Felvidéki magyar visszaemlékezések

Visszaemlékezések

Separator item

 

"Tiltakozni nem tiltakozhattunk..."

"Tiltakozni nem tiltakozhattunk..."

Felvidéki magyar visszaemlékezések

A csehszlovákiai magyarokat sújtó jogfosztások, kényszertelepítések a kisebbségi közösség történeti tudatában, nemzeti identitásában máig meghatározó jelentõségû történeti élmények. Egyéni szinten a családok, rokoni közösségek szétszakítása, szétszórattatása a deportálások és kényszertelepítések során, az emberi méltóság máig élõ sérelmét jelentik. A nemzeti hovatartozás megváltoztatását a szülõföldön maradás, illetve az állampolgársági egyenlõség feltételeként állító reszlovakizációs eljárás pedig a legalapvetõbb emberi jogtól fosztotta meg a megsemmisítésre ítélt közösség tagjait. A második világháború után a nem szláv kisebbségeinek likvidálására törekvõ  csehszlovák nemzetállam az 1938. évi müncheni szerzõdéssel, elsõ bécsi döntéssel, a világháború szenvedéseinek jóvátételévelindokolta a német és a magyar kisebbség egészére kiterjesztett jogfosztásokat, kényszertelepítéseket, ami a történelmi változásokban, bûnökben vétlen emberek, családok százezreit tette földönfutóvá. Generációs élményként a bécsi döntéssel lehetõvé vált "visszatérés", "nemzeti felszabadulás" változásaitól a világháborús megpróbáltatásokon át, az 1945-1948 közötti kollektív bûnösség, hontalanság, kisemmizettség és üldözöttség megnyilvánulásáig terjedtek az alig tíz éves periódus eseményei. Az 1938-1948 közötti idõszakot felnõttként végig élt két kisebbségi nemzedék számára a magyar nemzeti identitáshoz és a szülõföldhöz való ragaszkodás és a csehszlovák állam iránti lojalitás sok esetben jelentett egzisztenciális kérdést és erkölcsi dilemmát.

Minden közép-európai nemzeti kisebbségi közösség történelmében kulcsfontosságú az anyaországhoz, az állampolgárság szerinti országhoz, a szülõföldhöz fûzõdõ hármas viszonyrendszer alakulása. A csehszlovákiai magyarok történeti emlékezetében éppen ezek a relációk kuszálódtak össze végletesen a világháború utáni években. A csehországi deportálások, a lakosságcsere keretében végrehajtott kitelepítések megaláztatásai, illetve a szülõföldön maradás reményében vállalt tömeges kényszerasszimiláció _ bizonyos értelemben máig kollektív tabuként kezelt önmentõ kísérlete családonként, községenként más lenyomatokat hagyott az otthon maradók, a Csehországba elhurcoltak és a fehérlappal Magyarországra telepítettek körében.

A szlovákiai magyar történeti emlékezet hatvan évvel a hontalanság éveinek eseményei után is az akkori megpróbáltatások emlékét tekinti a kisebbségi sorközösség _ a két part közötti helyzetek, az emberi és nemzeti szolidaritás, a megismételhetetlen emberi életnek keretet adó közösségi létezés tudatosításában _ legfontosabb történeti tapasztalatának.

Az államhatárok megváltozatásával 1918-ban létrejött, majd a határok átalakításával 1938- ban Magyarországhoz, 1945-ben pedig ismételten Csehszlovákiához visszakerült magyar közösséget kollektív bûnössé nyilvánította és fel kívánta számolni a cseh-szlovák nemzetállami politika.

Alábbi összeállításunkban a komáromi Kecskés László Társaság, azMTAKisebbségkutató Intézete, a Gömörország címû rimaszombati folyóirat kezdeményezései nyomán az elmúlt években összegyûjtött és publikált visszaemlékezések részleteit közöljük. Ezzel kívánjuk érzékeltetni az emlékkönyv olvasóival az emlékezet és történelem, a megélt és megírt történelem szoros, de fölöttébb összetett kapcsolatát, viszonyát.

