Erdélyi Lajos: Túlélés

Visszaemlékezés

Separator item

Egy fotográfus visszaemlékezései

 

Eligazító sorok önéletrajz jellegű beszélgetésünkhöz

Dokumentarista diákok, a budapesti Lauder gimnázium növendékei látogattak meg, filmfelvevő kamerával, mikrofonnal: Holokauszt túlélőként meséljek gyermekkoromról, deportációban megélt élményeimről. Arról a tíz esztendőről, amelyet – családunk korábbi életformájának mintegy torzulásaként – első- másod- és tized sorban is, zsidósághoz való úgyszólván kizárólagos kötődésem határozott meg. Kérdeztek, válaszoltam. Mesélő kedvemnek engedve, indázó, időben és térben elkülönülő és mégis összefüggő, egymást értelmező tényeket, gondolatokat soroltam. Hónapokkal később átadták a filmfelvevő gép, a mikrofon előtt elhangzott szövegem gépelt átiratát. Elrémültem. Ennyire zavaros, ennyire kapkodó öregemberré vénültem? Magyarázták, más a leírt és megint más az élő szöveg, amelyet gesztikuláció, az arcon tükröződő érzelmek értelmeznek. Nem láttam a filmet, bíznom kell hozzáértésükben, ügyszeretetükben. Az alábbi sorok ama kusza elbeszélés szövegszerkesztett változata. A fiatalok kérdéseit pótlandó, alcímekkel igyekeztem témák köré, illetve időrendbe csoportosítani emlékező soraimat. Örömmel várom a szöveg megjelenését. Négy unokám közül kettő már nem tud magyarul. Angolul bizonyára elolvassák. Ha nem most, évtizedek múlva. Tapasztalatból tudom: öregedve akarunk aláereszkedni felmenőink élményanyagának mélységesen mély kútjába.

 

Marosvásárhelyen születtem, 1929 májusában

A gyermekkorom olyan volt, mint bármelyik más gyermeké a város azon részében, ahol laktunk. Az akkoriban 40-42 ezer lelket számláló Marosvásárhely magyar polgárváros volt. Románok aránylag kevesen éltek ott. Az első világháború utáni változásoknak megfelelően (Erdélyt a román királysághoz csatolták), lélekszámuk felduzzadt. Az új hatalomfunkcionáriusai: bírók, ügyvédek, tanáremberek, katonatisztek jöttek és telepedtek le. A lakosság zömét kitevő magyarok mellett jelentős lélekszámú zsidó közösség is élt. Lehettek úgy öt-ötezerötszázan, zömében magyarul beszélő zsidók. A XIX.– XX. századfordulót megelőző és azt követő évtizedekben költöztek be a városba. Sokan a környező falvakból, az erdélyi Mezőség dombvidékéről, a Maros alsó folyásának városkáiból érkeztek. Jöttek távolabbról is, a Monarchia más területeiről – ezek magukkal hozták az ott uralkodó jiddis anyanyelvüket.

{

A nagyszülők

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Szüleim Torda illetve Déva környéki falvakból származtak – nyelvükben, kultúrájukban már az asszimilált zsidóság első, illetve második nemzedékéhez tartoztak. Egyikük sem beszélte a jiddist. Ellentétben azokkal, akik még a XIX. század utolsó évtizedeiben költöztek be a városba, és többnyire az asszimiláció előszobájában foglaltak helyet. 

{

A család

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

A város határában hömpölygő Maros jobboldalán van egy városrész, amelyet hajdan fahíd kötött az Erdélyi Mezőség településeihez. Nos, a fahíd innenső oldalán alakultak ki az első, túlnyomóan zsidók által lakott utcák. Árvizektől gyakran sújtott terület volt ez. Ide merészkedtek be a szomszédos Názna, Szentkirály falvakból, a Mezőségről az ottani zsidó bérlők, iparosok, mesterek, kereskedők. Nem volt ez gettó, együtt éltek itt a város szegényebb lakosai. A Főtértől északi oldalon, a szelíden emelkedő dombháton élt a város tehetősebb polgársága. Ott terpeszkedik a sokbástyás Vár, a gótikus templom, a több száz éves Kollégium, a Törvényszék, az elegáns Tisztviselőtelep. Ott építette fel tágas lakóházait a polgárosodó zsidók tehetősebb rétege: a módosabb kereskedők, az izmosodó értelmiségi réteg – orvosok, ügyvédek, mérnökök és a születőben lévő közép- és nagyipar vállalkozói. A XX.század első felében az asszimilációs folyamat mind szélesebb körben terjedt. Ez azonban csak kivételes ritkán vezetett el a zsidóságtól való nyilvános elkülönülésig, a kikeresztelkedésig. A mi környékünkön, a Kossuth Lajos, Lajos király, Arany János utcában egyetlen ilyen családról nem tudtam. Mi lent laktunk, ugrásnyira a Marostól. Valahol ott, ahol a nagyon szegény, jobbára ortodox, jiddisül beszélő zsidó munkások, kisegzisztenciák éltek apró, egy-két szobás, gyakran vályoglakásukban, hat-nyolctíz gyermekükkel. Közvetlen szomszédságukban már alakult, izmosodott az asszimiláció útjára lépő neológ, statusquo zsidó közösség. Nagyünnepek idején a kaftános, lakkcipős, jiddisül értekező zsidók, és a velük még egy közösségben élő, de már magyarul beszélő-tanuló fiatalabb nemzedék tagjai egymás mellett ültek a Knöpfler Vilmos utcai, vörös téglás, soha be nem vakolt hatalmas ortodox zsinagógában. Tőlük ugrásnyira, a gyönyörű Iskola utcai neológ templomban héberül imádkoztak, de magyarul beszéltek a hívők. Többségükben iparosok, kereskedők, tanult, világi képzésben részesült kis- és közép polgárok A nagytudományú Lőwi Ferenc főrabbi magyarul prédikált. A neológ hitközséghez tartozók gyermekei közül néhányan (kevesen) eljártak a templom épületéhez toldott héderbe , viseletükben is őrizték a hagyományt (pajesz, cicesz, kaperli) de többségük a zsidó elemi iskolában tanulta a betűvetést – magyar nyelven.

Egy másik levelében a német nyelvhez való viszonyomról ír. Hogy megtanuljunk németül, egy közeli szász faluból nevelőnőt, Fräuleint fogadtak mellénk. Igen ám, de én utáltam tanulni. Tanulnék – érveltem – ha az nem lenne Hitler nyelve. Márpedig én Hitler nyelvén, Hitler fajtestvéreitől nem tanulok.

 

{

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Idézem Anyám levelét, feltehetőleg l937 vagy 1938-ból:„Vasárnap jön a német Fräulein, egy besztercei zsidó lány, előkelő Kaháncsaládból. Gajtét10 nem mertem a politikailag képzett Laló úr mellé venni, mert informálva van a németek kegyetlen zsidóüldözéseiről, a koncentrációs táborokról stb. és gyűlöl mindent, ami német”. 

{

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

A Fraulein különben nem volt túlzottan eredményes. Pocsék a nyelvérzékem, románul is gyatrán beszélek. Nem kevésbé érdekes, hogy ezekben a „békeévekben” kisiskolások is hallottak már a koncentrációs táborokról. A zsidó elemiben a szünetekben – mint akármelyik iskolában, Marosvásárhelyen – rabló-pandúrt játszottak a gyermekek. Csakhogy nálunk a rablót olasz fasisztának nevezték, a jó pandúrt szabadságszerető abesszin hősnek. A tanító néni indikációi szerint a gyenge tanulók lesznek az olasz fasiszták… Mindezzel együtt: a második világháborút megelőző gyermekéveimre derűsen emlékezem. Meleg otthoni hangulat vett körül, biztonságban érezhettem magam. Édesapámat, a jogot végzett Főtéri kereskedőt szerették és tisztelték az emberek. Nem voltunk elszigetelve. A szomszédságunkban élő magyar családok gyermekeihez ugyanolyan természetességgel jártunk be, játszottunk, uzsonnáztunk, mint a zsidó elemibe járó osztálytársainkhoz. Karácsonykor kántáltunk, húsvétkor öntöztünk, begyűjtöttük a piros tojásokat. Édesanyám délelőttönként, a cselédlánnyal együtt dolgozta meg kis veteményes kertünket, a konyha küszöbére telepedve tömte a libát. Délutánonként, amikor az Ideál Illatszertárban nagy volt a forgalom, beült a kasszába, segített Apámnak. Esténként Thomas Mann-t olvasott, hangversenyre járt. Normális kispolgári életet éltünk, a zsidó társadalomnak ahhoz a rétegéhez tartoztunk, amelyik teljesen kiszakadt a gettószerű életből, ugyanakkor megőrizte sajátos, erdélyi magyar zsidó identitását. Édesapám cionista volt, az Erdélyben is kibontakozó mozgalom egyik központi szervező egyénisége. Igyekezett a zsidó társadalmi lét minden területéről híveket toborozni a cionizmusnak. Talán ebből következett, hogy kettős háztartást vezettünk, a zsidó valláshoz is kétféle módon kötődtünk. A konyhánkban volt egy szekrény, abban álltak a kóser edények, evőeszközök. De volt mellette egy másik szekrény is, valamivel kisebb – ebben tartottuk a tréflit, azaz tilalmas dolgokat: szalonnát, sonkát, felvágottat. A kóser készlet fontos volt, mert ha vallásos cionisták látogattak meg, nem akartuk érzékenységüket sérteni. Valami hasonló kapcsolatban álltunk a vallás nyilvános gyakorlásával is. A fontosabb ünnepeket, Ros Hasana, Jom Kipur, Széder estet illett, de be is kellett tartani. Tehát olyankor bezártuk az üzletet, Édesapám elfoglalta az imaház első sorában bérelt helyét. Noha utáltam zsinagógába járni, Apám kíméletlenül magával vitt. Szépen fel kellett öltöznöm, pedig szívesebben futballoztam volna a zsinagóga udvarán. Ünnepek idején a templomi megjelenés a nemzeti szolidaritás kinyilvánítása volt. Ezt annakidején nem nagyon értettem – ma már értem, tiszteletben is tartom, de máig sem kerültem közelebb őseim vallásos hitéhez. Volt szép és derűs emléke is a templomozásnak. Apám elkötelezett cionistaként ragaszkodott hozzá, hogy az imádkozás ideje alatt járjam körbe a zsinagógát, beleértve a emeleti erkélyen tartózkodó nőket – és adománygyűjtő perselyekkel segítsek a nemzeti földvásárlási alap javára pénzt szerezni. Persze, ünnepnapon tilos volt pénzzel járni. Minden család nevére ki volt állítva egy kis kartonlemez, az adományösszegét behajtható szelvények jelezték – ezeket kellett begyűjtenem, és a perselyhez csatolnom. Büszke voltam arra, hogy az adományozók többségét rávettem: a nagyobb összegeket jelölő szelvényeket hajtsák be. A cionizmussal áthatott közegben akár természetesnek tűnhetett, hogy igen fiatalon – mondhatnám protekcióval – részt vehettem az ifjúsági szervezetek nyári dzsemboriján. A Maros, később a Szamos partján szervezték meg a táborozást: sátrakban éltünk, magunk főztünk, kirándultunk és tanultunk – a jövendő önálló zsidó államról szőtt terveket vitattuk. Este tábortűz mellett énekeltünk, szavalatokat hallgattunk. Valóban intenzív zsidó emlékeim vannak, de ezek nem vallásos emlékek.

