Kié az emlékezet?

A szerző a USC Soá Intézet igazgatója. Írása a Los Angelesi Jewish Journal-ban jelent meg.

Separator item

 

„Jól ismerem azt a kérdést, hogy kinek van joga Holokauszt Központot vezetni. Mint az angliai Nottinghamshire egyik metodista lelkészének fia, nem mondhatnám magától értetődőnek, hogy én alapítottam meg az Egyesült Királyság Holokauszt Központját. Az sem tekinthető nyilvánvalónak, hogy éppen engem választottak a Nemzeti Holokauszt Emléknap elnöki posztjára. Mégis, egy ideig kolléganőm és jómagam – egy muszlim és egy keresztény – irányítottuk a megemlékezéseket Nagy-Britanniában.”

 

kep01.jpg

 

Nagy-Britannia, hat évvel ezelőtt, a fellendülés időszakában. Néhány száz holokauszt túlélő vonul be a Westminster Palotába az éves Holokauszt Emléknapi megemlékezésre. Ezen a napon emlékezünk Auschwitz-Birkenau felszabadulásának 65. évfordulójára is. Őfelsége, II. Erzsébet királynő, Tony Blair miniszterelnök és a Parlament Alsó- es Felsőházi képviselői is részt vesznek a rendezvényen. A zenét a Londoni Filharmonikusok szolgáltatják, az eseményről a BBC tudósít. Néhány órával korábban a túlélők a St. James Palotában teáztak a királynővel. Aki pedig ezt a nagyszabású megemlékezést megszervezte: muszlim.

Július elején a Manhattan College Mehnaz Afridit, egy muszlim hölgyet nevezett ki nagyhírű Holokauszt, Genocídium és Vallásközi Oktatási Központja igazgatójául. A kinevezés rövid idő alatt igen heves kritikát váltott ki, csak úgy, mint az egyetem azon döntése, hogy hangsúlyt kíván helyezni más népirtások tanulmányozására, valamint a vallásközi kapcsolatokra is. Muzulmán nő vezesse a holokauszt programot? – tették fel elhűlve a kérdést a bírálók.

Jól ismerem azt a kérdést: kinek van joga Holokauszt Központot vezetni. Mint az angliai Nottinghamshire egyik metodista lelkészének fia, nem mondhatnám magától értetődőnek, hogy én alapítottam meg az Egyesült Királyság Holokauszt Központját. Az sem tekinthető nyilvánvalónak, hogy éppen engem választottak a Nemzeti Holokauszt Emléknap elnöki posztjára. Mégis, egy ideig kolléganőm és jómagam – egy muszlim és egy keresztény – irányítottuk a megemlékezéseket Nagy-Britanniában.

Mindez teljesen rendjén volt és van is így. A holokausztot nem a zsidó közösség csinálta. A náci antiszemitizmus, számos keresztény előzményével együtt az európai civilizáció terméke volt. A holokauszt a zsidó világ nehéz terhe, de nem az ő felelőssége. Az emlékezés súlya és a változtatás felelőssége egyértelműen azonos mértékben nehezedik mindnyájunkra.

A holokauszt tanulmányozásának más népirtások tanulmányozásával való kiegészítése segíthet; nem kell, hogy fellazítsa a sajátos, egyedi tapasztalást. Ha megértjük egymás élményeit, akkor tudunk igazán és erőteljesen kiállni egymásért.

Ha egyvalamit tanulhatunk a zsidóknak a holokausztot megelőző évtizedekben való fokozatos kirekesztéséből, az az, hogy a figyelmeztető jeleket komolyan kell venni és széleskörűen össze kell fogni mindazokkal, akik készek arra, hogy cselekedjenek. Az európai zsidók nem csak a zsidó világtól várták, hogy lépjen fel a nácik ellen. Arra lett volna szükségük, hogy az egész világ felemelje a szavát.

Ha különválasztjuk a szenvedést és az üldöztetést, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a holokauszt csak zsidó ügy volt, mindannyian jelentős veszélybe kerülünk. Ezért van az, hogy a genocídiumokról való oktatás bármely formája – a toleranciára, egymás tiszteletére való nevelés és a közös értékeken alapuló közösségek megteremtése a holokausztról való tanítás része kell, hogy legyen. E felismerés és a közös értékek hiánya miatt történhetett meg a holokauszt.

A USC Soá Intézete a világ legnagyobb holokauszt-interjú gyűjteménye, de ez még nem minden. Az örmény, a ruandai, a kambodzsai és más népirtásokról is gyűjtünk visszaemlékezéseket – különböző történelem, azonos tanulságok, egyetlen emberiség.

Ennek a megközelítésnek természetesen vannak buktatói, amelyek ellen fel kell vérteznünk magunkat. Először is, az emberi szenvedés fokozatai nem mérhetők. Honnan is tudhatnánk, ki szenved többet és ki kevesebbet? A részvét mindig az összehasonlítás előtt kell, hogy járjon.

Másodsorban, ha az egyik történelmi traumát a másik fölé emeljük, ocsmány hierarchiát kapunk, mely az áldozatok emlékének nem szolgáltat igazságot. Ha ennek ellenére azt állítjuk, hogy az egyik nép szenvedése fontosabb, mint a másiké, a jelenben való bizonytalanságunkat áruljuk el és a jelen nemzedék előtt zárunk be olyan ajtókat, melyeknek nyitva kell állniuk.

Veszélyes éppen most bezárni az ajtókat. Még mindig rengetegen vannak a muszlim világban, akik a zsidók elpusztítását kívánják – Izraelben és Izraelen kívül egyaránt. Az amúgy üdvözlendő arab öntudatra ébredés utat nyitott szélsőségesen gyűlölködő hangoknak is, melyek széles tömegekhez érnek el. Kijelentéseik nem pusztán Izrael elleni politikai fenyegetések. A zsidók elleni népirtással fenyegetnek.

Nagy-Britanniában dolgozó muszlim kolléganőm nehéz helyzetbe került. A zsidó közösségen belül nem mindenki fogadta őt örömmel, néhányan mindent elkövettek, hogy megnehezítsék a dolgát. Saját közösségében sem mindig talált megértésre. Mára, bár továbbra is közel áll a zsidó közösséghez, már nem dolgozik a szakmában.

Ha azonban azt szeretnénk, hogy közös ügyünk, a „soha többé!” üzenete bármit is jelentsen a világnak, biztatnunk, támogatnunk, sőt segítenünk kell, hogy az egykori kollégámhoz és Afridihez hasonló emberek valódi sikerrel járjanak. Végül is, akár tetszik, akár nem, mindannyian, együtt, nyakig benne vagyunk.

(http://www.jewishjournal.com)