Bartha Ágnes: Ketten - Emlékek Dunaföldvárról és Ravensbrückből

Visszaemlékezés

Separator item

 

BA_Ketten.jpg

 

Dunaföldvár

Dunaföldváron születtem, 1922. október 26-án, zsidó szülők gyermekeként. Anyám ortodox családból származott, kóser háztartást vezettek, de anyám lánykorában nem szerette, hogy különválasztották a húsos és tejes ételeket. Egyszer véletlenségből összekeverte, amiből nagy botrány lett, de attól kezdve nem vezettek kóser háztartást. Apám nagyon szegény családból származott. Kilenc éves korában ki kellett maradnia az iskolából, mert a nagymama hét gyerekkel maradt özvegyen. A legkisebb hét hónapos volt, a legnagyobb 13 éves. A nagymama bátyja, akinek kis szatócsüzlete volt, azt mondta, segít fölnevelni a hét gyereket, de a legnagyobb fiúnak ki kell maradni az iskolából, és bemenni az üzletbe, hogy mire ő megöregszik, legyen, aki átvegye az üzletet. Apám volt a legidősebb fiú kilencévesen, neki kellett hát kimaradnia az iskolából. Amit ő nem kapott meg gyerekkorában, azt tízszeresen próbálta nekünk, a két lányának megadni. Még ki sem gondoltam valamit, már ott is volt. Apám nem volt túl vallásos, csak a két főünnepet tartotta, akkor az üzlet is zárva volt: Jom Kippurkor és Ros Hasanakor. Kedvenc süteménye a flódni volt, a maceszgombócot is szerette, de nem vezettünk kóser háztartást. Zsidó elemibe jártam ugyan, de az elemi után már vegyes iskolákba. Dunaföldváron a polgári volt a legmagasabb iskola akkoriban. Tizennégy éves koromban apám megkérdezte, mit szeretnék inkább: magántanuló lenni Pesten a Baár Madasban – vizsgázni kellett volna csak feljárni –, vagy inkább nyelvet tanulni Bécsben, majd más európai városokban. Az utóbbit választottam, de a sors – vagyis Hitler – közbelépett: csak egy évet tudtam Bécsben tanulni. Otthon természetes volt a zsidóságunk. Vegyes társaság járt hozzánk: nem számított, ki zsidó, ki keresztény. Barátok voltak, csak az számított.

Bécs

Az 1936/37-es iskolai évet Bécsben jártam, de a következő tanévre már nem engedtek el anyámék. Akkor már jöttek a hírek a hitlerizmusról. Bécsben egy magániskolába jártam. Huszonnégyen voltunk összesen. Nagyon jó nemzetközi társaság volt, összesen két magyar, a többiek Németországból, Svájcból, Csehszlovákiából, mindenhonnan. Jó életünk volt akkor, ott, nem éreztem honvágyat, a szüleim hiányát. Természetesen karácsonykor hazajöttünk, anyámék is kijöttek látogatóba. Bécs nincs messze.