I. Acsehországi deportálás emlékezete

Izsaiak Csehországban

Agazdagokat Magyarországra vitték, a szegényeket Csehországba. Akinek sok földje volt, meg nagy háza, azt Magyarországra telepítették, ahol a svábok házát kapta meg. Az izsaiak házába békéscsabaiak költöztek. Magyarországon több településre kerültek izsaiak, Kocsolára, Diósberénybe. A férjem nagyanyjáék a kanász házát kapták meg Kocsolán. Irén néniék szintén Kocsolára kerültek, ahol egy sváb kõmûves házát kapták. Ez a sváb késõbb visszajött Németországból, megváltotta a házát, Irén néniék pedig Szõnybe költöztek, hogy legalább az izsai harang hangját hallhassák. Családomat decemberben vitték el. Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülõdjünk.

Amink volt, azt elvihettük, nem volt megszabva a mennyiség. A baromfinak már elkészítettük a ládákat. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek minket. Két család került egy vagonba, mi Gelle Józsi bátyámékkal. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, s a katona sírva próbált elvonszolni onnan. A katonák is sírtak.

A házunkat nyitva hagytuk, késõbb idegenek költöztek oda. Nem volt nagy házunk. Az út során az állomásokon kaptunk ennivalót, virslit, gulyást. A vagonban kályhával fûtöttünk, amit itthonról vittünk. Szalmazsákon feküdtünk. A kis Ernõnek tejet vittünk, nagymama kalácsot sütött az útra.

Caslavban mellékvágányra húzták a vagont és a cseh gazdák jöttek válogatni közülünk. Kérdezték, hogy hány munkaerõ van a családban. Apu mondta, hogy egy. Apu tudott velük beszélni, mert Jozefovban katonáskodott. A magángazdáknak munkásra volt szükségük, nem gyerekekre. Kérdezték is, hogy minek jelentkeztek munkára. Talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi nem önszántunkból mentünk oda. A vagonra az volt kiírva, hogy önkéntes munkások.

Az állomásról Koudelovba kerültünk, bár nem kellettünk senkinek sem. Bizony volt olyan házaspár, ahol az asszony terhes volt s csak a férfi tudott dolgozni. A majorban ABC sorrendben osztottak el bennünket. Koudelovban németek is voltak, csíkos ruhában jártak. A major szintén egy németé volt, akit elhajtottak onnan talán 25 kg-os csomaggal. A kastélyban az intézõ lakott. A többi izsait a környezõ falvakban helyezték el. Például Skovicén voltak a Kurucz Máriék, a Mártonék. Azok is ketten voltak, két asszony. Mi egy majorba kerültünk a marcelházai Marcinkóékkal, Irecki Gyusziékkal, Jani bátyjáékkal, Németh Ferencékkel. Koudelovban nagyon szép park, kert volt ott sokféle fa, virág, szõlõ nõtt. Anyukám a kertészetben dolgozott. Januárban én már iskolában jártam. Nem tudtam egy szót sem csehül, izsai ruhát, berlinert viseltem, a gyerekek mindig hajtogatták a szoknyámat. Érdekesnek tartottak minket. Az iskolába gyalog mentünk kb. két kilométert, bár járt az iskolabusz Caslavba. Akkor nem számított az a távolság. Vasárnaponként még a tejcsarnokba is elmentem. Mondták is az asszonyok:

