Dr. Vágó István: Horthy korszak és a fasizmus

Részlet az Önéletrajz c. írásból

Separator item

A Steven Spielberg által alapított Shoah alapítvány videó felvételeken gyűjteni kezdte holokauszt túlélők élményeit, ennek keretében velem is készült egy három órás felvétel. Ezt végighallgatva úgy éreztem, hogy bármennyire is feledékeny vagyok, a megmaradt emlékek kikerekedtek, és azok talán gyerekeim és utódaim vagy a korral foglalkozók számára érdekesek lehetnek. Megírtam életrajzomat …

 

Anyai nagybátyám 94 éves korában kapott egy számítógépet, és azon megírta életrajzát. Ezt olvasva, csodálkozva állapítottam meg, hogy idős rokonomnak milyen kiváló az emlékezőtehetsége. Az én életemből annyi minden süllyedt a feledés homályába, ezért is úgy véltem, alkalmatlan lennék önéletrajz készítésére.

A Steven Spielberg által alapított Shoah alapítvány videó felvételeken gyűjteni kezdte holokauszt túlélők élményeit, ennek keretében velem is készült egy három órás felvétel. Ezt végighallgatva úgy éreztem, hogy bármennyire is feledékeny vagyok, a megmaradt emlékek kikerekedtek, és azok talán gyerekeim és utódaim vagy a korral foglalkozók számára érdekesek lehetnek.

Megírtam életrajzomat.

Életrajzom első fejezete, mely ifjúságom idejéről szól, és a „HORTHY KORSZAK ÉS A FASIZMUS” címet viseli, itt olvasható. Az életrajz teljes anyaga a http://sites.google.com/site/19vago24/ linken megtekinthető.

Életem során sokszor akadtam olyan egyénbe, akinek magatartásában domináltak a negatív tulajdonságok. Ezek nevét általában nem írtam le. Nincs bennem olyan indulat, hogy a velem szemben elkövetett tetteikért bármiféle bosszút akarnék elkövetni.

 

HORTHY KORSZAK ÉS A FASIZMUS

Családi háttér

1924 végén születtem. Ekkor Budapesten a Bezerédi utcában laktunk. A lakásra nem emlékszem, 2-3 éves lehettem, mikor a Népszínház utcába, egy újonnan épült házba költöztünk. Ez a lakás akkor modernnek számított, az előszobában lévő kokszkályhával az egész lakás fűthető volt (etázsfűtés). A fürdőszobában gázbojler szolgáltatta a melegvizet. Ha jók az emlékeim, akkor a lakásban három szoba és személyzeti szoba volt. Apám ebben az időben folytatta nagyapjának foglalkozását.

A család szentendrei volt. Gyerekkoromban a Főtéren lévő fűszerüzlet portáján még látható volt dédnagyapám neve: Weisz Márk. Apám üzlete a lakásunkkal srégen szemben, a Népszínház utcában helyezkedett el.

 

Még egy éves sem voltam, amikor fülgyulladásom lett, igen magas lázzal. Persze erre nem emlékszem, a történetet anyám elmondása alapján ismerem. A rosszullétet sírással jeleztem, nem árultam el a doktor bácsinak, hogy a fülem fáj. Magától nem jutott eszébe, hogy vizsgálatait a fülem irányába végezze. Mire egy másik orvos megállapította a diagnózist, már javulást gyógyszerekkel nem tudtak elérni. (Akkor még nem találták fel a penicillint.) Így megoperáltak. A bal fülem mögött egy csontdarabot eltávolítottak, és így szabadítottak meg a gennytől. A műtét után is magas lázam volt. Az orvosok nem igen reménykedtek gyógyulásomban. Lehet, hogy ilyen jellegű beszélgetésüket meghallottam. Mindenesetre ezt meg akartam cáfolni, abbahagytam a sírást, felültem a kiságyban, és játszani kezdtem. Persze ez a leírás nem egészen pontos. Csupán azt akartam megfogalmazni, hogy a túléléshez való küzdeni akarás már kiskoromban bennem volt.

Apai nagyapám még a századforduló körül Budapestre költözött. Itt papírüzlete volt, az első világháborúban hadikölcsönt jegyzett, a pénzét nem kapta vissza, vagyona elúszott. Ő adott ki Magyarországon először képeslapot. Abban az időben, amire én emlékszem, már nem dolgozott. Nagyanyám viszonylag korai elhunyta után nagyapám kulturált szeretetotthonokban élte le az életét.

Apámék négyen voltak testvérek. A legidősebbet, Paula nagynénémet három fiú követte, Simon, majd apám, Benő és végül Gyula. A családban lehetett olyan szándék, hogy a fiúk közül egyesek egyetemi diplomát szerezzenek. Apám beiratkozott a Műegyetemre, Gyula nagybátyám pedig a jogi egyetemre. Közbejött az első világháború, mindhárom fiú bevonult katonának. Leszerelés után apám nem folytatta az egyetemi tanulmányokat, Gyula nagybátyám pedig ügyvéd lett.

Anyám Baján látta meg a világot, a család ott élt. Nagyapám Nagykanizsán, nagyanyám pedig Kecskeméten született. Nagyapám, Rothschild Zsigmond egy bajai rövidáru és fűszer nagykereskedés alkalmazottja volt. Ő úgy tudta, hogy a frankfurti gazdag Rothschild család rokonaink. Persze ez a rokoni kapcsolat, ha tényleg igaz is, akkor sem volt élő. Nagyanyám édesapja, Klauber János Izsákon, majd Kecskeméten az általa szervezett zsidó iskolában tanított, illetve igazgatóként dolgozott. Azt gondolom, hogy ezek lehettek az első zsidó iskolák Magyarországon. A tanintézményt báró Eötvös József, akkori kultuszminiszter is meglátogatta. Klauber János készítette az első magyar-héber szótárt. Nagyanyám is szerzett történelem, magyar és földrajzszakos tanári diplomát, ami a 19. században feltehetően igen ritka volt. Ő a bajai zsidó kereskedelmi iskola igazgatója volt. Olyan típusú agilis asszony volt, amilyenek Szabó Magda „Régi módi történet” című darabjában szerepelnek. Erős szívóssággal, agilitással tartotta kezében a család sorsát. Amikor nagyapám keresete megcsappant, akkor ő kosztosokat vett a lakásukba, hogy ezzel a család anyagi helyzetét javítsa. Úgy gondolom, hogy az ő ambíciójának következménye, hogy mindhárom gyereke diplomát szerzett.

Anyám, Boriska volt a legidősebb, ő Szabadkán szerzett elemi iskolai tanítónői, majd Budapesten polgári iskolai magyar és történelem szakos tanári oklevelet. Húga Rózsi a Zeneakadémián végzett, és hegedűművésznő lett. János pedig a pécsi egyetem elvégzésével vált orvossá. Nagyanyám egyik lánytestvére férjével Amerikába ment, ott Rózsi nevű lánya született, hazafelé a hajón elhunyt. Nagyanyám a kislányt magához vette, és felnevelte. Neve a családban Kisrózsi, vagy becenevén Paca lett.

Amikor anyai nagyszüleimet megismertem, akkor már Budapesten laktak, és nagyanyám a lakásukon kézimunka kereskedéssel foglalkozott. Kézimunkákat árult a bécsi, párizsi kiállításokon és a Baross téri Park hotel aulájában is. Aktivitása élete végéig tartott.

Szüleim a Szabadka mellett lévő Palicsi tónál ismerkedtek meg, ahová mindkét család kirándult.

 

Gyerekkor

Kb. 4 éves koromig délelőtt, mikor anyám tanított, nevelőnő vigyázott bátyámra és rám.

Én nem sokkal, mindössze egy évvel, két hónappal és három nappal vagyok fiatalabb Gyuri bátyámnál. Legrégibb emlékem a következő: két és három év közötti korban lehettem, amikor a nevelőnő levitt bennünket a Tisza Kálmán (mai Köztársaság) térre. Fogta a bátyám kezét. Velem nem törődött. Erre én megálltam, és hagytam, hogy bátyámék menjenek tovább. Egy idő után utánuk néztem, de már eltűntek a látóhatáromból. Megláttam egy rendőrt. Szóltam neki, hogy elvesztem, és megmondtam, hol van apám üzlete. A rendőr persze odavitt. Volt olyan nevelőnő is, amelyik mikor ketten voltunk a lakásban, minden indok nélkül, teljesen igazságtalanul vert engem. Megfogta lábaimat, és azt úgy rángatta, hogy fejem a vécé kövezetéhez ütődjék. Egy ilyen alkalommal számat összeharaptam. Csak ekkor derült ki aljas cselekedete. A harapás nyoma ma is látszik. Érdekes, hogy a nevelőnőkről semmilyen jó emlékem nem maradt. Öt éves korom körül valamilyen gyerek tánciskolába jártam. Ebből az időből arra emlékszem, hogy szerelmes voltam egy Évi nevű lányba.

Elemi iskolai tanulmányaimat a Wesselényi utcai zsidó iskolában kezdtem. Anyám is itt tanított. Emlékem szerint a tanító bácsi elég igazságtalan volt. A gyerekeket durván két csoportra osztotta: jó és rossz tanulókra. A felosztás nem a gyerekek tudása alapján történt, hanem elsősorban a jó módú szülők gyerekei voltak a jó tanulók, a szegényebb sorsú szülők utódai pedig a rosszak. A tanító bácsi engem nem szeretett, szüleim átlagkeresetűek voltak, és a rossz tanulók közé sorolt (talán anyámmal nem volt jóban). Lehet, hogy a tanítóról kialakult képem szubjektív, ezt ma már nem tudom eldönteni. Másodikban év elején dolgozatot írtunk a nyári élményekről. A szentendrei piacon a nyár egyik napján nagy hetivásárt rendeztek. Vitéz János bábjáték és egyéb látványosságok egyaránt szórakoztatták a gyerekeket és a felnőtteket. Dolgozatomban ezen alkalommal szerzett élményeimet fogalmaztam meg. Az én írásom annyira tetszett a tanítónak, hogy azt az osztály előtt felolvasta. Utána hozzátette, hogy a dolgozatok rosszul sikerültek, ezért annak eredményeit nem veszi figyelembe, és új dolgozatot íratott. Harmadikos koromban anyám osztályába jártam. Ez sem vált be, mert a helyzettel visszaéltem. Így a negyedik osztályt a Bezerédi utcában lévő állami iskolában végeztem el. Itt már közel jeles tanuló lettem. Az énektanár egyszer kihívott énekelni. A kísérletet nem kívánta megismételni. A Bálint Árpád nevű tanító bácsiról annak ellenére, hogy rendszeresen verte nádpálcával a nebulók tenyerét, kellemes emlékeim vannak. Úgy látszik, hogy a nádpálca használatát természetesnek tartottam. Meghatott az iskola igazgatójának egy beszéde, amelyet valamilyen okból összehívott izraelita vallású hallgatóknak tartott. Ebben arról beszélt, hogy a történelem során a magyarok is és a zsidók is sokat szenvedtek. Így a magyar zsidók duplán részesültek a sors kegyetlenségeiből, megérdemelnék a nyugodtabb életet. Az igazgató nevére már nem emlékszem.

Ebben az időben apám elvitt az érettségi találkozójára a Madách Imre gimnáziumba. Miután apám itt tanult, elhatároztam, én is ide fogok járni.

A gimnáziumba 1935-ben iratkoztam be, itt újból a rossz tanulók közé tartoztam. Az iskolát a matematika kivételével elég unalmasnak véltem. A tanárok zömének órái szürkék voltak. Én úgy éreztem, hogy általában az oktatók egy része lenézi a nebulókat, azokkal szemben hatalmukat mutogatták, és egyáltalán nem volt céljuk, hogy a tantárgyukat a diákokkal megszerettessék. (Pl. meg kellett tanulni Ilosvay Selymes Péter – versnek nem igen mondható, legfeljebb irodalomtörténeti értékkel bíró – Toldi Miklósról szóló irományát). Persze a valóság ennél összetettebb volt, de ma is úgy ítélem meg, hogy ez az iskola – hírével ellentétben – a gyenge gimnáziumok közé tartozott. Szerepe van ebben az ítéletben az egyes tanárok részéről megnyilvánult antiszemitizmusnak is. Ekkor már Németországban Hitler uralmon volt, és ez a helyzet egyes, a németekkel szimpatizáns tanárokat igazságtalanságra késztetett. Ezt példázza a következő: én kifejezetten a jó tornászok közé tartoztam. Ha valamilyen ünnepségen egy kiválasztott csapat tornamutatványokat végzett, akkor én biztosan köztük voltam. Mégsem adott nekem a közismerten antiszemita tornatanár soha jelest. A magasugrás erősségem volt. Az osztályból egy adott magasságot csak ketten ugrottunk meg. A másik nem volt zsidó. Tanáromat ez a helyzet nagyon ingerelte. Szólt nekem, hogy én már hagyjam abba a további magasugrást. Biztosítania kellett, hogy nehogy egy zsidó legyen az, aki a legmagasabbat ugorja az osztályban. A tornát, a sportot nagyon szerettem, bátyámmal jártunk külön tornára is. Egy félévi bizonyítványosztás után az ottani tornatanár megkérdezte, hogy ki hányast kapott tornából. Mikor mondtam, hogy nekem jó, (2)-es osztályzatom van, akkor nem éppen hízelgően nyilatkozott az iskolai tornatanáromról. Persze a torna osztályzatnak nem volt különösebb jelentősége. Megdöbbentő, hogy általában milyen gyenge volt Magyarországon – ritka kivételektől eltekintve – az idegen nyelv oktatása. A hangsúlyt a magolásra helyezték. Szerintem az idegen nyelvet szinte játék közben, beszélgetve kell oktatni. Véleményem az, hogy az idegen nyelv oktatása akkor jó, ha a diák észre sem veszi, hogy tanul. Persze a nyelvtant meg kell tanulni, és fontos a szókincs állandó bővítése is. Römer Kamillo nevű rajztanárom a kormánypártnak, a zsidótörvényeket hozó MÉP-nek (Magyar Élet Pártja) volt tagja. Olyan művész ember volt, akinek nem volt igazán politikai látóköre, nekünk rendszeresen szolgailag elmondta, amit a pártgyűlésen hallott. Az osztályozásnál nem vette figyelembe, hogy a diákok közül ki a zsidó és ki nem az. Volt olyan tanárom, akit a felszabadulás után nem igazoltak, bár emlékeim szerint az óráin semmiféle politikai vélemény nem érződött. (A háború után az értelmiségi dolgozóknak egy igazolóbizottság elé kellett állni, és számot adni a háború alatti politikai tevékenységéről.) Egy másik tanáromat – akinek történelem óráin elhangzott előadásai és igazságtalan osztályzása alapján jobboldali felfogása számomra egyértelműen megítélhető volt – simán igazoltak. Hallomásból úgy tudom, hogy nagy kommunista lett. Olyan is előfordult, hogy a mellettem ülő tanuló rólam írta le a latin dolgozatát, amire ő jobb osztályzatot kapott, mint én az enyémre. Csak az alsó négy gimnáziumi osztályokat végeztem a Madách Imre Gimnáziumban. A későbbi, a politikailag kritikusabb időből nekem nincsenek tapasztalataim. Két tanáromról van kifejezetten pozitív emlékem. Az egyik Volenszky Gyula matematika tanár, akinek előadásai felkeltették érdeklődésemet a matematika iránt, a tananyagot az előadásai után már tudtam, így otthon a matematika könyvet csak azért kellett elővenni, hogy a házi feladat példáját kiírjam. A másik tanár nevére sajnos nem emlékszem. Az ének tanárom megbetegedett, és egy nem énekszakos tanár jött be helyettesíteni. Ez a tanár zenetörténeti előadásokat tartott. Az itt elhangzottakra a mai napig emlékszem. Az ekkor szerzett tapasztalatom alapján ma is az a véleményem, hogy a gimnáziumban kultúra és tudomány történetet – amelybe egyaránt beletartozik a filozófia, a művészet, a humán tudományok, a vallások, a természettudományok és a technika története – célszerű tanítani. Alapvető, izgalmas kérdés, hogyan jutott el az emberiség a mai korba, a jelenlegi kultúrájához. Ezen folyamat ismeretét tartom az általános műveltség alapjának. Természetesen fontos bizonyos tények ismerete is, de előttem a kultúra történetének, a részterületek kölcsönhatásának ismerete és megértése jellemzi az igazán művelt embert.

