H. László Magda: Emlékkönyv a XX. századból

Visszaemlékezés

Separator item

Az emlékkönyv

Volt a nagyanyámnak egy öccse: Rosenberg Mór. Muci bácsinak hívtuk a családban. Ő volt a legkedvesebb rokonom. Nagyon jó ember volt, érdekelte az irodalom is. Minden hét szombat délutánján Budapestről hajóval kijött hozzánk Szentendrére és hétfő reggelig nálunk volt. Nagyon sokat kártyáztunk, beszélgettünk. Szava járása volt, hogy „nem szül gyáva nyulat Zsabinec párduca”. Kiderült, hogy ő Zsabinecben született, innen tudtam meg, hogy a nagyanyámék Morvaországból, Zsabinecből kerültek át Trencsénbe, illetve Orechovára. Nagyon szeretett viccelődni. Kaptam tőle egy emlékkönyvet nyolc éves koromban.

Beleírogattak a gyerekek. Volt egy barátnőm, odaadtam neki, hogy rajzoljon bele. A könyv ott maradt nála, így maradt meg véletlenül. Akkor kaptam vissza, amikor hazajöttem a deportálásból. Csak a könyvet, mást nem. Volt nála sok minden, csak ezt adta vissza. Talán jobban örültem az emlékkönyvnek, mintha bármi mást kaptam volna A család

Családom a világ két tájáról, északról és délről érkezett Magyarországra. Apám felvidéki volt, Trencsénben született, a szülők egy Trencsén melletti faluban, Orechován laktak és gazdálkodtak. A dédapám került elsőként oda Morvaországból, ő építette föl a nagy házat, 70 centis falakkal. Vastag falak kellettek, mert a Vág kiöntött, és gyakran elárasztotta a házat vízzel. Dédapám 8 gyereket nevelt fel, ezek közül az egyik volt az én nagyanyám.

Nagyapám trencséni volt. Kisgyerek volt még, amikor meghalt az édesanyja, akit Rózának hívtak. Az édesanyja meghagyta neki, hogy egy Róza nevű lányt vegyen feleségül. Így vette feleségül épp a nagyanyámat, akit szintén Rózának hívtak. Három gyerekük lett: a legidősebb, Samu állatorvos, apám, Sándor, és a húga, Regina, aki 36 éves korában meghalt.

Apám Trencsénben, a piaristáknál járta a négy gimnáziumot, utána Pesten folytatta a Kereskedelmi Akadémián, ott is érettségizett, majd elment gyakornoknak az erzsébeti Len- Kender- és Jutagyárba. Ott dolgozott egészen a válság idejéig.

Anyám tízgyerekes, délvidéki, horvát családból származott, ők Lipikről kerültek fel Pestre. Apámmal már Pesten ismerkedett meg. A kommün alatt, 1919-ben kerültek Szentendrére. Ott is éltünk egészen a deportálásig. Én Budapesten születtem, 1919. május 19-én.

Iskola

Az elemi iskolákat a szentendrei zsidó iskolában végeztem. Az iskola egy nagy épületben kapott helyet, ahol a templom, a kántor lakása, egy tanácsterem és az iskolaszolga lakása is volt. Az épületet egy keresztény iparos hagyta végrendeletileg a zsidó hitközségre. Itt lakott a tanító úr is. Minden lakónak volt egy kis kertrésze, ezen kívül volt egy udvarrész, ahol mi játszottunk: egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok. Az iskola-terem akkora volt talán, mint két szoba. Húsz-egynéhányan lehettünk, nagyon kevés lány volt – hárman-négyen, ha voltunk. Nem csak zsidó gyerekek jártak az iskolába: volt katolikus, református, görög-keleti gyerek is. A tanítónak – Tolnai tanító úrnak – igen jó híre volt, ezért szívesen adták ebbe az iskolába a nem zsidó gyerekeket is.

A hétköznapok úgy teltek, ahogy egy osztatlan hatosztályos iskolában: a tanító úr kiadta az osztályok munkáját – egyik csoport írt, a másik csoport kiment felelni, a harmadik számtanpéldát csinált. A tanító úr nagyon ügyes volt, a gyerek nem csak a saját anyagát tanulta meg, hanem mindig ismételt is és előre is tanult. Nem volt rossz ez az iskolatípus. Időnként jött az iskolaszéki elnök, általában orvos volt – először Weisz Ármin, tisztifőorvos. Magas, szép ember volt, ő adta az oltásokat is a gyerekeknek. Nagyon büszke voltam, hogy tízéves koromban egyedül mentem el a himlőoltásra. Megdicsért és mindegyikünk kapott egy szeletke csokoládét. Amikor meghalt, a következő iskolaszéki elnök dr. Óvári József lett, Szentendre igen szeretett és tisztelt orvosa. Nagyon áldozatkész volt, nem lehetett olyan rossz idő, hogy ne ment volna el beteghez, akár Szentlászlóra is. Biciklin járt, gyakran hóban, viharban tolta a biciklijét és gyógyította a betegeket. Fiával együtt Auschwitzba került a Sonderkommandóba, ott fejezte be az életét.