Az iskolában nagyon jók voltak hozzánk. Tízóraira levest kaptunk. Elsõ évben ez állt a bizonyítványomban: , azaz hogy a cseh nyelvismeret hiányában nem osztályozható. Kezdetben hallgattam az iskolában, de úgy megtanultunk csehül, hogy a csendõrök egy alkalommal azt kérdezték apukámtól, hogy hol tanulták meg ilyen jól a gyerekek a nyelvet. A majorban egy emeletes házban, a földszinten laktunk. Minden családnak volt egy szoba-konyhája meg egy elõszoba. Szenet hazulról vittünk. A majorban voltak tehenek, borjak, disznók, lovak. A kertészetben zöldséget, spárgát, egrest, ribizlit termesztettek. Anyukám többször sírva jött haza, mert a kertész azt mondta neki, hogy soha nem térhetnek haza. Anyu meg el is hitte. A kertészetben télen is volt munka. A melegágyat készítették, szitálták, rostálták a földet. Az aszparáguszt kilóra adták el. Hosszú virágágyást is készítettek, a piacon adták el a virágot. Apuék fönt, a Szudétában kaszáltak és szénát szállítottak a majorba. A széna között az intézõ bútort is hozott, be is csukták ezért, mert feketézett. Apu etetõ volt, korán kelt. Havonta 970 koronát keresett. Ez tartalmazta a családi pótlékot is. Naponta járt még egy liter tej, gabona. A majorban sok gabona volt, télen is csépeltek. A szomszéd faluba vittük õröltetni a búzát. A caslavi pékkel megegyeztek anyukámék, hogy megsütik a kenyerünket. Mondták is a pékek, hogy milyen szép kenyeret dagasztanak a magyarok. Végül vittünk lisztet és azért kenyeret kaptunk a városban.

 gyerekek minden héten moziba jártak. A férfiak szintén el- elmentek a vetítésre, de az asszonyok otthon maradtak. A nagymama segített anyukámnak. Templomba vasárnaponként Caslavba jártunk, ahol katonazenekar játszott. Mi, gyerekek hamar feltaláltuk magunkat. A szülõket jobban megviselte az új környezet. Nagyon jó barátnõre leltem Jarka személyében, akinek már az öregapja is béres volt a majorban. Egyszer ellopta a testvére csizmáját, télen abban csúszkáltunk. A béres gyerekek párszor csúnyát mondtak rám, de Jarka elverte õket. Nagyon a pártomat fogta. Jarkával haláláig leveleztünk. 1965-ben, az árvíz idején rögtön meghívtak minket magukhoz, sõt voltak nálunk segíteni a fürdõszoba felújításakor is. Idén májusban kaptam a gyászjelentést, hogy mikor fogják hamvasztani. Csehországban 1948-ig a boltok kínálata gazdag volt, csomagot is küldtünk haza. A többieket itt többször meglátogattuk. Az otthoniakkal leveleztünk, mindent tudtunk az otthoni eseményekrõl. Csalogattak minket haza azzal, hogy jól megy a kézimunka, de hát nem jöhettünk. Laktak a házunkban. 1949 februárjában jöttünk haza. 1948-ban apukám már mondta, hogy nemsokára hazakerülünk. Azt is mondta, hogy akik Magyarországra kerültek, viszont soha nem térhetnek haza.

Hajtman Ilona, Izsa

 

Jövevény voltam és Ti befogadtatok"

Sok magyar családnak tragikus éve volt az 1946-os esztendõ. A mi kis falunkban is elkezdõdött a kegyetlen szlovák parancs végrehajtása: a kitelepítés. Sokan kaptak úgynevezett fehércédulát, nekik minden vagyonukkal át kellett jönniük Magyarországra, ahova az akkori hatóságok kijelölték a letelepedési helyüket. Hiába volt sírás _ aki magyar volt, annak mennie kellett. Örvendezõ szlovákok kiabálták: "Mad'ari za Dunaj!"Azaz: "magyarok a Dunán túlra!"A magyarok másik részére még szörnyûbb sors várt. Ezek közé tartoztunk mi is. Picike falunkból 8_10 családot hurcoltak el. November 30-a volt, igen hideg, tél eleji zimankós idõ. Megérkeztek szüleink a városból, sajnos, rossz hírt hoztak. Szájról szájra járt, hogy több falut is kiürítenek. Édesanyám aggódott, mi lesz, ha nekünk is mennünk kell. Apánk nyugalmat színlelve bátorított minket…

Beesteledett. Ki-ki tette a dolgát. Egyszer csak hatalmas autók dübörgése hallatszott a falucskánk bevezetõ útján. Mindenki felfigyelt rá. Az emberek rájöttek, minket akarnak elvinni…