Gyermekkorom következő fejezete 1940 őszével vette kezdetét. Amire élénken emlékszem: bejelentették a bécsi döntést. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatok bevonulását. Édesapám kora hajnaltól keményen dolgozott, hogy az Ideál Illatszertár kirakatai méltók legyenek a nagy ünnephez. Magyar zsidók voltunk, a román hatalom húsz esztendeje alatt következetesen megőriztük magyar kultúránkat, szolidarizáltunk a város magyar kisebbségével. Alig egy héttel a honvéd csapatok bevonulása után, minden addigit felülmúló ünnepség vette kezdetét. Megérkezett Horthy Miklós kormányzó. Fehér lován vonult be a Főtérre. De ezt én nem láttam, ahogy Édesapám sem. Egy hét elegendő volt, hogy ráébredjen: akik bevonultak, nem azok voltak, akiket ő húsz éven keresztül várt. Horthy és a magyar adminisztráció a zsidótörvényeket hozta magával, az államilag támogatott antiszemitizmust. Rövid egy hét alatt Édesapámat kétszer vitték be a Kémelhárító irodáiba, ahol már korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták. Aznap, amikor a kormányzó érkezését ünnepelte a város, Édesapám látványos gesztussal ideadta legjobb cipőjét: rejtsem el a veteményes kert valamelyik sarkába: ha véletlenül mégis ki akarna menni a Főtéri ünneplésre, cipő hiányában ne tehesse meg. Számomra azon az őszön kezdődött a kisebbségi, üldözött létformával való közelebbi ismerkedés. Az előkelő középiskolákba, a Református Kollégiumba, a Katolikus Főgimnáziumba nem vettek fel. A Numerusclausus ezt eleve kizárta. Némi protekcióval bekerültem a Körösi Csoma Sándor polgári fiúiskolába. Alacsony színvonalú iskola volt, ha úgy tetszik, ide csoportosították a „maradék” fiatalságot. Gyenge előképzettségű proli gyermekeket, román és szász származású vidékieket, és persze néhány – törvény adta százalékos arányban elfogadható – zsidó fiatalt. Az én osztályomban nyolcan voltunk zsidók – közülük négyen éltük túl Auschwitzot. Ebben az iskolában már mindenekfelett és keményen zsidók voltunk. Nem Erdélyi Lajos, vagy Laló, hanem: „kicsi zsidó”. Nem mondhatom, hogy ez minden osztálytársam szájából utálattal, lenézéssel, gyűlölettel hangzott el. Nem is találtam benne semmi kivetnivalót. Bevett szokás volt, hogy kora reggel, csengetés előtt, osztálytársaim „megkereszteltek”, azaz a légvédelmi célra kikészített hordó vízből a fejemre zúdítottak egy-két maroknyit, és az aznapi szent nevére kereszteltek. Megtörtént ez fagyos téli hajnalokon is. Ilyenek voltak azok az idők. Az objektivitás kedvéért megjegyzem: tették ezt azokkal, akikkel lehetett. Naftali Raymi osztálytársam kemény ökle már akkor lesújtott, amikor még be se fejezték a „büdös zsidóval” kezdődő gyalázkodást. Az akkori premilitarista ifjúság szervezet, a levente kötelékéhez tartozó zsidó tanulók sárga karszalagot hordtak. Megelőlegeztük a sárgacsillagot. – A húgom, Juci, ezt legalább megúszta. Őt az 1941-ben megalapított zsidó polgári iskolába íratták be. Az ott tanulók egy-két évvel fiatalabbak voltak nálam. Talán négy-öt gyermek tért vissza a Zsidó Polgári Középiskola több mint száz tanulójából. Míg osztálytársaink a levente kiképzésen katonai gyakorlatokat végeztek, – ha jól emlékszem, fapuskákkal gyakoroltak – bennünket, zsidókat elkülönítettek. Számunkra a „levente-foglalkozás” lényegében amolyan előkészítő volt a későbbi munkaszolgálatra. Marosvásárhely városmagját a központi fekvésű Vár uralja. Hatalmas falak kötik össze a bástyákat. Az évszázados falak omladoztak. Ide rendelték ki a sárga karszalagos zsidó leventéket. Feladatunk volt összegyűjteni az építmény tövében heverő csorbult téglákat, egy-egy deszkadarabra helyezve, vagy éppen ölben – átcipelni a közeli bástya mellé. A következő levente-foglalkoztatáson ugyanez volt a feladat – csak fordítva: visszavittük a téglát. Gyakran békaügetésben. És közben hangosan, parancsszóra énekelni a gúnydalt: „Vásárhelynek főutcáján fütyül a zsidó, de fütyül a zsidó, fütyül a zsidó…”A levente-oktatókat a tantestületi tagokból nevezték ki, lehetőleg mindig a gyűlölködőket, antiszemitákat. Gondolom, aki másként viszonyult hozzánk, kerülte is az ilyen megbízatást. Volt egy osztályfőnöknőnk, aki minden alkalommal közölte, hogy az osztályában ülő tanulók közül nyolcan, a zsidók, a nemzeti feladatokkal szemben hazafiatlanok. A háború után férjhez ment, történetesen egy zsidóhoz. Gyermeke született tőle, tehetséges gyermek, jeles, nagy művésszé fejlődött. Évtizedekkel később szép interjút készítettem vele. Egykori osztályfőnöknőm könnyezve köszönte meg írásomat.– Mindig szerettem magukat, zsidókat – mondta. Tartok tőle, maga is elhitte. A bevonulást követően a magyar hatóságok betiltották a cionistaszervezetek működését. Otthonaikat, az ulámokat bezárták. Azért persze összejöttünk, mikor, hol lehetett. Jómagam – a baloldali Hasomer Hatzair keretében – rendszerint a Somosdi-tető tölgyfái alatt tartott összejövetelekre jártam.

{

A Somer Hatzair cionista szervezet kvucája (őrse), 1940 nyarán

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

1942 vagy 1943 május elsején is ott találkoztunk. A bennünket irányító idősebb fiú vörös színű sálat akasztott a tölgyfa alácsüngő ágára, és elénekeltünk valami dalt, indulószerű éneket, héber szöveggel. A vezetőnk lelkünkre kötötte: nehogy mások előtt énekeljük ezt, abból baj származna. Jó hallásom van, befészkelte magát fülembe a dallam. Nem tudhattam, hogy ez az Internacionálé. Csak azt tudtam, hogy a rohadt fasiszták erre dühösek. Két, talán három esztendővel későbbi, ezzel összefüggő közjátékról számolok be. Sziléziában, a Dörnhau-i láger szögesdróttal zárt udvarán vagyunk. Időpont: 1945. május 2. Még tart a háború, versenyfutás a túlélésért. Egy idős német Scharführer, egészségügyi altiszt, aki kedvelhetett engem, mert néha kenyeret, krumplit adott – odaint a szögesdróthoz Ezúttal nem egy szeletke kenyeret, hanem vastag újságba csomagolt jókora pakkot kaptam. Volt benne kenyér is, de ennél fontosabb volt maga az újság, az első oldalon Hitler gyászkeretes fényképével. Rohantam barátaimhoz, mutattam az újságot, és magam sem tudom, miért, az Internacionálé dallamát fütyültem, jó hangosan. Velem szemben az őrtoronyban, a géppisztolyos SS katona. Fütyültem, amíg oda nem jött Fidzsi, a szlovák kommunista, és egy rettenetes nagy pofonnal letaglózott.– Te őrült, most ákársz meghálni? – kérdezte. Előre szaladtam az időben, visszatérek a magyar polgáriban töltött éveimre. Igyekszem – amennyire lehet – objektív maradni. A Horthy-világban az iskolában tilos volt a politizálás. Hivatalosan nem volt szabad középiskolásnak semmiféle pártba belépni. Volt két osztálytársam, – Henter Jóska meg Bartha Miklós – jóval idősebbek nálunk, ők csatlakoztak a nyilaskeresztes mozgalomhoz. Mindkettőjüket azonnal kizárták Magyarország összes középiskolájából. A Székelyföldön, Marosvásárhelyen a legsötétebb időkben is viszonylag mérsékelt szellemiség uralkodott. A nyilasokhoz kevesen csatlakoztak, a közhangulatot inkább a közöny jellemezte. A város főtéri üzleteinek kirakataiban ugyan feltűntek az „Őskeresztény magyar üzlet” táblácskák, de a komolyabb kereskedők tartózkodtak ettől. Az itt felsorolt emlékeim felemásra sikerültek, ezek alapján úgy tűnhet: éjjel-nappal a zsidóságunk miatt keseregtünk. Pedig nem teljesen volt így. Fiatalok voltunk, és tudtunk örvendeni az élet minden szép percének. Például, ha félve is, de gyakran jártunk moziba. (Akkoriban csak osztályfőnöki engedéllyel lehetett moziba, színházba járni). Igaz, ezeket az örömteli élményeket is megrontotta a mindenütt eluralkodó antiszemita hangulat. Az Őrségváltás című filmet játszották, Páger Antallal a főszerepben. Páger nagy színész volt, remekül alakította az antiszemitizmust szító figurát. A vetítés után valaki lezsidózott, elfutni sem jutott időm, kaptam néhány pofont, rúgást. Édesapám enyhébben úszta meg – a fiatalságának kedvenc muzsikusát, Dankó Pistát megidéző filmet akarta megnézni, de már az előcsarnokból elriasztották: „Mit akar itt ez a zsidó?”

 

Vészjelzések

Hatvan éve töprengünk, hogyan lehettünk ilyen vakok. Családtörténetünknek van egy apró fejezete, amely mint csepp a tengerben, tükrözi az erdélyi magyar zsidók tragédiáját. 1942-ben vagy 1943-ban Marosvásárhelyen keresett menedéket egy Lengyelországból, Krakkó városából menekült zsidó vegyésznő. Egyedül érkezett, családját évekkel korábban elveszítette, minden bizonnyal kiirtották őket. A város tehetősebb polgárai segítették a hozzánk menekülőket. A szüleim úgy, hogy magántanárként foglalkoztatták: német nyelvre oktatott bennünket. Szombatonként nálunk ebédelt. Ismételten, folyamatosan figyelmeztetett: meneküljünk, közelben a román határ, túloldalt vannak rokonaink, meghúzódhatnánk náluk. Vagy gondoskodjunk rejtekhelyről, a hegyekben. Mert ránk is a lengyel zsidóság sorsa vár: a megsemmisítés. Mint egy filmfelvétel kockái– elevenen él bennem az asztal körüli beszélgetés. Természetesen hitelt adtunk elbeszélésének. Édesapám magyarázta, hogy rettenetes, ami ott történt, de azóta már fordult a háborús helyzet, na meg itt, Erdélyben, a Székelyföldön, ahol felállították a Székely Hadosztályt, ez nem ismétlődhet, Erdély ezt nem engedné meg. Marosvásárhelyről senki, egyetlen lélek sem menekült. Kolozsvárról, Nagyváradról igen, igaz, csak kevesen, de legalább néhányan szembeszálltak sorsukkal. Vásárhelyről senki. Pedig Édesanyám már idézett – a háborús években a Vöröskereszt útján Palesztinába küldött – leveleiből kiderül: élt bennünk a veszélytudat, határozottan tudtunk a koncentrációs táborok létezéséről.

 

1944-ben bejöttek a németek…

Akkor már Kolozsváron tanultam, az ottani Zsidó Líceum V. osztályában. A négy osztályos polgári iskola befejezése után Marosvásárhelyen bezárult a továbbtanulás útja. Szüleimnek dönteni kellett sorsom felől. Vagy beállok valahová inaskodni, mesterséget tanulni, vagy Kolozsvárra küldenek, vállalva az ezzel járó nehéz anyagi terheket. Nem tudták eldönteni, mitévők legyenek. Igaz, jó fejű gyermek voltam, de meglehetős lusta. Középszerű bizonyítványomat azzal mentegettem, hogy persze egy zsidó gyermek ennél jobbat nem kaphatott. Édesapám, különböző ürügyekkel (csomagkihordás, bélyegcsere, ajándék futball labda) három komoly értelmiségi barátjához küldött el. Beszélgettek velem, majd összeült a grémium és döntöttek: Lalónak tanulnia kell. Beírattak tehát a kolozsvári Zsidó Líceumba. Kosztosdiák voltam a zsidó elemi iskola igazgatójánál, Bihari Árpádéknál. Ott ért utol a hírhedt 1944. március 1926. A rádióból tudtuk meg, hogy a németek bevonultak Budapestre.

Én, a kölyökkoromtól politikusnak vélt kamasz, nyomban kijelentettem: ilyen körülmények között a szüleim mellett a helyem. Állásfoglalásomban döntő szerepet játszott, hogy a közeli napokban kellett volna megírnia matematika dolgozatot, azt pedig nagyon el akartam kerülni. Szerencsés döntés, jó megérzés? Nem tudom. De alig két héttel később, 1944. április elsején kora reggel egy SS katona és egy magyar rendőr bekísérte Édesapámat a rendőrségi palotába.