Az iskolai hétköznapok közé tartozott a szünetekben a játék az udvaron, időnként a kirándulás a Duna-partra. Negyedik elemista voltam, amikor elvitt bennünket a tanító úr Sztaravodára, ahol most a skanzen van. Akkor nem volt skanzen, csak a forrás és az erdő. Szülők is jöttek velünk, a tanító úr pedig mindenféle játékot eszelt ki nekünk. Szaladni kellett, kanállal a kézben, a kanálban egy tojás. Aztán konzervdobozokat raktak egymás elé, és azon kellett lépkedni, az nyert, aki leggyorsabban célba ért. Aztán volt, hogy szilvalekváros kenyér lógott kötélről, azt kellett minél előbb megenni.

Az ünnepeket is szépen megrendeztük: például a hanuka esteket. Emlékszem arra is, hogyan tanított a tanító úr: például, amikor azt tanította, hogy hat nap alatt teremtette Isten a világot, akkor mindig hozzátette, hogy ezt ne úgy képzeljük, hogy ez hat nap volt, évmilliók voltak. Aztán megtanította az izraeli himnuszt, és hanukakor is énekeltünk. Nekem nem volt hangom, úgyhogy év végén, amikor kihívott, hogy énekből vizsgáztasson, én csak tátogatni tudtam. Addig nem vette észre a tanító úr, de akkor megbizonyosodhatott, hogy semmi hangom nem volt. Azt mondta, hogy ez bizony szomorú. Így aztán engem a rossz jegy énekből egészen végigkísért. Negyedik polgáriban ugyan megadta a kedves nővér a jelest, de melléírta, hogy ének elmélet. Addig mindig csak a rosszabb jegyet kaptam.

Az elemi iskolában nyolctól tízig voltak egyben az órák, aztán szünet, majd megint órák. Ebédre értem haza, elég messze laktunk, húsz perc volt az út. Csütörtökönként délután is volt tanítás, ami tulajdonképpen játék volt, akkor kicsit németül is tanított a tanító úr.

Tolnai tanító úr sorsa tragikus volt. Elvált, és mint elvált ember került Szentendrére valahonnan Kelet-Magyarországról, Kárpátaljáról. Sajnos ivott a tanár úr. Pesten egy italboltban megismerkedett az italbolt tulajdonosnőjével, akit aztán feleségül vett. Szép hozománya volt a nőnek, nagyon szép házat tudtak venni. Minden rendben lett volna, de a házasság nagyon rosszul sikerült. Nem tudom, azért-e, mert a felesége nem volt intelligens, vagy azért mert ő ivott. Végül is a tanító urat azért küldték el az iskolából, mert ivott. Pestre költözött, kapott egy kis végkielégítést, nyitott egy írószerboltot. Én akkor már bejártam Pestre a gimnáziumba, és ő valahol a közelben lakhatott, többször találkoztam vele. Hamarosan meg is halt májbetegségben. Tragikus sorsa volt.

Elemi után a polgáriba kerültem, az úgynevezett érseki leányiskolába. Apácák tanítottak, nagyon jó volt, mert jól tanítottak, jó hangulat volt, fegyelem is, és nagyon-nagyon tisztességesek voltak. Csak jót tudok mondani róluk. A polgári négy évig tartott, utána jött a pesti gimnázium.

Bár a gimnáziumban már csak jó és közepes tanuló voltam, a polgárinak és az eleminek én voltam a legjobb tanulója. A gimnáziumban nagy volt az ugrás. A németet úgy tudtam átvészelni, hogy apám könyörtelenül minden este leült velem tanulni. Sajnos a franciát nem tudta, azt már egyedül kellett átvennem. Matematikából jó voltam, fizikából nem, a latint szerettem, az irodalmat szerettem, történelemből pedig volt egy nagyon szigorú tanárnőnk, akiről a diákok még színdarabot is írtak. Nagyon-nagyon szigorú volt. Emlékszem, érettségikor sétált velünk az udvaron és azt mondta: „Lányok, menjenek férjhez, ezt tudom maguknak tanácsolni!” Öngyilkos lett a háború alatt, öregkorában. Aztán volt egy nagyon híres tanár nénink, Arató Amália, Ami néni. Latint és franciát tanított. Két lábát vitte el a háború alatt a gránát, meg is halt. A matematikatanárunk eljött mindig a találkozókra, ugyanis a mi osztályunk minden évben találkozott, még a 62. évit is megtartottuk, de akkor már csak négyen-öten jöttünk össze. Svájcban volt egy osztálytársunk, aki ideutazott és találkoztunk valahol. Hát most már kevesen élünk, talán öten a negyvenhétből.

Orvos szerettem volna lenni, de ez nem sikerülhetett, így aztán a deportálás után esti tagozaton végeztem el a földrajz-történelem szakot. Nem volt könnyű: dolgoztam, kis gyerekem volt és esti egyetem. Senkinek se tanácsolom, hogy segítő családi háttér nélkül csinálja végig. Sajnálom, hogy az orvosi nem sikerült.

A családunkból nagyon kevesen maradtunk meg. Két unokaöcsém maradt életben, az egyik orvos lett, a másik mérnökit végzett, és aztán még elvégzett az orvosiból is két évet, úgyhogy ő most Vancouverben egy kutatóintézet igazgatója, egyetemi tanár. A másik is egyetemi tanár volt kint, de már nyugdíjban van, most telepedett vissza, haza.