A nyarakat Szentendrén töltöttük. Itt Nagyapámnak a Duna parton volt egy egyemeletes bérháza.

A házat egy ősöm építette, az engedélyt zsidó léte ellenére azért kaphatta meg, mert részt vett a szabadságharcban. Ez az épület volt Szentendrén az első emeletes lakóház. A házhoz tartozott egy külön földszintes épület is. Ebben nyaraltunk mi egy egyszoba-konyhás lakásban. 10 éves koromban itt kaptam meg a diftéria (torokgyík) nevű betegséget.

Kb. ebben az időszakban apám szerencsére másodszor is tönkrement. Az első alkalommal még nem éltem. Akkor Simon nagybátyámmal közösen egy bankot nyitottak, amely a gazdasági világválság alatt csődbe jutott. A másodiknál valaki betársult a fűszerüzletbe, aki apámat becsapta. Azért írom, hogy szerencsére, mert ezután kerültünk viszonylag jobb anyagi körülmények közé. Abban az időben az a mondás járta; nem kell azt félteni, aki kétszer ment tönkre. (Aki egyszer már talpra tudott állni, az másodszor már ezt tapasztaltan teszi meg.) Apámnál ez a mondás helytállónak bizonyult.

Apám Paula nagynéném férjének jóvoltából egy nagykereskedelmi cég igazgatója lett. Magyarországon hét vagy nyolc cég gyártatott falvédőt és papírszőnyeget. Ezek közül egyik tulajdonosa Paula nagynéném férje volt. A cégek elhatározták, hogy nyitnak egy közös eladási irodát. Ennek lett apám a vezetője. Nem volt a cég nagy, benne 2-3-an dolgoztak adminisztratív munkakörben, 2-4 segédmunkás rámolta az árut, a tényleges eladás 1-2 ügynök feladata volt. Ekkor szüleim tudtak pénzt gyűjteni lakásra és később egy szentendrei nyaralóra.

A lakás az Újlipótvárosban a Hollán utcában volt, közel a Szent István parkhoz. Ez három szobával, hallal, személyzeti szobával rendelkező, száz négyzetméternél nagyobb lakást jelentett. A nyaraló az Izbégre vezető úton a Főtértől kb. 1 km távolágra helyezkedett el. A szentendrei nyarakra mindig nosztalgiával gondolok vissza. Itt a velem közel egykorúakból nagyon jó társaság alakult ki. Volt kerékpárunk, csónakunk. A Szentendrei-szigeten lévő homokos strandra jártunk át szórakozni, sportolni. Megtanultam a Dunában úszni. Többen a homokban egymás mellett fekve olvastuk a lapokra szétszedett P. Howard regényeit úgy, hogy a lapokat egymásnak sorba adtuk tovább. A homokban labdáztunk, rögbiztünk. A szabadban főztünk lecsót, halászlét, a levegőben forgott a palacsinta. A Dunán evezés közben kis szigeteket találtunk, ezeknek nevet adtunk. A szigetekre azok nevével zászlókat tűztünk. Kerékpárral túrákat tettünk. Többször színházat rendeztünk. A színpad elkészítéséhez az egyik sör nagykereskedőtől üres sörös hordókat, egy faárustól pedig deszkákat szeresztünk be. A holmik kölcsönzéséért ingyen jegyeket adtunk. A függönyt is valahogy megoldottuk. A nézőtérre széksorokat helyeztünk el. Szóval a mi amatőr színházunk rendelkezett egy valódi színház legfontosabb jellegzetességével. Elsősorban rövid kabarétréfákat, egyfelvonásos darabokat játszottunk. Bátyámmal Hacsek és Sajó figuráját elevenítettük fel. Annyira értettük egymást, ha egy poén nem jött jól ki, egyikünk egy újabb poént kezdett el – olyan szöveggel, ami nem volt a megbeszélt műsorban – másikunk azonnal vette a lapot, miközben a közönség a spontán változtatást nem vehette észre. A bevételt jótékonysági célra fordítottuk. Szóval fiatalok voltunk, és éltük világunkat.

Szentendrén ismerkedtem meg cionistákkal. A cionistáknak az volt a véleményük, hogy a zsidók menjenek Palesztinába, és igyekezzenek ott egy zsidó államot alapítani. (Ezt azért írom le, mert az elmúlt évtizedekben a cionista kifejezést – egyes sajtóval együtt – sokan más értelemben használták.) A cionistáknak Izbégen volt egy táboruk. Igyekeztek mezőgazdasági munkát vállalni, és ebből fenntartották magukat, vagyis létesítettek Magyarországon egy kibucot.

Szentendre szerb település volt. A szerbek a török hódoltság elől menekültek Magyarországra. Hét gazdag szerb család építtetett magának külön templomot. Ezek jól látszanak akkor, ha valaki Budapestről hajóval érkezik a város felé. A mai katolikus és protestáns templomok épületei eredetileg ortodox istentiszteletek célját szolgálták. Szentendre a mai napig görög katolikus püspöki székhely. Az egyik templom udvarán a szerbek minden év augusztusában kólót táncoltak, amit mi persze megbámultunk. A szentendrei zsidó templomot valamelyik ősöm, valószínűleg üknagyapám építette. A templommal egy épületben volt a zsidó elemi iskola és a samesz (templomszolga) lakása. Az iskolában valamennyi osztály diákja egy osztályban foglalt helyet. A tanító egyúttal kántor is volt. Egy másik kántor végezte a sakteri feladatokat és a körülmetéléseket is.

Szentendre Mária Terézia uralkodása alatt, a 18. században lett város. Jellege még a 20. század első felében is inkább falusias volt. A városban nem volt sem vezetékes víz, sem csatornarendszer. Ez azért is problémát jelentett, mert a Duna-parti kutak nagy részének vize nem volt iható. Nem lehetett találni a helységben kórházat, gimnáziumot, szállodát. A szülések nagy része otthon, bábaasszony segítségével történt. Volt viszont ortodox püspök, a lányok részére polgári iskola, művésztelep a festők részére és ifjúsági sportlétesítmény. Létezett egy eternit és egy kocsi gyár. Abban az időben épült egy papírgyár.

Szentendre dombjaival hangulatos benyomást keltett. Ezért a város egyes részei sok festő kedvenc témáját alkották. Egyszer egy kiállításon egy dombos részen lévő Molnár utcáról készült festmény köszöntött rám. A kép híven tükrözte a szemmel látható tájat. Nem tudta azonban azokat az illatokat visszaadni – nyilván a festőnek nem is állhatott ez szándékában –, amit az utcára kiöntött szennyvíz árasztott. (Ez nem volt a városra jellemző, de speciálisan a kép által ábrázolt utcára igen.) Sokan szerettek nyáron itt nyaralni. Szentendrei házunkban sokszor meglátogatott bennünket Komlós Aladár és felesége, Palotai Erzsi. Komlós már ebben az időben ismert irodalmár volt, a felszabadulás után egyetemi tanár lett. Palotai Erzsi pedig előadó művésznő volt. Komlós Aladár kérésére Palotai Erzsi testvére, Palotai Boris, az írónő a nyaralónkban töltött egy-két hetet. Többször meglátogatott bennünket Karinthy Frigyes Ada nevű testvére egy szociáldemokrata képviselő feleségével.

1937-ben nyáron bátyám egy hónapra kiment egy Krizendorf nevű osztrák faluba egy családhoz német nyelvet tanulni. Útjának vége felé Anyámmal hajón kimentünk Bécsbe, és Apám repülőn jött utánunk. A család így az osztrák fővárosban találkozott. Ezen négy napos úton voltam először külföldön. Akkor úgy volt, hogy a következőkben én megyek ki nyelvet tanulni, de közben Hitler elfoglalta Ausztriát.

Tizenkét éves koromban úgy kezdtem érezni, hogy gondolkozásom hirtelen fejlődésnek indult. Ehhez persze az akkori politikai helyzet is hozzájárult. Hitler uralma, és ezzel kapcsolatosan a Magyarországon is növekvő antiszemitizmus – amely a zsidókat másodosztályú állampolgárrá igyekezett süllyeszteni – gondolkodóvá tett. Érdeklődésem különösen a matematika irányában nyilvánult meg. Anyám hatására a szépirodalmat (Tolsztoj, Thomas Mann, Victor Hugo, Jókai, Mikszáth könyveit) olvasni kezdtem, még filozófiai könyveket is lapozgattam. Nietzsche könyvei kerültek kezembe, ami olvasása akkor nem volt a legbölcsebb dolog, de mégis gondolkodásom fejlődését elősegítette. Megemlítem, hogy a bennem végbemenő fejlődést tanáraim nemigen vették észre. Igaz, az iskolai irodalomtanítás tananyagának és követelményének nem volt sok kapcsolata a tényleges irodalomhoz. Kivételt képezett a matematika tanárom. Igaz, ő is csak akkor kezdett rám figyelni, amikor az osztályban egy dolgozatírás alkalmával egyedül oldottam meg egy szöveges egyenletet.

Időnként ellátogattunk bátyámmal a Vajda János Társaság rendezvényeire. Itt hallgattuk többek között Ascher Oszkár szavalatait. Ő vezette be a versek pátoszmentes előadását. Úgy szavalt, mintha prózát mondana el. Ezt a stílust azért élvezem a mai napig is, mert ezt hallgatva a vers ritmusa, rímei sokkal jobban érvényesülnek. (Babits Mihály Jób Lázadása című saját versének szavalatát Ascher Oszkártól hallgatva mondta, hogy annak új mondanivalóit értette meg.) Anyám vásárolt nekünk színházjegyeket. Az előadásokat nagyon élveztem. Az Operába is vett jegyeket. Sajnos az első opera, amit így hallottam, a Bolygó Hollandi volt. Ez nem volt éppen szerencsés, de ma is hálásan gondolok anyámra, hogy már fiatalon a kultúra irányába terelte érdeklődésünket.

Bátyámmal együtt a Kiss József cserkészcsapat farkaskölyök tagozatának tagjai voltunk.

1932-ben a Gödöllőben rendezett dzsemborin is részt vettünk. (A dzsembori egy cserkész világtalálkozó.) Erről csupán egy emlékem maradt. Anyám meglátogatott bennünket, és piszkosnak talált, majd lecsutakolt bennünket. Később az Eötvös József cserkészcsapatban tevékenykedtünk. A cserkészetet a felszabadulás után – elsősorban a felsőbb vezetőinek politikai nézetei miatt – sokan bírálták. Magyarországon többféle színezetű cserkészcsapat működött. Voltak jobboldali, papok által vezetett vallásos és politikamentes csapatok. Annak a két csapatnak, amelynek mi tagjai voltunk, csak zsidó tagjai voltak, de ezeknek semmiféle vallásos jellege nem volt. Úgy emlékszem, hogy a nem zsidó vezetésű csapatoknak már a 30-as évek elején nem lehetett zsidó tagja. Az évtized második felében ez már biztosan fennállt. A cserkészeknél főleg kirándulásokat, szellemi és ügyességi vetélkedőket, továbbá kulturált szórakoztató játékokat szerveztek. Olyan feladatot kaptunk, hogy minden nap valami jót kell cselekedni embertársainkkal. Ez lehetett például, hogy egy vak ember átkísérése az úttesten, a járműveken az idősebb, mozgáskárosult embereknek, terhes nőknek ülőhelyünk átadása. Én a cserkészetet hasznosnak tartottam. Az egyes csapatok légkörét a vezetői szabták meg, így csak egyes vezetők elítélése lehet indokolt. Persze ma már enyhén szólva furcsának mondható az akkori körülményekhez igazodó elv, hogy zsidó származású lehet cserkész, de csak zsidó cserkészcsapatban. Igaz, hogy Magyarország főcserkésze gróf Telei Pál volt, akinek kormányzása alatt született a "Numerus Clausus" törvény. Ez volt a 20. század Európájában a zsidókkal szembeni első diszkriminatív törvény. Ugyanakkor a zsidó cserkészcsapatok tagjai is részt vehettek a dzsemborin. Az őrsvezetőm itt sem szeretett különösebben. Szervezett vetélkedőket.

Azt ígérte, hogyha valaki ezek közül egyet megnyer, annak valamilyen avatáshoz nem kell vizsgáznia. Egyet megnyertem. Kijelentette, hogy az ígéret rám nem vonatkozik. Erre ott hagytam a csapatot. Valószínűleg ez is volt a célja. (Nem vagyok biztos, de azt gondolom, hogy e mögött az volt, hogy a kirándulásokon barátnőjével megismerkedtem, aki szimpatizált velem.)

Mint már írtam, tizenkét-tizenhárom éves korom után érdeklődésem a matematika irányába fordult. Egyes, az életben felmerülő reális problémák mennyiségei közötti kapcsolatot sokszor absztrahálni lehet matematikai formába. Az így kapott összefüggésekből az ismeretlen mennyiségeket a matematika eszközeivel meg lehet határozni, és az eredményeket a valóságra vonatkoztatni. Ez a folyamat izgalmas és szép. Szépsége szerintem egy szép verssel vetekszik. Ezt két ok miatt írom le. Egyrészt fontosnak tartom, hogy a középiskolai matematikai oktatásban a szöveges egyenletek kiemelt helyet kapjanak. Másrészt igen sokan a matematikát száraznak, unalmasnak tartják. Meggyőződésem, hogy ehhez a véleményhez a rossz matematikatanárok nem kis mértékben járulnak hozzá. Ezt azért merem állítani, mert később, amikor a matematikát maguktól idegennek érző, érettségi előtt álló lányoknak udvaroltam, lelkesedésből vállaltam, hogy megmagyarázom nekik, amit nem tudnak. Általában pár óra alatt meglepő eredményt értem el. Nem szabad a matematika tételeit értelmetlenül magolni, hanem annak logikáját kell megérteni. Ha későbbiekben az élet folyamán sikerült valamit elérnem, ahhoz a 13-14 éves korban elsajátított matematikai gondolkozásmód hozzájárult. Ez nem csak az elvégzett műszaki feladatokra vonatkozik, ahol a matematikai apparátus felhasználásra kerül, hanem valamilyen probléma megoldásnak megtalálására, feladatok megszervezésére, vezetői döntéseknél, viták lefolytatására is.

Kezembe került egy francia írótól származó ateista könyv. Sajnos ma már sem a szerzőjére, sem a címére nem emlékszem. A könyv tudományos érvelése hatott a gondolkozásomra. Felmerült bennem a kétely, van-e Isten, és ha van, akkor lehet-e neki a világ eseményeire befolyása. A világon sok vallás létezik. A problémám az volt, honnan lehet megtudni, melyiknek van igaza?

Kiskoromtól bátyámmal igen jó baráti kapcsolat alakult ki. Sokszor egy társaságba jártunk. Ő a zsidó gimnáziumba járt. Osztálytársainak nagy részével baráti kapcsolatom volt.

1938-ban a háborús légkör -amely a spanyol polgárháborúval kezdődött - egyre fokozódott. Márciusban Hitler elfoglalja Ausztriát. Fokozódik Németország igénye a cseh Szudéta-vidék bekebelezésre. A müncheni egyezményben Anglia és Franciaország elfogadja a német területfoglalási igényt, azzal, hogy ekkor béke lesz Európában. Hitler látva az angol és a francia gyengeséget, okkupálja egész Csehszlovákiát, 1939-ben Németország megtámadja Lengyelországot, és pár hét alatt elfoglalja. Anglia és Franciaország hadat üzen Németországnak, és ezzel kitör a 2. világháború.