{

Erdélyi Lajos szüleivel és húgával, 1944 januárjában

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Utánuk osontam, így tudtam meg, hová hurcolták el. Aznap délelőtt harminc köztiszteletben álló, illetve vagyonos zsidó férfit tartóztattak le, zsúfoltak be a rendőrségi fogda két földalatti cellájába. Túszok voltak a németek kezében. A Zsidó Tanácshoz naponta érkeztek a felszólítások: 24 órán belül bocsássanak a német hatóságok rendelkezésére 50 jól berendezett lakószobát. Ha késlekednének, két túszt azonnal kivégeznek. Másnap: egy millió pengőt és l50 rádiókészüléket hozzanak be a német parancsnokságra. Ha késlekednek… Soha nem késlekedtek. A zsidó közösség halálos félelemben teljesítette a követeléseket. Hamarosan lepecsételték az üzletünket. Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy idejében kicsempésztem a nagy hitelezőkönyvet. Az Ideál Illatszertár ugyanis minden állandó vevőjének hitelezett. Egyéb források hiányában e könyv bejegyzéseire alapoztam mindennapos megélhetésünket. Felkerestem adósainkat. Vegyes élményekre emlékezem. Sokan azonnal fizettek, akár kölcsönkértek szomszédjaiktól, hogy érzékeltessék: marad a régi baráti kapcsolat, ennyit tehetnek értünk... De volt, aki szemberöhögött: „Ha majd ismét a tietek lesz az üzlet” – mondták. Az a másfél hónap, amíg Édesapám a Gestapo, a németek túsza volt – valahogyan megérlelt. Kimondatlanul, de átvettem a családfő szerepét. Egy jelentéktelennek tűnő, apró mozzanat tudatosította ezt bennem. Május másodikán bejelentették: hajnalban egy-egy bőrönddel felpakolva várjuk az értünk jövő rendőröket, csendőröket. Aznap késő délután kézen fogtam kishúgomat, és elvittem Gombos néni cukrászdájába. Egyen, amennyit akar, vigyen magának haza is. Hazafelé menet még nyaltuk a jól megrakott tölcséres fagylaltot, amikor a Knöpfler utcai lakásuk ablakából ránk ripakodott mozgásképtelen, és talán ezért is örökké rideg rokonunk:„Ilyenkor nyalakodtok? Ha apátok látná…” Büszke voltam magamra. Otthon jobbára én állítottam össze a hárombőröndnyi, magunkkal vihető holmit. Nem tudom miért, Édesanyám ragaszkodott a két ezüst gyertyatartóhoz is. Betettem. De fontosabbnak véltem a nagy, gumírozott lepedőt becsomagolni. Volt némi vita, de végül magunkkal vittük.– Nincs mit mesélnem a május 3-i menetelésről. Közel hatezer embervonult, bámészkodó tekintetek kereszttüzében. Részvéttel, részvétlenül, nem emlékszem. De arra igen, hogy a Hosszú utcában nézelődők között megpillantottam egy osztálytársamat. Kértem, hozzon egy üveg ivóvizet. Hozott. És mielőtt ideadta volna, tíz pengőt kért érte. Még át sem léptem a gettó kapuját, már tanultam. A gettóban iszonyú fejetlenség uralkodott. Előbb a téglaégető sötét kemencéjében kerestem fedelet, menedéket családunknak. Hamarosan kimenekültem, elviselhetetlen volt a fojtó levegő. A téglaszárító sopronok alatti helyeket már elfoglalták – valahonnét kerítettem négy rudat, földbe szúrtam, és kifeszítettem közöttük az ágylepedőt. Később a Zsidó Tanács rendteremtő embereinek utasítására ezt le kellett bontanunk. Kijelölték a gettó-város sikátorait. Ha jól emlékszem, négy vagy öt helyen állítottam fel sátorféleségünket. Az első esős napon kiderült: milyen hasznos az a gumírozott lepedő. 1944 májusában gyakran esett. Akinek a feje fölött egy kifeszített lepedő helyettesítette a háztetőt, azok a vízözönre emlékeztek. Megtanultam lopni. A Váradi és Serbu faraktárakból az utóbbi, zsidó tulajdonos behozatott egy vagon deszkát. Magam sem tudtam, mire lesz jó, de észrevétlenül elvittem két darabot. Meg egy marék szeget. Ez utóbbival elkaptak. Volt szövegelés: ha Apád ezt tudná… De nem büntettek meg. Hamarosan kialakult a gettóbeli élet rendje. A gyermekek sorba álltak a csorgó előtt – egy, talán két csorgó szolgálta a táborba zsúfolt 6500 ember ivóvíz szükségletét. Igyekeztem Serbu Lia mellé kerülni. Raymi barátom is sorba állt – ő Aba Tusi mellett. Csókolóztak. Én, bátortalan lévén, irigykedtem. Egyik lány sem tért vissza a deportációból. Néhány nap múltán a tanítónőink megszervezték a gyermekek foglalkoztatását. Ha szünetelt az eső, kiültünk a domboldalra, középen a tanítónő, és ott folytatódott az oktatás, ahol egy hónappal korábban félbeszakadt. Május tizenkettedike lehetett, amikor gettó-életem legszebbperceit éltem át: kihozták Édesapámat a fogdából. Nem tudhattuk, hogy együttlétünk csak napokra korlátozódik: amíg bevagoníroznak az Auschwitz felé irányított szerelvénybe. De május 17-én ott volt Édesapám, aki a hajnali szürkületet és a bennünket őrző rendőrök figyelmetlenségét kihasználva, átbújt a szögesdrótok alatt, leszakított három szál sárga kutyatej virágot, hogy születésnapomon ezzel köszöntsön. Rettenetes végiggondolni: három szál virágért ki lehetett szökni a szögesdrótok mögül – de senki, a gettózás három hete alatt senki meg nem kísérelte, hogy megszökjön, meneküljön a ránk váró tragédia elől. Hittünk a tudatosan terjesztett hazugságban, hogy a Dunántúl Kenyérmező nevű helységébe visznek, ahol dolgozni fogunk. Igazából nem is tudom, hogy hittük-e, vagy egyszerűen le voltunk bénulva. Három-négy nappal később megkezdődtek az „aranyverések”. Az egykori téglagyár irodájában berendezték a vallatószobát. A Kémelhárító emberei gumibottal, korbáccsal igyekeztek szóra bírni azokat, akiknek lehetett idejekorán elrejtett aranyuk, ékszerük, és azokat is, akiknek ilyen nem volt. Édesapámat is bevitték. Nem volt mit bevallania, és ez igencsak dühítette kínzóit. Csak a karikagyűrűinket helyezte biztonságba – ezt a kínzások ellenére sem árulta el. Fél óra múltán kihozták, alig állt a lábán. A talpát verték, és közben két bordája is megrepedt. Vizes borogatással enyhítettük kínjait. Én aznap este a két ezüst gyertyatartót, meg néhány kanalat beástam a téglaégető kemence hamujába. Hazajövetelünk után Édesapám kérdezte: megtalálnám-e a szüleitől örökölt kegytárgyakat.– „Talán” – válaszoltam, de nem kerestem. Különben, amint utólag megtudtuk – a gettó kiürítésének napján megkezdődött a „kincskeresés”. A tábor latrinájában vájkáltak a vécépapír helyett használt száz pengősök után („inkább seggtörlőnek, semhogy a nyomozócsendőröknek”).Lecsapolták a kis bányató vizét, ahová az emberek, félve a kínzásoktól,bedobálták értéktárgyaikat, ékszereiket.

 

Auschwitz

Érkezésünk pontos dátumát nem tudom. Május utolsó napjaiban, három transzportban szállították el a gettó 6500 lakóját. Mi a másodikkal mentünk. A vagonban együtt volt a család. Kevés részletre emlékszem vissza. Arra igen, hogy voltak „földrajztudósaink”, akik a marhavagon ablakából kilesve figyelték, milyen állomások mentén halad a vonat. Talán a második napon már tudtuk: a Kenyérmezőre vonatkozó híresztelések hamisak. Északnak, Szlovákia, Lengyelország felé tartott a vonat – és nekünk eszünkbe jutott a krakkói vegyésznő figyelmeztetése. A vagonban rettenetes zsúfoltság volt, ezt minden visszaemlékező leírta. Arra szorítkozom, hogy megidézzek két eseményt, ami a mi vagonunkban történt. Az első: Édesapám felpofozta unokahúgát, Farkas Annuskát, mert a szűken kimért ivóvizét elmosakodta. Másik emlékem is dulakodásról szól. Apámat választották meg „vagon-parancsnoknak”. Első dolga volt, hogy felosztotta az alapterületet. Ülőhely a gyermekeknek, öregeknek, állapotos nőknek. A férfiaknak váltásban ülő- illetve állóhely. Rothbárt Pali, családunk régi jóbarátja, ezzel nem értett egyet. „Mindenkinek egyformán, nem kényeskedünk”.Abban a leírhatatlan, sötét, levegőtlen vagon-világban a vita lökdösődésbe torkollott. A háborút mindketten túlélték, találkoztak. Nehezen viseltem el a két könnyező ember ölelkező békülését. Az auschwitzi, pontosabban birkenaui állomáson, megélt első néhány óra eseményeinek történetét valójában nem tudom megeleveníteni. Emlékeimet annyira felülírták mások elbeszélései, hogy nehezen tudom elválasztani azokat a magam élményeitől. Amire biztosan emlékszem: észrevettem, hol állnak Édesanyám és Húgom, kéz a kézben, és hogy erre figyelmeztettem apámat. Integettünk. A másik, hogy amikor Mengele elé érkeztünk (tudom, hogy ő volt az, és nem egyik-másik helyettese - Birkenaui tartózkodásunk idején talán még kétszer haladtam el előtte, amikor munka kommandóba válogatták az arra megfelelőnek vélt rabokat), egy standard kérdést intézett az alacsony, a botütésektől még mindig bicegő apámhoz: „Können Sie Zehn Kilometer laufen?”Jawohl, auch Zwanzig” -, hangzott a katonás válasz. Ez mentette meg az életét. Hogy én miként menekültem? Talán Mengele figyelmetlensége miatt. Vagy éppen akkor túlterhelt volt a gázkamra? Alig tűntem 12 – 13évesnél nagyobbnak. Arra is emlékszem, hogy a fürdőnek nevezett épületben csíkos ruhás rabok szőrtelenítettek, és amikor az életlen borotvával a szeméremszőrzetemet távolították el, durván belehasítottak a bőrömbe. A fürdőből kijövet észrevettem egy konténert, amelyre ruhák voltak fölaggatva, közöttük azok, amelyeket Anyám és Húgom az elválásunk pillanatában viseltek. Erre figyelmeztettem Édesapámat. Ennyit az első órák személyes élményeiből. Mások talán többre emlékeznek. Kilenc napot töltöttünk Birkenauban. (A vidéki magyar zsidóság megsemmisítésének színtere Birkenau, illetve: Auschwitz II. A napjainkban Auschwitz I-ként ismert tábortól mintegy 2-3 kilométernyi távolságra. Itt építették fel a hatalmas gázkamrákat, krematóriumokat, az eredetileg lóistállóknak tervezett fabarakkok százait). Ezekről a napokról már tisztább emlékeket őrzök, de azok lényegében megegyeznek sok száz túlélőtársam elbeszéléseivel. Azt azonban fontosnak tartom elmesélni, hogyan sikerült ilyen rövid időre korlátoznunk ottani tartózkodásunkat. Talán a második vagy harmadik napon, egy lengyel kápónak valamiért rokonszenves lehettem. Történt, hogy egy iszonyatos pofon után sírva kérdeztem: miért?– Dögöljetek meg, barmok. Figyelmeztettünk, szökjetek, de ti vártatok, mint a birkák, hát dögöljetek meg. Azután megesett a szíve, leültetett, életmentő tanácsokkal látott el. Amilyen gyorsan csak lehet, jelentkezzem minden munkára kiválasztott transzportba. Ha itt maradok, elkerülhetetlenül gázkamrába küldenek. Ott voltam a Cigány-tábornak nevezett részleg 9. számú barakkjában, ahonnét jóval később a munkára alkalmatlannak vélt gyermekeket a gázkamrába vitték. Sokat írtak erről, a gyerekek a Hatikvát, a zsidó himnuszt énekelve mentek a gázkamrához. Hosszú időt töltöttek Birkenauban, tudták, hová viszik őket. Ebből a barakkból szöktem meg. Nem mintha tudtam volna, mi vár ott ránk. Egyetlen célom volt: Apámhoz csatlakozni, együtt kísérelni meg a Birkenauból való távozást. A szökés nem volt veszélytelen, de vállaltam a kockázatot. Ilyen esetben az ember megúszta egy kegyetlen ütlegeléssel, amiben amúgy is naponta részünk volt. Ez az epizód lágeréletünk egy alapvető tényére világít rá: a túlélő mindig valakinek az élete árán él túl. Az Appelnél, a létszám ellenőrzésénél még aznap este kiderült: hiányzik egy fő a 9. barakkból, eggyel többen vannak a 15.-ben. Valakit tehát átvittek oda, a helyemre. Bizonyára velem egykorú fiatalt. Jelentkeztünk minden alkalommal, amikor munkára állítottak össze transzportokat. Hol apámat, hol engem dobtak ki, valamilyen okból. Ilyenkor visszaosontam, hogy együtt maradjunk. A kilencedik napon sikerült mindkettőnknek bekerülnünk ugyanabba az osztagba. Iszonyatos esőben hat-hét órát gyalogoltunk az auschwitzi rakódó rámpákig. Ahány kapu, annyiszor újra számláltak, rendezték sorainkat. Vigyáztam, hogy mindvégig ugyanabban az ötös sorban álljunk, nehogy elszakítsanak egymástól. Sikerült. Az állomáson, amikor már felsorakoztunk a nyitott ajtajú tehervagonok előtt, felharsant a parancsszó: ”Links um” – balra át – és ettől kezdve nem a menetoszlop ötös sorait, hanem a szélen állókat zsúfolták be egy-egy vagonba. Elszakadtunk egymástól. Kilencnapos ügyeskedésemet egyetlen parancsszó semmivé tette. Szörnyű volt.

 

Kilenc nap Birkenauban. Kihunytak az emlékek?

