A szülővel szembeni vád és harag okozta trauma a Soában

Júlia Vajda írása.

Separator item

Hogy lehet az, hogy neki, aki úgy szeretett engem, nem volt elég akaratereje ahhoz, hogy ezt túlélje

Paper for the conference "Continuity, Rupture or Renaissance? Jewish Diversity in Contemporary Hungary ," January 17-18, 2007, Budapest

 

A soá túlélői közül sokan nem tudják élettörténetüket egységes történetként elmesélni. Legalább két különálló történetük van. A soá áthidalhatatlan cezúra. Az akkor illetve az után megéltek nem mesélhetőek el egyazon történet keretében. S ez persze érthető. Hisz nincs hová fordulnunk, ha választ keresünk arra a kérdésre, miért kellett mindezt a szenvedést megélniük, miért kellett egész addigi világukat s sok-sok szerettüket elveszíteniük.

Mégis, meglepő módon ez nem egészen így van azokkal, akik gyerekként élték át az üldöztetést. Az ő történeteiket nem hasítja ketté a soá. Náluk nincs jelen az idősebb társaiknál jól ismert cezúra, nem töri meg az üldöztetés az elbeszélést.

Hogy miért lesz az ő történetük egy történet?

Bár a felnőtt világ sokszor hajlamos úgy tenni, mintha komolyan hinné, hogy a gyerekekre nem hatnak a „külvilág” történései, minden anya tudja, hogy már az újszülött is reagál arra, ha ő idegessé, nyugtalanná válik valamiért. A csecsemő rezonál anyja érzésére, átveszi azt, vele fél, vele szorong. S a kicsit nagyobb gyerek, ha nem is érti pontosan, amit hall, a szülők viselkedéséből érti/érzi, ha nincs rendben körülöttük a világ. Mégis, ha őket, az akkori gyerekeket kérjük élettörténetük elbeszélésére, a soá csupán egy epizódja az egész történetnek. Nem olyan pont, ahol meg kell állni, ahol valamit le kell zárni, ami után továbbmesélni lehetetlen. S ez még azoknál is így van, akik elvesztették a soában valamelyik szülőjüket.

A pszichoterápiás diskurzusban a „lelki egészséget” gyakran az élettörténeti kontinuitás meglétével szokás azonosítani. Vagy legalább fordítva, a pszichológus betegséget lát ott, ahol ez a kontinuitás megszakad.

Lehetséges volna, hogy az akkori felnőttek „betegek”, míg a gyerekek egészségesek tudtak maradni? Hogy a soá csak az előbbieket traumatizálta volna?

A gyerek helyzete még „ normális” körülmények között is más, mint a felnőtté. S bár az üldöztetés „forszírozza a felnövést”, amíg a gyerek a szülője, vagy más felnőtt közelében van, a felelősség nem az ő vállán nyugszik. Ugyanakkor az, ami a felnőtt terheit súlyosbítja,

- hogy egy olyan helyzetben kellene vigyáznia a gyerekre, ahol még magára sem tud a gyereket is terheli: meg kell élnie, hogy szülője nem csak az üldöztetéstől, de világa teljes összeomlásától sem tudja megvédeni. Sőt, nem csak kiszolgáltatott, tehetetlen ő maga is, de a gyerek kiszolgáltatottságához és addigi világa megsemmisüléséhez halálával esetleg maga is hozzájárul.

Pszichoterápiás esettanulmányokból tudjuk, hogy a szülő halála az árván maradó gyerekből még „normális” körülmények között is haragot vált(hat)ki. A gyerek becsapva, elhagyva érzi magát. Mindez a soá körülményei között nyilván fokozottan így van.

* * *

Gyuri és Zsuzsi mindketten 8 évesek voltak 1944-ben. Mindketten zsidó családban nevelkedtek Budapesten. Mindkettejük apját elvitték munkaszolgálatra. Mindkettejük anyja megtett mindent, amit tudott, férje megmentése érdekében. Egyikük sem járt sikerrel, mindkét férfi meghalt.