Házasság – Válás

Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy anyámék nem engednek vissza az 1937/38-as iskolaévre. Apámnak üzlete volt, be kellett járjak az üzletbe, hogy legalább arról tudjak valamit. Sajnáltam, hogy nem mehettem vissza Bécsbe, de a szüleimre nem haragudtam ezért, hiszen nem ők tehettek róla. Bécs után az üzletben dolgoztam tehát, aztán 19 évesen férjhez mentem egy katolikus fiúhoz. Nagy szerelem volt, tánciskolai ismeretség. Én 10 éves voltam, ő 21 amikor megismerkedtünk. 1941-ben kijöttek a zsidótörvények: akinek volt engedélye, hogy vegyes házasságot kössön, az október végéig még megtehette, utána már nem lehetett vegyes házasságot kötni. A vőlegényem könyörgött apámnak, hogy pesti ügyvéd ismerősei révén szerezze meg a diszpenzációt, hogy meg tudjunk esküdni. Amikor anyámék elküldtek Bécsbe, azt remélték, hogy a távolság miatt megszakad majd a barátság. De a szerelemnek nincs határa: jöttek a levelek, a repülőn a virágcsokrok, ő maga is kijött látogatóba. Hiába óvtak anyámék, a barátság tovább tartott. Anyósomék mindent elkövettek, hogy szétszakítsanak bennünket. Gyűlöltek engem zsidóságom miatt, és áskálódásuk végül sikerrel is járt. Az apósom főszolgabíró volt Baracson. Fogadtak egy üveg pezsgőben, hogy sikerül szétszakítani bennünket. A sógorom kivett három hónap fizetés nélküli szabadságot, hogy idegileg teljesen kikészítsék a férjemet, hogy szakítsunk. Teljesen titokban házasodtunk össze, Dunaföldváron a szülőkön kívül senki nem tudta. Az esküvő után, mindvégig, amíg házasok voltunk, hogy titokban maradjon a dolog, továbbra is külön laktunk. A férjem minden nap kijött hozzánk, aztán hajnalban hazament. Ez így ment egy évig. Nehéz elhinni, de ez történt. Azt gondoltuk, később esetleg el tudunk majd költözni Dunaföldvárról, és akkor összeköltözhetünk. De a férjem nem volt elég erős karakter ahhoz, hogy kitartson mellettem, sikerült kikészíteni. Az apósom először megpróbált közeledni hozzám: azt akarta, hogy formailag váljak el a férjemtől, hogy ne hátráltassam a karrierjét. Azt ígérte, majd ő megpróbál máshol állást szerezni a fiának, elköltözhetünk, és a háború után újra összeházasodhatunk. Apámék ellenezték: ha már férjhez mentem, ne váljak el, vélték. 1942-ben végül elváltunk. Nem tudom, mivel vették rá a férjemet, hogy elváljon tőlem. Én rögtön elköltöztem Dunaföldvárról, túl nagy lelki teher lett volna ott maradni a válás után. Az egész életemet befolyásolta ez a borzalmas lelki trauma. Már az elején megpróbálták megakadályozni. Amikor az esküvőnk volt – titokban, Pesten –, az apósom küldött egy táviratot a szállodába, hogy a vőlegényem anyja öngyilkos lett, menjen azonnal haza. Nem volt igaz, persze. Mindezt azért tették, hogy ne tudjunk megesküdni. Nagy botrány volt, le kellett mondani az esküvőt. Aztán végül teljes titokban esküdtünk, két tanú volt ott, más nem. Akkoriban még létezett nőtartás, havi 200 pengő. Amikor elváltam, a sógorom fölhívta apámat, hogy amennyiben 24 órán belül nem lesz a kezében az írásbeli lemondásom a névviselésről és a nőtartásról, kegyetlen bosszút áll. Figyelmeztette apámat, hogy mit jelent ez egy zsidónak 1942-ben. Apám följött utánam Pestre, könyörgött, hogy mondjak le mindenről. De azok után, ahogy viselkedtek, nem voltam hajlandó.

Fényképészet – Budapest

Budapestre mentem, hogy szakmát tanuljak. Sétáltam az utcán, gondolkodtam, mit tudnék elkezdeni. Először kerámiát akartam tanulni, Kovács Margithoz szerettem volna kerülni, de nem vett fel tanulónak. Ötvös munkára is gondoltam, de az sem sikerült. Jó helyen akartam szakmát tanulni. A legtöbb helyen azt kérdezték: „Vallása?” 1943-at írtunk. Volt egy ismerősöm, színházi fotós, ő vitt el Forrai Józsefhez, ahol, mint fizető tanuló, elkezdhettem a fényképes szakmát. Forrai maga is zsidó volt. Amikor munkaszolgálatos lett, a segédnővel ketten vittük az üzletet. Kijárási tilalom idején a műteremben aludtunk, hogy tudjunk dolgozni. Belevetettem magam keményen a munkába, hogy egy kicsit ellensúlyozzam a korábbi sérelmeket és fájdalmakat: a munkába temetkeztem.

Pesten albérletben laktam. Nem voltam teljesen idegen, voltak barátaim. A baráti köröm főleg zsidókból adódott. A férfibarátokat messze elkerültem, a válás után nem akartam senkihez kötődni. Egyedül éltem. A barátokkal jártunk színházba, moziba, társaságba, kirándulni. A zsidókat ért szigorításokat nehezen viseltük, de a társaság, a baráti kör összetartott.