Nagynéném, Kisrózsi ebben az időben ki akart menni az olasz Abbáziába (ma Opatija, Horvátország) üdülni. Kért útlevelet, de csak nansen, azaz hontalan útlevelet kapott. Az indok az volt, hogy ő az Egyesült Államokban született, és így nem magyar állampolgár. Ekkor elhatározta, hogy kivándorol az USA-ba. Egyik féltestvére kint élt, és viszonylag gyorsan el tudta intézni az amerikai állampolgárság megkapásához szükséges adminisztratív lépéseket. Nagynéném kivándorolt, ha jól emlékszem öt dollárral a zsebében.

 

Mechanikai és Elektromos Ipari Szakiskola

1939-ben szüleim úgy döntöttek, hogy én négy gimnázium után iratkozzak be a Tavaszmező utcában lévő Mechanikai és Elektromos Ipari Szakiskolába. Abban az időben célszerűnek látszott, hogy minél hamarabb rendelkezzünk olyan ismerettel, amivel kenyeret lehet keresni. Eredetileg arról volt szó, hogy tanulmányaimat Angliában folytatom egy hasonló jellegű iskolában. Már levelezésben is voltunk „Faraday House” nevű tanintézettel, amikor a finanszírozási lehetőség bizonytalansága miatt a döntés megváltozott. Utólag visszatekintve, a gimnázium otthagyásának egyaránt volt előnye és hátránya. Az előny abból adódott, hogy az új iskolában a jó tanulók közé tartoztam, sok jó tanárom volt, a tantárgyak nagy részét szívesen tanultam, az itt tanultaknak később az egyetemen is sok hasznát vettem. Gondolkozásomnak ez olyan alapozást biztosított, amely későbbi szakmai pályafutásomon elkísért. A hátránya pedig abból, hogy a mai napig hiányzik az a humán műveltség, amit a gimnázium felsőbb osztályai adtak. Hiába olvastam el később világtörténetről szóló könyvet, ebből sokkal kevesebb maradt meg, mintha iskolában kényszerülök ennek megtanulására.

Az új iskolám jogilag az akkori ipariskolának felelt meg, de felépítése szempontjából egyedi volt. Itt a képzés két fokozatból, egy 3 éves szakiskolából és egy szakosított 2 éves felső tagozatból állt.

Az iskola légköre sokkal humánusabb volt, mint a Madách gimnázium. Bár zsidóknak nem volt könnyű bekerülni, de az iskola igazgatója, Vigh Bertalan – amennyire rajta múlt – nem engedte, hogy diákokkal származásuk alapján eltérően bánjanak. Így pl. amikor már az egész országban a levente foglalkozást elkülönítve tartották a nem zsidó és a zsidó származású fiúknak, az iskolában a szétválasztás nem történt meg. Amikor már a felsőbb nyomásnak nem lehetett ellenállni, akkor jó ideig levente ürügyén kerékpár vázakat készítettünk. Persze ahogy a háború előrehaladt, ez sem volt tartható. Ekkor a zsidó leventefoglalkozásra kijártunk a Rákosi gyakorlótérre. Ez a mai József Attila-lakótelep helyén volt. Erről csupán egy emlékem maradt meg. Az egyik télen az ott lévő hókupacokat egy pár méterrel odébb lapátoltuk. Utánunk jött egy másik társaság, és ők visszalapátolták a hórakást korábbi helyére. Szóval igen hasznos munkát végeztettek velünk. Vigh Bertalan tisztességes magatartása annál inkább kiemelhető, mert ebben az időben a hivatalos propaganda hatására a közvélemény tekintélyes része az antiszemitizmus felé fordult. A lakosoknak nagyszülőkig visszamenőleg igazolni kellett származását, hogy megállapítható legyen, kit kell hivatalosan másodrendű állampolgárrá degradálni.

A tanári kar jól felkészült gárdát alkotott. Tanáraim közül megemlítem Keush Józsefet, akinek előadásai igen széles látókörű tudásról tettek tanúságot. Nagyon sajnáltuk, hogy óráira rendszeresen késve jött be. Megjegyzéseiből kiderült, hogy az angolszászokkal szimpatizál. Igen sokra értékeltem Taraba Istvánt, aki az iskolában a legjobb előadó volt. A felső tagozaton igen rövid idő alatt megtanította azokat a matematikai ismereteket, amit egy másik tanártól kellett volna a szakiskolai képzésben megtanulnunk, és tevékenységének következtében egy sor felsőbb matematikai ismerettel bővült tudásunk, melyeket igen elegánsan adott elő. Egyébként telefontechnikának volt a tanára. Engem sohasem feleltetett, mégis tudta, hogy az osztályban én tudom legjobban a matematikát, és természetesen ezt jeles érdemjeggyel honorálta.

Még a szakiskolában némi konfliktusom támadt az egyik matematika-fizika tanárral. Az egyik órán kifejtette, hogy a relativitáselmélet elfogadhatatlan. Ő külön felvette az egyetemi tanulmányainál ezt a tárgyat, csak azért, hogy nyugodtan bírálhassa. Mondván, amit valaki nem ismer, azt nem illik kritizálni. Kifejtette nekünk, hogy az nem lehetséges, hogy két egymással szemben haladó fénysugár egymáshoz képesti sebessége ugyanannyi legyen, mint a fénysugárnak egy nyugvó rendszerhez képesti sebessége. Ekkor már érdeklődtem a fizika iránt is. Sikerült hozzájutnom egy Einstein által a relativitáselméletről írt közérthetőbb könyvhöz, és azt el is olvastam. Felálltam, és elmondtam azt a Michelson-Morley féle kísérletet, amely a relativitáselmélet egyik kiindulási alapja. Ennél a föld forgásával megegyező és ellentétes irányban mérték meg a fény sebességét. (Mindkét esetben ugyanazt az értéket kapták.) Persze ezt a tanár nem vehette jó néven. Az eredmény: félévkor matematikából hármas osztályzat. Az oktató ezt azért tehette meg, mert ő a feleleteket nem osztályozta, hanem jó és rossz pontokat adott, és ez lehetővé tette számára a szubjektív osztályzást. Így hiába volt nekem kizárólag jó pontom. Évvége előtt megkérdezte, ki akar jobb osztályzatot, mint amit félévben kapott. Én természetesen jelentkeztem. Ő közölte, hogy nekem a jó osztályzatot megadja. Válaszom az volt, hogy nekem jeles kell. Erre kihívott, és össze-vissza kérdezett az anyagból. Mindenre kapásból válaszoltam. Így kaptam meg végül a jelest. A tanév minden tárgyból osztályvizsgával zárult. Ez ugyan formális volt, de ezen részt vett egy elnök tanár, és így tulajdonképpen a tanár vizsgázott. Az osztályvizsga előtt az én kivételemmel minden diák megkapta azt a kérdést, amiből várhatólag felelni fog. A tanár dicséretére legyen mondva, hogy megtanulta, kinek milyen kérdést adott. Három-négy diák ennek megfelelően szépen felelt is. Ezután a tanár kihívott engem, és odaszólt az elnöklő tanárnak: Parancsolj, kérdezz! Úgy látszik, arra jó voltam, hogy velem dicsekedjék. Megjegyzem, hogy később a tanár az egyetemen kollégám volt, és ekkor már jó kapcsolatot építettünk ki egymással.

Érdekes egyéniség volt az ábrázológeometria-tanár. Neve után német származású lehetett. Gyönyörűen rajzolt a táblára úgy a bal, mint a jobb kezével. A tantárgyaiból igen felkészült volt. Többször tartott politikai előadást. Dicsérte a német kormányt, hogy az csupa fiatal, energikus egyénből áll, szemben az angol kormánnyal. Ez a vélemény ellentmondásban volt az egyéb felfogásával. Ezt azért állíthatom, mert én többször kérdeztem tőle különböző, az ábrázoló geometriától eltérő más szakmai kérdéseket, és ilyenkor el lehetett vele mindenről beszélgetni. Nyomát sem éreztem benne a fasiszta gondolkodásnak, az antiszemitizmusnak. Nagyra értékelt több zsidó tudóst. Bennem sokkal inkább egy széles látókörű, kulturált ember benyomását keltette, mintsem egy náciét.

Az oktatás napi 8 órában folyt. Az első évben az órák fele műhelygyakorlatból állt. Ez azzal kezdődött, hogy egy vashasáb hat oldalát addig kellett egy nagyoló reszelővel reszelni, amíg az oldalai úgy alkottak síkot, hogy a szomszédosak egymásra merőlegesek, a szemben lévők pedig párhuzamosak nem lettek. A feladat megoldása számomra több hónapig tartott. Vért izzadtam, de végül is elégséges szinten eleget tettem a követelményeknek. Kisebbségi érzésem támadt azért, mert nekem a reszelés a többiekhez képest nehezebben ment. Osztálytársaim valahogy ezt megérezték, és gúnyolni, ütlegelni kezdtek. Ők többségben voltak, és ezért ezt eleinte tűrtem. Majd dühös lettem, és valakit visszaütöttem. Ettől a varázspálcaintéstől a gúnyolódásnak és a velem szembeni támadásnak hirtelen vége lett. Az osztálytársak közül többekkel barátság született.Az iskola valamikor órásipari szakiskola volt. Az idősebb művezetők mind szakképzett órások voltak. Mi a szakiskola elvégzése után villanyszerelő és műszerész segédek lettünk.

Apám úgy döntött, hogy nyáron dolgozzak Szentendrén, egy Ljubolevits nevű kovács műhelyében. Szerezzek a fizikai munkában több gyakorlatot. Érdekesség, hogy a püspöki templom óráját munkaadóm javította. Egyszer ebben is segítettem neki. Amikor a háború után vendégeket kísértem Szentendrén, akkor viccesen mutogattam nekik a templomtorony időmérő szerkezetét: „ez arról híres, hogy egyszer én ennek a javításában részt vettem”.

A szakiskola elvégzése után a két éves felső tagozatra csak az mehetett, akinek az elméleti tárgyak átlagából legalább jó, és akinek műhelygyakorlatból szintén legalább jó eredménye van. Ekkor már a műhelygyakorlat elsősorban villanyszerelésből állt, így ez számomra könnyebb volt, mint a megelőző műhelygyakorlatok, és bekerültem a felső tagozatra. Itt három szakon: gyengeáramú, erősáramú és műszer szakon folyt az oktatás. Én az erősáramú szakra jártam. Itt két fő tantárgy volt: a Villamos Gépek és a Villamos Művek. Mindkét tárgyból egyetemi szintű előadást hallgathattunk. Villamos Gépekből Szily László volt a tanárunk, aki korábban a Ganz Villamossági Gyár mérnöke volt. A Villamos Műveket egy műegyetemi tanársegéd tiszti egyenruhában oktatta, és szóról szóra Verebély professzor tananyagát adta elő. Ő azon tanárok közé tartozott, aki időnként elmondta politikai véleményét is. Amikor Olaszországban Mussolini lemondott, akkor közölte velünk, hogy ez egy olasz belpolitikai esemény, aminek semmilyen külpolitikai jelentősége nincs. Kb. két hét múlva Olaszország kilépett a háborúból. Egyébként világos előadásai miatt szerettem ezt a tanárt. Azt hittem, hogy van annyira korrekt, hogy a tudás alapján osztályoz. Az összes feleletem nála jeles volt. Az érettségin azt mondta az elnöknek, hogy nekem csak jeles osztályzataim vannak, az írásbelim is jeles, felesleges a szóbeli vizsga, és a helyemre küldött. Ezek után jó osztályzatot kaptam.

Az 1940-es évek elején a Zsidó Hitközség szabad egyetemet szervezett. Én örömmel vettem ezt a tanulási lehetőséget. Itt tanultam meg a felsőbb matematika alapjait a kiváló matematikustól és elsőrangú tanártól, Péter Rózsától. Fizikára először Bródy Imréhez iratkoztam be. Ő az Egyesült Izzó világhírű kutató laboratóriumának volt a vezetője. Nevéhez fűződik a kripton lámpa feltalálása és gyártása. Sajnos Bródy előadásaihoz olyan matematikai apparátust alkalmazott, amelyet nem ismertem, így előadásait nem értettem. Átmentem Selényi Pált hallgatni. Előadásai igen alkalmasak voltak arra, hogy a fizikáról a gimnáziumi fizikához képest magasabb szintű ismereteim legyenek. Bródyt Auschwitzbe deportálták, ott hunyt el. Előzőleg kiváló munkájáért neki az Egyesült Izzó Újpesten egy házat adományozott. A terület nem tartozott Budapesthez. A magyar zsidók deportálásának megkezdésékor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének a fasiszta Endre László volt az alispánja. Tevékenységének következtében az Újpesten élő zsidókat elsők között deportálták, és ez lett Bródy Imrének és családjának tragédiája. Péter Rózsa és Selényi Pál a háború után egyetemi tanár lett.

1943-ban az iskolában nem volt nyári szünetünk. Kellett a szakember a katonaságnak és a hadiiparnak. Így az utolsó tanévet nyáron kezdtük el és januárban fejeztük be.

1943 második felében valahol a pesti Duna-parton szerveztek egy antibolsevista kiállítást. Erre az osztályunkat szervezetten elvitték. Osztálytársaimat a látnivalók nem nagyon érdekelték, és hamar otthagyták a kiállító termeket. Én azonban kíváncsi voltam a kiállított témára, még akkor is, ha az szándékosan egyoldalú beállítású volt. A látottak kisebb részben foglalkoztak a Szovjetunióval és nagyobb részben a Tanácsköztársasággal. Amire emlékszem az a következő: látható volt egy igen rossz minőségű férfiöltöny azzal a felirattal, hogy ez a Szovjetunióban a legjobb minőségű ruha. Hanglemezről hallani lehetett Sztálin vagy Lenin hangját. A Tanácsköztársaság vezetőinek, a népbiztosok és helyetteseik neve táblázatokon volt feltüntetve. A zsidók neve piros, a többiek fekete betűkkel íródtak. Sok név piros volt.

Értelmiségi beosztású állást a zsidótörvények miatt nem kaphattam, így az 1944 januárjában az iskola elvégzése után a Laub Elektromos Gyárban helyezkedtem el mint műszerészsegéd. A gyár elektromos kismotorokat gyártott. Feladatom azok összeszerelése volt. A gyárban sok velem egyidős zsidó fiú dolgozott. A munkatársak között kellemes hangulat volt.

 

Német megszállás

1944. március 19-e vasárnap volt. Szüleim kimentek a temetőbe nagyszüleim sírját meglátogatni. Gyula nagybátyám telefonált, és közölte velem, hogy a németek megszállták Magyarországot. Ekkor beszéltem vele utoljára. Mikor a szüleim hazajöttek, elmondtam nekik a nagybátyámtól szerzett információt. Erre úgy reagáltak, hogy akkor már értik, miért láttak a szokottnál több német katonát. A megszállás sok helyen nem volt különösebben feltűnő. Már korábban is sokszor lehetett német katonákkal találkozni. Az ország elfoglalását a németek gyakorlatilag puskalövés nélkül hajtották végre. 3-4 napig nem volt az országnak kormánya. Majd Horthy Miklós kormányzó német utasításra Sztójay Dömét, addigi berlini magyar követet nevezte ki miniszterelnöknek. A magyarországi német nagykövet Veesenmayer lett. Lényegében ezután ő irányította az országot. A megszállás másnapján egy sor zsidó ügyvédet és újságírót a németek, vagy a magyar hatóságok letartóztattak. Így elvitték Gyula nagybátyámat, és anyám unokatestvérét, Barta Józsit is. Ez mindkettő halálához vezetett. Rövidesen megjelent a zsidók számára a sárga csillag viselését előíró rendelet. Én a csillagot az előírt határidő előtt felraktam. Megjegyzem, hogy a lakosság részéről semminemű atrocitást nem tapasztaltam.