 

Hallgassuk meg Zsuzsit, ahogy beszámol erről:

 

„A dolognak van egy csúnya része, ettől függetlenül, hogy a világ milyen csúnya volt körülöttünk, hogy sokkal később én nagyon haragudtam nagyon sokáig anyukámra, hogy ő küldte ezt a kóser csomagot az apámnak. Akkor én ezt nem értettem meg, hogy mindenki, aki csak tehette küldött csomagot a szeretteinek, mert hogy éheztek, vagy esetleg éheztek, mert az anyukám tulajdonképpen a felszabadulás után talán apám emlékére lett igazán olyan nagyon vallásos.(…) úgy látszik az anyu apám emlékére, meg énmiattam görcsösen tartotta a dolgokat, amik előbb-utóbb az én idegeimre mentek és bennem ez úgy maradt meg, hogyha az anyu nemcsak (2) értetlenül követné a vallási előírásokat, hanem értené is a dolgok összefüggését, akkor tudná, hogy életveszély esetén nagyon-nagyon sok szabályt szabad elengedni, például az apu, aki hát ismerte ezeket a dolgokat, biztosan tudta, hogyha életveszélyben van, akkor neki szabad bármit ennie. És én később úgy gondoltam nagyon sokáig, hogy az anyu hozzájárult ahhoz, hogy az apámat elvitték a büntető századba stb. Hát ma már felnőtt fejjel nem így látom, de azért ez valószínűleg nem tett hozzá, hogy a mi viszonyunk jó legyen, mert én 14 éves koromban abbahagytam az összes vallási cécót és később egyre inkább láttam, hogy anyu mennyire mechanikusan, a dolgok értése nélkül csak követi az előírásokat.”

 

Gyuri pedig így számol be:

 

„És aztán ------ mi azt hittük sajnos, mert úgy nézett ki azokon a feliratokon, névsorokon, amikben el lehetett olvasni -- azoknak a nevét, akik túlélték. És --sajnos apám neve is szerepelt azon, mi teljesen boldogok voltunk egész addig, amíg valaki, vagy valakik -- visszajöttek, szintén Fertőrákoson voltak és elmesélték, hogy apám szegény nem élte túl és végelgyengülésben halt meg. Már nem volt -- lelki ereje, hogy -- túlélje. -------- Mondom -- így ez nem egy olyan érzés, ami az emberben állandóan van, de valahol egy csalódás van az emberben és egy ------ harag is, hogy úgy érzi, hogy ő -----. Kérdezem magamtól, hogy hogy lehet az, hogy ő, aki úgy szeretett engem és valószínűleg anyámat is, meg a saját anyját, hogy nem volt benne annyi akaraterő, hogy azt mondja magának, hogy nekem ezt át kell élnem, mert nekem van hivatásom, én apa vagyok, én férj vagyok, az anyámnak szüksége van rám, hanem csak feladni. Mert akkor már késő volt szegénynek. Először nem kárhoztatom, hogy nem tudta túlélni ezt a fertőrákosi dolgot, de hogy nem próbálta kihasználni ezt az alkalmat , hogy megszökjön.”

 

Mára mindketten elmúltak 70 évesek. És persze tudatos szinten értik, hogy a szülők haláláért nem az egyik vagy másik szülő a felelős. Mégsem tudnak megszabadulni haragjuktól. S lehet, hogy ez az immáron több, mint hatvan éve hurcolt harag mélyebben sebezte meg őket, mint az üldöztetés maga.

 

Gyuri például azután, hogy megkértem, mesélje el nekem élettörténetét, megemlítette, hogy most jelentek meg egy sorozatban a természetfilmjei, s hogy az ennek kapcsán vele készült interjúból a borítóra azt idézte tőle a skóciai kiadó, hogy „talán még ma is az a kisfiú vagyok, aki 5 évesen akkor tudja meg, hogy zsidók vannak és ő is közéjük tartozik, amikor fel kell tűznie a sárga csillagot”. Majd apjáról, a vele szemben érzett haragjáról kezd beszélni.