1944-45

1944. március 19-én egy barátnőm esküvője volt a Bethlen téri templomban. Anyám is feljött az esküvőre. A templomban tudtuk meg, hogy a németek megszállták Magyarországot. Anyám rögtön azt mondta, ennek az a következménye, hogy lezárják a határokat. Még aznap hazament. Mi a nővéremmel Pesten akartunk maradni. Amikor apámat internálták, szerettük volna anyámat is fölhozni, de ő, ahogy legtöbben, azon aggódott, hogy mi lesz mindennel: a lakással, a házzal. Nem jött el, és ez az életébe került. A rokonok közül a deportálásból én jöttem haza egyedül. A nővérem útközben megszökött, ő Budapesten volt. Októberben, mikor Szálasi átvette a hatalmat, megjelent egy plakát, hogy jelentkezni kell a KISOK pályán. A nővéremmel együtt elvittek bennünket Gödöllőre, onnan Isaszegre, ahol sáncásáson voltunk, nyilas felügyelet mellett. Utána gyalogmenetben hajtottak bennünket egészen Zürndorfig. Felváltva kísértek csendőrök és nyilasok, őket állandóan váltották. Futballpályákon töltöttük az éjszakákat. Egyáltalán nem tudom, mi adott erőt, hogy kibírja az ember. Nem sejtettük, hová visznek. Annyira koncentrálni kellett az erőt arra, hogy túlélje az ember, hogy egyáltalán ereje legyen, hogy nem törődött semmi mással, csak azzal, hogy életben maradjon. A vidékieket már júniusban elvitték. Apámat májusban. Azt, hogy hol halt meg, csak a felszabadulás után tudtam meg: Ebenseeben, egy kőbányában. Anyámmal a templomban, az esküvőn találkoztam utoljára. Budapesten lehetett hallani a gázkamrákról, de én nem hittem el. Nem lehetett elhinni, hogy emberek ilyenre képesek. Annyira naiv voltam, hogy nem tudtam elképzelni. A deportálás után azt mondtam, hogy most már nem tudnak olyan borzalmat mondani emberekről, amit ne hinnék el.

Kiss Edittel, későbbi jó barátnőmmel a KISOK pálya bejáratánál találkoztam. Ismertem őt, háromszor vagy négyszer találkoztam vele korábban. Az összeköltöztetésnél a nővérem melletti lakásban lakott. Amikor a KISOK pályán újra találkoztunk, nagyon megörültem az ismerős arcnak. Első nap ellopták a hátizsákját, amit végül megtaláltunk, csak a takarója hiányzott. Tudtuk, hogy futballpályákon leszünk elszállásolva éjszakánként, és akinek nincs takarója, az megfagy, megfázik, meghal. Azt mondtam neki: „Amíg nekem van takaróm, addig neked is van.” Így kezdődött el a barátságunk. A nővérem is velünk jött, egészen Süttőig. Ő minden nap leült az országúton, és azt mondta: inkább lőjék agyon, de nem megy tovább. Könyörögtünk neki, hogy jöjjön. Azt nem bírtam volna elviselni, ha őt ott agyonlövik az úton. Süttő előtt, ahol már nagyon fáradt volt az egész társaság, egy kétlovas kocsi megállt, a kocsis szólt a nyilasnak, hogy pár embert elvisz, ha megmondja hová. Megrohantuk a kocsit, de annyian, hogy a ló nem tudott elindulni. Akkor azt mondtam a nővéremnek, hogy én tudok még menni, ő maradjon a kocsin, és csak a hátizsákomat vigye magával. Amikor Süttőre beértünk, a hátizsák le volt téve az országúton, a nővéremet nem találtam. Tudtam, hogy megszökött. Nem mertem keresni, mert féltettem az életét. Később megtudtam, hogy történt. Két nyilas fölült velük a kocsira. Hamar odaértek, és a nyilasokat meghívták egy fröccsre egy kocsmába, míg a csoportot bevárják. A kocsmáros volksbundista volt. Volt egy 16 éves lánya, aki megkérdezte a nővéremet, hogy miért sír. A nővérem azt felelte, hogy nem tud továbbmenni, nem bírja már. A lány felajánlotta, hogy segít neki megszökni. Éjszaka elbujtatta a padláson egy olyan kofáskosárba, amivel árut hoznak a piacra, és másnap odaadta a papírjait, a ruháját, és kikísérte a vonathoz, hogy visszajöjjön Budapestre. Az a kislány szöktette meg. Izgultam, hogy életben legyen, hogy sikerüljön. Ezért nem mertem őt keresni. Ha keresem, biztos, hogy megtalálják, és vége.