Eleinte sok zsidóban élt az a remény, hogy Horthy Miklós nem fogja engedni a magyarországi zsidókat deportálni. A deportálás rémképe azért merült fel, mert akkor már Hitler uralta Európa nagy részét, és tudomásunk volt arról, hogy ahova a németek betették a lábukat, ott a zsidókat koncentrációs táborokba zárták. A remény a sárga csillag viselésére felszólító plakátok megjelenése után gyorsan foszlott. Olyan hírek is elterjedtek, hogy a férjezett nőket nem fogják deportálni. A gyárban velem együtt dolgozó Klug Sanyi szólt nekem, hogy menjek el egy lányhoz, aki szeretne névleges házasságot kötni valakivel, hogy mentesüljön a deportálástól. Mondtam neki, hogy ez egy hülyeség, a házasság nem jelenthet kivételt, ilyen szempont figyelembe vétele nem jellemző a németekre, és nekem nincs szándékom megnősülni. Sanyi rábeszélt, hogy a látogatással neki teszek szívességet, és az magában nem jelent még semmit. Beadtam a derekam. Egy kicsit kíváncsi is voltam, mi fog történni. Elmentünk a családhoz. A mennyasszonyjelölt bemutatkozott, majd eltűnt, és én kettesben maradtam a papával. Ekkor különböző olyan jellegű kérdések hangzottak el felém, mintha a tervezett házasság az én ötletem és érdekem lenne. Megkönnyebbülten mentem haza.

Megkezdődött a vidéki zsidók németországi deportálása. A zsidó lakosokat a csendőrség először gettóba gyüjtötte össze, majd marhavagonokba zárva Németországba deportálta őket. Ezt a folyamatot a budapesti zsidók deportálásánál hagyták abba. Ennek hátterét nem ismerem. Úgy hallottam, hogy a deportálásokat Horthy állította le.

Anyám öccse, János nagybátyám Zalaegerszegen élt. Kevés volt az országban a körzeti orvos, ezért még a német megszállás előtt zsidó orvosokat behívtak munkaszolgálatra, és közülük egyeseket kihelyeztek valahova az országba körzeti orvosnak. Így került János nagybátyám Verpelétbe. A felesége vele lehetett. Az okkupáció után ezt az állapotot megszüntették, és visszaküldték őket lakóhelyükre. Fontosabb volt a zsidók kiirtásának programját teljesíteni, mint a lakosság orvosi ellátása. Nagybátyámnak a főnöke javasolta, hogy ne Zalaegerszegre, hanem Budapestre utazzanak. Nagynéném azonban családjával együtt kívánt lenni, és nem fogadták meg a tanácsot. A zalaegerszegi zsidók deportálására hamarosan sor került. Persze nem tudtuk, hova viszik őket. Nemsokára jött nagybátyámtól egy levelezőlap, hogy jól vannak. A lapon feladóhelynek Waldsee volt feltüntetve. Később kiderült, hogy ez Auschwitz fedőneve volt. Anyám naivul postán küldött 10 dollárt neki.


Munkaszolgálat

Április közepén bátyám, május közepén pedig én vonultunk be munkaszolgálatra. A munkaszolgálat egy fegyver nélküli katonai szolgálatot jelentett. Ilyet már március 19-e előtt is szerveztek. Apám volt már korábban munkaszolgálatos, de még akkor meghagyták az első világháborúban szerzett tiszti rangját. A munkaszolgálatot ma úgy emlegetik, mint az emberi megalázás egyik formája. Ez való. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én nem bántam, hogy bevonultam. Ennek három oka is volt. Ekkor már ismert volt, hogy azokban az országokban, ahol német uralom volt, a zsidókat koncentrációs táborba, vagy gettóba zárják. Józanul végig gondolva ez volt várható Magyarországon is. Lehetségesnek látszott, hogy a munkaszolgálat ez elől védelmet nyújt, így a munkaszolgálaton közvetlen életveszélynek kevésbé vagyunk kitéve (persze ez a gondolat semmiképpen nem vonatkozott azokra a munkaszolgálatosokra, akiket fegyvertelenül vittek ki Ukrajnába a frontra). Másodsorban a munkaszolgálat katonai szolgálatnak számított, de ott nem kaphattunk fegyvert. Én már ekkor pacifista voltam. A háborúkat legalizált gyilkosságnak tartottam, és tartom ma is. Elítéltem a háborút okozókat, akik arra kényszerítenek embereket, hogy olyanokat gyilkoljanak, akiket nem ismernek, akikkel semmiféle konfliktusuk nem volt. Erre a munkaszolgálaton nem kerülhetett sor. Ekkor már felnőttnek éreztem magam. Harmadsorban úgy gondoltam, hogy most lesz módom megmutatni, hogy tudok az élet kihívásával szemben szülői háttér nélkül helytállni.

A munkaszolgálatosok ekkor civil ruhát viseltek. A zsidó vallású munkaszolgálatosoknak sárga karszalagot, a zsidónak számító keresztény vallású munkaszolgálatosoknak pedig fehér karszalagot kellett hordaniuk.

Jolsvára vonultam be. Ez a mai Szlovákiában található. Itt találkoztam a bátyámmal. Beosztottak egy szakaszba, és ezt a szakaszt elszállásolták Süvetén, egy szomszédos tót faluban. Emlékeim szerint itt férfiak alig voltak. Nyilván elvitték őket katonának. Egy-egy házban két-három munkaszolgálatos került elhelyezésre. Először a tót menyecskék nagyon féltek tőlünk. Azt hitték, mi gazságokat fogunk ellenük elkövetni. Azt a feladatot kaptuk, hogy segítsünk az asszonyoknak a mezőgazdasági munkában. Én egyelni jártam ki a földre. Itt ettem először nyárson sült szalonnát, ami nagyon ízlett. Kb. 10 napot lehettünk itt. Mikor elmentünk, az asszonyok és a lányok sorfalat álltak, és zsebkendőt lengetve, sírva búcsúztattak el bennünket.

Miskolcra, pontosabban Hejőcsabára kerültünk a 107. munkaszázadba. Ekkor már a miskolci zsidókat gettóba vitték, és üresen maradt zsidó üzlethelységekben laktunk. Század parancsnokunk embernek tekintett bennünket. A kis létszámú keretlegénység a századparancsnok magatartásának megfelelően viselkedett. A Tiszai pályaudvarra jártunk ki dolgozni. Itt rakodó munkát végeztünk. A munka nem volt könnyű, de nem volt számunkra megerőltető sem. Mi jó fizikai erőben voltunk, így a feladatot el tudtuk végezni. Egyszer légitámadás volt Miskolcon. A légitámadás után megnéztük, hogy hol tudunk segíteni. A Búza térnél egy földszintes ház helyén romok voltak. Egy férfi kérte, hogy segítsünk a romokat eltakarítani, mert a felesége ebbe a házba ment be. Azonnal nekiláttunk a romeltakarításnak. Egyszer csak sírást lehetet hallani. Akkor odajöttek a katonák, bennünket elkergettek, hogy övék legyen a mentés dicsősége. Egy kb. 10 éves cigánygyereket szedtek ki a romok alól, akinek lábtörésen kívül más baja nem volt. A megmentett annak köszönhette az életét, hogy egy férfi kereste a feleségét, és hogy mi segítőkészen ott voltunk.

Júniusban már a felhők még jobban kezdtek a magyar zsidók feje felett sűrűsödni. A vidéki zsidók deportálása egyre nagyobb ütemben folyt. A pályaudvaron találkoztunk vagonokba zárt emberekkel. Adtunk nekik élelmiszert, ekkor még volt az otthonról hozottból is, és nem akarták elfogadni.

Hirtelen tábori csendőrök jelentek meg a körletben. Minden saját holminkat egy udvarra magunkkal kellett vinni. A tábori csendőrök a cuccokat végig kutatták, amiket „fölöslegesnek” ítéltek, azokat elvették. Elsajátították a karórákat, a gyűrűket. Ez tudomásom szerint valamennyi munkaszolgálatos századnál megtörtént.

Váratlanul utasítás jött, a századhoz tartozó korombeli fiatalokat Ercsibe, a 120. Vasútépítő Munkásszázadhoz áthelyezik. Odaérkezésünk után a velünk való foglalkozás azzal kezdődött, hogy az itteni keretlegények a tábori csendőrök által végrehajtott rablást megismételték. Ez azonban a századparancsnok egyéni kezdeményezése lehetett. Úgy gondolhatta, hogyha ez központi utasításra megtehető, akkor ő ilyet saját akcióként is végrehajthat. Így került az én egyik takaróm a szolgálatvezető őrmester feleségéhez. A század feladata volt Érd és Ercsi között a vasúti talpfákat és a síneket kicserélni. A munka igen nehéz volt, és azt szinte rabszolga jellegűen kellett végezni. Az úthengert, amivel a kőzúzalékot tömörítettük, kézi erővel húztuk. Reggel hatkor keltünk, és este tízkor volt a takarodó. Közben munkaszünet csak az étkezések idején volt. A több mint 10 tagú keretlegénység hajtott bennünket a munkára. Sose tudtam magam kialudni. A legapróbb tényleges vagy igazságtalanul ránk fogott szabálytalanságért büntető gyakorlatokat kellett végezni. Első gondolatom az volt, hogy valamilyen büntetőszázadba kerültünk. Kiderült, hogy erről szó sincs, a 120. VÉP Munkásszázadban uralkodó viszonyok a századparancsnok, Stolmár Győző százados alaposan átgondolt szervezésének következményei. Stolmár az általa értelmezett katonai fegyelem betartása mellett rabszolgának tekintett bennünket. Ez alatt azt értem, hogy kötelességének tartotta számunkra az élelem és a szálláshely biztosítását, de ezen kívül a felsőbb utasításoknak sem volt hajlandó eleget tenni, ha az számunkra kedvezőbbnek tűnt. Így pl. amikor később utasítást kapott, hogy a számunkra a HM-ből, ruhakoptatás címén átutalt összeget kifizesse, akkor ez nem jutott el hozzánk. Amikor a századból 13-an svéd, ill. svájci Schutzpaßt (menlevelet) kaptunk, akkor ahelyett, hogy a parancsnak megfelelően bennünket Budapestre küldött volna, átadott a nyilasoknak. A szakaszparancsnokok tisztek voltak, általában egyszerűbb emberek benyomását keltették. Nem voltak ellenségesek, de segítőek sem. A Stolmártól kapott utasításokat végrehajtották, de legalább nem igyekeztek kitalálni különböző egyéni kitolásokat. Az egyik hadnagy elég férfiatlan benyomást keltett. Hanni néninek hívtuk. (Sajnos csak ilyen gyenge humor tudott néha jobb kedvre deríteni minket.) A keretlegényeket durván két csoportra lehetett osztani. Az egyik csoport tagjai szerény észbeli képességekkel rendelkeztek. Igen élvezték, hogy ők megalázhatnak bennünket, uralkodhatnak náluk iskolázottabb emberek felett. A másik csoportban lévők értelmesebbek voltak, az eszüket arra használták, hogy lehet a munkaszolgálatosokat meggyötörni, életüket megkeseríteni. Nehéz eldönteni, melyik csoportban lévők hatása volt rosszabb. A század állományához tartozott 4-5 ló. Ezeket a lovakat nemigen használták. Lehet, hogy nekik kellett volna az úthengert vontatni? Egy majorságban laktunk. Itt volt egy kút. A kútból egy hosszú rúd körbeforgatásával vizet lehetett a majorság padlásán lévő tartályba pumpálni. Feltehetően a tervezők ezt úgy képzelték, hogy a pumpálást ló végezze. Természetesen ezt nekünk emberi erővel kellett végrehajtani.

Egy pár ember kivételezett helyzetbe került. A században volt két orvos. Az egészségügyi ellátás az ő feladatuk volt. Nekik az a kiváltságuk volt, hogy nem kellett a robotmunkát végezniük, és a karórájukat nem vették el. Ha valakinek a foga fájt, akkor a században lévő fogtechnikus némi ellenszolgáltatásért azt kihúzta. Ezt az egyszerű kezelést két fogam bánja. Volt a században egy fodrász. Nála lehetett kevés pénzért hajat vágatni és borotválkozást elvégeztetni.

Egyszer istállóügyeletes voltam. Ez éjszakai ügyeletet jelentett, természetesen úgy, hogy az előtte és az utána következő napon dolgozni kellett. Az istállóügyelet semmilyen feladatot nem jelentett, csak fent kellett egész éjszaka maradni. Ültem egy széken, néztem a csillagos eget, és arra gondoltam, hátha felnéz az égre most az anyám vagy az apám vagy a bátyám. Így a szinte börtönszerű elzárás ellenére lehet kapcsolat közöttünk. Egyszerre az egyik keretlegény odasompolyog. Én felállok, és szabályosan jelentkezem. Közli velem, hogy ő engem alváson rajtakapott, és ezért jelentkezzem másnap kihallgatáson. A büntetés egy óra büntetőgyakorlat volt.

Az egyik szakaszparancsnokot valahova áthelyezték. Helyébe Nagy Lajos nevű törzsőrmester került. Magas, fizikailag erőteljes egyén volt. Meglepetésre barátkozni kezdett velünk. Azt hangoztatta, hogy neki sok az aktívája, szeretne most passzívákat szerezni. (Lehet, hogy fordítva mondta.) Nyilván helytelenül értelmezte az idegen szavakat. Azt akarhatta kifejezni, hogy ő sok fasiszta cselekedetet tett már, szeretné ezeket jóvátenni.

A században többen voltak, akik Kárpátaljáról vonultak be. Igen vallásosak (ortodoxok) voltak. Bennünket nem igazán tartottak zsidónak, mi ehhez nem voltunk elég vallásosak. Mi őket fin-eknek hívtuk. A fin a német „von” jiddises kiejtésbeli alakja. (Esetükben a hová való kérdésre a válasz fin Ungvár, fin Munkács stb.) A finek között volt, aki nem ette meg a kapott ebédet meg vacsorát, mert az nem kóser. Valahonnan szereztek hideg ennivalót. Igen szorgalmasan végezték a nem könnyű munkát. Ezzel és befelé fordulásukkal nehezítették a saját túlélésüket. (Mi persze ahol lehetett, lazítottunk a munkatempón.) Egy páran közülük pénzért nekünk is szereztek kenyeret és sárgadinnyét.

A szovjet csapatok a magyar határhoz értek. Sztójay kormányát a Lakatos-kormány váltotta fel. Lakatos, ha jól emlékszem, egy nem kifejezetten politizáló tábornok volt. A politikai légkör valamelyest enyhült. A vasúti sín cseréje augusztusban befejeződött. A század átkerült Soroksárra. A szállás helyén „Leé Ádám” és „kocsma” felirat szerepelt. A helység korábban volksbundista körlet is volt, és ennek plakátjai még a falon voltak. Az egyik plakáton olyan Németország térkép volt, amely magában foglalta Magyarországot is. A németek befelé nem tartották szükségesnek Magyarország függetlenségének látszatát fenntartani.

Soroksáron vasúti deltát építettünk. Ez azt célozta, hogy három irányból jövő vasúti szerelvény bármelyike a kiválasztott másik két irány valamelyike felé folytathassa útját. Ekkor már az Ercsiben megvalósított kemény bánásmód enyhült. Ebben több mindennek lehetett szerepe. Az elhelyezés nem volt annyira zárt, a körleten kívül egyénekkel való találkozást feletteseink nem voltak képesek megakadályozni. A parancsnokok nem tudtak könnyen az új körülményekhez átállni. Enyhült az általános politikai légkör. Mi is tapasztaltabbak lettünk, így tudtuk már hogyan lehet egyes esetekben saját körülményeinket kedvezőbbé alakítani. Egy alkalommal egy nem zsidó barátom, Wiedner Laci meglátogatott a körletben, és hozott anyámtól ennivalót. Felvett sárga karszalagot, hogy ne tűnjön fel. Laci egyébként bátyám barátja volt, de én is barátomnak tekintettem.

A Budapest elleni légitámadások egyre gyakoribbá váltak. Ezek a vasúti hálózatot is megrongálták. Többször kirendeltek bennünket a károk helyrehozatalára. Így a Kőbánya Felső megállónál javítottuk a síneket. Lebombázták a Déli Összekötő hidat. Ezen a hídon valósult meg a vasúti összeköttetés a Keletitől a Dunántúl felé. A hídra pallókat tettek és így kellett átmennünk Pestről Budára. Miután nekem tériszonyom van, ez nem volt könnyű, nem néztem lefelé, és így simán átjutottam. Akrobata mutatványom befejezése után a híd budai oldalán találkoztam bátyámmal, akinek munkaszázada ott dolgozott.

