt egy hadnagy vezette. Mikor a hadnagy meglátta, hogy jön vele szemben egy egyenruhás főhadnagy, az ejtőernyősöknek díszlépést vezényelt.

A pápai zsidók körében el is terjedt, hogy a Kaufmann Hugónak díszmenetet vezényeltek a pápai főtéren. Négy nap múlva pedig a következő híranyaggal találkoztam: a magyar királyi hadnagy úr a városban

masírozó szakasznak kénytelen volt a büdös zsidó tiszteletére díszmenetet vezényelni.

Hugó bácsiról még egy érdekességet el tudok mesélni. Az első világ- háborúban hadnagyi rangban együtt volt az ugyancsak hadnagy Szügyi Zoltánnal, aki a negyvenes évek elején a pápai ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, később tábornok lett, majd a nyilasok hatalomra jutása után a Hungarista Légió parancsnoka, és mint ilyen, felesküdött Szálasira. (Erre még később visszatérek.) Hugó bácsi írt egy nyílt levelet emlékezetem szerint a Rassay Károly szerkesztette Esti Kurirban. Ebben a nyílt levélben írta Hugó bácsi Szügyi Zoltánnak: „Emlékszel-e még, mikor mindketten a lövészárokban hasaltunk, egymást takarva be köpenyünkkel, nehogy a másik megfázzon, vigyáztunk egymásra?” Erre a levélre választ Hugó bácsi nem kapott.

Említést kell tenni arról is, hogy 1942-ben a város összes hadköteles zsidó orvosát, tehát 24 évestől 60 évesig behívták munkaszolgálatra. Az összes zsidó orvos közül egyetlen egy jött haza, dr. Weisz János. Elmondta, hogy azzal vitték ki a frontra őket, hogy a parancsnokukkal közölték: addig maradsz kint a fronton, amíg a század megvan. Ha a század eltűnt, akkor hazajöhetsz. Nyári ruhában, szandálban voltak téli viszontagságok között. Egy egyszerű pálcával kutatták a taposóaknákat. Az orvosok vagy aknára léptek, vagy megfagytak, vagy éhen pusztultak.

*

Megtörtént a gettóba való bevitel. Először a pápaiakat vitték be. Az én családom a volt Deutsch Hermann fakereskedő Bástya utcai lakásának irodáját kapta meg. Négyünk ott, egy irodaszobában nyert elhelyezést.

A pápai zsidóság részletes történetét addig ismerem, míg zárt alakzatban el nem vittek minket Kőszegre, munkaszolgálatra. Ami ezután történt Pápán, elmondásból tudom.

1944. április 3-án lehetett, hogy egy-két notabilitást, tehát tehetősebb zsidó embert, akikről azt gondolták, hogy irányító szavuk lehet a pápai zsidóságra, és anyagilag is tehetősebbek (a teljesség igénye nélkül, csupán a memóriámra hagyatkozva sorolom) dr. Fehér, dr. Kardos Károly, dr.

Guth Emil, dr. Hirsch Jenő, dr. Török Mihály ügyvédeket, Kohn Mihály Jenő cementgyárost, dr. Pápai Lajos állatorvost, Steiner téglagyárost, Friebert Lajost, Bodánszki kereskedőt, Rosinger trafikost (aki kivétele- zettként nem számított zsidónak) valamint dr. Sulyok Dezső ügyvédet (aki tősgyökeres keresztény volt) elvitték Nagykanizsára. Sulyok Dezsőt sikerült Pehm Józsefnek, az akkori veszprémi megyéspüspök úrnak, a későbbi Mindszenty József hercegprímás, bíborosnak hazahozni Pápára. A többieket elvitték Sárvárra, utána deportálták őket. Valamennyi odaveszett.

A gettóban volt egy külön vallató szoba, amelyben nem pápai csendőrök vallattak zsidó embereket, hogy hova tették az ékszereiket, pénzüket. Elmondok egy esetet: Günsberger Géza bácsit, aki a Goldberger és Günsberger cég társtulajdonosa volt (a Fő téren volt rövidáru kereske- dése), úgy megverték, hogy amikor a műtrágya gyárban bevagonírozták őket a deportálásra, nem tudott lábra állni, és a vagonban fekve kellett elhelyezni. Így vitték Auschwitzba. Persze a gázkamrába került. Én most nem akarok neveket felsorolni, hogy kiket vallattak, de a holokauszt túlélői közül megemlítem Kohn Mihálynét, akit mint cionistát az 51 fős csoportban az SS-ek Pestre vittek. Őt is bevitték a vallató szobába, és mikor hallotta, hogy milyen verések vannak, megmondta, hogy adjanak egy ásót és megmutatja, hogy hova ásták el értékeiket. Az egyik nyilas csendőr, mikor kísérte őt az elrejtés helyére, azt mondta, hogy most kapták a parancsot, hogy szüntessék be a verést.

A válasz: miért nem előbb mondta ezt?

Kiásták a „kincset” és ő megúszta verés nélkül.

Itt említem meg, hogy a kivételezett zsidókat és családjukat a város zsidóságának deportálása után hetekkel, hónapokkal szintén (Auschwitzba) deportálták. Közülük senki, ill. családjuk közül Kaufmann Hugó két iker- gyermeke Lili és Tibor, valamint Frim Pál leánya, Joli élte túl a deportálást.