Edit 18 évvel idősebb volt, mint én. A deportálás alatt nagyon szüksége volt az embernek arra, hogy érezze, valaki mellette van, és hogy segíteni tudjuk egymást. Ha az egyik mélyponton volt, akkor a másik volt erős, tartotta benne a lelket, aztán fordítva. Először én mentettem meg az ő életét azzal, hogy takaró alatt volt, aztán a végén, a felszabadulás után, ő mentett meg engem. Zürndorfban vagoníroztak be bennünket, és november 22-én érkezett meg a csoport Ravensbrückbe. Ravensbrückben az átmeneti sátor a poklok pokla volt. Víz, WC nélkül, a földön feküdtünk. Szörnyűséges bűz volt. Akkor éjszaka azt mondta Edit, nem fog velem egy takaró alatt feküdni: hozott mérget magának. Megígérte az orvosnak, hogy csak akkor veszi be, amikor úgy látja, az élet nem megy tovább. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy ez már nem élet. Hiába mondtam neki, hogy nem tudom egyedül továbbcsinálni, ne tegye, ne hagyjon ott egyedül, vagy adjon nekem is mérget. Azt mondta, hogy azt nem, és bevette a mérget. Egész éjjel azt figyeltem, lélegzik-e még. Hajnalban elkezdett hányni. Életben maradt. Érdekes módon erről soha többet nem beszéltünk. Megtörtént és lezárult, de nem lehet elfelejteni.

Elvették az összes holminkat, és rongyokat adtak. Amikor egymásra néztünk, kínunkban nevetni kezdtünk. Editnek szerencséje volt, megmaradt a sícsizmája, nem tudom hogyan. Én egy vékony talpú cipőt kaptam, ami aztán teljesen leszakadt. Egy nejlon- vagy rongydarabot kötöttem föl, a végén már alig bírtam menni. A sors azért mindig velünk volt. A Daimler gyárból jöttek emberanyagot kiválasztani. Edit és én éppen vacsoráért mentünk a konyhára. Nem találtak elég embert a munkára, így minket is odacsaptak az Appelhoz. Mi még nem voltunk nagyon régen bent, még jobban néztünk ki. Az első, akit kiválasztottak, egy 17 éves budapesti kislány volt. A második én. Odamentem az SS-hez és a német mérnökhöz, és mondtam, hogy itt van az unokatestvérem is, engedjék meg, hogy ő is velem jöjjön. Olyan döbbenet volt, hogy egy fogoly egyáltalán szólni merészel hozzájuk, hogy megkérdezték, hol van. Intettem Editnek. Előlépett, de borzalmasan nézett ki. Szürke volt, a bőr rászáradt a csontjaira. Intettek, hogy nem. De Edit is föltalálta magát: azt mondta, tudja, hogy rosszul néz ki, de engedjék meg, hogy megmutathassa, érez magában erőt, hogy Németországért dolgozhasson. Kiválasztották őt is. Így maradtunk együtt, ami nagyon fontos volt. Egyedül senki nem bírta volna ki. Nem tudták elviselni, hogy valami borzalmas munkát ne csináltassanak, hogy ne kínozzák az embert. Naponta, reggel és este Appel volt, órákat kellett mozdulatlanul állni a sorban. Ha valaki összeesett, nem volt szabad segíteni. Mindenkinek hasmenése volt, akkor bezárták a blokkajtót, és kívülről nevetve nézték kínlódásunkat, hogy nem tudunk kimenni. A fürdőben, a zuhanyozóban, télen, miután beszappanoztuk magunkat, kinyitották az ablakot, elzárták a vizet, mi pedig ott álltunk a hidegben. Ez nekik szórakozás volt. A Daimlernél dolgoztunk, nyolcan magyarok. Egy kis szobába kerültünk. Óriási privilégium volt, mert mindenkinek saját priccse volt, nem kettesével, vagy hármasával kellett aludnunk egy priccsen. Egy asztal is volt a helyiségben és pad. Asztal, pad és egyedül egy priccsen: mindez most olyan természetesnek tűnik, de akkor nem volt természetes. A művezetők civil mérnökök voltak, egy kivételével rendesek, ahol lehetett, segítettek bennünket. Néha egy falat ennivalót is bedobtak a szemétkosárba, és szóltak, hogy menjünk és vegyük ki. Minden nap mondták, hogy már közel a front, tartsunk ki. Egyszer eltörtem egy csavart. Szóltam a művezetőnek, aki azt mondta, ne szóljak senkinek, majd ő ebédidő alatt kiveszi. Ez szabotázsnak számított volna, amiért agyonlőnek.