Illetékes szervek úgy döntöttek, hogy össze kell kötni a vasúti és villamossíneket úgy, hogy a vonat a lebombázott híd helyett a Horthy Miklós hídon (mai Petőfi híd) a villamossínen mehessen át. Ehhez a munkához több vasútépítő katona- és munkaszázadot – ezek között minket is – kirendeltek. Bár valamennyi ott dolgozónak éjszaka is folytatni kellett a munkát, az nem készült el sem akkor, sem később. Közben légitámadás is ért bennünket. A munka alatti zűrzavart kihasználtam arra, hogy engedély nélkül meglátogassam anyámat. (Persze ilyen engedély nem létezett.) Később még egyszer Soroksárról is tettem egy ilyen szabálytalan eltávozást. Egyik alkalommal egy nyilvánosházat is meglátogattam. Merészségemet nyilván elősegítette az enyhülő politikai légkör.

Október 10-e utáni napokban jött a hír, hogy átmegyünk Felsőgallára. Ez ma Tatabánya része. Már korábban is volt bennünk félelem, hogy a Dunántúlra kerülünk. Úgy gondoltuk, hogy miután ez nyilván közelebb van a nyugati határhoz, így innen a deportálásunk könnyebben hajtható végre. Elképzelésünkben volt valami logika, de később kiderült, hogy ehhez csak Erdély jelentett elég távolságot. Okt. 15-én hangzott el a Horthy-proklamáció. Ebben a kormányzó bejelentette, hogy kilépünk a háborúból. Persze a kilépési kísérlettel az országot vezető politikusok és a katonaság főparancsnokainak tekintélyes része nem értett egyet, a Horthyt körülvevő vezető egyének vagy gyenge szervezőknek mutatkoztak, vagy nem is akartak Horthynak engedelmeskedni. Az akció pillanatok alatt megbukott. Feltehetően a németek előre pontosan tudtak Horthy kilépési szándékáról. A hivatalos hatalom a Szálasi által vezetett Nyilaskeresztes Párté lett. Persze a tényleges hatalom továbbra is a németek kezében maradt. Megszűnt az a németekkel szembeni kisebb ellenállás is, ami a budapesti zsidók deportálását halogatta. Addig a magyar hatóság részéről zsidók tömeges lemészárlása Újvidéken kívül nem történt. 1944. okt. 15-e után nyilaskeresztes karszalagosok a csendőrséggel együttműködve összeszedtek zsidókból álló csoportokat, kivitték őket a Duna-partra, ott főbe lőtték őket, és a hullákat a Dunába dobták. Erre a sorsra került Paula nagynénémtől elvált férje, Neumann Márton is. A volt férj gazdag ember volt, jellemében eltért puritán típusú nagynénémtől. Így nem csodálkoztam, amikor elváltak. A Jókai téren volt egy svéd védett ház, ide költözött Neumann Márton az új feleséggel. A nyilasok a ház valamennyi védelem alatt álló lakóját kivitték a Duna- partra, és ott főbe lőtték. Az akkori körülmények kiszámíthatatlanságára jellemző, hogy nagynéném további életét válásának köszönhette.

A nyilas hatalomátvétel után Budapesten is létrehozták a gettót. Aki kapott svéd vagy svájci menlevelet, az védett házba költözhetett. Ez valamivel nagyobb életbiztonságot jelentett, mint a gettó, mivel itt az életkörülmények jobbak voltak. De az élet a zsidók számára véletlenszerű apróságokon múlott. A budapesti zsidókból gyalogos csoportok deportálását is elindították. A gyalogos menetet az idősebbek nagy része nem élte túl. Ugyanakkor a fővárosban a deportálást nem tudták olyan globálisan megvalósítani, mint az ország többi részén.

Október 16-án átkerültünk Felsőgallára. Én ekkor még nem tudtam, hogy a háborúból történő kilépési kísérlet befuccsolt, és ébresztő után megszöktem. Budapestre kívántam menni. Az utcán felfegyverzett nyilaskeresztes karszalagosok csendőrökkel járőröztek. Így a szökést reménytelennek véltem, és visszamentem a körletbe. Amíg kint voltam a körletből, a többiek reggeliztek, és senki nem vette észre, hogy nem vagyok a századnál.

Horthy proklamációjának elhangzása után a munkaszázadunkból – még Sorokságról – nyolc társunk megszökött. Közülük két főt visszahoztak a századhoz. A Horthy-proklamáció után a katonaságtól is sokan megszöktek. Amnesztiát hirdettek azoknak, akik egy meghatározott időpontig önként jelentkeznek. A két fiú élt ezzel a lehetőséggel. Őket a századparancsnokunk – az amnesztiával mit sem törődve – egy órára kiköttette. Ez azt jelentette, hogy őket a kezüknél fogva felkötötték úgy, hogy a lábuk nem érte a földet. A nyolc fiúból egyről később azt hallottam, hogy egy légitámadásnál meghalt. Egy másikat később akkor láttunk, amikor Komáromban az országúton előttünk vonultak gyalogosan a deportálásra ítélt budapesti zsidók. Ő túlélte a deportálást. Négy sorsáról nincs tudomásom.

Felsőgallán több munkásszázad volt, valahogy Stolmár Győző ezek főparancsnoka is lett, így áldásos tevékenysége a többi század munkaszolgálatosaira is kiterjedhetett. Egy légitámadás alkalmával nem engedtek be bennünket az óvóhelyre. Egy másik óvóhely 3 km távolságra volt. Ide nem mentünk el, nem is lehetett volna időben odaérni, és bizonytalan is volt, hogy ott bemehetünk-e az óvóhelyre. Árokba feküdtünk le. Szemléltük az eget. Jöttek a repülők és le is dobtak ott bombákat. Egy másik munkaszázadban haláleset is történt. Másnap Stolmár százados a századot hosszú ömlengéssel „tisztelte” meg. Közölte, hogy mi biztos kapcsolatban vagyunk az amerikaiakkal. Halálbüntetés mellett tilos nekünk fehér lepedővel vagy bármilyen eszközzel jelt adnunk nekik. Nem értettem, hogy mitől tartott. Milyen információt akarhatunk az amerikaiakkal közölni. Mondjuk, ha kiteszünk a földre egy fehér lepedőt, akkor ezzel mit jelezhetünk. És ha tényleg akarnánk valamit jelezni, akkor honnan tudhatják az amerikaiak, hogy mit kívánnak az üzenetet küldök velük közölni.

November elején a századot áthelyezték Komáromba. A kb. 40 km-es utat teljes felszereléssel egy éjszaka gyalog tettük meg. A tisztek és tiszthelyettesek járműveken, a keretlegények felszerelésük nélkül csőre töltött puskával gyalog kísértek bennünket. 12 óra menetelés után megérkeztünk Komáromba. Egy téren megálltunk, ahol megengedték, hogy a földre leülhessünk. Én abban a pillanatban elaludtam. A csehszlovák Komáromban (Révkomáromban) laktunk. Itt is deltát építettünk. Ennek a célja az volt, hogy mind Budapestről, mind Bécs felől jövő vasúti szerelvény rámehessen a Duna hídra és a Felvidékről a hídon áthaladó vonat továbbmehessen mindkét irányba.

A századból 13-an kaptunk postán svéd, ill. svájci Schutzpaßt. Anyám bejárt a hitközségre dolgozni. Itt szerzett apámnak, magának, bátyámnak és nekem svájci menlevelet. A HM utasítása az volt, hogy a menlevéllel rendelkező munkaszolgálatosokat Budapestre kell küldeni, az Aréna úti (ma Dózsa György út) laktanyába. Apám – aki időközben bevonult munkaszolgálatra – bátyámmal együtt oda is került. Stolmár százados úrnak ez az utasítás nem nyerte el tetszését. Megbeszélte a komáromi nyilaskeresztes párt vezetőivel, hogy útba indít bennünket, és ők majd útközben a hídon elfognak bennünket. Juhász szolgálatvezető őrmester vezetésével november vége felé útnak is indultunk. Már a körletben gyanús volt, hogy a kísérő keretlegények puskán kívül semmilyen felszerelést, pl. nagykabátot, személyes dolgokat nem hoztak magukkal. A nyilasok a megbeszélt helyen vártak ránk. Nekünk „állj”-t parancsoltak. Én a sorban a munkaszolgálatosok közül legutolsó voltam, mögöttem állt Juhász őrmester, aki odaszólt a nyilasoknak, „Hát itt volnánk”. Ebből számomra egyértelművé vált, hogy ez a találkozó előre meg volt beszélve. A keretlegények pillanatok alatt eltűntek, a nyilasok bevittek a komáromi nyilas házba. Meglepetésünkre ott volt Nagy Lajos törzsőrmester. Felszólítottak bennünket, hogy a nálunk lévő pénzt adjuk át. A bőrkabátomban volt pár száz pengős belevarrva, de abban bízva, hogy azt nem találják meg, a pénzt nem adtam oda. Megtalálták, elvették a kabátot. Nagy Lajos akkora pofont adott, hogy majdnem kirepültem az ablakon. Így akart „passzívákat” szerezni. Később, a felszabadulás után úgy hallottam, hogy nyilas államtitkár lett.

 

Rabság

A nyilasok a komáromi Csillag erődbe vittek bennünket. Ez egy börtön volt. Én pontosabban deportáló tábornak nevezném, mivel innen rendszeresen vittek transzportokat németországi koncentrációs táborba. A börtönépület a város keleti részén volt a vasúti töltés mellett, közel a Duna-parthoz. Először egy-két percre az udvaron, a fal felé fordulva, a börtön falához állítottak bennünket. Ennek értelmére nem tudtam rájönni.

A foglyok összetétele igen változatos volt. Idehozták a Margit körúti katonai fegyházból a politikai, katonai foglyok egy részét. Köztük voltak kommunista és szociáldemokrata párttagok is. Találkoztunk köztörvényes bűnözőkkel, így a Kozma utcai toloncház foglyaival. A foglyok között voltak jehovista nők, akik valahogyan Erdélyből kerültek oda. A nyilasok összefogták a környékbeli cigányokat, és őket is ide zárták be. A cigányok között sok 10 év körüli gyerek volt. (Ma ugyan az a szokás, hogy cigány helyett roma kifejezést alkalmazunk, de én ekkor a roma elnevezést nem ismertem. Különben is a cigány szóban semmi dehonesztálót nem érzek.) És természetesen ide csukták be azokat a zsidókat, akik az itteni nyilasok kezébe kerültek. A börtön körülményei igen primitívek voltak. Még kb. tiz ágyas szobában is voltunk. A szükségleteket a szobában elhelyezett kübliben kellett elvégezni. A börtönön belül szabadon közlekedhettünk. Dolgozni általában nem kellett, néha rakodásra igénybe vettek bennünket. A reggeli és az ebéd elfogadható mennyiség volt, de vacsorát nem kaptunk. Állítólag a magyar börtönökben akkoriban ez volt a gyakorlat. Megismerkedtem a jehovista asszonyokkal. Önérzetes magatartásukkal igen szimpatikus benyomást tettek rám. Úgy tudom, hogy a jehovista férfiakat azért csukták le, mert nem voltak hajlandóak fegyvert fogni. Nem tudom azonban, mi volt az oka a nők bebörtönzésének. A felszabadulás után úgy hallottam, hogy ezt az öntudatos, vallási csoportot a németek és a nyilasok gyakorlatilag kipusztították. A börtönben ismerkedtem meg először kommunistákkal. A Kommunista Párt a Tanácsköztársaság bukása után illegalitásban volt, így könnyen nem is lehetett velük kapcsolatot teremteni. Ezen társaság is öntudatos, egymást segítő magatartásukkal elismerést vívtak ki bennem, felnéztem rájuk.

Az időt beszélgetéssel és különböző, főleg irodalmi játékokkal töltöttük el. Megismerkedtünk egy Eisler nevű freudista pszichológussal. Elmeséltük neki álmainkat. Az egyik társunk álmában egy kapun kiment. Mi úgy gondoltuk, hogy ez a szabadság utáni vágyat fejezi ki. Meglepetésünkre ez elsősorban az anyaméhből való kijutást, azaz a születésre utal. Egy másik álomban valaki ceruzával írt. Kiderült, hogy a ceruza (pencil) már alakjánál fogva is a péniszt fejezi ki. Lehet, hogy a pszichológus sorstársunknak van igaza?

A kabátomat a nyilasok elvették, így ruházatom az egyre hűvösödő időjárásban hiányos volt. Sajnos az idősebbek közül a börtönben többen meghaltak. Az egyik kabátját elvettem. Ez bennem némi lelkifurdalást ébresztett. Hullagyalázónak éreztem magam.

Egy magyarul beszélő, civil ruhás SS vagy Gestapós regisztrálásba vett egy sor foglyot. Ebbe mi 13-an is belekerültünk. Ekkor már megkaptam a 136139-es, koncentrációs táborban érvényes sorszámomat. Pár nap után, december 18-án bevagonírozták azokat, akiket regisztráltak, és a vasúti kocsikat útnak indították. Az útra kaptunk személyenként kb. 20 dekagramm marmeládot. Ez egy kocsonyás állapotú lekvár, amelyet késsel lehet vágni. Abban az időben ez a katonai élelmezéshez hozzátartozott. Lehet, hogy egy darab kenyeret is kaptunk, de erre nem emlékszem. Mint később kiderült, ez az élelmezés háromnapi ellátást képezett. Annak a vagonnak, amelybe én kerültem, még ablaka sem volt. Így benne csak a réseken beszűrődő fény biztosított félhomályt az ott bezárt kb. 30 embernek. A vonat gyakorlatilag éjjel ment, és nappal nyilt pályán várakozott. Velünk volt két ruszin fiatalember, akik nyilván nagyon éhesek voltak, így a kapott marmeládot egyből megették. Gondolom, ettől kaptak hasmenést, aminek eredménye a vagon higiénikus körülményeire nem éppen kedvezően hatott. A vagonba került Békeffy László, aki korábban a Margit körúti katonai fegyházban volt lecsukva, ha jól tudom angolok számára történt kémkedés gyanújával. Békeffy volt Nagy Endre utódaként korának leghíresebb magyar konferansziéja, rengeteg Hitler és fasizmus ellenes vicc megalkotója. Állítólag Horthy kártyapartnere is volt, de ez nem valószínű. A vagonban egy összetört öregember benyomását keltette, aki nagyon fél a németektől. Azt mondta nekünk: mi ne féljünk, mi csak zsidók vagyunk, de ő Békeffy. Persze ez nem nagyon hangzott számunkra megnyugtatóan. Békeffy azt is mondta, hogy a politikai vicceit a zsidók találták ki. Két felöltője volt. Panaszkodott, hogy a németek az egyiket biztosan el fogják venni. Nekem ekkor még megmaradt a munkaszolgálatból a kulacsom. Így volt nálam víz. Bár utólag kiderült, hogy a szomjúságot nehezebb elviselni, mint az éhséget, én viszonylag kevés vizet kívántam. Békeffyt nagy művésznek ismertem, eltekintettem az ottani negatív benyomásoktól, adtam neki is vizet inni. Békeffy sok pénzt ígért annak, aki megszökteti. A vagonban két ember meghalt. Az egyik németországi megállásnál a tetemeket ki lehetett a vagonból vinni. Akik az elhunytakat kivitték, meglátták a vonaton a feliratot: „nach Dachau”. Így tudtuk meg, hogy a dachaui koncentrációs táborba visznek bennünket. A dachaui volt az egyetlen koncentrációs tábor, amelynek a nevét valamilyen regényből otthon már ismertem. Ez volt az első, vagy legalábbis az elsők egyike a több száz koncentrációs táborból, amelyet a nácik építettek, és ahova három napi utazás után december 21-én, az év legsötétebb napján megérkeztünk.