 

„Apám orvos volt (…) A sárga csillaghoz anyám krepdesint vett, hogy mi mást hordjunk, mint a többiek. (…) Schwarz-ok voltunk, én már nem, csak a nagyapám meg az apám. Amikor adatokat kellett gyűjteni a kárpótláshoz, anyám még élt, ő akarta, én nem, az apám életét pénzen megváltani. Haragudtam rá, hogy cserben hagyott engem, anyámat és nagyanyámat, hogy október 28-án nem akart megszökni. Még meglátogattuk az Albrecht kaszárnyában, ahol anyám lefizetett egy őrt, hogy hagyja elszökni. De ő nem menekül, mint egy közönséges zsebtolvaj. Csak Fertőrákosig vitték. Ott végezte.”

 

És e ponton az elbeszélés egy műszaki hiba folytán megszakad. Nem működött a diktafon. Újra kellett kezdenünk az interjút.

A fenti, a jegyzeteim alapján többé-kevésbé rekonstruált szöveg, arról tanúskodik, hogy Gyuri úgy éli meg magát, mint aki egy alapvetően fontos információ hiányában nőtt fel egy olyan férfi gyerekeként, aki becsapta őt és anyját is. Egy olyan ember fiaként, akinek fontosabb volt, hogy a státuszához illő módon viselkedjék, mint hogy életben maradjon, és szerettei támasza legyen. Akinek fontosabb volt a saját büszkesége, mint a fia, a felesége és az anyja. S akire ő ezért mind a mai napig haragszik.

Az utolsó mondat ugyanakkor mintha már kevésbé lenne türelmetlen. Megjelenik benne Gyuri empátiája és gyásza is.

Természetesen valamit újra elmesélni már nem ugyanaz. Gyuri pontosan tudja, hogy mit mondott korábban, mégsem tudja elismételni ugyanazt, s főleg nem ugyanúgy. A filmek megjelenéséről szóló elbeszélés, bár ismét az interjúból vett tudatlan kisfiúról szóló szöveggel kezdődik, másodszorra sokkal hosszabbá és részletesebbé válik. S korábban meg nem jelent emlékek is előkerülnek. Például egy másik haláleset – saját felnőtt fiának halála.

Eltelik vagy 5-6 perc, mire ismét visszakanyarodik a történet elejére, s ismét apjáról beszél. Haragja most azonban már nem tör elő azonnal. A korábban épp csak említett orvos mivoltáról, a középosztályi család bensőséges légköréről mesél. Sértettség-érzése visszatérésének első halvány jele, hogy elmondja, apja biztos nem helyeselte volna kivándorlását. Majd visszatér a zsidóság témája, s néhány a soát megelőző antiszemitizmussal kapcsolatos esemény felidézése után a soában átéltekről kezd beszélni.

Felidézi, hogy volt védlevelük, s ezért nem kellett a gettóba költözniük, hanem csillagos házba mehettek, ahol ráadásul ismerőseik is laktak, hogy aztán később, egy nagyon rendes szomszéd minden ingóságukat megőrizte. Majd néhány történelmi dátum felidézése után újra elérkezik apja szökni nem akarásának történetéhez. De szemben a fel nem vett változat indulatos tálalásmódjával most távolságtartóan mesél:

 

“ megtudtuk, hogy -- az Albrecht kaszárnyában van apám, és ott anyámmal meglátogattuk és anyám -- megpróbálta -- megvesztegetni, az egyik őrt, hogy engedje apámat elszökni, de ő nem akart, mert ő karakán volt és ő Surányi Kálmán és ő nem csinált senkinek semmit, tehát vele se történhet semmi”

Majd miután elmesélte emlékeit apja munkaszolgálaton töltött idejéről, így folytatja:

 

“Anyámat is elvitték -- -- más asszonyokkal és őket a Bécsi úti Téglagyárba vitték, aztán tovább a nyugati határ felé, de anyám nagyon olyan volt, akit nem lehetett csak úgy----fŐ föltalálta magát és onnan megszökött”

 

Gyuri elégedett anyjával. Sőt, büszke rá. Büszke arra, hogy szemben apjával, ő nem hagyta el. Elég ügyes és elszánt volt ahhoz, hogy meg tudjon szökni, s vissza tudjon térni őhozzá. S hogy mindezt nem érezte megalázónak. Vagy legalábbis hogy nem a saját büszkesége, hanem az volt fontosabb számára, hogy visszatérjen fiához és vigyázzon rá.