Már minden társunk mélyponton volt, amikor megbeszéltük Edittel, hogy valahogy fel kéne rázni a társaságot. Elhatároztuk, hogy húsvétra rendezünk valami kis ünnepséget, hogy embernek érezzük magunkat. Ajándékot készítettünk egymásnak, és egy héten keresztül a napi fejadag kenyérből egy szeletet mindenkinek félre kellett tenni. Feketekávéval a szeletekből kenyértortát csináltam. A művezetőktől kaptunk kis karácsonyi gyertyákat, Edit akkor rajzolta az első sorozat képeit: Lágerélet képekben címmel, amelyben kikarikírozta az egész helyzetet. A művezetőktől kaptunk papírt, színes ceruzát, a romok alól rongyokat szedtem ki. Kaptunk ollót, keménypapírt is. Nyuszit csináltam, a rongyokból zsebkendőt, a fehér papírból ollóval csipkét vágtam ki, az volt a tányér. Mindezt azért, hogy emberek maradjunk, legyen erőnk kitartani. A Lagerälteste kapta ajándékba a Lágerélet képekben című, bekötött könyvet. Sírva fakadt. Azt mondta, szeretné ezt megmutatni az egyik SS nőnek. Mondtuk neki, hogy ne tegye, baj lesz belőle. Mire ő: nem, nem, ez nagyon rendes, meg fogja érteni. Az SS nő első kérdése ez volt: – Ki csinálta ezt? – A magyarjaim. – Túl jó dolguk van. És öt percen belül kiraktak bennünket abból a kis helyiségből. Akkor is megérte, mert egy kicsit embernek éreztük magunkat.

A gyárban egyszer az egyik művezető megpróbált közeledni, nem engedtem. – Azért, mert német vagyok? – kérdezte. – Elsősorban azért. Aztán nyugton hagyott. A felszabadulás után, hazafelé, az országúton kettesben ültünk Edittel, éjjel. Az első két orosz katona… az egyik az Editet kapta el… a másik engem. Utólag hallottuk, hogy az amerikai katonák ugyanezt csinálták, csak legfeljebb adtak egy tábla csokoládét érte. Fiatal katonák voltak, esetleg már évek óta a fronton. Utólag az ember próbál mentséget találni.