Sajnálom, hogy a felszabadulás után – amikor még az emlékezetem pontosabb volt – nem készítettem vázlatot a koncentrációs tábor felépítéséről. Így csak a mai memóriám alapján tudom a tábort felvázolni. Ez a fontosabb részekben nem tér el a valóságtól, de természetesen a méretarányok elég pontatlanok. A vonat közvetlenül a bejárat(7) környékén állt meg. Így mikor a vagonajtót kinyitották, olvashattuk a kapun a feliratot „Arbeit macht frei ” (a munka szabaddá tesz). A táborban volt egy pár dolog, ami a többi hasonló helyen nem igen volt megtalálható. Ilyen volt a fontosabb politikai foglyok részlege (1), a könyvtár (6), a nyilvános ház (10) és a többi táborhoz képest valósznűleg jobban felszerelt kórház (5). A táborban többször elterjedt a hír, hogy a nemzetközi Vöröskereszt jön ellenőrizni. Én személyesen nem találkoztam velük, úgy gondolom, hogy a kezdeti időszakban gyakrabban, később ritkábban lehetett ilyen ellenőrzés. (Lehet, hogy ez a táborban terjedő flekktífusz miatt történt.) Az előbbiekben vázolt létesítményeket az ellenőrzésre való tekintettel készíthették.

A tábor végében külön, a többiektől elzárt részen voltak a fontosabb politikai foglyok (1). Ők saját ruhájukban voltak, szőrzetüket nem borotválták le, órájukat megtarthatták. Faludi György, a kiváló költő egyszer a televízióban beszélt a koncentrációs táborok borzalmairól. Meglepetésemre a táborok közül a dachauit kivételnek tekintette. Lehet, hogy neki csak erről az (1)-es táborrészről voltak információi. A (2)-es a konyhát, a (3)-as a fürdőt, a (4)-es az irodát jelöli. A táborban lévő revierben (kórházban) (5) műtéteket is végeztek a foglyokból álló orvosok és ápolók. A barakkokkal szemben itt minden beteg külön ágyban feküdt, amelyben ágynemű volt. A táborban található könyvtárat (6) az egyes foglyoktól elvett könyvekből létesítették. Így ott magyar nyelvű könyvek is voltak. A (8)-as a koncentrációs táborokkal foglalkozó filmekből ismerhető Appelplatzot, azaz felvonulási teret jelöli. A nyitott barakkokban elhelyezett foglyok minden reggel itt felsorakoztak létszámszámlálás ürügyén, és ott ½ és 1 óra közötti időt várakoztak arra, hogy elmehessenek. Az volt az érzésem, hogy a tényleges létszám-ellenőrzés meg sem történt, a felsorakozás a häflingek (foglyok) életének megnehezítését célozta.(...)

A foglyok csíkos ruhát viseltek, ennek kabátján a foglyok sorszáma és nemzetiségének megfelelő színes háromszög volt felvarrva. A német foglyok háromszögének színe fekete volt. Ezek között köztörvényes bűnözők és homoszexuálisok is voltak. A zsidó foglyokat zsidó nemzetiségűnek tekintették, és ezt sárga háromszög jelölte. A háromszög színe a foglyok hierarchiájában lévő helyét is meghatározta. Ennek tetején a németek, alján a zsidók voltak. Egyes országok vöröskereszt szervezetei élelmiszer csomagokat küldtek az illető ország állampolgárainak. Nem találkoztam a magyar vöröskereszt által küldött csomaggal. A mi szempontunkból ez lényegtelen volt, mert mi nem magyarnak, hanem zsidónak számítottunk. Zsidó nem kaphatott csomagot.

A vagonból kiszálltunk, a szabadban meztelenre kellett levetkőzni, csak a cipő és a nadrágöv maradhatott nálunk. A többi holminkat a földön hagyva mentünk be a fürdőbe. A fürdőben pár percre kinyitották a meleg vizet. Tussolás után csíkos rabruhákat kaptunk, és zárt barakkokba vittek bennünket. Két ember kapott egy ágyat és egy pokrócot. (Ein Bett, zwei Männer, eine Decke.) Az ágyon ágynemű nélkül szalmazsák volt. Este kaptunk valamilyen meleg levest, ami a háromnapi éhezés után igen jól esett. Továbbiakban napi háromszor volt étkezés. Ezek mennyisége fokozatosan csökkent. Reggelire komiszkenyeret és teát kaptunk. A kenyéradag a teljes napi ellátást képezte. Az első 2-3 napban egy fő, egy napra, negyed komiszt kapott. A komiszkenyér képezte Magyarországon is a katonai ellátást. Ez szögletes korpás kenyér volt. A német komisz ehhez hasonló, de erősen fűrészpor ízű kenyér volt. Egy komiszkenyér 1 kg lehetett. A napi adag pár nap után a komisz 5-öd részére csökkent, majd sorozatos apadás után a napi adag 1/12 komisznál kötött ki. Ez egy ujjnyi vastagságú kenyérszeletet jelent. Az első nap krumpli és hús képezte az ebédet. Karácsony után az ebéd csak híg levesből állt. Ekkor a napi adag kb. 400-500 kalóriát tartalmazott. A nagyfokú éhezés az emberekből az élelem megszerzése iránti, állati jellegű tulajdonságot hozott felszínre.

Az élet a zárt barakkokban igen egyhangú volt. A beszélgetések főleg a különböző finom ételek utáni vágyakozást tükrözték. Én az első napokban úgy gondoltam, hogy a tábor körülményei között életben lehet maradni, de nagyon bizonytalan, hogy közvetlenül a felszabadulás előtt mit fognak a németek velünk tenni. Persze tévedtem. Ekkor még nem tudtam, hogy a táborban kiütéses tífusz szedi áldozatait, és ismeretlen volt még a kenyéradag nagyfokú csökkenési tendenciája és a főtt étel egyre tartalmatlanabbá válása. Egyesek elvesztették életkedvűket, ők sajnos három nap alatt meghaltak. Csodáltuk Eisler pszichológust, hogy volt lelkiereje reggelente tornázni. Szegény később mégis bedilizett és meghalt. Az éhezés egyre jobban igénybe vette a szervezetünket. Az állandóan csökkenő étkezési adagok mellett a foglyok egy része éhen halt. A táborban flekktífusz járvány bőven szedte áldozatait. A tetemek a barakkok előtt kupacokba rakva hetekig feküdtek, míg elégetésükre sor került.

A foglyokból időnként szerveződtek csoportok, akiket számunkra ismeretlen helyre, munkára vittek el. Egyik ilyen nem zsidókból álló csoport szervezése után két fiú sorszámot és háromszöget cserélt. Az egyik közülünk került ki, akivel együtt voltam munkaszolgálatos. Ő nem akarta, hogy zsidóként tartsák nyilván. A másik egy nem zsidó magyar fiú volt, akit kijelöltek a szervezett csoportba, és aki nem kívánt az ismeretlen helyre eltávozni. Érdekes lenne tudni, mi lett a két ember sorsa?

Már munkaszolgálat alatt tetvesek voltunk. Ez ellen hiába küzdöttünk. Ha felvettünk egy frissen mosott tiszta inget, akkor már másnap a visszavarrásoknál megjelentek a tetű petéi. Ezeket a körmeinkkel szét lehetett pukkasztani, de ez nem volt elég a tetűk kiirtásához. A koncentrációs táborba a tetveket mi nem vittük be, hisz ott minden ruhadarabtól megszabadítottak bennünket. Mégis mindenki tetves volt. A tetvek terjesztették a kiütéses-, azaz a flekktífuszt. Tudtommal háromféle tífusz van, ezek a has-, a fej- és a kiütéses tífusz. Ezeknek csak az a közük egymáshoz, hogy mindegyik magas lázzal és önkívületi állapottal jár. Engem a tetvek elég hamar megfertőztek. Ennek tünete magas láz és étvágytalanságon kívül igen erős hasmenés is volt. Társammal feküdtem az ágyon, arra jött egy idősebb lengyel, gyűlölettel ránk mutogatott, hogy ezek zsidók. Másnap bepanaszolt a Stubeältesterünknél, hogy mi elloptuk a kenyerét. Én már betegségem miatt a saját adagomat sem tudtam megenni. A cseh nemzetiségű Stubeälterster szó nélkül egy bottal kezdett verni. Ő több éve lehetett koncentrációs táborban, és a bedilizés előjelei már kezdtek rajta mutatkozni. Nem sokkal később agyának felbomlása be is következett, és meghalt. Szerencsém csak annyiban volt, hogy az ötödik-hatodik ütés után a bot eltört. Éjjel nem tudtam aludni, szívrohamaim voltak.

Másnap egy csoporttal bevittek a revierbe. A szabadban hideg volt, nekem nagykabátom nem volt, mégis eljutottam megfázás nélkül a kórházhoz. Korábban nem gondoltam volna, hogy egy legyöngült szervezet ennyi mindent kibír. A kórházban 4-5 napig alig tudtam enni valamit. Megítélésem szerint a betegség előtti súlyom kb. a kétharmadára csökkent. A kórházban vizsgálathoz vizeletet kívántak venni. Miután vizelni nem tudtam széklet nélkül, kértem ágytálat. Ennek a szükségét az ápolók nem tudták megérteni. Így a vizeletvizsgálat elmaradt. Az orvosok egyből megállapították, hogy kiütéses tífuszom van. Tudtommal ennek gyógyszere nem volt, talán ma sincs. Valamilyen gyógyszert kaptam, ami valamilyen erősítő szer lehetett. Az orvosok és az ápolók maguk is foglyok voltak. A belga orvos barátságos volt, és próbált lelkileg segíteni. 4-5 nap után hasmenésem elállt, majd étvágyam is lett. A revierben az ellátás főleg tejbegrízből állt, amiből repetát is lehetett kapni. Ezt igyekeztem kihasználni.

Mikor már valamennyire sikerült magam összeszedni, akkor jött hozzám egy SS orvos. Vele ekkor másodszor találkoztam. Az első akkor volt, amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba. Valószínűleg ő volt a tábor parancsnoka, vagy parancsnok helyettese. SS parancsnokkal összesen ezen a két eseten kívül csak egyszer találkoztam. Sokáig úgy gondoltam, az évek alatt a SS-ek olyan magas fokú szervezettséget alakítottak ki, hogy feleslegesnek tartották a tábor irányításában való személyes részvételt. Erdős László írta, hogy a németek azért voltak a táborban ritkán találhatóak, mert féltek a flekktífusztól. Valószínűleg neki van igaza. Az SS orvos vérvétel céljából jött hozzám. A vér azért kellhetett nekik, hogy a járvány ellen szérumot kísérletezzenek ki. Ebből két dologra lehet következtetni. Az SS-ek annyira nem bíztak a fogoly orvosokban, hogy a vérvételt rájuk bízzák. Továbbá úgy látszik, ha az egészségükről van szó, akkor ehhez még az „alsóbbrendű” zsidó vér is megfelelő, nem féltek, hogy esetleg az árja vér a sémivel keveredik. A vérvétel úgy történt, hogy az injekciós tűt belém szúrta, és 3 db fiolával hirtelen összesen 3 dl vért szivattyúzott ki belőlem. A gyors vérveszteségtől órákra rosszul lettem. A kórházban láttam egy folyosót, ahol ki volt írva, hogy malária laboratórium. Gondolom, hogy egyes foglyokat megfertőztek maláriával, és így próbáltak malária ellenes gyógyszert fejleszteni.

A kórházban kb. 2 hétig lehettem, utána egy nyitott barakkba kerültem. Súlyom talán egy-két kilóval gyarapodott, de azt a súlyt és azt az egészségi állapotot, amelyben közvetlenül betegségem előtt voltam, a koncentrációs táborban már nem tudtam visszaszerezni. Itt is gyakori volt az olyan munkacsoportok szervezése, ahova bekerülteket ismeretlen helyre vittek el. A csoportszervezők rám nézve, és látva legyengült szervezetemet nem tettek be egyik csoportba sem. Lehet, hogy a nyomorúságnak is vannak pozitív oldalai?

A nyitott barakkból kijárva ismertem meg a tábor felépítését. Megtaláltam a könyvtárat, innen könyveket tudtam kölcsönözni. Többek között Petőfi összes verseit is sikerült megkapnom. Az olvasás adott némi lelki erőt a túléléshez. Egyszer valamilyen bútort kellett a fontosabb politikai foglyok részébe cipelni. Így szereztem erről a részről tudomást. Reggelente ácsorogni kellett az Appelplatzon. Ez volt a nyitott barakk hátránya.

Sok nem zsidó lengyellel voltam egy stubéban. Egyszer a reggeli osztást várók sorának hátsó felébe kerültem. Egy lengyel odajön, és rám kiabál, hogy én már egyszer kaptam reggelit. Mondom neki, hogy téved. Négy-öt lengyel odajön, és fenyegetőzni kezdenek. Két holland fogoly megvédett, de reggeli nélkül maradtam. Számomra meglepő volt egyes lengyel fogolyoknál uralkodó gyilkos antiszemitizmus. Valószínűleg ennek kialakulásában szerepe volt a koncentrációs táborban lévő nem emberhez méltó körülményeknek.

Egyszer az egyik fogolytól hallom, hogy tetű-ellenőrzés lesz. Kérdem, mi a következménye annak, ha valakinél tetűt találnak. Válaszul közlik velem, hogy annak fürdőbe kell menni. Kérdeztem, hogy ez miért rossz. A válasz rövid volt: nem kívánom, hogy megtudjad. Megtudtam. Este kellett a fürdőbe menni. Ott volt egy 17 év körüli, magyarul tudó erdélyi szász SS. Nem tudom, hogy mi dolga lehetett neki ott. Tajtékozó szájjal kifejtette nekünk, hogy minden zsidót ki fognak irtani. A fürdőben levetkőztünk. A ruhákat elvitték. Egész éjjel állva és meztelenül fáztunk a nyirkos fürdőben. Megint elcsodálkoztam, hogy mi mindent ki lehet bírni. Persze ehhez lélekerő kellett. Reggel pár percre kinyitották a meleg vízcsapokat, visszakaptuk a ruhákat, és visszamehettünk a barakkba.

Szerencsére csak szóbeszédből tudom, hogy büntetésből az egyes foglyokat étlen szomjan olyan világítás nélküli helységbe zárták, amelynek mindhárom mérete kb. 1 méter. Így abban nem volt hely sem felállni, sem lefeküdni.

Új barakkban a velem egyidős László Gyurkával kerültem össze egy ágyon. Vele együtt ismerkedtünk meg a nálunk kb. 10 évvel idősebb Schiffer Pállal, az akkori Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjével. Pali intelligenciája, nyugodt, objektív okfejtései lelkiekben megerősített, és ez hozzájárult túlélésünkhöz. Megismerkedtünk Salamon úrral és fiával. Ők erdélyiek voltak, és a Todt Szervezetnél dolgoztak. A Todt szervezet német félkatonai jellegű munkaszolgálat volt. Részben ők építették az autósztrádákat és egy sor egyéb katonai jellegű építményt. Az államnak ez egy olcsó munkaerőt jelentett. Addig úgy tudtam, hogy a táborban a zsidó foglyok nem dolgozhatnak. Ekkor értesültem, hogy a Todt szervezetnél három zsidó csoport is van. Aki dolgozott, az külön élelmiszer-ellátásban is részesült. A tábor ellátásában is kapott „Zulage”-t, ami általában napi 1-2 dkg margarint jelentett. Ezen kívül a munkahelyén is kaphatott plussz ennivalót. Ennek mértéke munkahelyenként különböző volt. Salamonék adtak nekünk enni. Nem tudom könnyen szavakkal leírni, hogy ez, a táborban kialakult, csak önmagával törődő tendencia mellett milyen magas fokú emberi erényt jelentett. Az idősebb Salamon azt is elintézte, hogy László Gyurival együtt dolgozhassunk a Todt szervezetnél. A legjobb helyzetben azok voltak, akik egy kertészetben dolgoztak. A legrosszabb, de a táborban lévőkhöz képest jobb helyzetük volt azoknak, akik egy raktárban végeztek munkát. Minket ide osztottak be. A csoportok munkahelye a táboron kívül volt. Az itt dolgozóknak volt csíkos nagykabátja. Ilyet mi nem kaptunk. Így fázva mentünk a munkahely és a tábor között. 3-4 hét után minden magyarázat nélkül a munkahelyről kitettek bennünket.