Otthagytuk szüleink élete munkáját. A sok állatot: lovakat, teheneket, sertéseket, bátyám kedvenc nyulait, a tengernyi baromfit. Szüleink köztiszteletben álló, dolgos, szorgalmas emberek voltak, édesapám elõimádkozó volt a templomban. Magára maradt a házunk a bútorokkal, összes emlékünkkel. Ott kellett hagynom kedvenc babámat, ami engem akkor, tizenhárom évesen fájdalmasan érintett. Mégis a legfájóbb az volt, amikor elbúcsúztunk a falu pici temetõjében nyugvó halottainktól, megrendülve emlékeztünk rájuk imáinkban. Még a fának is fáj elszakadni gyökereitõl…

Elindult velünk a szerelvény… Arra gondoltunk, hogy úgy visznek bennünket, mint korábban a zsidókat. Felidéztük az õ, emberhez méltatlan elhurcolásukat, párhuzamba állítva a mienkkel. A sok állatunkból egyet sikerült magunkkal vinnünk. Hûséges kutyánk, Fidor követett bennünket, így õt is bevagoníroztuk. Igen hideg vagonokban, bezárva, egy vödör volt a vécénk, siralmas körülmények között haladtunk az általunk nem ismert úti cél felé. Ha megállt a tehervonat, két katona õrizte az ajtót, nehogy leszálljunk, még vizet inni sem engedtek. Durván megtiltották azt is, hogy szót váltsunk a mellettünk lévõ emberekkel. Félelmünket tetézte, hogy édesapánk végtelen elkeseredésében késes borotvával fel akarta vágni az ereit. Egyikünknek állandóan figyelni kellett rá. Pár napos utazás után megérkeztünk Pardubicére, ahol a szerelvényt kitolták a rakodóhoz. Azután következett a "rabszolgavásár". Mindenkinek ki kellett állni a vagon elé. Jöttek az akkori cseh "földesurak", végigjárták a vagonokat és válogattak bennünket. Mi hamar "elkeltünk", mivel nem volt köztünk kisgyerek, illetve sok gyerek. Az olyan családok, ahol csak az apa tudott dolgozni és az anyuka három-négy gyereket nevelt, azok több napig a vagon lakói maradtak. Mi a sors "kegyeltjei" voltunk, mert rendes családhoz kerültünk. Apám elbeszélése után megértették sorsunkat. Mi ugyanis nem saját kérésünkre mentünk vendégmunkásnak Csehországba.

Késõ este értünk a Rohonice nevû kis faluba, amely 32 kilométerre fekszik Pardubicétõl. Jól befûtött cselédlakás (egy nagyszobából és egy folyosóból állt) és egy tál meleg leves várt ránk. A padló be volt terítve szalmával, rajta takaró, ezen töltöttük el elsõ, álmatlan éjszakánkat. Késõbb némileg berendezkedtünk.

Másnap édesapám kérte gazdánkat, hogy ne kelljen munkába állnia. Elutazott Prágába, a magyar nagykövetségre, ott elõadta panaszát. Mélyen felháborodtak elbeszélésén, majd másfél órán át tartott a vita a követség és a csehszlovák hatóság emberei között. Megnyugtatták apámat, hogy nemsokára hazamehetünk, illetve Magyarországra költözhetünk. Elérkezett a boldog nap, amikor a prágai nagykövetségtõl megkaptuk a hazatérési engedélyt, illetve a kényszermunka alóli felmentést 1948. június 30-án. Hazaindulásunk napján, mire felpakoltunk a traktor pótkocsijára, a falu apraja-nagyja odajött a házhoz, mindenki sírt. Talán azt hitték, még rosszabb helyre megyünk?! Nem! Mi boldogan jöttünk haza, illetve Magyarhonba, mert a szülõfalunkba már nem mehettünk. Szlovák telepes uralta a mi otthonunkat. A hatóság megengedte, hogy pár napig ott tartózkodjunk, és ha még valamit találunk, azt elvihessük magunkkal. Sajnos, nem tudtunk hozzájutni a volt tulajdonunkhoz. Édesapám megismerte egyik tehenünket egy telepesnél, aki viszont nem volt hajlandó visszaadni. Így aztán végleg búcsút véve, eljöttünk Magyarországra, Komáromba. Édesapám, a Beneš-dekrétum szenvedõje, belerokkant élete munkájának elvesztésébe, lebénult és 15 évig járóképtelen volt. Itthon ápoltuk, szeretettel, odaadással. 1971. január 17-én szólította magához az Úr. E rövid visszaemlékezésemet Jézus szavaival szeretném lezárni: "Jövevény voltam, és ti befogadtatok."