Az orvosi pálya iránt megvolt a családban az affinitás: szegény nagyanyám arról volt híres a faluban, hogy ha rossz fekvésű volt a borjú, akkor ő azt meg tudta fordítani az anyaméhben. Mindig őt hívták el, hogy fordítsa meg.

A város

1919-ben költöztünk ki Szentendrére. Nagyon sok fiú volt, akik nem tudtak elhelyezkedni, és ezek aztán mindent csináltak: rosszalkodtak, néha loptak is. Apám mesélte, hogy este, amikor hazajött – akkor még villany sem volt ott az utcánkban – ezek a fiúk – lejtős rész volt – lent elbújtak, kifeszítettek egy kötelet, és aztán nevettek, ha valaki elbotlott. De apámat annyira szerették, hogy mikor arra ment, akkor kiabáltak: „László bácsi, vigyázzon!”

Szentendrén úgy 60-70 zsidó család élt, sok gyerek nem volt egy családban. Csak a Kohn nevű zöldségesnek volt rengeteg gyereke, de általában egy vagy két gyerek volt. A Kohnékon kívül még a Weiszéknél volt hat gyerek.

Hogyan éltek az emberek? Nagy szegénység volt… Kisebb válság volt a háború után, sok állástalan emberrel. Szentendre egyébként az ágyrajárók városa volt. Kiköltöztek az elszegényedett emberek, aztán ha el tudtak helyezkedni, akkor otthagyták Szentendrét. Voltak törzslakók: a mi utcánkban ilyen törzslakó volt, a Gernédel nevű sváb házaspár, akiknél először laktunk. Nagyon rendes emberek voltak, azt hiszem, Amerikából jöttek valami pénzzel, úgyhogy vettek egy házat. Volt egy kis lakásuk benne, és két másik lakást berendeztek, amit kiadtak. Az egyikben mi laktunk. A bácsinak volt malma is, egy kis patak folydogált ott, aminek volt egy kis esése, az hajtotta a malmot. Azon kívül a bácsi kovácsmester is volt. Tehát többféle módon próbáltak pénzhez jutni. Nagyon szeretett inni a bácsi, úgyhogy amikor éjjel hazajött, fölébresztette a lakókat, énekelte, hogy „Én és a holdvilág….” Ezt énekelte az öregember.

A néni mindig sétálni vitt. Nem volt gyerekük – én akkor voltam kisgyerek, ott laktunk náluk négyéves koromig. Nekem a lelkemre kötötték, hogy nem szabad idegentől ennivalót elfogadni, ez végigkísért egy életen át. A néninek volt szép szőlője, és az egyik szobában ki volt terítve a szőlő. Oda belopott engem, és megetetett velem egy fürt mosatlan szőlőt. A következménye olyan bélhurut lett, hogy majdnem rámentem kisgyerekként erre a szőlőevésre. Szegény néni aztán szánta-bánta bűnét.

Az a gyerekkori képem maradt meg, amit a néninek adtunk ajándékba. Amikor a deportálásból hazajöttem, a rokonaitól visszakaptam. A bácsi és a néni régen meghaltak, a ház a rokonoké lett.

Az utcában lakott még egy molnár, Gyengének hívták. Aztán ott volt a Hoecker néni, aki zöldséget termesztett, ők is Amerikából jöttek vissza. Vettek egy darab földet és abból próbáltak megélni. Volt egy Wallner nevű úr, aki az Elektromos Művek tulajdonosa volt egy társsal. A cég akkor még magánkézben volt, és amikor a város megvette, ő nagyon sok pénzt kapott, és az összes szántóföldet megvásárolta a környéken, beültette gyümölcsfákkal, és a gyümölcsöt eladta Pesten. Tönkrement.

Aztán letelepedett, ugyancsak Pestről, egy házaspár, Fodorék, ők is hoztak pénzt, gyönyörűen berendezkedtek, tehenészettel foglalkoztak. Papám mondta a Fodor úrnak, hogy hallgasson rá, ne kezdjen itt semmibe. A válasz az volt, hogy neki nem tanács kell, neki pénz kell. Egy év alatt ő is teljesen tönkrement. Így ment ez a válság idején.

Zsidóság

A szüleim nagyon zárkózottan éltek. Apám vallásos volt. Ha otthon volt, reggel, délben, este imádkozott, templomba ment. Kóser háztartást vezettünk. Amikor a nagymamám hozzánk jött, akkor különösen így volt, akkor még húsvéti edényeket is vettünk. Vallásos szellemben neveltek, de nem vagyok vallásos. Az emlékek azért megvannak.

Az iskola épületében volt egy tanácsterem, azt hiszem, még megvan. Egy üzem van a helyén. Elöl volt a kántorlakás, azután a templom, azután következett egy bejárat: iskola, tanácsterem és a samesz lakása. A kántorunknak, Stern Bélának csodálatos hangja volt. Akkor nősült meg, amikor odakerült hozzánk. Nagyon-nagyon nehezen született a kisgyerekük, akivel azután a kántorné velünk egy vagonban került Auschwitzba. A kántor úr visszajött, és a pesti zsinagóga és temető kántora lett.