Soha nem hittem azoknak, akik teljes emlékezet-kihagyásra hivatkoznak, akik hatvan éve még szűk családi környezetben sem beszélnek az ott történtekről. Mélyebb okai lehetnek a hallgatásnak. Természetesen emlékszem a kilenc napra, nem mindenre, nem minden részletében egyforma tisztán. Akár egy hétig mesélhetnék csak azokról a napokról. Minden Birkenaut megjárt társam közös élményeiről, de olyanokról is, amire ráüthetném a „copyright” pecsétet. Egy ilyenről szólnék, már csak azért is, mert velem együtt ez a kivételes történet is sírba szállna. Talán a második napon történt, hogy a soha véget nem érő Appel idején a cigány Blockältester odalépett egy a közelemben álló Häftlinghez és a furkósbotjával fejbe vágta. Nem állt eléggé feszes vigyázban. Földre zuhant, mint egy letaglózott ökör. Újoncok voltunk, még nem szoktunk – eléggé – hozzá, hogy egy másik rab, rabtársunk, így elbánjon velünk. Később a feltápászkodó férfiben felismertem a marosvásárhelyi Vancea Pubit. Országos bajnok vízilabdacsapatunk büszkesége. Hogy kerül ide, kérdeztem – róla mindenki tudta, hogy keresztény. Azokat a zsidókat, akik korábban a Marosvásárhelyi Sport Egyesületben versenyeztek és sorra nyerték az országos bajnokságokat, a négy esztendő idején kizárták a csapatból. Békés Laci, a rövid távok bajnoka, aki a román világban a magyar csapat színeiben évekig verhetetlen úszó volt – miután származására való tekintettel eltávolították az MSE-ből, demonstrative árusította a bajnoki serlegeit. Vancea Pubi hosszú történetének lényege: menyasszonya zsidó volt, bevitték a gettóba. Ő meg önként utána szökött. Beszökött! Remélte, valahogyan kimenekíti onnét. Nem sikerült. Együtt érkeztek Birkenauba, a szelektáló rámpán váltak el egymástól. Pubi túlélte a deportálást, hazatért Marosvásárhelyre. Várta a menyasszonyát, de csak hírek érkeztek felőle. A lányt amerikaiak szabadították fel – beleszeretett egy tisztbe, összeházasodtak, együtt mentek ki az Egyesült Államokba. Film forgatókönyvébe kívánkozó történet. Pubival 1951-ben találkoztam utoljára. Héberül tanult. Várta az útlevelét: Izraelben akart élni. A lágerélet végleg a zsidósághoz kötötte. Van ennek a történetnek egy másik szála, érdemes követnünk azt is. Birkenau „cigánylágernek” keresztelt barakkvilágába zsúfolták össze a munkaképesek közé sorolt magyar zsidókat. A férfiakat. A 3-400 emberre méretezett, eredendőn lóistállónak tervezett fabarakkba 1200-1300 rabot zsúfoltak össze. Éjszaka úgy-ahogy még le lehetett ülni, lefeküdni sehogy. Napjainkat az Appelplatzon33 töltöttük. Kiváló írók igyekeztek érzékeltetni, miért éppen a többszörösen ismételt létszámellenőrzés volt egyik legnehezebben viselt megpróbáltatásunk. Én meg sem próbálkozom vele. Maradjunk abban: jött a cigány Blockältester, meg a segédei és vertek. Félholtra, gyakran holtra. Ezzel teltek napjaink: számlálás, verés, ételosztás, verés. Tehát amiről szólnom kell: a cigányok és Birkenau. Akik a velünk szembeni barakksorban éltek, német és talán osztrák cigányok voltak. Nem magyarok. Őket is begyűjtötték. Okunk volt irigyelni, meg gyűlölni őket. Együtt élhettek családjukkal, gyermekeikkel, az öregekkel. Jobban táplálkoztak – a tábori konyhából bőségesen organizáltak élelmiszert. A KZ35 parancsnoksága közülük válogatta ki a szadista, gyilkos hajlamú blokkfelügyelőket. Szörnyetegek voltak. Évszázados megaláztatásaikért álltak bosszút? A gázkamrák, krematóriumok közelében volt idejük elállatiasodni? Nem tudom. Ott, az Appelplatzon nem ezzel foglalkoztam. Gyűlölködtem. És igyekeztem lapulni. Hogy ne vegyenek észre. Nem is mesélnék most róluk, de történetesen a közelmúltban, egy a magyarországi Holokauszttal foglalkozó történész megkért: a teljesség kedvéért vessem papírra ezeket az emlékeimet is. Mert – vélte a történész – miután feltárták, hogy a cigányságnak is a miénkhez hasonló sorsot szántak a nácik, azért azt sem kell tagadni, hogy annak végrehajtása meredeken különbözött a zsidó Holokauszttól. Kérését elutasítottam. Egyrészt, mert nincs általában cigány. Én a cigányok közül kiválasztott szadistákról beszéltem. Továbbá, a birkenaui cigányokat nem Magyarországról hurcolták el. Német, osztrák hazájukból gyűjtötték össze őket. Végül – számomra ez volt a legfontosabb – azokat a cigányokat, gyermekeiket, asszonyaikat két hónappal később ugyanúgy gázkamrába hurcolták, mint a mieinket. Sorstársak voltunk. Szót kell ejtenem egy másik tapasztalatomról. Végigkíséri a megsemmisítő és kényszermunka-táborokban töltött 365 napomhoz fűződő emlékeimet. Szerintem a lágerlakók morális tartásáról csak az ítélkezhet, aki maga is átélte mindazt, ami moralitásunkat befolyásolta. Gyűlöltem lengyel-zsidó kápóink kegyetlenségét. Lenéztem a velem egy priccsen szorongó, vagy mellettem egy munkahelyen csákányozó társamat, ahogyan kivetkőzött az emberi méltóság utolsó rongyaiból. A magam két-három hónapos lágertapasztalatával, no meg éretlen kamasz fejemmel akartam ítéletet alkotni a hosszú esztendőket lengyel gettókban, német megsemmisítő táborokban töltő „pólisiakról”. Az ilyen gyűlölködés persze mindig kölcsönös. A sziléziai Gross Rosen KZ-hoz tartozó mintegy félszázmunkatáborból csak kettőt ismertem. Schotterwerkét és Dörnhaut. Közvetlen tapasztalataimat csakis onnét szereztem. De mert volt kapcsolatunk a szomszédos táborokban élőkkel, nagyjából már ott, Sziléziában is tudtuk, hogyan szerveződött a túlélésért folytatott küzdelem a táborokon belül. Erről sokan hallgatnak – érthető okokból. Ahol lengyel zsidókból szerveződött a tábor belső vezetősége, ott a többiekénél is kevesebb esélyük volt a túlélésre a magyar zsidóknak. És fordítva: Dörnhauban magyar zsidók kerültek (segítették egymást) a „láger-arisztokrácia” pozícióiba. Nálunk a „lengyelek” kerültek a vesztes helyzetébe. Ítélkezzék fölöttünk, – mondom közel hatvan éve, felszabadulásunk óta – , aki maga is megélte azt a helyzetet. Nem egyedül kilóinkat apasztotta időarányosan a koncentrációs táborokban töltött idő. A táborokban élő lengyel zsidók három-négy évi „koptatás” után lettek olyanok, amilyeneknek ott megismertük őket. Nekünk – nem mindenkinek, de sokunknak – elegendőnek bizonyult akárcsak öt-hat hónap a teljes zülléshez, helyesebben, a hagyományos világunkban kialakult értékrend bármiféle normájának tagadásához. Néhány hónap láger-tapasztalata megértette velem: a pozsonyi kirakatrendező,a Lagerältester Klein Muki, a nagyváradi Lagerkapo Scheffler úr, a dunántúli Lagerartz Sólyom doktor, a máramarosszigeti Lax kápó jottányival sem különbek, mint a krakkói, lodzi hajcsár-kápóink. Mesélhetnék Somlyó doktorról, kórházlágerünk főorvosáról. A hajnali Appelen, a sziléziai fagyos novemberben vizes vederből öntözte azokat, akik beteget jelentettek. Ki mert volna így orvosi kivizsgálásra jelentkezni? Aki mégis vállalta a kockázatot, néhány órával később esetleg bekerülhetett a gyengélkedők kórtermébe. Többségük ott halt meg, tüdőgyulladásban. Lax úr történetéről is beszámolok. Édesapámat 1946-ban, a háború utáni számonkérések idején beidézték Kolozsvárra, a Katonai Törvényszék elé. Tanúskodnia kellett a háborús bűnökkel vádolt Lax kápó perében. Ez a máramarosi hentesmester szörnyeteg volt. Bottal ösztökélt gyorsabb munkára. Ebédosztásnál lopta az ételünket. Szadista rohamai voltak, jaj volt annak, akire bármi okból megharagudott. Gyilkolt. Szemtanúja voltam, amikor Dörnhauban, a tábor második emeletén, a fekvőhelyek előterében földre döntött egy embert, kommandóbeli társamat, rúgta, taposta, amíg az a helyszínen bele nem halt. Apám megjelent a bíróság előtt, és engedélyt kért, hogy vallomása előtt egy nyilatkozatot olvasson fel.„Itt kell megköszönnöm Lax úrnak, hogy gyermekeknek, az én fiamnak is több alkalommal adott kenyeret, levest. Talán néhány nappal meghosszabbította életüket, segítette őket a túlélésben”.Ez így volt igaz. Mert valóban szerette, segítette a gyermekeket. Ezt ott is el kellett mondani. A fentiek után eskü alatt vallotta, hogyan ütötte-verte, gyilkolta az embereket. Lax kápót 12 évi börtönnel sújtották. Nem tudom, hány évet töltött ki – ez Romániában kiszámíthatatlan volt. De beszámolhatok más hasonló élményemről. Jó tíz esztendővel a felszabadulás után megkeresett egy dörnhaui lágertársam. Gyermekeire, unokáira tekintettel, csak Sch.-ként említem. Arra kért, tanúskodjam érdekében, miszerint szanitécként, emberségesen végezte munkáját. Bajba került, mert – mint állította – egykori lágertársai rágalmakat terjesztenek róla. Közöltem: örvendjen, hogy nem fordulok magam is bírósághoz, nem jelentem fel. Nem holmi humanitárius meggondolásból. Hanem, mert a lágereket belülről nem ismerő bíróság nézetem szerint ne ítélkezzék ott viselt dolgainkról. Sch. szanitéc a földszint haldoklóit gondozta. Mielőtt a hulla-kommandó tagjai elvitték volna a priccsek elé kifektetett holttesteket, kötelessége volt megvizsgálni, van-e szájukban arany fogkorona, híd. Ha igen, ki kellett azt tördelni. Kellett az arany a Lagerführernek, SS őröknek, – de morzsányit lecsíptek belőle Häftling-hóhéraink is, Lagerältester, Lagerkapo, a különböző pozíciókban lévők, beleértve a szanitécot. Sch. – praktikus ember lévén – egyszerűsítette feladatát. Nehéz volt a merev hullák száját kifeszíteni, kitörni a hidat, koronát – ezért a még élővel, élő-halottal tette ugyanezt.„Mi is emberből voltunk”, a fasizmus mindent megtett, hogy az emberség utolsó morzsáját is kipusztítsa belőlünk. Olykor sikerrel. Az itt elmondottakat jobb lenne elfelejteni. Igazából nem is értem, hogy jött ki mindez belőlem. Lehetséges, hogy akik elfojtják magukban az emlékeket, akik félévszázadon keresztül hallgatnak – ezzel az ilyen emlékek ellen tiltakoznak?!

 

Menekülés Birkenauból

…Links um. Tehetetlenül néztem az auschwitzi rakodó rámpán, hogyan nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon. Links um, lépés előre… most már mi lépdeltünk a pallóhoz, be a vagon sötétjébe. Amorftömeg, gyurma préselődött a vagon sötét gyomrába. Tudtuk: Birkenaunál rosszabb nem lehet. Elszakítottak apámtól, csak erre gondoltam. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig gondolkodtam. A vagonba felszállt egy német katona is, zsámolyt adtak be neki, leült a vagon közepére, fegyverét lába közé fogta, és ránk parancsolt, húzódjunk hátrébb. Nem kellett erőltetnie. Bőrig ázva, egymáshoz bújva, didergő testünket a másik kigőzölgéséből melegítve, lábon állva aludtuk át a hosszú utazást. Hangos kiabálásra eszméltem. A vonat állt, a katona félretolta a vagonajtaját. Vezényszavakat pattogtatva kiparancsoltak a vagonból. Sorakozó, számlálás. Kábultan próbáltam felmérni, hol vagyok, mi történik velünk. Kápráztató napsütés, lankás dombhát, búzatáblák. Bakterház, két pár sín, öt vagon, ennyit választottak le a szerelvényről. A többi már indult is tovább. A visszamaradó, vagonokból kiömlő embermasszát elindították a domboldalra felvezető úton. Tíz percet sem tartott, amikor kis kanyar után feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor, zöldre mázolt, kör alakú házikókkal. Fából vagy préselt lemezből készülhettek, lehetett úgy harminc. Mellettük két szabályos barakk, faépületek, akárcsak Birkenauban. Az első pillanatban láttuk, itt minden új, a házikók többségében még senki nem lakott. Újra átszámoltak, majd sapkánkat levéve (Mützen ab!), bevonultunk a kis Appelplatz-ra. Ezt már ismertük, Birkenauból. A barakkból kisétált egy feszes tartású tiszt, arca jobb oldalán vágott seb, kezében lovaglópálca: Oberscharführer Weingartner, a „Vágottpofájú”. A bennünket kísérő őr jelentett, az SS parolis tiszt valami utasítást adott a mögötte álló őrmesternek. Az dobozt vett elő, nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat adott át a foglyoknak. Ötjegyű szám volt rajta. Az enyémen 43083. Valakit találtak, aki magyarul, szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó utasításait. Mindenki tanulja meg németül a sorszámát – ezentúl ez a nevünk. Így kell jelentkeznünk. Ich melde Gehorzam, Häftling Nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig. Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab. Nyomban ki is próbálták. A sorban állóknak egyenként, magasra emelt jobb karral kellett elismételniük számukat, státusukat. Így tudtam meg, hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes számmal ott van, velünk van az apám. Én már tudtam róla, ő még nem, csak amikor rám, jelentkezésemre került a sor. Ahogyan azt még a román líceumban tanultam, a himnusz éneklése idején, szép lazán emeltem a karomat. Ich melde Gehorzam… Nem jutottam el a számokig. Élesen hasított koponyámba a lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt mondott valamit, nem is dühösen, inkább oktató hangon – amit a mögötte álló tolmács nyomban magyarított.„Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonüt.“ A fejbőröm kihasadt, homlokomba csordult a vér, én hangosan jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt maradtunk. Schotterwerkében, a munkatáborban ily módon szerencsésen indult az életünk.