Kreft Ferencné Szovics Gabriella, Rohonice _ Komárom

Deportálás Taksonyból

1948. január 28-án a kora hajnali órákban falunkat, Taksonyfalvát körülvette a csendõrség, ugyanis elõzõ este az érdekelt családok megkapták a deportálásról az értesítést. A házak udvarán megjelentek a teherautók, és megkezdõdött a költöztetés. Csak azt vihettük magunkkal, ami egyetlen teherautóra fölfért. Hirtelen raktuk össze a legszükségesebb bútordarabokat, ruhanemût, élelmiszert és tüzelõanyagot. Akkortájt ugyanis két kiskorú gyerekrõl, egy 9 éves és egy 12 évesrõl kellett gondoskodnunk. Ott kellett hagyni a bútorainkat, állatainkat.

A legelkeserítõbb az volt, nem tudtuk, hová visznek bennünket, és mi okból kell elhagyni otthonunkat. Csak azt mondták, hogy háborús bûnösök vagyunk, és mindezt büntetésként érdemeljük, holott semmiféle politikai vagy egyéb vétségünk nem volt.

Mikor az autó megérkezett velünk az állomásra, bevagoníroztak bennünket üres marhaszállító kocsikba, ahol mínusz 15 fokos hideg volt. Az egész falu kint volt az állomáson, mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. A déli órákban lezárták a vagonokat és elindult a szerelvény. A jajgató, síró emberekkel ismeretlen tájak felé zakatolt a vonat. Szülõfalunktól, Taksonytól másfél napig tartott az út Brünnig, az elsõ állomásig. Meleg ételt kaptunk, de még mindig nem közölték, hogy hová visznek bennünket. Az utazás során a hazulról hozott élelmiszerek közül a burgonya és a zöldség megfagyott, nem tudtuk elfogyasztani. A következõ állomáshely Prága volt, csak itt kaptunk ismét élelmet. A harmadik napon hóborította, hatalmas hegyek közé érkeztünk, ekkor már gondoltuk, hogy a Szudéta-vidéken járhatunk. Érdekes dolgokra lettünk figyelmesek: egyetlen ház kéménye sem füstölt, embereket nem láttunk, kihalt volt a vidék, életnek semmi jele nem volt. Mint ahogy megtudtuk késõbb, itt valóban megszûnt az élet. Ugyanis az itt élõ német nemzetiségû lakosokat kitelepítették Németországba és a helyükre hoztak minket. A 20. századi népvándorlás résztvevõi, áldozatai vagyunk. Harmadnap érkeztünk Podboranyba, utunk végcéljához. Az általános elkeseredettséget és tragédiát tetõzte be egy szomorú esemény: a hosszú út közben három kisgyerek megfagyott. Reggel megérkeztek a helybeli gazdák, azok a helybeli cseh lakosok, akik a kitelepített németek vagyonát, földbirtokát megkapták és munkáskézre volt szükségük. Sorra járták a vagonokat, és elsõsorban azokat a családokat választották ki maguknak, ahol a legtöbb munkaerõre számíthattak.

A taksonyiak között volt egy özvegyasszony három gyermekkel, aki senkinek sem kellett, és így három_négy napon ott fagyoskodott gyerekeivel a sínek között a vagonokban.

Egynapos válogatás után végre minket is megtalált jövendõbeli kenyéradónk, akiben volt annyi emberség, hogy a didergõ, az utazástól elcsigázott két gyermekünket kocsiba tette és lakására vitette, ahol meleg kávét adtak nekik. Holminkat autóra rakva, éjszaka indultunk el a 20 kilométerre lévõ Malá Cernoštra, ahol cselédházakra emlékeztetõ épületekben helyeztek el bennünket.