A templomban volt női és férfi rész. Emlékszem, ha az egyik ablakon benéztem: ott ült apám. A tanácsteremben talán volt egy hosszú asztal. Az iskola berendezése régies volt: régi-régi padok, faragásokkal tele, nevekkel, névbetűkkel tele. Volt egy vaskályha, a falon történelmi képek, dobogó, és oldalt volt egy kispad. Amikor feleltünk, vagy olvasni kellett, akkor arra a kispadra ültünk. Ha például az első osztályosokat kihívta a tanító úr, akkor ott olvastak. Elsőben nemcsak a latin betűket tanultuk meg, hanem héberül is jól megtanultunk olvasni. A táblán kívül volt egy nagy-nagy számológép is, úgyhogy az egyszeregyet azt hiszem, mindenki, ma is, álmában is tudja. Aki még él. Kevesen élünk már.

Az iskolából él még Vass Juci – Vass Éva húga – Perlusz Lívia, Krausz Robi Amerikában él, Fürst Ernő, a Falk fiú, de ő később járt, nem velem. Másról nem tudok, hogy élne…

Az ünnepeket a tanító úr mindig elmagyarázta. Ünnepély csak hanukakor volt. Adott föl imát is otthonra, imádkoznunk kellett. Otthon tartottuk az ünnepeket, nagyon szép széderestéket tartottunk, apám tökéletesen tudta végigcsinálni. A háború után egyszer megkértem egy rokonomat, hogy hívjanak meg, de hát van különbség széder és széder között… Mindig volt nálunk egy kisfiú, egy gyerek, aki nehezen indult el, még 6-7 éves korában is nehezen járt. Apám nagyon megszerette ezt a gyereket és széderkor mindig nálunk volt. Ő is elpusztult. Perlusz Pistának hívták. A Perluszok egyébként sokan voltak, mészáros család volt, három testvérnek volt a főtéren mészárszéke, a negyedik testvér pedig fogtechnikus volt. Egy lánytestvérük is volt, kövér, elhízott. Egyikük fia volt Perlusz Pista, aki minden ünnepen nálunk volt, amikor csak lehetett. Internisták is jártak oda hittanra, ott laktak polgáristaként a református kollégiumban. Nagyon sok zsidó gyerek volt, legalább 20-25 polgárista volt ott internátusban és ezek átjártak hittanórára.

Vallásos családban nőttem fel, mégsem lettem vallásos. A férjem szerint, aki szintén nagyon vallásos református volt, született materialista vagyok. A Mikulást már két éves koromban sem hittem el. Azt sem hittem el, hogy a gólya hozza a gyereket, mindig figyeltem a macskákat, láttam, hogy kövérek. A mamám igyekezett valahova elrejteni, én meg mentem és vártam, hogy mikor fog megszületni a kiscica. De tisztelem a vallásosakat.

Apám nagyon vallásos volt, a férjem ugyanolyan vallásos. A férjem a halála előtt ült a fotelben, ölében a görög meg a francia Biblia: összehasonlította a görög és a francia szöveget. Mikor összeházasodtunk, próbált nevelni: kezembe adott egy könyvet, elolvastam egy oldalt, aztán visszaadtam neki, nem szóltam semmit, ő se szólt semmit. Látta, hogy ez nem fog menni.

Az anyám áttért a zsidó vallásra, katolikus volt eredetileg. Kóser háztartást vezetett, megtanulta a brochékat, gyertyát gyújtott péntek este. Ennél jobban nem vett részt a vallásos életben. Sosem mondták nekem, hogy „Ne tedd ezt, mert megbántod a Jóistent, megbüntet”. Ilyen nem volt, sem apám, sem anyám nem mondott ilyet. Természetes volt, hogy nem szabad hazudni, becsületesnek kell lenni, nem szabad más embert megbántani, másét elvenni, másnak ártani, más érzékenységét megbántani.

Közösségek

Szentendrén a zsidó és nem zsidó emberek tartották valamennyire a kapcsolatot egymással. A mi szomszédunk egy Kovács Pál nevű külügyminiszteri tanácsos volt, mellettük pedig egy nyugdíjas tábornok-orvos lakott. Köszönőviszonyban voltunk, és napi beszélgetés volt a kerítésnél. Karácsonykor áthívtak megnézni a karácsonyfát, ez volt a kapcsolat. Amikor a fasiszta idők kezdődtek, a szomszédunk futárszolgálatot teljesített. Járt Prágában, és amikor visszajött, átjött apámhoz, és négyszemközt elmondta, hogy mit hallott. Azt hallotta, hogy a németek kipróbálták a gázt cseh partizánokon, és azt is hallotta, hogy ha a németek elfogják egy cseh partizán feleségét, akkor a mellét karddal vágják le. Ezt mesélte el nekünk. Meg azt is, hogy Kassa bombázása álcázott bombázás volt. Néhány hasonló dolgot elmondott, de igazi, szívbéli kapcsolat nem volt.