Április közepén evakuálták a gyárat, mert már nem volt munka. Nem csak a munka számított, korábban is, ha nem volt anyag, akkor kihajtottak bennünket az udvarra, és télen a lefagyott vasakat ki kellett szedni, kaparni valósággal, egyik helyről a másikra átvinni, és másnap ugyanúgy vissza. Minden arra ment, hogy gázkamra nélkül is el tudják pusztítani az embereket. Amikor evakuálták a gyárat, visszavittek bennünket Sachsenhausenba. Ott figyelmeztettek, hogy a zsidókat elviszik Ravensbrückbe, ahol még működik a gáz, és kivégeznek bennünket. Azt tanácsolták, szökjünk meg. Megszökni lehetetlen volt, mert lezárt vagonban szállítottak bennünket tovább. Az életben maradásunk azon múlott, hogy már csak egy sínpár volt működőképes, és az az egy sínpár hadiszállításra kellett, a mi vagonunkat pedig félreállították. Három nap késéssel érkeztünk meg Ravensbrückbe, az ottani gázkamrát előtte való nap robbantották fel. Akkorra már olyan fejetlenség volt Ravensbrückben, hogy a raktárakat, ahol az elvett holmikat gyűjtötték, föltörték: a ruhák, takarók ott hevertek az utcán. A ruha alá magunkra tekertünk egy-egy takarót, meg pulóvert, persze észre sem lehetett venni, mert annyira vékonyak voltunk. Amikor kimentünk a kapun, mindenkinek a kezébe nyomtak egy háromkilós csomagot, amiben volt keksz, vitamintabletta, neszkávé, tejpor és sóletkonzerv. Aki a sóletkonzervet megette, az meghalt. Nem bírta a leromlott szervezet a hirtelen evést. Elindultunk. Úgy 15 kilométerre Ravensbrücktől, már alig bírtam vonszolni magam. Borzalmas fölfordulás volt, a falvak lakosai is menekültek. Biciklin, gyerekkocsival, meg kis húzós kocsival vitték a holmikat az erdőbe. Edit az utolsó ház mögé húzott, és megvártuk, amíg elmennek. Ekkor már késő este volt, sötét is, keresnünk kellett egy helyet, ahol elbújhatunk. Edit két faházat talált, egész közel egymáshoz. Az egyik fáskamra volt, a másik – mint később kiderült – egy méhkas. Ha a Jóisten nincs velünk, akkor a méhkasba megyünk be és összeszúrnak a méhek. De velünk volt a Jóisten, én nem vagyok vallásos, de azért hiszek. Oda mentünk be. Volt kekszünk, vitamintablettánk, neszkávénk, tejporunk. Éjszaka a folyóból hoztunk csajkában vizet. Kicsit békanyálas volt, de víz volt. Másnap Edit egy forró feketét szeretett volna inni. Minden volt a fáskamrában, csak gyufa nem. Edit kinézett a pici kis ablakon: katonák mindenütt. Kiment, odalépett egy katonához, és azt mondta, hogy az erdőben van a beteg gyerekével, nem tud egy pohár meleg teát főzni neki, mert nincs gyufája. Sose fogom elfelejteni, egy összetört dobozt kapott, benne hét szál gyufával. És akkor főztünk magunknak egy feketét. Egyszer csak lövedékek jöttek jobbról is, balról is. Füstszagot éreztem, valami égett körülöttünk. Edit kinézett: a másik faház a földig leégett. Kijöttünk a faházból, berohantunk a közeli istállóba, ahol az állatok üvöltöttek. Amikor újra csend lett, kijöttünk az istállóból is, és bementünk a szomszédos házba. A konyhában, ahová beléptünk, az asztal fehér terítővel meg volt terítve a katonáknak, még meleg volt a tűzhelyben, hófehér kenyér, sült hús, uborka, feketekávé a tűzhelyen. Elkezdtünk falatozni. Fehér kenyér… mikor láttunk mi olyat? És egyszerre csak belövést kapott az istálló, beomlott a teteje, az összes állat bent fulladt a füsttől. Ha akkor nem jövünk ki, ott pusztulunk mi is. Féltünk, hogy a ház is belövést kap, kimentünk a ház mellé egy nagy rétre. Vittünk magunkkal élelmet és vártunk. Egyszer csak hangokat hallottunk: jöttek a katonák. Az első két kocsi amerikai volt, aztán jöttek az oroszok. Akkor történt… Az első két orosz… megerőszakolt bennünket. Már hajnalodott, bementünk a házba, még volt melegvíz a tűzhelyen. Megmosakodtunk, én beszappanoztam magam, és összeestem. Addig tartott az erőm. A sors érdekes: amikor már nem érzed, hogy ott a puskatus mögötted, elengeded magad. 