A zsidóüldözés áldozatai

Írta: Szántó T. Gábor.

Separator item

A BRIT KÖVETSÉG EGYKORI ÉPÜLETE.
ITT ÉLT 1942–45 KÖZÖTT 
CARL LUTZ (1895–1975) SVÁJCI ALKONZUL,
AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁG KÉPVISELŐJE,
SOK EZER ZSIDÓ MEGMENTŐJE

Így festett volna a sajtóhíradás szerint a Carl Lutz Alapítvány által tervezett eredeti felirat a felállítandó emléktáblán, de az I. kerületi önkormányzati előterjesztés a zsidó szó helyett az „üldözött” kifejezést kívánta alkalmazni.

Az LMP tiltakozása, utóbb a Népszabadság cikke nyomán, vagy azzal párhuzamosan az önkormányzat – példaadó módon – elnézést kért az érintettektől, visszavonta a módosító előterjesztést, így maradhat az eredeti felirat.

Nem ez az első eset, hogy bizonytalanság tapasztalható a magyar nyilvánosságban, a politikusok és a véleményformálók körében, hogyan is kellene nevezniük az 1938–1944 között diszkriminált, később üldözött, zsidó származású és/vagy vallású polgárokat.

Gondban voltak ezzel a kilencvenes években a Jászai Mari téren földre fektetett mozaikemlékmű, illetve egy évtizeddel később a Parlament közelében felállított cipők kísérőszövegének írói is. Utóbbinál ez a felirat áll: „A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére”. De hasonlóképpen gondban volt ezzel például Medgyessy Péter (vagy szövegírói) is, hiszen a miniszterelnök úgy fogalmazott egy hatásos holokauszt-emlékbeszédében: „Magyarok öltek magyarokat”.

Jól látható, hogy a zavar pártsemleges.

Sokan úgy vélik, ha az áldozatokat zsidónak nevezik, ma is kirekesztően fogalmaznak, mert számosan voltak a meggyilkoltak és diszkrimináltak között olyanok, akik nem tartották magukat zsidónak. Úgy gondolják, ha magyarnak nevezik őket, az a visszafogadás gesztusa, noha szép számmal voltak közöttük, akik nem feltétlenül definiálták volna magukat így, például a részben jiddis ajkú ortodoxok vagy a cionista meggyőződésűek, netán azok, akik a kirekesztés következtében távolodtak el magyar identitásuktól.

Az áldozatok azonosságtudata heterogén volt, de a mai bizonytalanság mást is tükröz. Az identitásválasztás szabadságát úgy érti (félre), hogy mintegy kárpótlásként nyújtja az elpusztítottaknak magyarságukat – és csak azt –, elkenve így a tényt: miért végeztek velük.

A vészkorszak berlini emlékművénél, a Mahnmalnál ez a tényszerű felirat áll: A meggyilkolt európai zsidóság emlékműve – igaz, akad, aki vitatja ennek pontosságát is, épp a fent vázolt okok miatt.

A németországi közéletben és kultúrában azonban a zsidó szó már visszanyerte méltóságát, pozitív értéktartalmát, bátrabban mondják ki, mint Magyarországon, ahol sokan még mindig pironkodva próbálják elkerülni használatát. Mintha ez lenne a visszafogadás kulcsa, mintha ezen múlna a gyászmunka, s nem az volna természetes, hogy nyíltan beszélünk különbségeinkről, elfogadjuk, hogy vannak zsidók, miként magyarok is vannak – s identitásukban e kettő közti sokrétű átmenet képviselői.

Az igazi visszafogadás kulcsa nem az áldozatok magyarságának hangoztatása és zsidóságuk elkenése, hanem a reprodukálhatatlan emberi mivoltuk megsemmisítése miatti fájdalom, és a zsidóság mint nép, vallás és kultúra – a világkultúra egyik forrásának – megbecsülése. Javaslom, használjuk e kifejezést az elpusztítottakra: a zsidóüldözés áldozatai. Mert a törvényalkotók, a diszkriminációs rendelkezések végrehajtói, illetve gyilkosaik zsidóként kívánták áldozataikat kirekeszteni, megbélyegezni és meggyilkolni.

Ahogy egyébként az I. kerületi emléktábla szövegében is a zsidó üldözött kifejezés lenne a legpontosabb.

A múltat be kell vallani, az áldozatok emléke előtt fejet kell hajtani, és az iskolákban végre komolyan kellene venni a zsidóság és a vészkorszak oktatását, hogy előbb-utóbb a felszabadultabb beszéd, a tudás és az együttérzés vegye át az elmaradt gyász, a zavar és a félelmek helyét.

A szerző író, a Szombat főszerkesztője

http://nol.hu/velemeny/20111216-a_zsidouldozes_aldozatai