Az elbeszélést a mindkét szülő nélkül töltött nehéz időkről szóló beszámolóval folytatja, amikor anyja nélkül lakott szeretett ismerősöknél, akikkel azután életük végéig szoros kapcsolatban maradt, s csak ezt követően hangzik el a részlet, melyet kezdetben idéztem.

A részlet, melyben haragja explicit módon megfogalmazódik újra. A harag, hogy apja elhagyta.

Mintha a harag az első hirtelen kitörés után valamelyest lecsillapodott volna, miáltal Gyuri képessé vált arra, hogy kimért úriember módjára kezdje el ismételten elbeszélését. Az, hogy haragjának egy pillanatra szabad folyást engedhetett, képessé tette a korábbi történet elmondására is, melyben egy másik, egy későbbi trauma is felvillanthatóvá vált. Ahol a harag már az élettörténeti kronológia kijelölte helyen tér vissza, s immár a későbbiek elmondásának sem állja útját.

Ennek részleteibe most nem merülök bele.. Legyen elég annyi, hogy a máig is aktív férfi, aki 1956-ban disszidált, filmrendezőként sikeres lett Skóciában, háromszor is megnősült, majd mindháromszor elvált, s született összesen öt gyereke.

De mit jelent mindaz, amit eddig megtudtunk? Gyuri majdnem tökéletesen időrendben haladva mesélte el történetét a kezdetektől napjainkig. Eközben bár felbukkantak bizonyos konfliktusok, nehézségek is, összességében úgy tűnt, életében alapjában véve minden rendben van. S e benyomást az elbeszélés folytonossága is alátámasztani látszik. Mégis, a felkérésre, hogy mint túlélő mesélje el élettörténetét, két dolog tört elő belőle hirtelen: saját tájékozatlansága s az, hogy apja nem volt hajlandó büszkeségét feláldozni őérte. Lehetséges volna, hogy Gyuri a mai napig nem lett volna képes pszichésen feldolgozni azt, amit apja halálhírekor érzett? Sértettségét, haragját, csalódottságát, hogy apja azzal, hogy nem informálta származásáról fokozta sérülékenységét, de még el is árulta őt? És hogy tudattalanul a mai napig ne tudná megbocsátani neki azt, amit tudatosan persze ért, hogy apja nem tudott megküzdeni a helyzettel, s hogy nem csak hogy nem tudta, de nem is tudhatta, hogy a büszkesége melletti döntéssel az élet helyett a halált választja?

* * *

Zsuzsi nem tör ki úgy, mint Gyuri tette. Igyekezete, hogy a lehetőségekhez képest időrendben mesélje el élete eseményeit, majdhogynem sikerrel is jár. Születése időpontjától indul, bár e közlés elsődleges célja, hogy informálja a hallgatót arról, mennyi idős is volt 1944. március 19-én. Ugyanis valójában innen, s nem kisebb gyerekkorától kezdené történetét. Onnan, hogy milyen keveset is tudott ő a világról ezen az emlékezetes napon. Egy ezen a napon elhangzott gyerekes kérdésével szeretné ezt illusztrálni. Mintha azonban úgy érezné, ezt elő kell készítenie. A hallgatót informálnia kell arról, hogy családjának nem ment rosszul, s hovatovább arról is, hogy ez minek következtében volt így.

Mindenesetre 3-4 perc telik el azzal, hogy beszámol szülei cukorka-üzletéről, s hogy azt hogyan örökölték egy nagybácsitól, hogy milyen feszültségek voltak a két szülői család között, s hogy nagyapja kántor volt a körzeti zsinagógában, hogy azután a világválság idején a család nehézségekkel küzdött, majd hogy apja szeretett volna kivándorolni, de anyja tiltakozása miatt mégis itthon maradtak, végezetül pedig a két szülői ág közötti konfliktusról. Ezek után érkezik el oda, hogy már el tudja mondani azt a történetet, amelyet szándékozott. A német bevonulás napjának családi történetét.