Előfordult például, hogy az utcába költözött egy katonatiszt, talán alezredes. Az volt a szokás, hogy az új lakók vizitelnek a szomszédoknál. Mikor megtudták, hogy zsidók vagyunk, gyorsan visszafordultak. A dolog érdekessége, hogy amikor mi már Auschwitzban voltunk, a szüleim már nem is éltek, akkor Szentendrén a zsidó származásúakat is összeszedték. Egy pincében voltak, és ugyanennek az alezredesnek a felesége is ott volt, miután kiderült, hogy ő is zsidó. Nem egy olyan volt ott, aki megjátszotta az előkelő keresztényt, és aztán kiderült, hogy zsidó. Ott a pincében aztán megismerkedhettek egymással.

Csak akkor kezdtem érezni, hogy megváltozott a helyzet, amikor a csillagot fel kellett tenni, addig nem éreztem. Ha akkor korábbi osztálytársammal találkoztam, elfordította a fejét. Azelőtt nem, addig volt kapcsolat, köszönés, beszélgetés. A sárga csillagig nem volt jele antiszemitizmusnak. A rendőr például, amikor megtudta, hogy mi fog következni, elment és figyelmeztette a zsidókat. Jóindulatú volt.

Járt velünk a zsidó elemi iskolába görög-keleti, katolikus, református is. Ők külön jártak hittanórára valahová, mindegyik a saját felekezetéhez. A mi hittanóráink vasárnap délelőtt voltak, úgyhogy ez a más vallásúakat nem zavarta. Ezen kívül egyenlőség volt.

Barátság

A polgáriban Erdélyi Juci volt a barátnőm, aztán volt egy barátnőm a gimnáziumban is, egy váradi lány, Trudi.

Auschwitzban találkoztam vele. A C lágerben, megérkezés után egy asszony adott egy pohár vizet. Kiderült, hogy váradi és ismeri a barátnőmet, aki szintén ott volt a C lágerben, azt is megtudtam, melyik blokkban. Hamarosan elmentem a blokkhoz, hát ott volt Trudi barátnőm az édesanyjával és a húgával. A blokovájuk, szintén váradi nő, gyűlölte őket, mert annak idején, Váradon nagyon jómódú emberek voltak, így aztán nagyon rosszul bánt velük ott a blokkban. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Trudit láttam, azóta nem tudok róla semmit. Váradon az egyik legszebb ház Trudiéké volt, emléktábla van rajta, de hogy a két lánnyal mi lett, nem tudom. Kevés barátom volt, nem vagyok barátkozós ember. Mindenkivel jóban voltam az iskolában, de közeli barátom nem nagyon volt.

Apám

Kisgyerekkoromban apám, ha valakinek adni akart, mindig megkérdezte tőlem, adjon-e? Azért kérdezte, hogy rászoktasson, én pedig mindig mondtam, hogy igen, adjon. Hasonlóképpen, amikor leült az írógéphez és írt, akkor odahívott, megkérdezte, hogy mondanám, hogy írnám: gondolkodásra szoktatott.

Sokat sétáltam apámmal: elvitt Pestre, megmutatta a szobrokat. Sokat tudott. Tudta, hogy melyik ház mikor épült, melyik kinek a háza. Életem nagy ajándéka az apám és a második férjem. Ennél többet nem kaphattam az élettől. Hazafiság

Komoly hazafias nevelést kaptam, de nem csak az iskolában, hanem otthon is. Apám húga Trianonba halt bele, nem tudta elviselni, hogy a Felvidék elveszett, és ő ott kell, hogy maradjon. Az elemiben Tolnai tanító úr hazafias verseket, énekeket tanított.

Tulajdonképpen a magyar költők, a versek hoztak haza: Petőfi, Arany, Vörösmarty. Mehettem volna nyugatra is. Tudtam, hogy a szüleim nem élnek, hogy nehéz évek lesznek. Azt nem tudtam, hogy semmit nem találok, de hát az is bekövetkezett…

Deportálás

Anyámra a zsidótörvények eredetileg nem vonatkoztak volna, de áttért. A zsidótörvények után apám unokahúga hívott minket Pestre. Apám nem akart menni, azt mondta, hogy ha a többiek szenvednek, akkor mi is szenvedünk. Ezzel én is egyetértettem. Fel sem merült, hogy próbáljunk menekülni. A legtermészetesebb volt, hogy ha viszik a többi embert, akkor mi is megyünk.

Amikor jöttek a zsidótörvények, apám még bejárt Pestre. Akkor még nem fogtuk fel annyira tragikusan a dolgot. Apámnak a főnöke felajánlotta, hogy szerez hamis születési bizonyítványt. Háromféle vallású közül választhatott volna. Persze apám hallani sem akart róla. Volt valaki, aki azt ajánlotta, hogy elrejti a holminkat, de azt sem vettük igénybe.

Április volt, akkor már túl voltunk azon a bizonyos március 19-én. Egy ismerőstől tudtuk meg, hogy bejöttek a németek. A munkát egyelőre folytattuk, én egy hadiüzembe mentem dolgozni. Munkásnadrágokat, vadász-zubbonyokat és nadrágokat varrtunk. Közben állandóan szólt a rádió.