Összeakadtam egy 16-17 éves magyar zsidó fiúval, aki korábban Auschwitzben volt fogoly. Beszélt az ott működő gázkamrákról és krematóriumról, szóval a „végső megoldást” képező tömeggyilkosságokról. A borzalmas történetet nehezen tudtam elhinni, de muszáj volt, ilyet nem lehet kitalálni.

Elmentem egy barakk mellett, ahonnan ismerős magyar nóták zenéjét hallom. Bementem. Egy ötven év körüli cigányprímás vonójával nótákat csalt ki egy hegedűből. Az ott lévő fogoly parancsnok szerezhetett neki egy hegedűt, hogy meghallgassák játékát.

A táborba bejutottak a háború hírei. Így egy alkalommal a Völkischer Beobachter című fasiszta újság került hozzánk. Derültünk, – bár egyáltalán nem mulatságos – mikor a lapban olvasható volt, hogy a magyar harctéri csapatok „No, baszd meg” ősi magyar csatakiáltással rohantak az ellenségre. Áprilisban már tudtuk, hogy a számos „harcvonal egyenesítése” azt jelenti, hogy a szovjet csapatok Berlint ostromolják és az angolszász hadsereg is már Németország területén vívja csatáit. Logikusnak látszott, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak. A felszabadulásra – félve a csalódástól – nem mertem gondolni. Ekkor már vitaminhiány miatt beteg lettem, a szájamon belül kiütések jelentkeztek. A bokám minden este bedagadt a szív elégtelen működése következtében. Ezek ellenére lelkileg tartottam magam. Eszembe sem jutott, hogy ezek a jelek az ottani körülmények miatt a halálhoz vezethetnek.

Nem emlékszem már, hogyan sérült ekkor meg a karom. Bementem a kórház ambulanciájára, ahol a sebet ellátták. Mondták, hogy két nap múlva jöjjek vissza kötözésre. Mikor erre be akartam menni a revierbe, éppen összeszedték a táborban lévő zsidókat. Ezt úgy szervezték, hogy minden zsidó fogolyért jött egy másik fogoly, aki az Appelplatzra kísérte a rábízott egyént. Mondom az értem jött egyénnek, hogy megyek vele, de engedjen be előbb kötözésre. Nem mehettem. Mondom, nem fogok eltűnni, ha kételye van, jöjjön velem. Nem, azt nem lehet. Órákat vártunk az Appelplatzon, majd visszaküldtek a barakkba. Közben persze az ambulancián a rendelési időnek vége lett. Ugyan ez a történet másnap megismétlődött. Harmadnap, április 26-án megint értem jött a kísérőm, de menet közben magamra hagyott. Ekkor bementem az ambulanciára. Várom a soromat, egyszerre megjelent a kísérőm és elvitt. Jobb lett volna, ha nem szólok neki egy szót sem, akkor nem tudja, hol kell keresnie. Az Appelplatzon adtak nekünk papír hálózsákot, csíkos nagykabátot, csajkát és egy vöröskeresztes csomagot. Ezt úgy értékeltem, hogy az amerikaiak rövidesen itt lesznek, és a németek nem akarják, hogy találjanak egy sor szétosztatlan csomagot. Ez valószínűleg igaz, de ma már úgy vélem, hogy bennünket kivégezni vittek, és ehhez tartozott ez a ködösítő ceremónia. Ezzel egy időben az SS-k más koncentrációs táborokat ürítettek ki, és hoztak új foglyokat Dachauba. Ezek közt bőven voltak zsidó foglyok.

Mielőtt leírnám felszabadulásunk történetét, megpróbálom a koncentrációs tábor általános légkörét megfogalmazni. Ez igen nehéz feladat. Eddig nem olvastam olyan könyvet, nem láttam olyan filmet vagy színdarabot, amelyik az én tapasztalatomnak teljesen megfelelne. Persze, ezek sok mindent a valóságból visszaadnak, de valami lényegeset mégsem. Az éhező ember sokszor olyan, mint az éhező állat, élni akar, és ennek eléréséhez megváltozhat az erkölcsi norma, az emberi tartás. A táborbeli körülmények valami eltorzult felfogást érlelhetnek az emberekben. Ezt nem tudom jellemezni. Persze nem az éhező sorstársakat lehet ezért elmarasztalni, hanem azokat, akik nyomorúságos helyzetbe hozták őket. Sok egyén ember tudott maradni, igyekeztem erre kiemelkedő példákat is bemutatni. A koncentrációs táborok megszervezését, megvalósítását végző emberek olyan bűnözőkhöz tartoznak, akik a tömeggyilkosságok elkövetésével kapcsolatban semmilyen erkölcsi gátlással nem rendelkeznek. Egyértelműen tapasztalható volt, hogy emberek egy csoportjában van erre hajlam, de a normális társadalmi körülmények visszatartóan hatnak. Az erkölcsös felfogás, a humanitást hirdető vallások, a törvények és a büntető eszközök gátolják a kegyetlen ösztönök érvényesülését. Amikor azonban a külső körülmények (háborúk, terrorista uralmak) utat engednek az alantas hajlamoknak, akkor azok érvényesülhetnek.

Megpróbálom a Dachaui Koncentrációs Tábort más hasonló olyan helyekkel összehasonlítani, ahol magyar zsidók voltak. Persze nekem nincs a többi helyről személyes tapasztalatom. A legborzalmasabb lehetett a helyzet Auschwitzben, ahol a gázkamrás tömeggyilkosságok napirenden voltak. Sok olyan tábor volt, ahol csak zsidó foglyok voltak. Ezekben nem létezett a belső ranglista, ami a vegyes rabokkal bíró táborok zsidó foglyaira nézve hátrányos volt. Dachauban nem kellett a foglyoknak nehéz köveket egy „halállépcsőn” felfelé cipelni, mint Mauthausenben, és nem volt nehéz fizikai munkakényszer, ami sok hasonló helyen fordult elő. Az étkezést nem tudom összehasonlítani, de valószínűleg a mi ellátásunk kevésbé volt elég az élethez, mint sok más koncentrációs táborban. Dachauban a tábor kezdeti időszakában rendszeres volt a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzése. Valószínűleg ennek tudható be a kórház jobb felszereltsége és a könyvtár üzemeltetése. Halálozási statisztika nem áll rendelkezésemre, de valószínű, hogy a dachaui nem jobb, mint az átlagos.

{

Kétnyelvű igazolás a deportálásról

A teljes galéria megtekintéséhez kattintson a képre!

Úgy becsülöm, hogy az én korosztályomnál, vagyis a 20 év körülieknél kb. 60% élte túl a tábor körülményeit.

Ez a százalék a foglyok korának növekedésével csökken, és 60 éveseknél már nem éri el az 1%-t sem.

A visszaemlékezésemmel kapcsolatos érzelmeim többször változtak. Eleinte a tömeggyilkosság és az elszenvedett megalázás emléke miatt nyomasztó érzésem volt. Egy-két év után az emlékek kezdtek úgy átalakulni, mintha azokat mozivásznon láttam volna. 8-10 év elteltével olyan álmaim voltak, hogy engem a fasiszták üldöznek, és én menekülök. Ezt úgy értékelem, hogy tudat alatt a történteket szeretném meg nem történtté tenni, és próbálok az elől menekülni.

Erős érzelmeket váltott ki bennem egy prágai kiállítás. Ez az egyik zsinagógában volt látható, és a theresienstadti koncentrációs táborban élt 5-6 éves gyerekek rajzait tartalmazta. Theresienstadtban a foglyok egy ideig viszonylag jobb körülmények között éltek. A családok egy része együtt maradhatott. A könnyebb élet tette lehetővé, – szemben a többi koncentrációs táborral – hogy a gyerekek papírhoz és színes ceruzához juthattak. Az ábrák mellé oda volt írva, hogy azt ki rajzolta és hány éves korában halt meg. A rajzok azt érzékeltették, hogy alkotói élni akartak, de meggyilkolták őket.

A fasizmus tömeggyilkolása hatalmas veszteség az emberiség kultúrája szempontjából is. Egy sor tehetséget végeztek ki, mielőtt azok kibontakozhattak volna.

A bibliában az olvasható, hogy az egyiptomi kivonulás után a zsidóknak 40 évig kellett vándorolni, hogy az ígéret földjére a rabszolgaság nyomasztó hatása alól mentes, új generáció vonuljon be. Én úgy érzem, hogy ehhez hasonlóan életem végéig sem tudok mentes lenni a fasiszta rabszolgaság nyomasztó emlékeitől, de az utánam jövő zsidó generációk bizonnyal már felszabadultak ez alól.

Többen megkérdeztek, hogy tudtam életben maradni. Ehhez elsősorban szerencse kellett. Szerepe volt természetesen a fizikai állapotnak, de nem elhanyagolható az akaraterő, az élni akarás. Én igyekeztem olyan magatartást tanúsítani, hogy minél kevésbé legyek szem előtt. Persze ez nem volt egy biztos módszer, de szerintem nagyobb valószínűséget jelenthetett a túléléshez.

 

Felszabadulás és hazajövetel

A táborban összegyűjtött zsidókat egy fapados kocsikból álló vasúti szerelvényben helyezték el. Többen voltunk egy vagonban, mint ahány ülőhely volt. Összehúztuk magunkat. Volt, aki a csomagtartóba került, szóval valahogy elhelyezkedtünk. A vonat április 26-án elindult velünk. Nem tudtuk hova visz a lokomotív.

A vöröskeresztes csomagok különbözőek voltak, aszerint, hogy melyik országból származtak. A csomagokban konzervek, csokoládék, kétszersültek, cigaretták voltak. Volt olyan csomag, amelyben Globus sűrítettparadicsom-konzerv is volt. Így éhezni már nem kellett, de évekig tartott, míg az élelmiszer utáni vágy élt bennem.

Másnap, április 27-én napközben a vonat megállt. Utólag megtudtuk, hogy Garmisch-Partenkirchen környezetében vagyunk. Az a hír járta, hogy egy vasúti hidat felrobbantottak, és a vonat nem tud tovább menni. Egy-két óra várakozás után kiderült, hogy nyugodtan kiszállhatunk. Az SS őrök nemhogy lelőnének, vagy lelövéssel fenyegetnének, vagy akár csak ordítoznának velünk, hanem barátságos hangon beszélnek hozzánk. Közölték, hogy a müncheni rádió bemondta: vége van a háborúnak. Hihetetlennek tűnt, hogy ez ilyen váratlanul, számunkra előzmények nélkül bekövetkezett. A háborúnak nem is volt vége. Valaki, vagy valakik megszállhatták a müncheni rádiót, és valamit bemondtak, ami félreérthető volt. Később egy novellában találtam erre utalást, de abból sem derült ki, hogy mi is történt.

Egy idő után az SS őrök közölték velünk, hogy elvisznek bennünket egy szállásra. Nekünk két választásunk volt. Vagy bízunk az őrökben, vagy önállósítjuk magunkat. Ez utóbbi nagyon bizonytalannak tűnt, így vagy mindenki, vagy legtöbben követtük az őröket. Az út – melyen a nem igazán embereknek kinéző társaság elindult felfelé – az Alpok valamely csúcsa felé vezetett. A természet itt még havas, a levegő nyirkos volt. Az út mentén folyt egy patak, amely elsősorban az olvadó hó vizét vitte mélyebbre. Az emberek nagy része nehezen vonszolta magát. Eleinte igyekeztek könnyíteni terhükön, eldobálták a kapott csajkát, hálózsákot, majd leültek a földre, hogy ők nem tudnak továbbmenni. Persze igyekeztünk tartani bennük az élni akarás vágyát, mondván, hogy már nem sokat kell kibírni. Segítettünk felállni és támogatni őket. A megtett úton a vánszorgó emberek otthagyták nyomukat az eldobált eszközökkel és olyan emberekkel, akin már nem lehetett segíteni. Gondolom az ott maradt emberek éjjel megfagyhattak. 3-4 km megtétele után egy nagyobb házhoz értünk. Felmentünk a padlásra, és az ott elszórt szalmára letelepedtünk, majd aludni próbáltunk. Másnap reggel visszamentünk az előző napi útvonalon. Az útról elvitték azokat a nyomokat, amelyeket csoportunk ott hagyott. A vasútnál megdöbbenten tapasztaltuk, visszajött a régi hangnem. Közölték velünk, hogy egy egyetlen kocsiból álló szerelvény ingajáratban fog tovább vinni bennünket. László Gyuri és én a harmadik transzportba kerültünk. A vonat az Isar folyó egyik kopár félszigetére vitt bennünket. Ott az őrzésünk laza volt. A visszatért hangnem alapján attól féltem, hogyha az egész csoport megérkezik, akkor az SS-ek vérfürdőt rendeznek. Mondom László Gyurinak; szökjünk meg. A folyóval párhuzamosan országút helyezkedett el. A folyó és az út között erdősáv volt található. Félve a fegyveres alakulatoktól nem mertünk az országúton menni, így az erdőben ballagtunk. Pár km. út megtétele után Mittenwald nevű településbe érkeztünk. Szállást kérve bekopogtunk a házakba. Nyomorúságos kinézetünk és csíkos ruhánk árulkodott, kik vagyunk. Volt ahol kezünkbe nyomtak egy vekni kenyeret, vagy egy húskonzervet, volt ahol előadást tartottak, hogy nekik valamelyik rokonuk is koncentrációs táborba került, volt ahol mogorván elkergettek, de szállást nem adtak. Indok az volt, hogy tele vannak katonákkal. Mikor már besötétedett, kezdtünk lemondani arról, hogy az éjszakát fedett helyen tudjuk eltölteni. Végül egy helyen közölték, hogy ágyat nem, de valamilyen fekvőhelyet tudnak biztosítani. Levittek egy pincébe, ahol már egy sor ember padon feküdt, de még voltak szabad lócák. Lefeküdtem az egyikre, mellettem egy SS aludt. Kiderült, hogy igazat mondtak, a község tele volt a frontról dezertált katonákkal.

Másnap mondom Gyurinak, hogy próbáljunk kórházat keresni. Kiderült, hogy ez a település nem is annyira kicsi, mint amekkorának gondoltuk, van itt kórház és laktanya is. Megtaláltuk a kórházat. Itt lemosdattak bennünket, adtak tiszta fehérneműt, meleg levest és a folyosón egy-egy ágyat. Még ezen a napon az Isar félszigetén maradtak is bejöttek Mittenwaldba. Elmondták, hogy az SS őrök lövöldözni kezdtek, mikor odament autóval egy nő, aki azt közölte az SS-ekkel, hogy itt vannak az amerikaiak, a német hadsereg szétesett, ne foglalkozzanak a zsidókkal, meneküljenek. Erre az SS őrök eltávoztak.

Mittenwaldban volt egy nagy élelmiszerraktár. Ezt másnap a lakosság szétszedte. Mikor ennek hírét megtudtuk, mi is megkerestük ezt a helyet. (Miközben a raktár helyéről érdeklődtem, egy katona puskáját rám fogta.) Emlékem szerint a raktárban volt húskonzerv, rizs, krumpli, makói vöröshagyma. Gondolom, hogy Németországban sokfelé lehettek ilyen raktárak. Mi két húskonzervet szereztünk.

Az amerikai csapatok harc nélkül 1945. május 1-jén vonultak be Mittenwaldba. A csapat néger katonákból állt, félvér tisztekkel. Számomra meglepő volt, hogy az USA hadseregében elkülönítik a négereket. A katonáknak jó hangulatuk volt. Apróbb ajándékokkal igyekeztek segíteni bennünket, de a legfontosabb, hogy felszabadultnak érezhettük magunkat.