 

A kényszermunka

Csak a kilencvenes években került nyilvánosságra, hogy a Gross RosenKZ-hoz tartozó kisebb-nagyobb munkatáborba szállított mintegy 70000rabszolgát miféle építkezések végrehajtására szánták. Azóta többen foglalkoznak az „Eule-Gebierge”, a Bagoly-hegységben létesítendő, sziklahegyek gyomrába tervezett hadiüzemek történetének feltárásával Tervezik egy múzeum alapítását, amelyben ismertetik a hosszú évtizedeken át homályban maradt tervezet részleteit, kivitelezésének iszonytató emberi áldozatait. Ez volt a különlegesen titkos „Riese-terv”. Európa csaknem minden országából szállították ide a zsidókat, de dolgoztattak orosz hadifoglyokat, kényszerrel elhurcolt francia, holland szakmunkásokat is. Lényegében a hírhedt V-1, illetve V-2 szárnyas bombákat gyártották volna, de feltételezések szerint oda akarták telepíteni az atomfegyver kidolgozásával megbízott újabb kutatóintézetet. Állítólag Hitler főhadiszállását is a környék sziklagyomrába helyezték volna át. Amióta ezek az elképzelések nyilvánosságra kerültek, a Bagoly-hegység idegenforgalmi nevezetesség lett. Német turistabuszok tucatjai szállítják az érdeklődőket az utolsó, félkész állapotban megmaradt földalatti labirintushoz.2003-ban és 2004-ben – Amerikában élő unokáimat kalauzolva – magam is felkerestem egykori lágereinket, de már csak a Dörnhauban álló közel kétszáz esztendős épületet találtam meg.

{

Dörnhau, Holló Imre rajza

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Az átrakódó állomást hatvan év alatt benőtte az erdő. Egykori munkatelepemre a kőzúzdák vasbeton roncsai emlékeztetnek, expresszionista szoborként törik meg a köréje települő vegetáció üde látványát. A hegyoldalba beépített, földalatti sziklajáratokban idegenforgalomra kiképzett lengyel vezetők magyarázzák a történteket – olyasmiről tartanak előadást, amit maguk sem értenek.

{

Dörnhau ma

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Ritkán emlékezünk „felemelő pillanatokra”. Pedig voltak. Sokan úgy vélik, hogy az otthoni, emberi létünkre emlékeztető cselekvések, élmények segítettek bennünket a túlélésben. Józanul mérlegelve, inkább a kalóriák, meg a szerencse döntötte el, hogy Dörnhauban melyik emeleten remélhettük a szabadulást. Aki a földszintre került, annak nem volt része „szép élményekben”. Ha túlélte is a háborút, többségük a szabadulást követő napokban elhunyt. Mi volt szép? Amikor még kora ősszel a Butzer-Holtzmann Kommandóban dolgoztunk, minden második vasárnap teljes pihenőnap volt. Édesapám és egy nagyváradi orvos, dr. Barát, az ételosztás után maguk köré gyűjtötték a fiatalabbakat, köztük a csoportunkban dolgozó, egykor pajeszos máramarosi gyermekeket. Apám Adyt szavalt, Barát doktor, a nagy zenebarát, operaáriákat énekelt. A gyermekek pedig türelmesen várták a „kulturalizáció” végét, mert utána falatonként kiosztottak néhány szelet kenyeret a hallgatóságnak. Magam is „tanítványa” voltam a földrajztudós Gyöngyössinek, akinek elbeszélései nyomán körbeutaztam a nagyvilágot. Tányérnyi levestkaptam az apró termetű Herr Ottótól, a Burgtheater egykori művészétől,aki a békés Bécs színházi világát idézte meg.Vagy mesélhetek a rettenetes emlékű Becker Kommandóban töltött napjaink kivételes történetéről is. Egy Csillag nevű dunántúli orvossal volt közös állásunk: a két méternél mélyebb árokból mertük ki kannával a talajvizet. Amikor lehetett, amikor úgy véltük, nincs közelünkben a munkálatokat vezénylő mester, persze lazsáltunk. „Szórakoztunk”. Csillag doktor fütyült egy dallamot, nekem ki kellett találnom, mi az. Azután én, visszaemlékezve néhai hegedűóráimra, egy Händel áriával tettem próbára emlékező tehetségét. Ehhez a Händel áriához fűződik egy bizarr emlékem ama „szép élményekkel” kapcsolatban: Volt egy idősebb mesterünk, szadista hóhér. A „Sánta”. Róla tudtuk, hogy lopakodva közeledik, észrevétlenül lesi az embereket – és aki lazsál, annak a fejét szétveri a botjával. Mindig a fejét. Könnyű volt: az árok mélyén dolgoztunk, ő meg a magasból ütött. Figyelmetlenek voltunk, akkor vettük őt észre, amikor már ott magasodott fölöttünk, a földhányáson. Én két kezemmel a fejem búbját védtem volna – de a Sánta nem ütött. „Was pfeifst du, Junge?”Ich merde Gehorsam… Alázatosan jelentem, Júdás Makabeus, Händeltől”.„Nein, das ist Tochter der Cion!”Nem vitatkoztam. – Ezek után a Sánta napokon keresztül nekem adtalevesét, néha kenyeret Zulaggal – a többieket pedig hóhérolta, mint korábban. Ez is hozzátartozott láger-életünkhöz, a német lelkialkat torzulásaihoz. Volt egy kórusunk. Schwartz úr, a budapesti gyógyszerész szervezte. Kórusának fiatalabb tagjait időnként meghívta, közös vacsorára, beszélgetésre, végül az ágyába. Szerencsém volt, Apám tanácsára lemondtam az utóbbi megtiszteltetésről. Kodályt, talán Bartók Bélát is személyesen ismerte, a népdal-feldolgozásaikat tanította be. Ki hinné ezt? A „Száraz krematóriumban” Bartókot énekeltünk. Történt ennél különb is. Amikor a korábbi, gyilkos táborparancsnoktól megszabadultunk (mértéken felül lopott), így büntetésből a keleti frontra küldték – az őt követő Oberscharführer Mucke más szellemben kezelte a munkatábort. Türelmesebb volt. A rábízott Häftling gyülekezetet így is pusztította az éhség, a vérhas, később a kiütéses, azaz flekktífusz. A második emeletiek, a fizikailag jobb állapotban lévők betanultak egy operettet, a Weisses Rössl (A fehér lóhoz) címűt. A dalbetéteket hegedűművészünk, Fejér Lavan Sándor kísérte. Meghívtuk az előadásra Mucke parancsnokot és vele néhány bajtársát. Nagytakarítással készültünk a látogatásra, nehogy tetvesedjenek vendégeink. Átütő sikert arattak színészeink, „színésznőink”. Mucke Oberscharführer bőséges vacsorával köszönte meg a kivételes élményt. Volt egy dalbetét, amivel megtoldották az eredeti operettet.„Doktor úr kedves, doktor úr drága, gyógyítson meg / Szeretnék még élni, nem oda lekerülni…” énekeltük a második emeleten. A füttyművészünk… Az utolsó „fellépésére” emlékszem. A Schonungosemeleten feküdt. Amíg bírta erővel, tüdővel, örömmel szórakoztatott művészetével. Kérésre bármit fütyült, hatalmas volt a repertoárja. Amikor már nagyon gyenge volt, utoljára még maga köré gyűjtötte hűséges hallgatóit, hogy kedvenc darabjait előadja. Többé nem hallottam fütyülni.1945 márciusában az épület falának támaszkodva bámultam, ahogyan a nálamnál jobb állapotban lévő társaim rongylabdával passzolgattak. Egy valamikori MTK játékos vezetésével rugdalták a labdát. Kedvet kaptak hozzá az őrséghez tartozó fiatalabb katonák is. Minden drámai kifejlett nélkül játszottak: deportáltak, meg az őket őrző németek Ezúttal nem rongylabdával. Voltak szép percek, órák, talán napok is. Bizonyára a lengyel, vagy a görög zsidók is beszámolhatnak hasonlóélményekről. Kérdés, előzőleg hány évet töltöttek koncentrációs, megsemmisítő táborokban? Öt hónapot, vagy öt évet? Maradt-e még bennük lelkierő egyáltalán, hogy érzékelni tudják a felvillanó szépet, örömöt?

 