Egészen addig elég tűrhető volt a helyzet, amíg nem vittek minket ott Szentendrén a gettóba. Apám még innen a gettóból is bejárt Pestre dolgozni egy ideig. A zsidók próbáltak a gettóban nem tudomást venni a dolgokról. Akkor már a vidékieket deportálták, már közeledett a dolog Pest felé, de erről nem volt szabad beszélni, még egymás között sem. Amikor június 29-én délután jött a csendőr és összeírta a lakókat, akkor sem lett volna szabad beszélni, de akkor mi az Erdélyi Juci húgával meg Perlusz Aladárral hárman összebeszéltünk. Megállapítottuk, hogy ez azt jelenti, deportálni fognak bennünket és akkor titokban egy kis kosárba tettem holmit: amit a hadiüzemben kerestem pénzt, egy ollót, varrószerszámot, de nem beszéltem erről még a szüleimmel sem. Másnap reggel négy óra után jött a csendőr, mondta, hogy van fél óránk a csomagolásra. Mindenki kapkodott. Péntek volt, ennivaló nem volt, akkor lett volna kenyérsütés és valami élelemvásárlás hét végére.

Vittek bennünket. Nem tudtuk, mi lesz az úticél. Csak a fal mellett volt szabad menni.

Egy veknit dobtak oda nekünk, úgy mentünk a vagonnal Monorra, ott a téglagyárban a földön feküdtünk. Ez június 30-án volt. Monoron nagyon kezdetleges viszonyok voltak: a puszta föld és az akkor ásott kutak agyagos vize. A következő pénteken, egy héttel az elvitelünk után, a csendőrök az állomásra hajtottak bennünket. Nagyanyám 85 éves volt, kövér is és törődött a sok munkától, alig tudott menni. Akkor a csendőr odajött apámhoz, hogy vegye a hátára. Apám csak annyit mondott: hogy tudnám? A csendőr levette a puskáját és mellbe vágta. Így jutottunk el a monori pályaudvarra, ahol álltak már a vagonok, beszálltunk.

A vagon mindig zárva volt, borzalmas volt. Amikor elvittek Auschwitzba, 97-en voltunk a vagonban, nekem guggolnom kellett. Mindenki valahogy összehúzta magát, és a csendőrök még egy kis rést sem engedtek a vagonajtón, azt is becsukták. Levegőhöz sem jutottunk. Háború idején 6 ló vagy 40 ember számára van egy vagon, mi 97-en voltunk. Egy vödör volt, annak a tartalmát a vagon kis ablakán kellett kiönteni. Egy vödör és 97 ember, el lehet képzelni, hogy mi volt ott.

Elérkeztünk Kassára, ahol a németek kinyitották a vagonajtót, és bejött egy német katona. Azt mondta, ha van valami értékünk, azt adjuk oda, mert úgyis el fogják venni. Nagyanyámnál volt egy nagyon-nagyon régi ezüstpohár héber felirattal. Azt adta oda, amit addig nagyon-nagyon őrzött, és remélte, hogy azzal együtt fog hazatérni. Akinek volt edénye, kapott valami levesfélét. Nekünk nem volt, nem ettem, azt tudom. Tulajdonképpen örültünk, amikor a németek átvettek a magyar csendőröktől, akik nagyon kegyetlenek voltak. A németek legalább hagytak egy kis rést a vagonajtón, úgyhogy amikor átmentünk a Kárpátokon, éreztük a jó levegőt. Hajnalban érkeztünk Auschwitzba, mi voltunk az utolsó menet. Horthy már leállította a deportálást, de a hatóságok végrehajtották, úgyhogy mi már illegálisan kerültünk oda. Ezeket csak később tudtam meg.

Június 30-án deportáltak, és július 9-én érkeztünk Auschwitzba a nagymamámmal és a szüleimmel. Hajnal volt, vasárnap, láttuk a fényeket és éreztük a füstszagot. Megállt a vonat, olasz beszédet hallottunk. A csíkos ruhás rabok a vonat mellett olaszok voltak – később megtudtuk, hogy ezek az úgynevezett Sonderkommando tagjai, akik egy ideig dolgoznak a deportáltak körül, meg a gázkamra tájékán, addig jól ehetnek, ihatnak, de pár hónap után őket is kivégzik. Mindezt tudták is, úgy dolgoztak ott.

Kiszálltunk a vagonból, nagyanyámat nem vették le, ottmaradt, nem tudom, mi történt vele. Csak azt tudom, hogy a barátnőm nagymamáját, aki szintén kövér volt, egyszerűen ledobták a vagonról. Nem emelték, ledobták. Külön állították a férfiakat. Apámtól elbúcsúztunk. Anyámmal mentünk, anyám belém karolt, és akkor Mengele azt mondta: délután úgyis találkoznak. Akkor anyám balra ment, én jobbra, és nem néztem vissza, nem néztem vissza.

A fertőtlenítőbe kerültünk. Kaptunk egy inget meg egy ruhát. Én egy magyaros mintás fehér kartonruhát kaptam. Lenyírtak, és aztán indultunk a lágerbe, én a C lágerbe kerültem. „Arbeit macht frei” volt a felirat. Bekerültünk a blokkba, én a hármasba több szentendreivel együtt. Három emeletes magas priccsek voltak. Meg egy leszakadt priccs is. Nekem nem jutott a rendes priccsen hely, úgyhogy első éjszaka azon aludtam. Előzőleg beesett az eső, nedves volt a talaj. Hát ez volt az első éjszakám.