41,2 fokos lázam volt, eszméletlen voltam. Edit azt hitte, idegláz. Végül kiderült, hogy sokízületi gyulladás volt. Akkor aztán ott voltunk hat hétig, amíg lábra nem tudtam állni. Három hétig feküdtem magas lázzal, utána lábadoztam. Hat hét után Edit elégette a csíkos holminkat, mondván: ez az életünk le van zárva. Elkezdtünk tervezni. A táborban azt gondoltuk, hogy soha többé az életben nevetni nem fogunk tudni. És csodálatosképpen elkezdtünk nevetni. Nagyon naivak voltunk. Azt gondoltuk, elmegyünk Berlinbe, a magyar követségre, ahol rögtön kezünkbe adják az útlevelünket. Edit akkor felhívja majd a férjét, barátait Pesten, akik majd eljönnek értünk. Vagy esetleg megvesszük a vonatjegyet, azzal megyünk. Ezeket gondoltuk. Közlekedési eszköz nem működött, Berlinig is nehéz volt eljutni. Kaptunk egy írást az orosz kommandatúrától27, hogy katonai kocsik felvehetnek bennünket hazaúton, kérik, hogy legyenek segítségünkre a hazajutásban. Így jutottunk Berlinig, a Brandenburgi Kapuig vittek. A felszabadulás után a tábor közvetlen közelében élők azt mondták, hogy egyáltalán nem tudtak róla, mi folyik ott. Akkor kitört belőlem a düh és üvöltöttem, hogy ne mondjanak ilyet, mert látták a csíkos csontvázakat, lehetett érezni a szagot, a gázkamra, a krematórium füstjét. A kocsi tehát kitett bennünket a Brandenburgi Kapunál. Egy hétig voltunk Berlinben. Edit elment a polgármesteri hivatalba, és megkapta az egy hónapra való élelmiszerjegyünket, ami olyan kevés volt, hogy három nap alatt megettük. Sört jegy nélkül is lehetett kapni, annyit, amennyit akartunk. Csodálatos módon a kávéházak nyitva voltak. A fodrászüzlet is, bár szappant és törülközőt vinni kellett. Az utazási iroda is működött, de jegyet nem árultak, csak a legbiztonságosabb útvonalat tudták elmondani. Egy hét után keltünk útra. A cseh határnál egy német nő akart csatlakozni hozzánk. Hallotta, hogy Prágába készülünk, ő is oda igyekezett. Edit magyarul odaszólt nekem, hogy gyanús a nő, lehet, hogy SS volt, hív valakit. Lehet, hogy tényleg az volt, mert mire Edit visszajött egy rendőrrel, a nő eltűnt. Prágában kiszálltunk, jegyet akartunk venni tovább Budapestre, de senki nem akart velünk szóba állni se magyarul, se németül, se angolul. Ha németül beszéltünk, kiköptek előttünk, vagy leköptek bennünket. Végül megtaláltuk a Magyar Vöröskereszt irodáját. Addigra már nagyon kiborultam, kiabáltam. Kérdezték, hogy miért vagyok olyan izgatott, és mondtam, hogy szeretnék végre hazakerülni. Útlevél kell, mondták. Hát, mondtam, kifelé nem kérték az útlevelünket, akkor most hazafelé se kérjék. Végül megadták a Vöröskereszt gyűjtőhelyének a címét, ahol három napot töltöttünk. Orvosi vizsgálatra vittek, majd azt mondták, egy csoporttal hazaindítanak. Rengeteg ember volt a pályaudvaron, a vagonunkat félreállították, kiderült, hogy nem lehet tudni, mikor megyünk tovább. Ekkor elegünk lett az egészből, szóltunk a vezetőnek, hogy mi egyénileg hazamegyünk. Aláírtuk, hogy a vezető nem tartozik felelősséggel értünk. Így kerültünk aztán egy hét alatt haza Budapestre Prágából.