 

“És kirándultunk a Pilisben és út közben arról beszéltünk, hogy hogy fogjuk hívni azt az autót, amit apám készül venni. És akkor leértünk a HÉV-hez és valami furcsa csend volt és a felnőttek úgy látszik kérdezősködtek és az emberek mondták, hogy bejöttek a németek. És akkor én azt kérdeztem, hogy a mi szobánkba? Erre világosan emlékszem, szóval ennyire semmit sem tudtam arról, hogy mi folyik a világban.”

 

A szöveg ugyanarról szól tehát, amiről Gyuri is beszélt. A teljes tájékozatlanságról. De – s ennek részleteibe itt most nem megyek bele – ő nem él panasszal emiatt. Elfogadja, hogy szülei ezzel kímélték őt.

Apja munkaszolgálatra történő behívásával folytatja, s azzal, ahogy nem sokkal később elbúcsúztak egymástól:

 

„Én épp készültem lefeküdni és mentem fogat mosni és behívtak a szülők szobájába, hogy apu elmegy korábban mint én ébredek és bementem és megkérdeztem, hogy hoz-e majd nekem ajándékot. És persze ekkor láttam őt utoljára. De szóval csak azért mondom, mert ennyire --nem fogtam fel a helyzet komolyságát.”.

 

Ismét hangsúlyozza tehát, milyen kevéssé volt felkészülve mindarra, ami várt rá. Majd arról beszél, amit megtudott apja munkaszolgálatban végzett munkájáról, ahová be tudtak neki küldetni egy csomagot valakivel, akit azonban sajnos elkaptak. Ezért – így Zsuzsi – apját áttették egy másik századba, melynek tagjait végül deportálták – szemben eredeti századával, mely Budapesten maradt s januárban felszabadult. Majd pedig miután felidézte azt, amit apja haláláról később életben maradt társaitól megtudtak, érkezünk el a fent idézett részlethez.

A történet kísértetiesen hasonlít Gyuriéhoz, nem csak az életkoruk, nem csak apáik elvesztése az, ami közös bennük. Az „alulinformáltság” mellett a harag is hasonlatossá teszi őket. S bár Zsuzsi, szemben Gyurival, kicsit hálás is, amiért tudatlanságban tartották, másfelől nem különösen büszke anyjára, amiért megszökött, s mindketten haragszanak egyik szülőjükre. Zsuzsi az életben maradtra, Gyuri a halottra.

A meghaltat nehezebb hibáztatni? Vagy azt, aki életben maradt? Könnyebb az előbbinek megbocsátani? Vagy inkább az utóbbinak? E kérdésekre nyilván nem adható általánosságban válasz. Tudatos szinten Zsuzsi nyilvánvalóan megérti anyját, tudja, hogy apja ugyanúgy a másik századba került volna akkor is, ha a csomag nem lett volna kóser. De anyja, talán bűntudatból, egyre inkább belemerevedik a vallásba, míg Zsuzsi a haragjával nem tud megbirkózni. S nem csak, hogy nem követi a zsidó vallás egyetlen törvényét sem, amelyek között pedig felnőtt – ebben önmagában semmi rendkívüli nem lenne – de a lábát sem hajlandó betenni egy zsinagógába. Mintha átvitte volna anyja iránt érzett haragját az anyja által a végletekig mereven képviselt vallásra is. S persze azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy Gyuri ne lenne tudatában annak, hogy apja nem tudhatta, mi az a két alternatíva, amik között választ. Mégis, láthatólag nem képes megbocsátani. Lehetséges lenne, hogy ez a feloldatlan harag kapcsolatban van a stabil kapcsolatra való képtelenségével is?

E kérdésekre nehéz lenne, s tán nem is kell ehelyütt válaszolnunk. Egy azonban biztos: az ő problémáik csak közvetetten erednek a soából. Ha traumatizáltak, traumájuk okozója nem a holokauszt maga. Még akkor sem, ha a helyzet keltette harag történetük újraírását kényszerítve rájuk – Tengelyivel szólva – sorseseménnyé is vált számukra: szüleik a szemükben elvesztették „eredendő” ártatlanságukat. Bűnössé váltak, s a bűnük keltette harag immár több, mint hatvan éve árnyékolja be életüket.