Az amerikai parancsnokság úgy döntött, hogy a mittenwaldi laktanyában fogunk lakni, és a frissiben megalakult német helyi kormányzatot kötelezték arra, hogy étkezésünkről gondoskodjanak. A laktanyai elhelyezés elfogadható, az ellátás azonban gyenge volt. A számban a vitaminhiány következtében fellépő kiütések elfertőződtek, és az arcom megdagadt. Szóltam az egyik amerikai katonának, hogy orvosi ellátásra van szükségem. Erre beültetett a kocsijába, és elvitt egy német fogorvoshoz. Az orvos kezelte a fertőzést, és lassan rendbe jöttem. Nem éheztem, de az evési vágy igen erős volt bennem. Megettem egy egykilós hideg húskonzervet. Tudtam, hogy ezt nem szabad tenni, de nem tudtam ellenállni annak, hogy élelem van előttem, és ne egyek belőle. Évekig tartó hasmenés lett gyengeségem eredménye.

Elhatároztam, hogy a gyenge élelmezést feljavítom. Ehhez beszereztem egy olyan villanymelegítőt, amin főzni lehetett. Bizonyos alapvető fogalmaim voltak a főzéshez. Szerencsémre volt egy fiú a laktanyában, aki szakács volt Stern Bácsi kóser vendéglőjében. (Azt hiszem, hogy ez az étterem Óbudán volt.) A fiú nevére már nem emlékszem. A főzési jellegű kérdéseimre készségesen kaptam tőle választ. A főzéshez szükséges nyersanyagot a faluban vásároltam. A pénzt a cigaretta képezte. A cigaretta kiindulási fedezetét a vöröskeresztes csomagban lévők biztosították. A továbbiakat kereskedéssel szereztem. A laktanyában egy doboz húskonzervért 3 doboz cigarettát lehetett kapni. Én a faluban egy doboz cigarettát egy doboz húskonzervre cseréltem. Természetesen nem csak húskonzervet szereztem, hanem egyéb élelmiszert is, mint pl. krumplit, babot, füstölt húst, kenyeret, tojást. Életem ekkori rövid szakasza volt, amikor kereskedtem, pontosabban csere-kereskedtem. Későbbiek során sohasem üzleteltem. Úgy látszik, hogy nekem őseimmel ellentétben csak az ilyen primitív kereskedelemhez van érzékem. A húskonzervben lévő húsból fasírtot készítettem, a babból és füstölt húsból igen finom bableves készült. Az étlapon paprikás krumpli is szerepelt. Igyekeztem a kapott ebédeket is feljavítani. Így pl. a főtt marhahússzeletet kirántottam. A kereskedői és a szakács tevékenységemnek meg volt az a haszna is, hogy volt valami feladatom, jobban telt az idő.

Gondot jelentett, hogy semmit sem tudtunk családtagjainkról. Volt a családon belül olyan megállapodás, hogyha elszakadunk egymástól, és túléljük a borzalmakat, akkor Kisrózsival, anyám New Yorkban élő fogadott testvérével keressük a kapcsolatot. Bár a címet megjegyeztem, de a posta még nem működött. Később megtudtam, hogy Kisrózsi a nevemet egy listán megtalálta, és erről anyámat értesítette. Aki így megtudta, túléltem a koncentrációs tábor borzalmait.

A különböző táborokban felszabadultakról hozzánk is hoztak kézzel írt listákat. Ezeket igen gondosan néztem át. Volt olyan gyanúm, hogy apám vagy bátyám Mauthausenbe került, de nevüket nem találtam. Rábukkantam azonban a Landsbergben lévők listáján Rothschild Jolán (Zalaegerszeg) névre. János nagybátyám Zalaegerszegen volt orvos. Kérdeztem a zalaegerszegieket, volt-e nagybátyámon kívül más Rothschild Zalaegerszegen. A válasz „nem” volt. Némi gondolkodás után arra jöttem rá, hogy a Jánost lefordították németre, így lett Johann. Ezt vagy elírták, vagy rosszul olvashatóan vetették papírra. Vagyis a leírt név nagybátyámét takarja. Elhatároztam, hogy elmegyek Landsbergbe. László Gyuri velem jött. Mittenwaldban kaptunk egy magyar és angol nyelvű személyi igazolványt. Németországban ekkor még nem létezett egységesen szabályozott személyi igazolás, a mienk az átlagosnál jobb volt. Ezzel nyugodtan közlekedhettünk. Naivul azt gondoltam, hogy az úthoz szükségtelen holmimat nem kell magammal vinni. Így egy zakót és egy logarlécet, amelyeket a laktanyában találtam, ott hagytam. Szereztem egy térképet, és útnak indultunk. Az út egy részét vasúttal tettük meg. Más részeken autót stoppoltunk, itt amerikai katonák vittek. Útközben francia felügyelet alatt álló területen is áthaladtunk. Megérkeztünk Landsbergbe. Gondoltam, hogy nagybátyámat, mint orvost, kórházban találhatom meg. Megkerestük az ottani kórházat. Jött egy orvos kinézetű ember, akit kérdeztem, hogy ismeri-e Rothschild doktort. Szerencsére egy magyar orvost szólítottam meg. Kérdezte, miért keressük. Válaszom után elmondta, hogy nagybátyám tegnapelőttig itt gyógyított, tegnap átment egy vörishofeni szanatóriumba dolgozni. Próbáljam meg ott megkeresni. Ez az üdülőhely közel volt Landsberghez. Átmentünk, de már nem emlékszem hogyan. Megtaláltam a szanatóriumot, így találkoztunk nagybátyámmal. Rábeszélt, maradjak ott vele. László Gyurkától elbúcsúztam, ő visszament Mittenwaldba. Vörishofenben nem sokáig maradtunk. Valahonnan jött egy utasítás, hogy az ott lévő volt deportáltak menjenek át Kempten kórházába. Ebben dolgozó külföldiek egy része deportált, más része a szovjet csapatok elől menekült kelet európai volt. A kórházban dolgozók kisebb része német volt. Nagybátyám lett az itteni belgyógyászat vezetője, és mint ilyen, egy berendezett szolgálati lakás járt neki. Így kulturáltabb körülmények közé kerültünk. Én mint ápoló dolgoztam mellette. Ahogy vizsgálta a betegeket, munkája lényegét elmondta. Orvosi ismereteket szereztem.

Az idő múlott, nem értettük, miért nem mehetünk haza. Betegként volt a kórházban Adler Oszi, aki kiválóan beszélt angolul. Vele felkerestük az ENSZ parancsnokot, hogy segítsen nekünk hazajutni. Közölte, hogy ő angol, semmit sem tud tenni az érdekünkben, ez az amerikai parancsnokon múlik. Ezután megkerestük a helyi amerikai parancsnokot, aki röviden elutasított. Megdöbbentő számomra, hogy deportáltaktól, akiktől nem csak hónapokat, éveket raboltak el a fasiszták, hanem még meg is kínoztak, azok életéből további hónapokat vesznek el.

Jöttek különböző delegációk propagandájukkal befolyásolni bennünket. Jött egy magas rangú horthysta tiszt, aki mesélt olyan borzalmakról, amit a szovjet csapatok tesznek Magyarországon. Igyekezett rábeszélni bennünket, hogy ne menjünk haza. Jött cionista delegáció, aki Izraelbe invitált bennünket. (Ahogy később megtudtam, azok, akik kimentek, évekig éltek Cipruson, mert az angolok nem engedték be őket Izrael területére.)

Legtöbben azonban haza akartunk menni, ami már csak azért is érthető, mivel semmit sem tudtunk családunkról. Szeptemberben nagybátyám valakitől értesült arról, hogy a müncheni cseh konzulátus szervezésével haza lehet jutni. Másnap ketten vonattal felutaztunk a konzulhoz, aki igen szívélyesen fogadott. Elmagyarázta, hogy elutazásunkig a Funk Kaszárnyában kapunk szállást. Prágáig mint cseh állampolgárok utazhatunk, és az ottani magyar vöröskereszt képviselete intézi további utazásunkat. Hosszú idő után ez volt az első emberséges, segítőkész szó, amit hallottam. München igen romos volt. Az ablakokban igen ritkán volt üveg, akadt olyan utca is, ahol el se kezdték a romeltakarítást, mert az utcában ép ház nem volt. Ezzel együtt az élet indulásának nyoma érzékelhető volt. Egyes helyeken járt a villamos. Találtunk egy működő zsinagógát. Éppen zsidó ünnep volt, bementünk. A templomban főleg amerikai katonák imádkoztak. Visszautaztunk a többiekért Kemptenbe. Híreinket elmondtuk az ottani magyaroknak, és rövid idő alatt útnak indultunk. Jelentkeztünk a cseh konzulátuson, beszállásoltak a Funk kaszárnyába, ahol sok nemzetiség polgára lakott. Jiddis színház is működött itt. Kíváncsi voltam rá, de nem értettem semmit sem a szövegből. 1945. szeptember 19-én vonattal elindultunk Prágába. A vasútállomáson találkoztam egy olyan csoporttal, akikkel együtt voltam deportálva, és szintén Prágán keresztül indultak hazafelé, vagyis ekkor indult meg a Bajorországban lévő magyar deportáltak hazautazása. Prága a németországi romos városok után megdöbbentő benyomást keltett bennem. A városban a háború egyetlen nyomát észleltem, egy szovjet tankot, amely az egyik téren volt kiállítva. Valószínűleg ez volt az első tank, amely bevonult felszabadítani Prágát. Sétálunk nagybátyámmal szemlélve ezt az igazán szép várost, nézegetjük a viszonylag ép középkori építményeket, mint a Károly hidat, a régi városházát, a Lőportornyot, a középkori zsidó temetőt. Egyszerre a kirakatban cukrászsüteményeket pillantottunk meg. Bementünk, hogy vegyünk belőlük. A tulajdonos kenyérjegyet kért. Mondjuk, hogy azzal nem rendelkezünk, mi deportálva voltunk Németországban, és megyünk haza Magyarországra. Szó nélkül kaptunk a rég nem evett édességből, és pénzt sem fogadtak el érte. A már említett Erdős László könyvében hasonló esetet olvastam. Ők ebédet kaptak jegy és pénz nélkül. Ő ezt úgy magyarázta, hogy bizonyos ennivalókat csak élelmiszerjegy ellenében volt szabad árulni, de az ajándékozás nem volt tiltva. Akárhogy is volt a törvény, az adakozás egyes cseh lakosok részéről magas fokú emberi értékekről tett tanúságot. A Prágában működő Magyar Vöröskereszti Hivatal intézte a további utunkat. A hazafelé vezető úton két kellemetlenségünk volt. Nem fértünk fel a vonatra. Pontosabban a vonat nagyon zsúfolt volt. Akik már feljutottak, nem akarták az utasok számát növelni, és bennünket már nem engedtek fel. Bennem már nagy volt a türelmetlenség, és azt javasoltam nagybátyámnak, hogy utazzunk a vonat tetején. Fel is mentünk, ráültünk a bőröndünkre, és így utaztunk egy darabot. Egyszerre orosz katonák jelentek meg a kocsi tetején azzal a szándékkal, hogy csomagjainkat elvigyék. Ennek ellenálltam, mire az egyikük nekem szegezte pisztolyát. Erre engedtem, és a három csomagunktól megszabadítottak bennünket. Ez után dörömbölni kezdtünk a vagon tetején, hogy húzzák meg a vészféket. Ez eredménnyel járt. Ekkor beengedtek a kocsiba. A vonat Szob felé jött Magyarországra. A csehszlovák határállomáson a marcona, udvariatlan hangot alkalmazó határőrök mindenkit kiszállítottak a kocsikból, és igen alapos vámvizsgálatot végeztek. Akinél valamilyen katonai jellegű holmit találtak, azt elvették. Volt, akinek a kabátjától, egy rongyos, rangjelzéstől megfosztott, német katonai zubbonytól kellett megválnia. De később mégis felvidultunk, mikor már ismerős területen, Vácott, Rákosrendezőn, majd a Ferdinánd híd alatt robogott a vonat velünk a Nyugati pályaudvarra. Izgatottan mentünk a Hollán utcai lakásunkhoz, nem tudtuk kit és mit találunk ott. Hazaérve kiderült, hogy édesanyám és bátyám a lakásunkban él. Elmondták, hogy édesapám, aki együtt volt deportálva Gyurival Mauthausenben, meghalt. Gyuri bátyám még ekkor nagyon beteg volt, és be kellett mennie kórházba. Természetesen apám vele ment. A kórházban az amerikai orvosok minden lesoványodott betegnek vérátömlesztést adtak. Orvosi hiba miatt apámnak rossz vércsoportú szérumot adtak, és másnap reggelre meghalt. Nagybátyám felesége, sógornője és unokahúga túlélte a deportálást, és Bergen-Belsenben vannak.

A lakásunk falán lyukak tátongtak, a házat a háború alatt elsősorban a berendezésre ártalmas belövések érték. A lakás bútorzata, a benne lévő tárgyaknak kb. a fele megmaradt. A lakásból az oda beköltöztetett kb. 15 személy már elköltözött. Az épület u.n. svájci védett ház volt.

A rendeletek szerint a budapesti zsidóknak gettóba kellett menniük. Azok, akik svéd vagy svájci menlevéllel rendelkeztek, a védett házakba zsúfolódtak össze. A gettóban az élet igen nehéz volt. Nem volt könnyű élelmiszert beszerezni, úgy tudom, hogy a vízellátás is hiányosan működött. A gettó területét nem volt szabad elhagyni, a bejáratot nyilasok őrizték. Az idősebb korosztályból sokan haltak meg a gettóban. A védett házból szabad volt a kijárás, természetesen sárga csillaggal, így könnyebb volt az élelmiszer beszerzése. A gettóból is és a védett házakból is vittek el a nyilasok embereket, akik aztán eltűntek. A legtöbbjüket levitték a Duna-partra, ott lelőtték őket, a tetemeket a vízbe lökték. A budapesti zsidó lakosok közül deportáltak gyalogos csoportokat is. Miután a védett házakban sem voltak az emberek biztonságban, anyám elhatározta, hogy bujkálni fog. Ő mint tanárnő rendelkezett fényképes MÁV igazolvánnyal, ami hivatalos közalkalmazott-igazolásnak számított. Ezzel az igazolvánnyal, mint erdélyi menekült sikerült elbújnia. Mielőtt a szovjet csapatok Erdélybe bevonultak, a visszacsatolt területről sokan elmenekültek. Sokuknak a hirtelen, kapkodó menekülés következtében a papírjaik hiányosak voltak, így anyám igazolványa – amelyben sem vallás, sem leánykori név nem szerepelt – elégnek bizonyult.

Az utóbbi években sok szó esett Wallenbergről, a svéd diplomatáról, aki emberek ezreit mentette meg. Viszonylag kevésbé ismert Friedrich Born svájci diplomata neve, aki Wallenberghez hasonlóan nyújtott segítséget üldözötteknek. Munkájuk eredményességéről én a következőket tudom. Tevékenységük részét képezte, hogy Schutzpaßokat, vagyis menleveleket adományoztak az üldözötteknek. Ezeket a hatóságok hivatalosan elismerték, de annak el nem fogadását szó nélkül tudomásul vették. A menlevelek lehetőséget adtak ahhoz, hogy a fővárosban élő zsidók egy részének nem a gettóban, hanem védett házban lehetett laknia. A munkaszolgálatosok részére a Schutzpaß semmiféle biztonságot nem jelentett. Mutatja ezt az én példám, akit a parancsnokom éppen e papír megléte miatt adott át a nyilasoknak. Ez vonható le apám és bátyám sorsáról, őket a menlevéllel rendelkező munkaszolgálatosokkal együtt deportálták. Nem tudok olyan adatról, hogy a védett házakban és gettóban összezsúfolt zsidók közül milyen százalékban szabadultak fel az emberek. A védett házak nagyobb biztonságot jelentettek, mint a gettó, mivel itt az emberek jobb életkörülmények között éltek. De ekkor az élet véletlenszerű apróságokon múlott. Mindkét diplomata üldözötteket bújtatott, ill. bujtatásukat elősegítette, számukra külföldre utazáshoz alkalmas és egyéb hamis papírokat szerzett. Mindenesetre Wallenberg és Born, továbbá még más diplomaták megtették a magyar üldözöttek megmentésére, ami rajtuk múlott. Igazi embernek bizonyultak.