„Emberarcú” németekről mesélt…

Bizonyára azért emlékszem rájuk olyan jól – kivétel nélkül mindegyikre–, mert a lágerben, az ott töltött egy esztendő során kivételesen ritkán találkoztam „emberséges” némettel. Különös, ennyi idő után ez az első alkalom, hogy egyszerre emlékezem az elemi iskolás gyermek németek iránti gyűlöletére, illetve a tizenéves kamasz árnyaltabb viszonyulására. Nem tudom tetten érni azt a pillanatot, amikor a fasiszta fogalma elvált a németétől. De minden kételkedésem dacára, biztos vagyok abban, hogy már ott, Dörnhauban is disztingváltam. A német fasisztához tapasztalataim alapján csatlakoztattam a kakastollas csendőrt, az SS egyenruháját hordó ukrán, lett, sváb gyilkosokat. Gyűlöltem őket. De tapasztaltam: közöttünk is akad kötélre való gyilkos, nem is kevés. Szinte észrevétlenül, a fasiszta és annak etnikuma elkülönültek egymástól. Ezt akkoriban, tizenéves fejjel nyilván nem fogalmaztam meg ilyen formában. A körletünk tucatnyi táborában a zsidók megsemmisítéséhez fölösleges volt fegyvert használni. Ment az másként is. Láger-emlékeimben alig jelent meg az áldozatával közvetlen közelből szembe néző, puskáját, pisztolyát használó SS legény. Mégis, a szinte közönyösen, tán nem is gyűlölködve, egyszerűen unalmában gyilkoló német katonával már Schotterwerke első heteiben megismerkedtem. Gettóbeli társamat, Goldschlag Samukát a szemem láttára gyilkolták meg. Az ő haláláról számolok most be. Birkenau fojtogató légköre után, Schotterwerkében a halál megszűnt mindennapos élményünk lenni. Napsütés volt, friss levegő, éjszakánként kényelmesen, kinyújtott lábakkal alhattunk. Még tartott az otthonról hozott energia-tartalékunk. Többségünk rongyolódó, de mégis lábára szabott cipőjében járt. Minden viszonylagos. A munkatelepen, ha végeztük munkánkat, mintha biztonságban lettünk volna. Samukával a Krauze Kommandóban, az átrakódó pályaudvaron dolgoztunk. Nehéz volt a munka, sokunknak szokatlan. Talpfákat, tizenkét méter hosszú vasúti síneket cipeltünk, fektettük le, rögzítettük őket, töltöttük fel a talpfák közét kőzúzalékkal. Ebédszünet idején, amikor a közeli tábor konyhájából kihozták a gőzölgő kondérokat, sorba álltunk ételosztáshoz. Bádogtányérjainkba kimerték a híg levest. Samuka mellénk telepedett egy téglarakásra. Kavargattuk a levest, értékeltük tartalmát, hozzáláttunk az evéshez. Tőlünk néhány lépésnyire a bennünket kísérő őrség egyik katonája telepedett le. Talán ő is ebédelt, nem figyeltünk rá. Csak arra, hogy odaszólt, magához intette Samukát. Hívhatott volna mást is, engem is, de rá esett a választása. Letette a csajkáját, lehetett benne még néhány kanálnyi lé. Az őrhöz lépett, jelentett: Ich melde Gehorsam… A katona szokatlan dolgot művelt. Fogta a sapkáját, elhajította – túl a munkatelep körletét határoló kifeszített dróton. Rászólt Samukára, akár egy betanított ebre: hozza vissza. Ő engedelmesen átlépett a határvonalon, tett néhány lépést a fűben heverő sapka felé. Fel akarta emelni, de erre már nem került sor. A katona vállához emelte fegyverét, célzott és lőtt. A fűbe hanyatló rabhoz lépett, felvette sapkáját, és utasította társaimat: a hullát vigyék a raktárépület mellé. Rongyolt cementzsákokkal takarták le. A munkaidő végén, rögtönzött hordágyon vittük a tábor kapujáig. Ott leszámolták az ötös sorokban bevonuló kommandókat, utoljára a hordágyat cipelő négy embert meg a halottat. A létszám stimmelt. A megfelelő létszámú élő plusz egy hulla. Egy halottért nem problémáztak. Volt a táborban tartalék. A Krauze másnap is megkapta a maga száz emberét. A háború után Marosvásárhelyen az életben maradt unokatestvéreknek számtalanszor el kellett mesélnem a történteket. Hogy olyan pontosan emlékszem Schotterwerkére, a munkatelep formájára, hogy merre volt a latrina, hová ültünk le ebédosztáshoz – ezt kizárólag az ismételt, folyamatos kikérdezésnek köszönhetem. Az átrakódó pályaudvarhoz fűződik másik emlékem, amely a máig magyarázhatatlan német mentalitásra vet különös fényt. Átrakódó állomás lévén, sűrűn közlekedtek, tolattak, síppal jeleztek a kis Diesel mozdonyok. Hogyan történt, nem tudni, de az egyik lágertársamat, egy lengyel zsidót, elütötte a tolatómozdony. Szétroncsolta egyik lábát. Az áldozatot beszállították a lágerbe. A beteget meg kell menteni – hangzott az utasítás. Az első emeleti kórteremben műtőasztalt rögtönöztek, előkerítették a sebészt – szanitéci beosztásban dolgozott. Civilben az Amszterdami Királyi Sebészeti Klinika főorvosa volt. A sérültnek térdből amputálták egyik lábát. Természetesen altatás nélkül. Az SS raktárából kötszert, gyógyszereket, fájdalomcsillapítót adtak ki erre a célra. Vizsgálatot rendeltek el: ki kellett deríteni, kinek a hibájából történt a baleset. A német mozdonyvezető vétett a biztonsági előírásokkal szemben, avagy a zsidó volt elővigyázatlan. Hetekig tartott a vizsgálat, szakértők, tanúvallomások, jegyzőkönyvek gépelése. A csonkolt lábú zsidónak addig élnie kellett. Miután fény derült a mozdonyvezető ártatlanságára, balesetes társunkra már nem volt szükség. Elszállították egy másik táborba, ahol „megfelelő körülmények között lehet gyógyítani”. Egyértelmű volt: gázzal. Ez az elmebajt súroló „Ordnung muss sein”, számtalan alkalommal lepett meg. 1944-45 telén. Dr. Thilo, a birkenaui rámpán Mengele társaságában szelektáló orvos, a táborok egészségügyi helyzetét ellenőrző körútjai során Dörnhaut is felkereste. Abban az időben nálunk már aratott a halál. Thilo doktort ez nem érdekelte. Amikor viszont kiderült, hogy a német konyhaséf fosztogatja az élelmiszer raktárt – húst, margarint, műmézet lopott, ukrán kurváival tivornyázott – azonnal megbüntették: akár a korábbi parancsnokot, őt is a keleti frontra helyezték át. Ordnung muss sein.Fegyveres SS katonáról meglévő utolsó emlékem 1945. május 8-ábólvaló. A fegyverszünetet már aláírták, de Dörnhauba még nem értek el a szovjet csapatok. A németek egyenruhájukat hordták, fegyvereiket még nem dobálták el. Lovas szekereket kerítettek, azokra rakták fel bőröndjeiket, ládákat tele élelmiszerrel. Menekültek, igyekeztek amerikai fogságba kerülni. Néhányunkat odarendeltek szálláshelyükhöz, segítettünk a rakodásnál. Jó hangulatban, mert akkor már sejtettük: a fenyegető vég, a tömeges kivégzés elmarad. Egyikünk, aki cukros zsákot cipelt, megbotlott. A zsák kiszakadt, a kristálycukor a földre ömlött. Rávetettük magunkat, a földről nyaltuk fel, marokkal tömtük a zsebünkbe. Mindez másodpercekig tartott. A kapuban őrt álló katona ránk szólhatott, elkergethetett volna, de nem. Idomított farkaskutyáját uszította ránk. A véreb a mellettem térdelő gyermekre vetette magát. Tudta, hol kell harapni: a nyakát támadta. Elvérzett. A fiú iskolatársam volt, a kolozsvári zsidó líceum diákja. Mellette térdeltem és zabáltam, akárcsak ő. De nem én haltam meg, órákkal a szabadulás előtt. A túléléshez szerencse is kellett. Bonyolultabb olyan németekre emlékeznem, akiknek emberségében fenntartás nélkül hittem. (Nem volt könnyű. Amikor egyik-másik őrünk úgy kezelt bennünket, mintha emberek volnánk, egyik társam rákérdezett: Sztálingrád előtt is, vagy utána szelídült meg). Ez már csak azért is így van, mert másokkal, mint őreinkkel, munkavezető mestereinkkel nemigen találkoztunk. A Butzer-Holtzman Kommando egyik csoportját 1944 késő nyarán, jó két hónapig Jakob Stöhr építőmester irányította. Amikor átvette a kijelölt munkaosztagot, azzal kezdte, hogy ismerkedett embereivel. Aki beszélt németül, attól azt tudakolta, mivel foglalkozott civil életében. Jelenlétében embernek éreztük magunkat. Édesapámmal, a „Herr Doktorral”, az ebéd-, vagy a gyakori légiriadók idején elrendelt szünetekben beszélgetett: a háborúról, kilátásainkról, a kitartásról. (Auschwitzról soha. Nem tudott vagy nem akart tudni róla? Félt az ott elpusztítottak emlékét megidézni?) 1944. augusztus 24-én kora hajnalban, meg sem várta, hogy a bennünket kísérő őr leszámoljon, hozzánk sietett, félhangosan mondta: „Herr Doktor, Romänien kapituliert”. Reggelente bőven feltarisznyálta magát élelemmel: kenyérrel, margarinnal, nyári almával. Ritka kivételtől eltekintve, ezt a fiatalabbak között osztotta szét. Akik gyakrabban beszélgettek vele, meg voltak győződve: öreg szociáldemokrata lehetett. Volt még egy német, egy német asszony, akinek még ott, Sziléziábana fegyverszünet első napján személyesen köszönhettem meg emberségét. Oberwüstegiersdorf főutcáján a csővezeték árkának mélyítésén dolgoztunk. 1944 késő őszén történt. A munkahelyemmel szembeni emeletes ház ablakából egy asszony figyelt bennünket. Integetett. Hamarosan rájöttem, nekem szól az a mozdulat. Kilépett a házból, egy kőrakás mellé kis papírba csomagolt valamit tett le. Kenyér, szalámi volt benne. Az ablakból nézte, ahogyan elfogyasztom. Másnap, amikor munkába mentünk, az ablakban várta érkezésünket. Hamarosan kihozta a csomagocskát, a kőrakás mellé. Ez így ismétlődött napokon keresztül. Amikor az árok távolabbi szakaszára helyeztek át, odahozta az ételt. A sziléziai tél szokatlanul korán és kegyetlenül köszöntött be. November közepe táján bőségesen havazott – mi pedig továbbra is a vékony csíkos ruhánkban vonultunk ki. A következő nap ez az asszony odajött a gödörhöz, egy régi télikabátot dobott le. Figyelte, ahogyan felveszem. Sajnos, nem csak ő: a bennünket kísérő katona is látta, ahogy magamra veszem a civil ruhát. Odasietett, magához rendelte a német asszonyt, leszidta. A kabátot vissza kellett adnom. A történet itt nem ér véget. 1945. május 9-én kora hajnalban lekászálódtam a priccsről. Apám még nem kelt fel. Különös. Csak most, e sorok írása során gondolkodtam el: miért aludtuk át azt a mindent eldöntő éjszakát? Nem szólt zene, nem sírtak örömükben az emberek, hajnal ötkor a Schonungosok emeletén csöndes volt a priccsek népsége. Egyedül mentem „felderíteni”, mi a helyzet. Az őrtorony üresnek látszott. Közelítettem, átléptem a tilalmas három méteres körletet, ahol egyébként már lelőhettek volna. Kimerészkedtem az útra. Oda addig csak csapatban, fegyveres őrök kíséretével mehettem. A falu központjában húzódó országút két kilométernyire lehetett. Arra tartottam. Útközben, már nem tudom, honnét kaptam, de legkevesebb ötször ettem. Beleittam egy Weisswein feliratos boros üvegbe – ételolaj volt benne. Ez segített túlterhelt gyomromon. Kiértem a falu főutcájára, azaz az országútra. Iszonyatos volt a zűrzavar. Vonult a szovjet hadsereg. Nem hasonlított arra, amit később a filmeken láthattunk. Egy-két motor vontatta ágyú, de a többi: lovas szekerek, gyalogosok. Rendezett csapatban, gyakrabban kisebb csoportokban, fáradtan, talán részegen vonultak nyugati irányba a szovjetek. Mellettük, közelükben, mintha csak együvé tartoznának, menekültek a németek is. Az áhított amerikai fogság irányába. Elképzelhetetlen volt a kavarodás. Benzin hiányában útszélen hagyott katonai teherautók, lemaradt tábori konyha. Az utóbbinál leragadtam. Félkilós, talán még nagyobb sonka konzervekkel volt megrakva. Valahonnét kerítettem egy zsákot, teletömtem. Nehezebb lehetett, mint amit egy csontvázzá fogyott gyermek fel tudott emelni. De sonka volt benne, felemeltem hát, cipeltem. Arrafelé jártam, ahol a csővezetéket ástuk. Ott volt az emeletes ház, ahonnét a német asszony kihozta a télikabátot. Felcsoszogtam az emeletre, bekopogtam. Az asszony otthon volt, megismert. Mondtam, ne féljen, nem kell nekem semmi, csak jöttem megköszönni. Megettem a – ki tudja hányadik – reggelit. Vissza kellett volna mennem a táborba, de iszonyú fáradt voltam. Aztán kopogtak az ajtón. Apám volt. Keresett, félt, hogy most, a végén veszítjük el egymást. Az országút mentén zajló kavarodásban persze nem talált. Gondolta, ha már itt van, megköszöni annak a német asszonynak, hogy segíteni akart a fián. Az asszony később elmesélte, hogy kamaszfiát vitték el a Hitlerjugenddel. Később értesítették, hogy valahol a keleti fronton meghalt a gyermek. Az ő kabátját akarta nekem adni. Ez a találkozás apámmal a véletlen műve volt. Mégis, később mindketten büszkék voltunk rá, hogy az első percekben nem a bosszú, hanem a ritka kivételnek kijáró hálaérzet vezérelt bennünket. A táborba már nem tértünk vissza. Dörnhau főutcáján igyekeztünk tájékozódni. Lágerlakókat, németeket, orosz katonákat szólítottunk le, tudakoltuk, hogyan, merre lehet utazni. Ellentmondó híreket hallottunk. Két tanácsra biztosan emlékszem. Az egyik, hogy a közeli Wüstegiersdorfból vonattal indulhatunk, Breslau irányába. De – mondta egy pólisi – ezt nem ajánlaná. Attól tartanak, hogy lengyel nacionalisták öldösik a magányosan útnak induló zsidókat. A másik tanácsot egy gyönyörűen dekorált orosz tiszttől kaptuk. Ő szólított meg – jiddis nyelven. Kikérdezett, lágeréletünkről, további terveinkről faggatta Édesapámat. Amikor hallotta, hogy haza akar térni Erdélybe, egy darabig hallgatott, majd kissé lehalkítva hangját, ismételten csak annyit mondott: „Avek fin danet. Avek fin danet”. El innét. El innét. Ennyit még mi is értettünk, jiddisül. Őrnagy, talán alezredes lehetett. És a mellén ragyogó csillagokból ítélve, a Szovjetunió Hőse.Késő délután volt, a béke első napja. Kerek egy évig makacsul küzdöttünk, hogy apám meg én együtt maradjunk. Május kilencedikén, most már szabadon, csaknem elveszítettük egymást. Ezúttal nem véletlenül. Édesapám azonnal indulni akart, hazafelé. Én meg úgy éreztem: szabad a világ, most megnézhetem, milyen Párizs, meg Róma. Édesapám hajthatatlan volt. „Anyád, Húgod. Talán már otthon vannak”. A lágerben erről soha nem beszéltünk. Az ő sorsuk tabutéma volt. „De hiszen tudod, láttad a ruháikat – ők már nincsenek” – mondottam, de nem volt kinek. Szabad emberként Édesapám önállósodott. Elindult arrafelé, ahol iszonyú távolban a feleségét, gyermekét remélte megtalálni. Én meg Nyugatnak, egy irányban a menetelő orosz katonákkal, menekülő német civilekkel, lakosokkal. Kétszáz métert mehettem, amikor megfordultam, és amennyire egyáltalában képes voltam, szaladtam Apám után. Közel egy évig, kimondatlanul, én irányítottam kettőnk életét. A szabadság első napján kettőnk között is helyreállt a normális apa-fiú viszony. Hogyan és miért? Nem tudom.

 

Tisztségek?