Később aztán felkerültem a priccsre. Ha valaki meg akart fordulni, akkor szólt a többieknek, csak egyszerre tudtunk megfordulni. Ruhástul, cipőstül feküdtünk. Hajnalban keltünk, úgy négy óra körül, akkor kezdődött az Appel-állás. Ebben a lágerben volt 30 blokk, a mi blokkunkban ezer ember, talán a többiben nem volt annyi. Fölálltunk ötös sorokban, bizonyos távolságban, és jött a német és számlált, ellenőrzött. Amíg végigment a harminc blokkon, addig vigyázban kellett állnunk. Utána vagy megkaptuk az ennivalót, vagy később kaptuk meg, mindenesetre akkor vissza kellett mennünk a priccsre. Nemigen lehetett mászkálni, vécére is általában úgy lehetett csak menni, ha csoportban vittek, egyébként nem. Feküdtünk a priccsen, később már annyira fáradtak voltunk, hogy elaludtunk. Aztán jött az ételosztás: fazekakban vagy lábasokban kaptuk meg a levesnek nevezett valamit, kanál nem volt. Hárman-négyen kaptunk egy fazékkal, és úgy kellett kiinni, ha volt benne egy darab krumpli, azt kézzel kellett kivenni. Mosdási, kézmosási lehetőség alig-alig adódott.

Hat hétig nem tudtuk megenni az ottani ételt. Figyelmeztettek, hogy legalább a kenyeret és zulagot, a margarint vagy a lekvárt együk meg, a főételt nem tudjuk egy ideig megenni, de utána olyan éhesek leszünk, hogy a földről is fölnyalnánk az ételt. Ez így is volt. Az ételben volt krumpli is, de volt benne csalán, tökmag, egy kis faszéntörmelék is. 6 hét után tényleg megettük. Annyira éhes lett az ember hat hét alatt.

Egy idő múlva néhányunkat elvittek a C láger folytatásában lévő B3-ba, ami úgynevezett megsemmisítő láger volt. Nem voltak ­priccsek, és ebben a lágerben volt az a kórház, ahol a szüléseket levezették, a csecsemőket megölték, és az anyákat a gázba küldték. A reggeli kávé itt nem érkezett meg. Egy reggel kiabálást hallottam, hogy menjünk kávéért. Jelentkeztem, hogy én is segítek a kondért cipelni. Meg is kaptuk a konyhán a több kondér kávét, de amikor beléptünk a mi lágerünk kapuján, jött a parancs, hogy ki kell önteni. Akkor rájöttem: nap mint nap kiöntették a kávét, ezért volt hát, hogy nem kaptunk soha elég folyadékot, úgyszólván semmi-semmi folyadékot. Mindig mondom ma is a családomnak, hogy aki nem volt Auschwitzban, nem tudja mit jelent egy pohár tiszta víz.

Októberben visszakerültünk a C lágerbe. A 3. priccsen voltam a társaimmal. Ötös sorunk nagyon összetartott: rajtam kívül volt még két szentendrei, a Vera és a Bözsi, meg egy budakalászi és egy erzsébeti lány. Az öt közül hárman élünk. Vera Izraelben van, Edit pedig Pesten él. Gyakran kiabálták, hogy ”Transzport, transzport!”. Az egyik ilyen alkalommal beálltunk mi is. Mögöttünk egy másik ötös sor állt, Appelnál is mindig mellettünk álltak. Épp mögöttünk vágták el, 200 embert vittek, mi voltunk az utolsó öt. A másik öt erzsébeti asszony nem került be ebbe a transzportba. Itthon tudtam meg, hogy egy se jött vissza közülük. Ha bekerültek volna, vissza tudtak volna ők is jönni.

Kratzauba vittek, ez a Szudéta-vidéken van. Itt azonnal a jó levegő és a növényzet okozott – amennyire lehet – örömet. Bekerültünk a lágerünkbe, egy kétemeletes, padlásteres épületbe. 200 magyar, 200 lengyel, 200 francia és néhány holland volt a lágerban. Azonnal feltűnt, hogy kaptunk egy leveses pléhedényt, kanalat és marharépa levest, ami felségesnek tűnt akkor. Másnap már mentünk is a gyárba dolgozni. Aki tudott németül, az a géphez került, így kerültem én is a gépterembe, ahol 12 órát dolgoztunk, vagyis reggel 6-tól este 6-ig fél óra szünettel, vagy este 6-tól reggel 6-ig ugyancsak fél óra szünettel. A gyárban kézigránát alkatrészeket gyártottunk.

Voltak jó mestereink, és voltak, akik rosszul bántak velünk. Én egy Maxell nevű német mesterhez kerültem, aki gyűlölte a zsidókat, és amikor már nagyon beteg voltam, akkor is dolgoztatott, sőt ebédszünetben szétszedette velem a gépet. Olyan kegyetlen volt, hogy a német felügyelőnő jött oda és szólt neki, hogy hagyjon békében.