Kubovics-család, Taksony _ Malá Cernost _ Taksony

A felsõszeliek deportálása

Felsõszelinek a háború elõtti utolsó népszámlálás eredménye szerint 1940-ben 3 950 lakosa volt. Ebbõl leszámítva a háború okozta 284 áldozatot, közel 3 670 személyt érintett a következõ _ a legelvetemültebb náci és kommunista törvénykezések szövegével felérõ, a beneši dekrétumokat is felülmúló rendelkezés _, a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-án kelt 6. számú rendelete a német és magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezésérõl. Minden jogot mellõzve mint rabokat hurcolták el 1945 õszén és a következõ évben azokat a magyarokat, akiket össze tudtak gyûjteni. Volt, ahol a kisbírót szalajtották az idézéssel, hogy jelenjen meg a községházán az illetõ. Aki megjelent, el is vitték. Máskor a délelõtti órákban népes társaság lézengett a kocsmában, munka nem volt, mit is tehetett. Egyszer csak egy leponyvázott teherautó járt a kocsma elé. Errõl szuronyos csendõrök hada ugrált le és lezárták a kocsma minden kijáratát. Utána behatoltak a kocsmába, s akit ott találtak, legyen az gazda vagy munkanélküli, kiterelték az autóra, a nagyszámú szuronyos csendõr sorfala között senki meg nem szökhetett. A meglepetéstõl még tiltakozni sem tudó kocsmavendégek azt sem tudták, mit akarnak velük, hová hurcolják õket.Akét háború között büszkén hirdetett csehszlovák demokrácia idáig süllyedt, mint állatokat, úgy terelték a férfiakat jog és törvény nélkül az ismeretlen cél felé. Aznap csak Galántáig vitték õket, ahol az Eszterházy- kastély udvarán ma is meglévõ börtönbe zárták a társaságot. A hozzátartozóik hiába

várták õket ebédre, csak amint híre szaladt az erõszakos toborzásnak, tudták meg, hogy hiába várják õket. Gyorsan összekapkodták a legszükségesebb holmikat és gyalog utánuk vitték a hét kilométerre lévõ galántai gyûjtõhelyre. Innen csak másnap vitték tovább a máshonnan is összefogdosott férfiakat, mikor annyian lettek, hogy megtelt velük az elõirányzott szerelvény. Erõs szuronyos kíséret mellett baktatott az állomás felé a megalázott férfisereg, akár egy hadifogoly-szállítmány. Szerelvényük Csehország közepén Nymburk állomáson állt meg. A szeliek a közeli Kostomláty faluba kerültek, szétszórva a gazdákhoz. Amúltban a török fogdosta így össze a magyar férfiakat [….]