Nagyon kicsi, nagyon fiatal voltam. A korombeli fiúknál a csicskásság jelentette az igazi „karriert”. Szolgálhattak lágert irányító, őrző SS legények mellett, vagy a Häftling „arisztokráciánál”. Nekem ez nem sikerült. Azért egyszer-kétszer az irigyelt pozíciók közelébe kerültem. 1944 októberében sikerült beférkőznöm a krumpli pucoló csapatba, a fiatalok irigyelt munkahelyére. Úgy éreztem, én vagyok a világ központja. Szerencsére – akkor persze nem így gondoltam – mindössze három hétig tartott királyságom. Ijesztő, hogyan zavarja meg az embert a kiváltságosnak vélt pozíció. Nem, nem vétettem én senki ellen. Esténként az ágyakkal szegélyezett, mintegy másfél méter széles folyosón, a „platzon” nyüzsögtek az emberek. Beszélgettek, csereberélték. Felvidékiek, munkácsiak, husztiak. A Zulagjukat árulták, darabka margarint, szeletnyi szalámit, főtt krumplit. Néha, láthatólag, semmi értelme nem volt a cserének, talán a maguk szórakoztatására tették azt. Gyakoroltak. Mintha csak a munkácsi piacon lennének. Ezen a mozgó, kavargó, egymáshoz kapcsolódó tömegen kellett áttörnöm. Előre nyújtott karral, élesen, hangosan kiabáltam, „Platz, helyet, helyet!” – Úgy éreztem, valaki vagyok, szemben az arctalan tömeggel. Előjogaim vannak. Nem tudom, már ott elszégyelltem-e magam, vagy csak később, szabad emberként. Hatvan éve üldöz ez a kép, és némileg segít a valós életben való tájékozódásban. A Kartoffel Schälerei boldog kiválasztottjai, a burgonyahámozók egy tágas pajtában pucolták a jófajta sziléziai burgonyát. Középen vasból öntött dobkályha, mindig égett benne a kokszolt szén. Tetején, oldalán sültek az oda lapított krumplikarikák. Ettünk, zabáltunk napestig. Volt,hogy a krumplit hagytuk elszenesedni, orvosságnak hordtuk fel a Schonungosoknak. Kétfajta módon pucoltuk a burgonyát: volt német krumpli, gyönyörű, negyed kilós darabok, illetve a foglyok részére az apró szemű maradék. A németekét úgy kellett takarítani, hogy véletlenül se maradjon rajta egy pötty. Ha igen, kidobtak a csoportból. Ezt senki nem kockáztatta. A deportáltak krumpliját csak nagyjából pucoltuk, a rohadt részeket kidobtuk, a többi maradt. Mindenki lopott. Kockázatos volt, de vállaltuk. A hámozók pajtája a szögesdróttal határolt tábor udvarán kívül volt – munka után, bemenet,a kapunál néha ellenőriztek a németek. Főtt krumplit, és ha volt, nyershagymát is átvittünk. Egy alkalommal vérszemet kaptam, megkötöttem a nadrágom szárát, és teletömtem a legszebb német burgonyával. Ha elkapnak, kapok huszonötöt a fenekemre. Korábban már kaptam, igaz, csak tízet, de tudtam, mit kockáztatok. Remegtem az izgalomtól, amikor fent, a második emeleten egyenként kiszedegettem a krumplit és átadtam Édesapámnak. Megszámoltam: 37 darab volt. Büszke voltam magamra. Késő este lefeküdni készültem, és akkor kiderült, hogy Édesapám a zsákmány felét szétosztotta az ágyunk körül lakóknak, kommandóbeli társaknak. Dühömben sírtam, bokán rúgtam. Megütöttem Apámat. Tehettem, mert én szereztem a krumplit, nem ő. Szégyenkezve kellene erről beszélnem, de nem. Ez volt, ilyen volt a láger, s benne az a néhány hét, amikor engem is megkísértett a hatalom. Egyébként irigyelnivalón jó viszony alakult ki közöttünk, apa és fia között. Volt egy szavakba nem foglalt megállapodásunk, amely a felszabadulásig működött. Aki hamarább fogyasztotta el levesét, ételét, kenyerét – kérhetett a másik utolsó falatjából. És kapott. Kölcsönösen. Utólag, úgy hiszem, gyakrabban én voltam az, akinek hamarább fogyott el az étele. A krumplipucolóktól hamar kikoptam. Reiter úr, a krumplis kápó nem kedvelt. Nem értettem a zsargont, nem imádkoztam, más voltam, mint a többi, jobbára Máramarosról és Szatmárról verbuvált gyermek. Mégis, itt kerültem kapcsolatba azokkal, akik a lágerünkben megkíséreltek tenni valamit a közösség túlélése érdekében. Lehet, hogy mások és máshol ezt ellenállási mozgalomnak nevezik. Talán az is volt. Ha igen, abban nekem semmi szerepem nem volt. De afféle kisegítő csicskásként megismerkedtem néhányukkal, és tőlük gyakran kaptam – koldultam – kevéske élelem pótlékot. A krumplisok sopronjával szemben volt a tábori konyha tágas barakkja. A hidegkonyhán, vagyis ahol feldarabolták a kenyeret, szeletelték a margarint, szalámit, sajtot, darabos lekvárt, a „Zulag”-ot, a lágerviszonyokhoz képest kövérkés fiatalember dolgozott: Vadász Feri. Ő állított meg, és kérdezte, felvinnék-e egy tányér levest, egy adag kenyeret valakinek, a Schonungosok emeletére. Felvittem. Megbízott másodjára, harmadjára is, végül rendszeresen hordtam ki az étel-adományait. Csicskása lettem – aki azután maga is kapott egy tányér levest, szalámit. Közel kerültem egy olyan körhöz, melyet ezek a „többlet-koszt”-szálak fűztek egymáshoz. Lassan kiderült: azoknak küldi az ételt, akikkel együtt volt magyar internáló táborokban. Kommunistaként segített bajtársainak, de másoknak is, akiket otthonról ismert. „Étel-kihordóként” ismerkedtem meg az asztalosműhelyt irányító, Pozsonyból származó Glatz bácsival. Hagyta, hogy időnként segítsek a takarításnál. A műhelyben meleg volt, akik ott dolgoztak, aránylag jobban táplált emberek voltak. A beszélgetésekből kiderült: csaknem valamennyien még az internáló táborokból ismerték egymást. Az én szempontomból minden ilyen ismeretség, kapcsolat, valami többlet-ételt jelentett, néhány napot a túlélésért vívott versenyfutásban. Ismétlem: Dörnhaut, a száraz krematóriumot, valaki más élete árán élhettük túl. Ami kalóriát a szabályos ételosztásnál kaptunk, abból nem érhettük meg 1945. május 9-ét. Amit kapcsolatok révén összekoldultunk, vagy loptunk, az másoknak szánt kalóriákból származott. Az asztalosműhelyből néha átküldtek a szomszédos kovácsműhelybe is. Ott rejtették el a holland zsidók – egykori Philips gyári munkások– által összeszerkesztett rádióvevő készüléket. A német parancsnokság, a közeli falvak tisztségviselői hozták be készülékeiket, hogy a hollandusok javítsák meg. Javítás ürügyén lopkodtak össze annyi alkatrészt, hogy legyen saját készülékünk. A padló alatti üregben tartották. Néha magam is hallottam a londoni rádió adását. Ellenálló mozgalom, mint volt Buchenwaldban, nálunk nem alakult ki. A véletlen mégis úgy hozta, hogy napokkal a felszabadulás előtt, késő éjszaka, a földszinti terem ablakánál egy ismerősömet pillantottam meg. Egyike volt azoknak, akiknek a plusz-kaját hordtam. Magához intett. Akkor láttam, hogy puskával a kezében őrködik. Féltek, hogy ránk gyújtják a tábort. Arra a néhány percre, amíg elsietett vizelni, kezembe nyomtaa puskát. Tehát mégis lehetett valami. Volt egy árva fegyver a rabok kezében. Utólag persze, sok mindenre fény derült. De erről már itthon, békében, Budapesten értesültem. Hogy egyáltalában tárgyalni lehetett a bennünket őrző hatóságokkal, fegyveresekkel. Vadász Feriék kapcsolatban álltak Mucke táborparancsnokkal, Dörnhau polgármesterével. A tárgyalási alap az volt: amennyiben megkímélik a lágerlakók életét, nem hajtják végre a megsemmisítésünkre vonatkozó parancsokat – a táborban lévő kommunisták igazolják majd őket a szovjet csapatok parancsnokságánál. Elvtársaiknál. Hogy ez az ígéret motiválta-e, pusztán ez, vagy más is: tény, hogy Mucke Oberscharführer nem menekült el a táborból, ott maradt volt foglyaival. Akik valóban igazolták őt. A szabók műhelyében addigra elkészítették számára a civil öltönyt. A fegyverszünet napján megszabadult az egyenruhájától.

 

Szabadon – hazafelé

Hatvan esztendeje ismételten most először, nagy késéssel gondolkodtam el: mivel magyarázható az a gyorsaság, hogy késedelem nélkül, magányosan, gyalogszerrel indultunk neki a hazafelé vezető ismeretlen útnak? Eszünkbe sem jutott, hogy akár egy órácskára visszatérjünk a lágerbe, hogy megtanácskozzuk, hogyan és merre menjünk. Egy örökkévalóság óta ez volt az első pillanat, amikor nem vittek, hanem mentünk. Eredetlegendák hősei dönthettek valaha így, felsőbb sugallatra. Az eddigiekben könyvelői szigorral csak a velem, velünk megesett dolgokat foglaltam leltárba. 1945. május 9. fordulópont, vétkezem a műfaj törvényei ellen. Legyen bocsánatos a bűnöm. Igyekszem megérteni akkori önmagamat, önmagunkat. A felszabadulás napján mi egyszerűen választottunk a lehetőségek közül. Talán visszatérhettünk volna a mindössze két kilométernyire lévő„lakásunkig”, a „mieink” közé. Megbeszélni, megfontolni… De nem. Az egyetlen kérdés az volt: Nyugat felé induljunk, vagy keletnek? – Erről már írtam. Édesapám magához ragadta az irányítást: megyünk haza. Gyalogszerrel vagy vonaton? Ezt is késedelem nélkül, az országút forgatagában döntöttük el, a röptében hallott történetek, hírek hatására. Édesapám három papírlapon naplószerűen jegyezte Marosvásárhelyig vezető kálváriánk stációit. Ebből tudni, hogy minden éjszaka máshol aludtunk. Hogy Laló – mármint én – belázasodott. Hogy a születésnapomon Morava Ostravában megnéztünk egy cseh nyelven forgatott filmet, a Tessen felé vezető országúton pedig eszméletemet vesztettem. Egyetlen szó sincs érzelmekről, veszélyhelyzetről, tervekről. Mintha maga a napló lett volna hajcsárunk. Minden helység, falu, város, ha csak néhány tíz kilométerrel közelített otthonunkhoz, akár egy távfutó részeredményei – a győzelmet előlegezte. Szikár, pontos, kommentár nélküli a feljegyzés. A 43083-as kamasz már nem az volt – életrevaló, élelmes, ügyes társ,biztos támasza apjának – ami Dörnhauban. Szabadulásunkkal helyrezökkent az idő kereke. Édesapámra rászakadt a reális élet minden őrületbe kergető gondja: ki élte túl a háborút, hogyan lehet felvenni a normális élet fonalát… Magába fojtotta kínzó gondolatait – mellette egy tapasztalatlan, gyámoltalan kisfiú lépkedett, akit nem volt szabad terhelni iszonyatos vízióival. A szabadság első délutánján már gyalogszerrel indultunk el a Braunaufelé vezető országúton. Nem juthattunk messzire, gyakran le kellett ülnünk, a sonkáskonzervekkel megrakott zsákot sem volt lelkünk elhagyni. Egy tanyánál megpihentünk, a sziléziai német gazdától szálláshelyet kértünk. Megvacsoráltatott, majd a szénapadláson helyezett el. Hajnalra arra ébredtünk, hogy a padlás túlsó sarkában is vannak alkalmi vendégek: férfiak – németek. Egyenruhában, de rangjelzés és fegyver nélkül. Egyikőjükben felismerni véltük azt a tisztet, hitünk szerint a helyi Gestapo főnökét, akit néha Oberwüstegiersdorf főutcáján láttunk. Féltünk. A padláson akár meg is ölhetnek… Bizonyára féltek ők is. Elég lett volna megkeresni egy orosz katonát, rájuk mutatni: „fasiszták”. Senki sem tudhatta, ilyen esetben mi vár rájuk. De nem történt semmi. Hamarosan eltűntek. Édesapám körülnézett az istállóban. „Kölcsönkért” házigazdánktól két gyönyörű, hatalmas termetű, mecklenburgi csikót, hozzávaló szekérrel. A német értette az idők szavát. Szó nélkül kivezette, a szekér elé befogta a lovakat. Piros pántlikát kötöttünk a csikók nyakába, elindultunk. A szekérderékot még aznap elfogyaszthatatlan mennyiségű élelmiszerrel töltöttem meg: zsák cukorral, krumplival, de volt ott kétszersült, szárított zöldség, szalámi – bármi, amit útközben, elhagyott autókban, szekerekben találtam. A harmadik napon értünk el egy kisebb városka vasúti állomáshoz, ahonnét vonat indult keleti irányba, cseh területre. Az állomás előtti téren kerestünk valakit, aki elfogadna tőlünk egy élelmiszerrel megrakott szekeret, lovakkal. Találtunk. Csak a sonkáskonzervekkel megrakott zsáktól nem tudtam megválni. Vonatra ültünk. A fülkében találkoztunk az első, Marosvásárhelyről elhurcolt, túlélő zsidó lányokkal. Édesanyámnál fiatalabbak voltak – de nők, a vásárhelyi gettóból. Túlélő nők. Édesapám erről nem beszélt, de a lányok láttán megerősödött reménye: talán a mieink is túlélték… Velük együtt érkeztünk meg Ostravába. Felkerestük a helyi Zsidó Bizottság irodáját.. Személyi igazolványt állítottak ki a nevünkre, (egy esztendei kihagyás után visszanyertük nevünket!), majd beutaltak egy tanteremből átalakított szálláshelyre. Jól tömött szalmazsák jutott mindenkinek. Május l7-én, születésnapomra a lányok valahonnét tortát „organizáltak”. Moziba mentünk. Egy szót nem értettünk belőle, de szabad emberek voltunk: moziztunk. Azt hiszem akkor érintett meg a civilizációs élet szele. Születésnapomon éjszakára a nők magukhoz hívtak: aludjak velük. Vacsoráztunk, én szép nyugodtan elaludtam. Halvány fogalmam sem volt a szexualitásról. Május 18-án indultunk tovább, ezúttal ismét gyalog – ezen a vonalon megint csak szünetelt a vasúti forgalom. Tessen, a cseh-lengyel határváros alig harminc kilométerre volt, gondoltuk, odáig valahogyan elérünk. Onnét újra, akár Budapestig vonatozhatunk. Kalandos volt az út. Előbb egy német katona ígért sapkába gyűjtött ékszert, aranyat, ha odaadom neki a csíkos, feltehetőleg tetves Häftling ruhámat. Életmentő viselet volt – azaz lehetett – azokban a napokban. Nem adtam – az ékszer semmit nem jelentett számomra. A kelet felé tartó gyalogosáradatban magyar katonákkal találkoztunk. Köztük földiekre, Maros mentiekre. Gondoltuk, együtt tartunk, ha lehet, hazáig. Erőteljes fiatalok voltak, számíthattunk arra, hogy szükség esetén támogatnak. Ritkás erdő mellett vezetett utunk. Orosz géppisztolyos katona lépett elő egy bokor mögül. „Sztoj!” Intett, hogy kövessük az erdőbe. Nagy csoport embert őriztek szovjet katonák, többségük fegyvertelen német meg magyar katona. De voltak közöttük civilek is. Oroszországba irányított hadifogoly transzport. Néhányan megszöktek, ki kellett egészíteni a létszámot. Kézzel-lábbal magyaráztuk: zsidók, Häftlingek vagyunk, most szabadultunk. Mutattuk csíkos ruhánkat – nem érdekelte őket. Nem hittek nekünk, hiszen a többi, hazafele bandukoló honvéd társaságában tartóztattak fel. Letoltam a nadrágomat, bizonyítottam: tényleg zsidó vagyok. Szerencsénk volt. Lehetett volna antiszemita orosz is – de nem az volt. Elengedtek. Tessen előtt végleg elgyengültem. Apám leültetett az út szélére. Eszméletemet vesztettem. Cseh paraszt állt meg kocsijával, feldobott a saroglyába, egyenesen a városi kórházba vitt. Engem flekktífusz53, Édesapámat hastífusz diagnózissal fektettek be két különálló pavilonba. A kórház tágas, bokrokkal tarkított udvarán húzódott a Lengyelországotés Csehszlovákiát elválasztó határvonal. Engem lengyel földön kezeltek,Apám a cseheknél feküdt. Hetekig fél-eszméletlen állapotban hevertem az ágyamon. A fertőző osztályon dolgozó apácák nem tudhatták, hogy a szomszédos, cseh pavilonban él a már járóképes Édesapám. A láger-életünkben hűségesen hozzánk szegődött szerencsénk ezúttal sem hagyott cserben. Nem szakadtunk el egymástól. Június végén ültünk vonatra. Marhavagon tetején érkeztünk meg Budapestre. A Nyugati pályaudvaron szálltunk le, azzal, hogy megkeressük Józsefvárosban élő rokonainkat. Reméltük, tudnak valamit a családunkról. Velünk is megtörtént, amit ismételhetetlen művészetével Kertész Imre leírt. A Nemzeti megállójánál, a 6-os villamos kalauza elkérte jegyeinket.„Nincs.”„Miért nincs?” – kérdezte.„ Mert nincs. Miből vegyünk?”„Akkor tessék leszállni.”„De én a József utcába megyek.”Iszonyatos veszekedés, az utasok fasisztázták a kalauzt, mások védték, valaki fizetett értünk. Megérkeztünk a József utca 40. szám alá, a Mózes családhoz. Leültettek a tágas előszobába, de nem hívtak be a lakásba. Kávéval, szendviccsel kínáltak. A családunkról nem tudtak. Nem tartóztattak. Utólag értem őket: féltek a tífusztól, betegségektől. A 6-osvillamos kalauza után ez volt a második jelzés, hogy hazatérésünk nem mindenki számára örömélmény. Átléptük a román határt, ahol újabb igazolványokkal láttak el. Nagyváradon lebénultam. Ízületeimmel történhetett valami, mint egy darab deszkát, úgy szállítottak be a zsidó kórházba. Két napos késlekedés; telefonkapcsolat nem működött, semmi biztos értesülés arról, mi várhat ránk Marosvásárhelyen. – A kolozsvári állomáson ismerőssel találkoztunk. Mondta, hogy a mieink – „egyelőre, még” – nem tértek vissza. Valaki állítólag látta Anyámat egy táborban, röviddel felszabadulás után. De a hírt senki nem erősítette meg. A vásárhelyi Nagyállomáson konflisok vártak az érkezőkre. Ismerős kocsisok hívogatták: „Jöjjön Emil bácsi, bevisszük a városba”. Apám azonban gyalog vonult be velem a Főtérig. Ahogyan gyalog vittek el az állomásra, – egy évvel korábban. Lehetett ebben némi színpadias hajlam, ki tudja? Kettesben indultunk tehát. Mire a Főtérig jutottunk, talán száz ember jött mögöttünk. Édesapám népszerű ember volt. Kántor úr, a fotográfus megállított, engedélyt kért, hogy lefényképezzen. Onnét hamarosan megérkeztünk Rózsa-közi lakásunkhoz, elhagyott otthonunkhoz. Dél-Erdélyből beköltözött rokonaik laktak benne. A közeli Marosludasról jöttek be, egyidejűleg a szovjet és román csapatokkal. Menteni a családi vagyont. Anyámról, Húgomról ők sem tudtak semmi biztosat. „Beszélik… állítólag látták őket”.Érdekes, nem emlékszem arra, hogy bármiféle érzelmi megrázkódtatást jelentett volna a családi otthonunk újra megtalálása. Itt ért véget auschwitzi kálváriánk.