Amikor leszakadt a lábamról a cipő, odamentem az Unterschar Führerhez, aki a vezető volt, öregember, civilben temetőőr ott a városban. Kértem egy másik cipőt. „Mezítláb születtél, így fogsz megdögölni!”, volt a válasz. Nem volt cipőm. Akkor már hó és sár volt, egy ronggyal kötöttem föl a leszakadt cipőtalpat. Persze a rongy hamar elszakadt, nem ért semmit. Közben olajkiütést kaptam az egyik lábujjamra. Olaj cirkulált a gépben, csöpögött is. Nem volt mosakodási lehetőség, nem is kezelgettem, egyszerre csak észrevettem, hogy a lábszáramon van egy nagy tályog. De tovább jártam a gyárba, aztán egyszer csak már menni sem tudtam. Ketten támogattak. Az egyik társnőm bevitt a betegszobába, a doktornő felvágta a tályogot, csak úgy spriccelt a genny. Benn kellett maradnom a Revierben. Megmosdattak, az nagyon-nagyon jó érzés volt. Rendes priccsre raktak, ahol takaró is volt, meg alattam is volt egy pokróc. Ott feküdtem magas lázzal, és féltem attól, hogy hamarosan meggyógyulok, és túl gyönge leszek ahhoz, hogy dolgozni tudjak. Nagyon magas volt a lázam. A zsidó doktornő – megérdemli, hogy megnevez­zem: Klimkó doktornő – megállapította, hogy tüdőgyulladásom van. Kaptam egy priccset – addig ketten voltunk egy priccsen – és elkezdtek kezelni. Svájcból kaptak egy nagyon erős gyógyszert, abból nekem tizenkettőt kellett naponta bevennem. Enni képtelen voltam a gyógyszer mellett.

Volt egy főfelügyelőnő, a helybéli pékné, aki állandóan látogatta a Reviert. Az egyik priccsen feküdt egy holland kislány, aki annyira félt tőle, hogy ha bejött, mindjárt elkezdett sikoltozni, az ágy tetejére ugrani. Ez a nő tudta, hogy mennyire fél tőle a kislány, és mindig azzal jött be: „Te már megértél a kéményre!”. Persze szegény gyerek annál jobban félt.

Három terhes nő volt a lágerben, egy magyar, egy lengyel és egy görög. Az említett német főfelügyelőnő beszélt velük. Próbálta rábeszélni őket, hogy csináljanak koraszülést, és akkor már másnap mehetnek dolgozni, máskülönben gázba kerülnek. A magyar és a lengyel nő beleegyezett, a görög azt mondta, hogy ő megtartja a gyerekét. A koraszüléseket levezették a magyar és a lengyel nőn, és a két kis csecsemőt rátették a Revier közepén egy asztalra. Az asztalt paplannal takarták le, de a csecsemők ruhátlanok voltak. A német felügyelőnő figyelte, sztetoszkóppal hallgatta a gyerekek szívét, hogy meddig bírják, mikor fognak meghalni. Amikor a gyerekek még másnap is éltek, azt mondta, el kell őket pusztítani. Az orvosnő tiltakozott, ő nem erre esküdött, ő nem öli meg a gyerekeket. Volt ott egy holland nő, az vállalkozott rá, és injekcióval megölte a két gyereket. A két nő járt a gyárba, a görög nőt pedig elvitték a mi lágerünkből. Felszabadulás után tudtuk meg, hogy Zittauba vitték, ahol szabályosan megszülte a gyereket, és hazavitte Franciaországba.

A mellettem lévő ágyon feküdt egy lengyel kislány, Bornstein Henriettának hívták. 1939-ben került gettóba, már 1945-öt írtunk. Elvesztette az édesanyját. Hetedik éve volt már gettóban és lágerben, a teste dagadt volt. Nagyon összebarátkoztunk, meséltem neki Szentendréről, a házunkról, a kertünkről. Neki olyan volt mindez, mint egy mese, hiszen kilenc éves korában elvesztette az otthonát. Az édesanyja még kiskorában megtanította harisnyát kötni, aminek nagyon jó hasznát vette, mert német nőknek kötött harisnyát, és olyankor kapott egy tányér krumplit, vagy egy tányér levest.

Amikor aztán látták a németek, hogy vége fele jár a háború, akkor nagyon dühösek voltak. Minket okoltak mindenért. De voltak rendes emberek is. Néhány lány önként vállalta, hogy dolgozik és ellenőrzi a mi munkánkat. Egy SS lánya dolgozott így a mi részlegünkben. Amikor az egyik társnőmnek leszakadt a lábáról a cipő, a lány elhozta az apja SS tiszti cipőjét ennek a lánynak.

A szovjet hadsereg szabadított fel 1945. május 9-én.

Párizsban, a Notre Dame mögött, a deportált emlékmű közepén ég egy mécses, körülötte írás: „Elmentek és többé nem tértek vissza”. A kijáratnál, az ajtó fölött pedig egy másik: „Bocsáss meg, de ne felejts!”. Legyen úgy.

A családi képek 1945 után Amerikából kerültek vissza. A deportálás után hazatérve László Magdának senkije, semmije nem maradt. Amerikában élő rokonai küldték vissza neki azokat a képeket, amelyeket az édesanyja küldött ki még békeidőben.

{

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!