1947. január 23-án ködös téli hajnalon ostromgyûrûben találta magát a falu. Menekülni szinte lehetetlen volt, mintha odabent gonosztevõk, vagy forradalmárok lettek volna, nem pedig békés polgárok. Minden tíz méteren géppisztolyos katonák álltak, ahová gépfegyver jutott, ott 50_100 méterre álltak a katonák. Az utcákon nagyszámú katona és csendõr vigyázott, hogy a munka zökkenõmentesen haladjon, amelyet teherautókkal bonyolítottak le. A csendõrök széthordták az aznapra tervezett elszállítandókhoz a végzést és az utasítást, mit vihetnek magukkal. A mínusz 25 fokos hidegben ezen az elsõ napon 184 családban 774 személyt, ebbõl 98 gyereket irányoztak elõ az elszállításra. Ezeket a sok esetben nincstelen népeket a kiábrándulás és félelem töltötte el, hiába sírtak a kijelöltek, nem volt irgalom, csak a betegeket és öregeket mentették föl. Az elsõ napon elvittek 99 családot, 425 személyt. Magukkal vihettek bútort és élelmet, de lovat, tehenet és disznót tilos volt elvinni, az otthon maradt legtöbbször prédára, mégpedig az elhurcoltak helyét elfoglalóknak. Amásodik napra 189 családot és 814 személyt, köztük 99 gyereket írtak ki. Elvittek 83 családot és 351 személyt. A harmadik napra 175 családból 711 személyt, s 91 gyereket írtak ki. Elvittek 85 családot , összesen 237 személyt. A kijelölt 548 családból 240-et hurcoltak el. Felsõszeli akkori 3 809 lakosa közül 2 299 személyt jelöltek ki, ez nagyjából megfelel a kormány által elõirányzott 70 százaléknak, amit minden magyar faluból el kellett volna vinni csehországi munkára. A dermesztõ hidegben három nap alatt 159 házból katonai segédlettel 1013 személyt vittek el. A betegeken kívül felmentették a reszlovakizáltakat, valamint a cigány családokat. A deportáltak túlnyomó többsége nincstelen, de házzal, illetve lakással rendelkezõ napszámos és 5 hektáron aluli kisgazda. Utánuk 266 hektár föld maradt. Felsõszelibõl korábban már elhurcoltak 138 személyt, ez az 1 013 deportálttal együtt összesen 1 151 személyt jelentett. Ez a létszám a Galántai járás falvai között a legmagasabb. Országos viszonylatban is csak Tardoskeddrõl vittek el többet, 1 271 személyt. A dermesztõ hidegben nehezen fûthetõ marhavagonokban több napon át utaztatták a végletekig elkeseredett embereket. Nem egy esetben mellékvágányra állították a szerelvényüket nem törõdve a rettenetes hideggel és ott várakoztatták õket, mintha nem is embereket szállítanának. Hogy képet alkothassunk arról, micsoda szörnyû fagyos télben hurcolták el õket, arra álljon itt egy a tényt igazoló megtörtént eset. Az egyik csallóközi faluból egy _ az 1928-as gazdasági válság idején odatelepült _ felsõszeli család az üldözések elõl menekülni volt kénytelen Magyarország felé. Ez akkor csak a befagyott Dunán volt lehetséges számára, az pedig ritkán fagy be különösen Csallóköznél, ahol nagyobb az esése. A Duna ezen a télen befagyott és a beállt jég annyira megvastagodott, hogy a család magával vihette át a Duna jegén az ökrök vontatta cséplõgépüket. A fagyos téli napokon nem volt elég a mindent elnyomó erõszak, életünket még a saját véreink is keserítették. A családok elhurcolásában bábáskodó magyarok között akadt olyan, aki úgy bánt a népekkel, mint egy idegen, belátás és könyörület nélkül. Az illetõ a betegeket fölmentõ orvossal járta a kijelölt családokat. Ha rokont vagy ismerõst menteni akart, ráfogta, hogy beteg, az így keletkezett hiányt olyan családnál pótolta, ahol igazi beteg volt.

Egy másiknak hiába könyörgött a fiatal anya, hogy a nagy hidegben megfagy a féléves kisfia a vagonban.Nemvolt könyörület. Ilyen embertelen megnyilvánulások is fokozták az elhurcoltak fájdalmait.

Danajka Lajos, Felsõszeli

Karácsony Csehországban

1946. december 16-án hurcoltak el bennünket: tehervagonokba rakták a holminkat, ahol fûteni nem lehetett. Öt napig utaztunk Csehországba. Slan ban álltunk meg, ott válogattak bennünket mezõgazdasági munkára. Szomorú karácsonyunk volt, távol az otthontól. Mi Poštovicére kerültünk. Amikor a helyszínre érkeztünk, borzasztó látvány fogadott: a nekünk kijelölt házban sem ajtó, sem ablak nem volt, s teljesen üres volt. Nagyon megijedtünk, hogy mi lesz velünk. Én még kiskorúnak számítottam, ennek ellenére a testvéremmel együtt dolgoznunk kellett. Apám kocsis volt, de lovai engedetlenek voltak: a lucerna kaszálásakor apám leesett a kaszáló géprõl és eltörött a lába. Fél évig nem dolgozhatott, s persze pénzt sem kapott. Anyám teheneket fejt, s háztartást vezetett. Nagyon sokat szenvedtünk. Ezt az elhurcolást sohasem tudom már elfelejteni.

Szeder Hermina, Ipolyszakállas

Megjelent: Molnár Imre - Szarka László: Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet - Kecskés László Társaság, 2007, 235 o.

www.mtaki.hu