 

Véget ért?

A „kálvária” természetesen nem ért véget 1945. július másodikával. Hosszú éveken keresztül, csaknem minden éjszaka, menetrendszerű pontossággal álmaimban visszatértem Birkenauba, Dörnhauba. Ami talán ezeknél is kínzóbb volt: a gettózás előtti Marosvásárhelyre. Ólomlábakkal menekültem, csendőrök és szelektáló SS tisztek elől. Kopogtattam marosvásárhelyi házak ajtaján, ismerősöktől kértem bebocsátást – mindenki elutasított. Üldözéses álmomban az volt az ijesztő, hogy ismert ajtókban ismert barátok utasítottak el – olyan érvekkel, amelyekkel, álmomban, egyet kellett értenem. Ennek kerek hatvan esztendeje. Az álmok szelídültek, ritkultak. De azóta is megkeresnek. Be kellene számolnom az első otthoni napokról. Mintha kitörölték volna – semmi. Fekete folt, bizonyára a még teljesen ki nem hevert flekktífusz utóhatása. Édesapám is nehezen illeszkedett az új körülmények közé. Nem akarok, nem is mondhatok semmi rosszat a lakásunkba beköltözött, üzletünket újra működtető rokonokról. De közel egy esztendeje ott laktak, az üzlet újraindításából éltek. Senki nem gondolta, hogy ez a nagyon alacsony, idős kis emberke, Édesapám visszatér. Mint ahogyan az én korosztályomból is csak kevesen jöttek vissza. Nem számoltak hazatérésünkkel. Otthonunkban (!) a rokonok helyet szorítottak számunkra is. Az Ideál Illatszertárat már a rokon-család nevén jegyezték be. Némi vonakodás után sikerült megállapodni: társ-tulajdonosként Apámat is befogadták. Teltek a hónapok, rendre megérkeztek a túlélők – Édesanyámról, Húgomról semmi bizonyosat nem tudtunk. Apám képtelen volt belenyugodni, hogy már nem élnek. Titokban felosont Csejdinéhoz, a főtéri jósnőhöz. Cigányasszonyok látogatták, kártyából olvasták ki, mire lehet várni. Apám kétségbe esetten kapaszkodott a lehetetlenbe… Barátainak többsége már új családot alapított, ez volt a továbbélés elfogadásához vezető legbiztosabb út. Elözvegyült asszonyok, férfiak, elárvult fiatalok – jórészt belőlük állt össze a túlélő marosvásárhelyi zsidó közösség. Családot alapítani, újra kezdeni, ez volt a levegőben. Erre ösztökélték Édesapámat is. Talán hajlott erre – de én nem adtam neki semmi esélyt. Féltékeny voltam, a magaménak akartam.„Apámhoz minden kurva szívesen beköltözne!” – közöltem egy vonzóasszonnyal, kitűnő írónővel. Rémülten meghátrált a belőlem áradó gyűlölködés láttán. Tizenhét éves voltam, egy öregember tapasztalataival, és egy még kamaszkorát meg nem élt gyermek önzésével. A katolikus gimnáziumba iratkoztam be, ott érettségiztem. Szerencsétlen választás volt. A gimnázium tantestülete, diáksága nem érett meg arra, hogy felfogja: mi is történt 1944-ben, a gettózást követően. Hogy minden hetedik marosvásárhelyi polgártársukat, szomszédjukat elhurcolták, és ők egy gesztussal sem tiltakoztak. Ellenkezőleg. Rejtett bűntudatuk gyűlölködésbe torkollott. A tantestületben volt néhány igazán jóravaló ember, de az iskola szellemén ők sem tudtak változtatni. Az osztályunkban többen „Hitler tévedésének” neveztek: ilyen fiatalon csak tévedésből kerülhettem el a gázkamrát. Diáktársaimat még így, utólag sem tudom igazán elítélni. Szüleiktől, tanáraiktól úgy értesültek: a társadalom tehertétele voltunk, azért különítettek el bennünket. A többi a németek bűne. A magyaroknak épp elég, hogy ismét román uralom alá kerültek. A nyolc gimnáziumi osztályban összesen hárman voltunk zsidók. Közülük az egyik Dél-Erdélyből jött át. Két évig kizárólag zsidó fiatalokkal barátkoztam. Cionista szervezetben, l946-ban ismertem meg későbbi feleségemet. Családja Csernovitzból, a Szovjetunióból menekült át hozzánk. Három év transznisztriai gettó volt a háta mögött.1947-ben Kolozsvárra kerültem, beiratkoztam a Bolyai Egyetem Közgazdasági tagozatára. Új életem itt kezdődött, itt illeszkedtem be, jól-rosszul, a közösség életébe. Nem esik nehezemre ezekről az időkről beszélni. Visszatérésem óta ritka az a nap, amikor valamilyen formában fel ne merülne emlékezetemben a téglagyár, Dörnhau priccsekkel zsúfolt termei. Vannak, akik eltemették magukban élményeiket, és azok csak most, öregségükre kezdik őket gyötörni. Én ezekkel élek együtt, sajnos, üldöznek álmaimban is. Éber állapotban, mint olvasható, felmerülnek pozitív, mondhatni szép emlékeim is. A gyermekeimnek folyamatosan meséltem a lágeréletről, igen fiatalon elvittem őket Auschwitzba is. Hogy edződjenek. Hogy újabb, képletes Auschwitz esetén helyt tudjanak állani. Soha meg nem bocsátották nekem. Azt mondták: ők más világban élnek. Hogy ezzel megkeserítettem fiatalságukat. Én pedig hiszem, hogy aki ezeket a tapasztalatokat elhallgatja, félredobja, az valójában a jövőt keseríti meg. Tudom, újabb Auschwitz nincs, nem lehet. De embertelenség, közöny, közömbösség – az ismétlődhet. Ismétlődik. Beszéljünk az emlékeinkről!

 

Holló Imre rajzaihoz

Az mellékelt reprodukált grafikák szerzője Holló Imre, fogorvos, Sátoraljaújhelyről elhurcolt lágertársam. Kivételesen értékes hagyatéka egy grafikai gyűjtemény, amely a gettóba hurcolás (1944. május 3.) és a felszabadulást követő néhány nap (1945. május 13.) történetét rögzíti –hozzávetőleg félszáz lapon. A rajzokat a szerző szikár tényközlő szövegei értelmezik. Világviszonylatban ritka gyűjtemény. Nem emlékezetből, a felszabadulást követő években született, mint annyi más. A rajzok „száraz, illetve hideg krematórium”-ként ismert Dörnhauban készültek, azzal a jól meghatározott célkitűzéssel, hogy az utókornak hitelesen dokumentálják a hihetetlent. A Becker kommandóban együtt dolgoztunk Holló Imrével. A rajzaiban feltűnő helyszíneket, az SS és a Todt szervezethez tartozó mesterek egyikét-másikét, néhány tisztségviselő „Häftlinget” meg tudnám nevezni, sorsukról, magatartásukról részletes beszámolót írhatnék. (Ezt részben meg is tettem, az 1998-ban kiadott album kísérő szövegében. /”Palackposta” az utókornak. Holló Imre rajzai , Erdélyi Lajos írása. Készült a Balassi Kiadó gondozásában. Budapest, 1988/. Hézagos emlékeim helyett idézem Holló Imre sorait, amelyeket a háborút követő években, Budapesten, a megmentett rajzok kíséretében adott át a magyar antifasiszták és ellenállók szövetségének.„(…) Pár napi auschwitzi tartózkodás után a véletlen egy munkás transzportba sodort… Dörnhauba vittek (Szilézia, Oberüstegiersdorftól 2 Km-re)… A német vállalatok napi 12 órán dolgoztattak bennünket… A napi táplálék értéke nem érte el az 1.000 cal.-t sem… Módszeres, német alapossággal hajszolták így az embereket a defatigatio felé… A szörnyű kábulatból lassan ébredeztünk. Világos lett, hogy elsősorban a demoralizatio, az apathia ellen kell felvenni a harcot…Kialakult egy kis elvtársi kollektíva, amely megkísérelte, hogy harcba szálljon az emberi öntudat szintjének fenntartásáért. Volt, aki verset írt, a másikprózát… Nekem eszembe jutott, hogy fiatal éveimben barátaimnak… rajzos leveleket küldtem. Ilyen naplót kellene írni, hátha megmarad és eljut valahová mint a palackos üzenet… A kollektíva egyik tagja… helyzeténél fogva ceruzát, majd tollat és tust tudott szerezni… A napló első fele retrospektive rögzítődött, a Dörnhau-i rajzok – egy kivételével – a tenyérbe rejtett papírra vetett skizzek alapján készültek esténként…Sok lelemény kellett az elrejtésükhöz.”Erről csak annyit, hogy a flekktífuszt terjesztő tetvektől nyüzsgő szalmazsákba rejtették a rajzokat. Oda a rendszeres ellenőrzést végző SS katonák sem merészkedtek be. A grafikai napló néhány lapját első ízben egy lágertárs, a pozsonyi Spitzer Tibor tette közzé, valamikor az ötvenes évek elején. A vékony kis füzetből készült reprodukciókat kiállították Auschwitz láger-múzeumában. Egy átrendezés során aztán ezek elvesztek. 1994-ben Spitzer Tibor Montrealban mutatta be az általa őrzött másolatokat, és közölte: az eredetieknek nyoma veszett. Szerencsére tévedett. A rajzokat ma a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, de az igaz: az eltelt félévszázad során sehol senki nem rendezett belőlük kiállítást, nem közölt reprodukciókat. Szerencsés véletlen vezetett a nyomukra. Sikerült részben publikálnom őket, de ezzel még nem kerültekbe a Holokauszt művészetével foglalkozó történészek látókörébe. A háromnyelvű Holló-albummal (egy rövid TV-interjútól eltekintve) egyetlen hazai vagy külföldi lap, folyóirat nem foglalkozott.