Hazatérés

Már a vonaton érdeklődtünk, hallottuk, hogy Budapest elég romos. Legelőször a Markó utcába mentünk, abba a házba, ahol Edit és a nővérem is lakott. Nehéz volt elkezdeni élni. Pár hét múlva vizes mellhártyagyulladással kórházba kerültem. Háromszor csapoltak. Aztán jelentkeztem a főnökömnél a fotóműteremben, és mondtam, hogy muszáj lemennem Dunaföldvárra, mert apám egy testvérén kívül senki nem jött haza. Tudtam, hogy senki az égvilágon nem jött haza. És akkor három évig lent voltam. Dunaföldváron az első ember, akivel találkoztam, azt kérdezte: jé, hát maga életben maradt? Gondolhatni, hogy milyen érzés volt. A nagybátyám beköltözött a szülői ház egyik szobájába, így aztán megmaradt a ház. Borzalmas állapotban volt, mert a katonák istállót rendeztek be benne. A szomszédban laktam egy jó ideig, amíg helyre tudtam hozni annyira, hogy be tudjak költözni. Apám, anyám nagyon jó kereskedők voltak, de nekem nem volt érzékem az üzlethez. Nem is tudtam folytatni, így hát eladtam a házat, és felköltöztem Pestre. Szerencsémre a volt főnököm addig nem engedett el, amíg a fényképészvizsgát le nem teszem. Nem volt gyakorlatom, nem bíztam benne, hogy le tudok vizsgázni, de ő csak erősködött, hogy sikerülni fog. Le is tettem a segédvizsgát és 1948-ban, az akkor alakult Fényképész Szövetkezetbe kerültem mint alapító tag. Így tudtam elkezdeni az életemet. Hosszú ideig nem akartam férfivel semmi kapcsolatot. A férjem, amikor meghallotta, hogy megjöttem, jelentkezett és bocsánatot kért. Próbáltam mentséget találni, de nem ment. Nagy szerelem ide, nagy szerelem oda, ezt emberileg nem tudtam megbocsátani. Azután 12 évig volt egy barátom. Nem akart nősülni és túl rigolyás volt, így 12 év után azt mondtam: köszönöm, elég. Nem akartam idegileg újra tönkremenni. A második férjemet elég későn ismertem meg, nagy korkülönbség volt köztünk, 18 évvel volt idősebb. 15 évet éltünk együtt nagyon jó házasságban. A halálos ágyán az volt az utolsó szava: „ha megbántottalak, ne haragudj”. Azóta megint csak egyedül élek. Nagy baráti köröm van hál’ istennek, úgyhogy nem érzem magam egyedül.

Emlékezés

1992-ig, amíg a Helmuth nem keresett meg, azt mondtam: ne kérdezzetek, ezt senki nem fogja elhinni. Ha én nem túlélő vagyok, én sem hiszem el. Mindig csak attól a perctől kezdve mondtam el, hogy mi volt, hogy fölszabadultunk. Még Edittel sem, egymás között sem beszéltünk róla. Azt mondtuk, hogy új életet kell elkezdeni. Lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha kibeszéljük magunkból, mert így éjszakánként rémálmokból riadtam föl. Még most is előfordul. Mélyen betemette az ember, de elfelejteni nem lehet. Az egész életemet befolyásolta. Minden este hálát adok a Jóistennek, hogy nem keseredtem meg, és el tudtam kezdeni egy új életet. Legelőször ötven év után mentem vissza. Borzalmas félelem töltött el, de úgy éreztem, hogy muszáj. És most már örülök, sok szeretetet kaptam a fiataloktól kint is, az megint erőt adott. Nem vagyok elégedetlen. Nem tudom, hogy mi adott erőt a túléléshez. Mindig azt mondtam Editnek, hogy túl kell élni, hogy erről hírmondó maradjon, hogy ez megtörténhetett. És mégse tudtam beszélni róla, amikor megjöttem. Egy ideig hetente találkoztunk, az a nyolc ember, akivel együtt voltam. De állandóan a deportálásról volt szó. És akkor egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, mert nem lehet úgy élni, hogy csak ezzel foglalkozunk. Helmuth vett rá arra, hogy igenis, kell, hogy maradjon erről nyom. És rájöttem, hogy igaza van.

Edit

Edittel való barátságom mindvégig megmaradt, csak a halál tudott bennünket elszakítani. Ő 1947-ben a második férjével külföldre ment. Levélben tartottuk a kapcsolatot. Egyszer találkoztam vele 1964-ben. 1966-ban öngyilkos lett. Nem bírta földolgozni a deportálást. A képeit Helmuth találta meg. Kiállításokat rendez belőlük Párizsban, Berlinben… több helyen.